hol a leghiresebb vargák vannak az egész khánságban. Minthogy a várba,
melynek magas falai és mély árkai vannak, éjjel nem vonulhatni be, a
karavanszerajok egyikében maradtunk, melyek a váron kivül az uton
csoportosodnak. Itt minden kocsikkal volt tele, s általában az utakon
feltünőleg nagy élénkséget találtam, minthogy a hadjárat foglalkodtatá a
jármüveket Bokhara és Khokand között. Kette Kurgan-ból külön ut vezet a
sivatagon át Karsiba, mely négy órányival lenne rövidebb, mint a
Szamarkandból oda vezető ut; az utazóknak azonban vizet innen kell
magukkal vinniök, mert ez uton a sivatagon át az állatok számára ugyan
több, az emberek számára azonban csak kevés kút van. A theaárus-bódé
előtt kocsisokat és parasztokat hallottam politizálni, mi itt a vidéken
inkább van megengedve, mint Bokharában. A szegény emberek el voltak
ragadtatva, midőn emirjök hősi tetteiről szóltak; azt beszélték, hogy
Khokandból Khináig nyomult előre, s miután Keleten mindent meghóditott,
Irant, Afghanisztant, Indiát és Frengisztant is, melyeket szomszédos
országoknak tartottak, Rúmig akarja elfoglalni, hogy igy a világ a
szultán s az emir között megosztassék.
Ötödik s utolsó állomásunk Szamarkand előtt Daul volt, miután a
jelentékenyebb Karaszu-t elhagytuk. Az ut nehány magaslaton át vezetett,
melyekről a balról emelkedő nagy erdőségek láthatók voltak. Azt mondták
nekem, hogy ezek az ut felében Bokharáig terjednek, s hogy a khitaj és
kipcsak-féle két özbeg-törzs tartózkodási helyéül szolgálnak, kik az
emirrel sokszor jagi-k (ellenségek,) s minthogy erdőikben minden zugot
pontosan ismernek, nem oly könnyen támadhatók meg. Bár Szamarkand
történeti jelentőségét illető nagy várakozásaimat már Bokharában
körülbelől lehűtötték, még is kimondhatlan kiváncsiság fogott el, midőn
a keletre fekvő Csobanata hegyet mutaták meg nekem, melynek aljában
terülne el vágyaimnak Mekkája. Szorgosan körültekinték s midőn két óra
mulva egy halomról ereszkedtünk le, jól mivelt vidék közepén pillantám
meg Timur városát. Meg kell vallanom, hogy a szines kupolák és tornyok
első hatása, melyek a reggeli nap sugáraitól teljes fényben ragyogtak,
sajátságos és igen vonzó volt.
Minthogy Szamarkand mind multjának varázsa, mind a távolság miatt,
Europában valami rendkivülinek tartatik, meg akarom kisérteni, miután
ecsetet nem használhatok, a város körrajzát tollal előtüntetni. Kérem
tehát az olvasót, üljön taligámra, s igy keleti irányban az előbb
emlitett hegyet fogja megpillantani, melynek teke alaku ormát a házikó
koronázza, hol Csobanata, a juhászok szent patronusa nyugszik. A hegy
aljában terül el a város, mely terjedelemre oly nagy, mint Teherán;
nincs ugyan oly sűrün épitve, de a kimagasló épületek és romok által
sokkal magasztosb tekintetet nyujt. A szemet leginkább meglepik az
éjszak-keleten emelkedő magas, kupolaalaku épületek, a négy medresze
(pistak), melyek távolból ugy tünnek fel, mintha egymással szomszédosak
lennének. Ha kevéssel előre megyünk, előbb kis csinos, majd pedig jobban
befelé délnek, impozánsabb kupolát találunk, az előbbi Timur sirja, az
utóbbi Timur mecsetje. Épen előttünk, a város dél-nyugoti szegélyén, egy
halmon a vár emelkedik, mely körül még más épületek, részint mecsetek,
részint sirok vehetők észre. S ha most az egészet sűrün lombos kertekkel
vegyitve elképzeljük, Szamarkandról halvány fogalmunk van, melyet a
persa közmondással kisérhetünk: „Mikor lesz a hallás az, a mi a látás?“
Hogy a jó hatás, melyet a távolban élvezhetni, a közeledéskor, különösen
pedig a városba bevonuláskor teljesen elenyészik, alig kell megemliteni.
