mint hadzsik nem akartunk fizetni az átszállitásért oly jármüvön, mely a
kháné, s a révész egy ideig erre nem akart ráállani. Végre beleegyezett,
hogy nekünk megteszi azt a jótéteményt, miszerint magunkat, málháinkat
és szamarainkat átszállitja ingyen a tulsó oldalra. Az átszállitás
délelőtt tiz órakor kezdődött s csak naplementekor értük el a magas
partot, mely a surakhani csatorna mellett nyulik el jobbról. Magán a
nagy folyamon fél óra alatt tul lehettünk volna, hanem a folyó sebes
árja messzire levitt, s mig a tulsó oldali ohajtott ponthoz, majd le
majd felfelé evezve elérhettünk, eltelt a nap, még pedig olyan hőséggel,
a minőt keveset tapasztaltam életemben. A főfolyamon meglehetősen jól
ment, hanem a mellék ágakon minden tiz lépésnyire megfeneklettünk a
homok zátonyokon, s ilyenkor mindig ki kelle embereknek szamaraknak
szállani a dereglyéből, mig ismét lengővé nem tétetett, s ujra
beszálltunk, a mint elegendő vizre kapott. A szamarak ki s be
szállitása, kivált néhány megátalkodott csökönyös páráé pokoli munka
volt; a legtöbbet ugy kellett kézen ki s be rakosgatni, mint valami
magukkal tehetetlen gyermekeket. Még most is nevetnem kell, ha eszembe
jut, hogyan vette az a horihorgas hadzsi Jakub kisded szamárkáját a
hátára, lábait a mellén összefogván, mig az a jámbor állat reszketve
helyezé