Szamarkandban természetesen, hol e tapasztalás oly sokba kerül, a
csalódás legkeserübb, s midőn a Dervaze Bokharán át bemenve, hosszu uton
temetőn keresztül kellett vonulnunk, hogy a város lakott részéhez
jussunk, eszembe jutott a persa vers: „Szamarkand az egész föld focusa,“
s kedvetlenségem daczára jóizüt nevettem. A bazárnak csak innenső felén
tértünk be egy karavanserajba, hol a hadzsik ingyen kapnak lakást; de
még ez estén magánházba hivattunk meg, mely a bazár tulsó felén, Timur
sirja közelében volt. Örömteljesen voltam meglepve, hogy házigazdánk az
emir hivatalnoka volt és pedig az, ki a szamarkandi palota
felügyeletével vala megbizva.
Minthogy az emir megérkezése Khokandból, hol győzelmes hadjáratot
fejezett be, nehány nappal későbbre volt bejelentve, utitársaim miattam
elhatározták, hogy Szamarkandban mindaddig várni fognak, mig az emirt
látom s a visszatérésre más alkalmas hadzsitársakat találok. Az időt
azon látnivalók megtekintésére használtam fel, melyekben e város,
szegényes külseje daczára, Közép-Ázsiában a leggazdagabb. Mint hadzsi, a
szenteknél kezdtem, minthogy azonban minden, még a csak történeti érdekü
is, szent legendával van egybekötve, kötelességem is lett, mi óhajom
volt, hogy t. i. mindent megtekintsek. Itt nehány száz búcsujáró-hely
van, melyek látogatásában az idegenek bizonyos sorozatot szoktak
követni, s ez a helyek és személyek fontossága szerint történik.
Szamarkand nevezetességei leirásánál ez legyen a mi vezérfonalunk is,
azon megszoritással, hogy oly helyeket és szenteket, melyek a
történetben nem birnak jelentőséggel, el fogunk hagyni.
_Hazreti Sah Zinde._
E szentnek tulajdonképeni neve Kaszim bin Abbasz; korejsi lett volna, s
itt azért van nagy tekintélyben, mert amaz arabok vezére volt, kik
Szamarkandba az iszlamot behozták. Sirja északnyugotra van a városon
kivül, közel a város falához, azon épületben, melyet a nagy Timur nyári
lakásnak használt, s mely hajdani fényéből sokat megtartott. Az egész
egy magaslaton fekszik, melyre 40, meglehetősen széles márvány-lépcső
vezet. Felérve, a kis kert végén levő épülethez érünk, hol több keskeny
folyosó egy nagy csarnokban központosul, s innen jobbra keskeny sötét
folyosó vezet a szentnek szintén sötét sirjához. E részen kivül, mely
mecsetnek használtatik, még más csarnokok is vannak, melyek tarka téglái
és mozaikjai a legpompásabb szinekben ragyognak, mintha csak tegnap
kerültek volna ki a mester kezéből. Minden uj csarnokot, melyet láttunk,
két rikaat namazzal kellett üdvözölnünk, s már fájt térdem, midőn
márványnyal kikövezett térbe vezettek, hol három zászlót, régi kardot s
pánczélt, mint a nagy emir ereklyéit nyujtottak felénk megcsókolásra.
Megtettem a hódolatot, mint minden más, de nagyon kétkedem az ereklyék
hitelességén. A szentnek kardja, pánczélja, koránja s más ereklyéiről is
beszéltek nekem, de semmit sem láttam. Ez épülettel szemközt a mostani
emir kis medreszét épittetett, mely azonban úgy tünik fel, mint istálló
valamely palota mellett.
_Meszdsidi Timur (Timur mecsetje.)_
E mecset a város déli részén van s nagysága, valamint a keszik (szines
téglák) általi pompás diszitményeire nézve igen hasonló a Meszdsidi
Sah-hoz, melyet II. Abbasz Iszpahánban épittetett, csakhogy kupolája
dinnyealaku, mi Persiában nem szokott előfordulni. A korán feliratok
arany szülüsz-betükben, a Szultanie romjaiban levő irat mellett a
legszebbek, melyeket valaha láttam.
_Ark (vár)._
A várhoz meglehetősen meredek feljárás vezet; belső és külső része van,
az utóbbi magánlakásokat tartalmaz, az előbbit csak az emir használja.
Bár a palotát előttem rendkivülileg nevezetesnek tüntették fel, e
közönséges ház épitési alakjában, mely alig lehet 100 éves, semmi
emlitésre méltót sem találtam. Elsőbben az emir szobáit mutatták meg,
melyek közül az Ajne-khane, törött tükör-darabokkal beragasztott terem,
világ-csodának tartatik; engem azonban távolról sem érdekelt annyira,
mint azon tér, melyet a Talari Timur (Timur fogadási terme) elnevezés
alatt mutattak meg. Ez hosszu keskeny udvar, mely köröskörül fedett
járdával van ellátva, s a homlokzatban a hires köktast, azaz zöld-követ
tartalmazza, melyen az emir trónját állitatá fel, mig a csarnokban
köröskörül a vazallok, kik a világ minden részéből az emirnek teendő
hódolásra siettek elő, rangjuk szerint voltak felállitva. A szinkör
alaku középen három lovas hirnök állt, hogy a világhóditó szavát a
legvégsőbb végen lakókkal azonnal tudassák. Minthogy a kő 4½, lábnyi
magas, mindig valamely előkelőbb származásu fogolynak kellett zsámolyul
szolgálnia. Feltünő, hogy a monda szerint e colossális kő, mely az
emlitett magasság mellett még 10 lábnyi hosszu és 4 lábnyi széles,
Bruszszából hozatott volna ide. A kő mellett jobb oldalon a falban fél
kókuszdió alaku vas van elhelyezve, melyre arab felirat vésetett kúfi
betükkel. Ez is Bajazed Jildirim szultán kincstárából hozatott ide s
valamely khalifának amuletűl szolgált volna. A kő felett magasan láttam
a falon arany divani-irással irt két fermánt, az egyiket Mahmud
szultántól, a másikat Abdul-Medsid szultántól, melyek Stambulból Szaid
emir és Naszrullah emirhez küldettek, s valamint a rukhszatinamaz-t,
azaz hivatalos engedélyt az imádságra[47], ugy a rejsz
(vallás-felügyelő) tisztségébe való beigtatást tartalmazták. Ennek
adományozása a bokharai emireknek, régtől kezdve az illem szabálya volt.
A mostani emirek csak a trónra lépéskor szokták a köktason a hódolatot
elfogadni, különben csupán jámbor zarándokok látogatják, kik három
fatiha-t mondva, különös áhitattal dörzsölik fejöket a kövön, honnan
egykor dicsteljes fejedelmeik parancsai a legtávolabbi Ázsiába
viszhangzottak. Szamarkandban ugy beszélnek Timurról, mintha csak tegnap
érkezett volna halálának hire Otrarból s tőlem, mint oszmanlitól azt
kérdezték, hogy mily érzelmekkel megyek annak sirjához, kitől szultánunk
oly borzasztó vereséget szenvedett.
_Turbeti Timur (Timur sirja)._
Ez a várostól délkeletre fekszik és csinos kápolnából áll, melyet diszes
kupola koronáz s fal vesz körül. A meglehetősen magas kapunak mindkét
felén két kis, a nagyokhoz hasonló kupolája van. A fal és kápolna
közötti tér fával van beültetve s ez kert lenne, mely azonban ma nagyon
el van hanyagolva. A kápolnába való bejárás kelet felől van, a
homlokzat, szokás szerint, dél felé (kible). Előbb előcsarnok-félébe
juthatni, s ebből a tulajdonképeni kápolnába, mely 8 szögletü s 10
lépésnyi átmérőjü. A középen, a kupola alatt, tehát a fő
tisztelethelyen, két sir van, fejjel Mekka felé fordulva. Az egyiken
sötétzöld, igen finom kő látható, mely 2½, arasznyi széles, körülbelől 6
ujjnyi vastag és 10 arasznyi hosszu, két darabra osztva.[48] Ez Timur
sirja. A másik, mely ugyanily hosszu s kevésbé széles fekete kővel van
fedve, Mir Szeid Berke, Timur tanitójának sirja, kinek oldalán a
hatalmas emir háladatosságból akart eltemettetve lenni. Ezek körül más
nagy és kis sirok vannak, az emir nejei, unokái és dédunokáinak
nyughelyei, kik azonban, ha nem csalódom, csak később hozattak ide a
város különféle részeiből. A sir-iratok persa s arab nyelven vannak,
különös czimzések nélkül, magának az emirnek sir-irata is igen egyszerü,
s a Köregen családi név sehol sincs kihagyva.
Mi a kápolna belsejét illeti, a rendkivülileg müvészi arabeszkek gazdag
aranyozással s pompás azurkékkal, valóban meglepőn szépek, s a Meeszume
Fatma[49] siremlékének belseje Komban (Persiában), csak halvány képet
nyujthat erről, bár ez utóbbi gazdagon van kiállitva, s az előbbi csak
szerényen szép. A sirok fejrészén két rahle áll (két szárnyu asztalok,
melyekre keleten a szent könyvek helyeztetnek), melyek előtt a mollák
éjjel nappal, felváltva olvassák a koránt. Ezért a turbe vakf-jából
(kegyeletes alapitvány), jó dijt kapnak. A mollák, valamint a mutevali
(felügyelő) régtől fogva rendesen a nogaj tatárok közül vétetnek, s most
is nehány szőke haju felügyelő volt ott. Meglátogatám a felügyelőt s egy
napig vendégének kellett lennem. Különös kegye jeléül megmutattatá a
földalatti, vagyis a tulajdonképeni sirt, melynek megtekintése, mint
biztositott, a belföldieknek is csak igen gyéren engedtetik meg. Ide
keskeny hosszu lépcsőn juthatni, mely a bejárás alatt van és csarnokba
vezet, mely a kápolna alatt terül el. Ez nemcsak ép oly nagy, mint a
felső, hanem még az arabeszkek is a leghivebben vannak utánozva s a
sirok szinte ép oly rendben vannak, mint fönn, de nem oly számosak. Azt
állitják, hogy Timur sirjában nagy kincsek rejlenek, mi azonban az
iszlam törvényei ellenére lenne, s igy valótlan. Itt is van rahle,
melyen zerge-bőrre irt korán fekszik, nagy folioban. Mint több oldalról
s hiteles forrásból biztositottak, ugyanazon példány ez, melyet Oszman,
Mohammed titkára s második khalifa irt. Timur ez ereklyét Bajazed
szultán kincstárából hozta Bruszszából s régtől fogva itt, mint drága
kincs elrejtve tartatik, mert a többi müszülmán uralkodók kétségkivül
rosz szemmel néznének Bokharára, ha erről értesülnek.
A turbe homlokzatán ugy, hogy mindenkinek szemébe ötlik, kék alapon
fehér betükkel a következő irat olvasható: „A szegény iszpahani
Abdullah, Mahmud fiának müve.“ Az évszámot nem találhatám meg rajta. A
leirt épülettől mintegy 100 lépésnyi távolságra emelkedik fel egy másik
kupola, meglehetősen régi de egyszerü épitési szerkezettel, hol Timurnak
egyik kedvencz hölgye nyugszik, ki szent gyanánt tiszteltetik. A kupola
oldalán, egészen a magasban, gombolyagféle van felfüggesztve, mely a muj
szeadet-et (szálak a próféta szakálából) tartalmazza, s mely a minden
oldalról megrepedezett kupolát már évek óta megóvta volna a beomlástól.
_Medreszék._
Ezek közül nehány még lakásul szolgál, a többiek azonban elhagyattak s
nem sokára romokká lesznek. A legépebben megmaradtak közé tartoznak a
Medresze Sirudar és Tillakari, melyek azonban Timur után sokkal későbben
épittettek fel. Az utóbbi, mely arany diszitményekben igen gazdag, s
ennek folytán a Tillakari nevet, az az „aranyból készült“ elnevezést
viseli 1028-ban (1618), bizonyos Jelenktos nevü gazdag kalmuk által, ki
az iszlamra tért át, épittetett fel, s azon rész, melyet Khankának
neveznek, valóban oly dús, hogy azt csupán a Riza imamnak mecsetje
haladja tul. Ezzel szemben van a Medresze Mirza Ulug, melyet Timurnak
hasonnevü unokája, a szenvedélyes asztrolog 828-ban (1434) épittetett
fel, mely azonban már 1113-ban (1701) oly roncsolt állapotban volt, hogy
– forrásom kifejezésével élve, – a czellákban tanitványok helyett
baglyok tanyáztak, s az ajtókról, selyem függönyök helyett, csak
pókhálók lógtak le. Ezen épületben létezett a világhirü
csillagvizsgáló-torony, melynek épitése 832-ben (1440) Gajasz-ed-din
Dsemsid, Muajin Kasani s a tudós izraelita Szilah-ed-din Bagdadi alatt
kezdetett és Ali Kuscsi alatt fejeztetett be. Ezen csillagda
Közép-Ázsiában – a Maraga-ban (Helagu alatt) a tudós Nedsm-ed-din által
felállitott csillagda után – a második s utolsó volt. Megmutatták ugyan
az obszervatorium helyét is, de csak csekély nyomát tudtam annak
felfedezni.
Ezen három medresze képezi Szamarkandnak főpiaczát, vagy rigisztanát,
mely kisebb ugyan a bokharai rigisztannál, de azért még is tele van
bódékkal s örökké zsibongó néptömeggel.
Távol ettől s közel a Dervaze Bokhara-hoz látható az egykor valóban
nagyszerü Medresze Hanim, melyet Timurnak neje, egy khinai herczegnő,
saját pénztárából épittetett fel, s mely, mint a monda beszéli, 1000
tanitványt látott volna el, kik közül mindegyik 100 tilla évi fizetést
kapott a vakf-ból. Ezen szám ugyan keleties lehet, de a romok, melyek
körül még három fal s a 100 lábnál magasabb homlokzat-épület (pistak)
maradt fel, eléggé bizonyitják az egykori fényt. Az utóbbi tornyaival és
mesteri kapuzatával hasonlithatlan szépszinü földmozaikkal van egészen
beboritva, s e mellett a compositio oly erős, hogy a legnagyobb
fáradtsággal tudtam csak egy virágkelyhet letörni, s ebből is csak a
belső három, egymásba hajló levélből álló bimbó maradt sértetlenül.
Daczára annak, hogy a pusztitásban nagy buzgóságot tanusitanak,
bensejében még is – hol ma a Khokand és Karsiba járó szállitó-kocsik
ütötték fel tanyájukat – látható a mecset, a csodás hatásu óriási
rahle-vel, s a szamarkandiaknak még sok évtizeden át kell rombolni és
pusztitni, a mig mindent elpusztitanak.
A nevezett emlékeken kivül még nehány torony s kupola alaku épület van,
melyek mult századok müvei. A mennyire lehetett, mind megvizsgáltam, de
minden törekvésem daczára nem találhattam fel azon hires görög s örmény
könyvtár nyomát, melyet általánosan elterjedt monda szerint Timur, hogy
fővárosát diszitse, Szamarkandba hurczolt el. A mese, mert annak kell
kinyilatkoztatnom, eredetét egy Hadsator nevü örmény papnak köszönheti,
ki Kabulból jött volna Szamarkandba, s a tornyokban nehéz lánczokon nagy
foliansokat fedezett volna fel, mely tornyokba a dsinektől való
félelmében egy müszülman sem mert lépni. E mese később, ha nem csalódom,
valamely franczia iró által dolgoztatott fel egy „örmények
történeté“-ben, s minthogy mi európaiak ép ugy, mint a keletiek örömest
játszunk minden titokba burkolt dologgal, azt akarták, már t. i. a mi
régészeink akarták ugy, hogy az ázsiai világromboló nehány száz öszvért,
görög s örmény kézirattal megterhelten küldött száz husz állomásnyi
távolra, fővárosába, hogy tatárai idegen nyelveket és történetet
tanuljanak.
A mily kevéssé hiszünk tehát a nevezett könyvtár létezésében, ép oly
határzottan kell azon állitásnak is ellentmondanunk, mely Szamarkand
épitési emlékeinek khinai jelleget tulajdonit. Khina politikai határai
ugyan csak 10, a tulajdonképeni Khina azonban 60 napi járásra van távol,
s kinek a „mennyei birodalom“ határ-záráról csak legkisebb fogalma van,
könnyen beláthatja, hogy mily kevés közük lehet a khinaiaknak a tetőtől
talpig mahommedanokhoz, kik maguk is separatisták.
A Timur siremléke homlokzatán levő felirat, melylyel a Szamarkandban
levő többi emlék is stilben és diszitményekben többé vagy kevésbé
megegyezik, világosan tanusitja, hogy a mesterek persák voltak s ez
emlékeket csak a Herat, Mesed vagy Iszpahanban levőkkel kell
összehasonlitani, hogy azoknak persa modorukról meggyőződjünk.
Ennyit a régi, a történeti Szamarkandról. Az uj városnak, melynek falai
a régi fal romjaitól majdnem egy órányi távolra vannak[50], hat kapuja
van, s nehány a régi időből fenmaradt bazárja, melyekben a hires
bőrmunkák, s az izletesen dolgozott fanyergek, miknek zománczolatjai
európai mesternek is becsületére válnának, árultatnak. Timur városában
való időzésem alatt a tolongás mind a bazárokban, mind a nyilvános
téreken s utakon mindig nagy volt, mert minden telve vala a hadjáratból
visszatérő csapatokkal; a lakosok rendes száma azonban nem lehet több
15–20,000-nél, kiknek két harmada özbeg, s egy harmada tadsik. Az emir,
kinek tulajdonképeni székhelye Bokharában van, minden nyáron két-három
hónapot szokott itt tölteni, mert Szamarkand magasban fekszik és
csakugyan éghajlati elsőbbséggel bir. Mig Bokharában nyomasztó hőség
uralg, Szamarkandban a légmérsékletet igen kellemesnek találtam, csak a
viz, melyet mint abi-hajat-ot (életviz) dicsértek fel, volt
rendkivülileg rosz. Különösen szép a Dehbid (a tiz füzfa), búcsujáró- s
egyszersmind üdülési hely, mely Szamarkandtól egy órányi távolra, a
Zerefsanon tul fekszik, s melyet az itt nyugvó Makhdum A’zam, ki 949-ben
(1542) halt meg, utódai laknak; ezeknek itt szép khankajuk (klastromjuk)
van s a zarándokok iránt igen vendégszeretők. Dehbid ugyan valamivel
magasabban fekszik mint Szamarkand, de feltünt, hogy itt augusztus
közepében szedret találtam; a nagy fasor alatt, melyet Nezr Divanbegi a
nevezett szent tiszteletére 1632-ben ültettetett, még délben is hűs
volt. A Dehbidbe vezető uton megmutatták azt a helyet, hol a hires
Bagi-Csinaran, azaz a nyárfa-kert állt, romok jelölik a palota helyét,
de a fákból egyetlen egy sincs meg.
Bár nem akarunk egyetérteni a közép-ázsiaiakkal, kik a mai romokra még
mindig „a paradicsomhoz hasonló Szamarkand“ elnevezést használják, még
is ha igazságosak akarunk lenni, Közép-Ázsia régi fővárosát, fekvése és
a körülte levő buja növényzet miatt, Turkesztan legszebb városának
nevezhetjük. A benszülöttek Khokandot és Namengant ugyan fennebben
dicsérik, de ezeket előbb látnunk kell, mig a szépség koronáját nekik
nyujthatjuk.
Miután Szamarkandban nyolcz napot töltöttem, szilárdan el volt
határozva, hogy innen, az előbb emlitett uton a távoli nyugatra akarok
visszatérni. Hadzsi Bilal magával akart ugyan vinni Akszuba s megigérte,
hogy vagy Jerkend, Thibet és Kasmiron át Mekkába, vagy, ha a szerencse
kedvez, Komulon át Bidsingbe (Peking) küld, de hadzsi Szalih lebeszélt,
a nagy távolra s a rendelkezésem alatt levő kis tőkére utalva. „Akszuig,
sőt talán Komulig – ugy mond – eljuthatnál, mert addig müszülmanok és
testvérek vannak, kik téged mint rumi dervist nagyon meg becsülnének; de
onnan kezdve minden fekete hitetlenekkel van telve, kik nem görditnek
ugyan akadályt utadba, de nem is adnak semmit sem. Thibeten át talán
találhatsz társakat Kasgarból vagy Jerkendből, de nem vállalhatom
magamra a felelősséget, hogy most vigyelek magammal Khokandba, hol a
háboru által minden a legnagyobb rendetlenségben van. Ha Khokandot
látnod kell, jöjj oda, ha majd csöndes lesz; e pillanatban azonban a
legjobb, ha ama társakkal, kiket számodra találtunk, Heraton át
Teheránba visszatérsz.“
Bár nemes barátom e szavai nem kis hatással voltak reám, mégis nehány
órán át hevesen küzködtem elhatárzásommal. Száraz földön utazni
Pekingbe, a tatárok, kirgiszek, kalmukok, mongolok s khinaiak ősi
fészkein át, s utazni oly uton, melyre Marco Polo sem merészelt volna
lépni, ez valóban nagyszerü lenne! De a mérsékeltség hangja suttogá
felém: Egyelőre elég! – – Áttekintvén az utat, melyet eddig megtettem,
láttam, hogy valamint az ut hosszusága, ugy a valósitás módjára s
minemüségére nézve sincs elődöm, s elgondoltam, hogy kár lenne veszélyes
és bizonytalan czélnak feláldozni eddig szerzett tapasztalataimat,
bármily csekélyek legyenek is azok. Elgondoltam továbbá, hogy csak 31
éves vagyok, s a mi nem történt, még megtörténhetik – de most
visszatérek. Hadzsi Bilal tréfálva hányta szememre, hogy nincs
bátorságom; az európai olvasó is talán egyetért vele, de helyi
tapasztalatok megtanitottak arra, hogy a török közmondást: „Jobb a mai
tojás, mint a holnapi tyúk“, legalább itt nem szabad megvetni.
Elutazásom előkészületeivel voltam már teljesen elfoglalva, midőn az
emir diadalmas menettel vonult be; ez nehány nappal előre volt
bejelentve, a rigisztanra nagy néptömeg gyült össze, de a bevonulás
különös pompa által épen nem tünt ki. A menetet körülbelöl 200 szerbaz
nyitotta meg, kik az idomtalan bokharai öltözet felett valami bőr holmit
vettek fel, s ezért rendszeres csapatoknak neveztettek; ezeket messze
távol lovasok követék zászlókkal, üstdobokkal, s Mozaffar ed-din emir s
magasb hivatalnokai, kik környezték, a hófehér turbánban és szivárvány
szinü, bő selyem öltönyeikben inkább a női karhoz a Nabuchodonozor
operából, mint tatár harczosok csapatjához voltak hasonlók, s csak a
kiséret, mely között több kipcsak volt látható a legtörzsökösb mongol
arczvonásokkal s nyillal, ivvel s paizszsal fölfegyverkezetten,
emlékeztetett Turkesztanra. A bevonulás napján az emir népünnepet
hirdettetett ki, mely alkalomkor a rigisztanon több óriási üst
állittatott fel, s ezekben „fejedelmi pilau“ főzetett, mely egy zsák
rizs, darabokra vágott három birka, nagy serpenyő juhzsir, miből nálunk
öt font gyertyát lehetett volna önteni és egy kis zsák répából állt.
Minthogy tetszés szerint osztogattak, az evés, ivás nagyban folyt.
[Illustration: AZ EMIR BEVONULÁSA SZAMARKANDBA.
(LEHMANN VÁZLATA UTÁN.)]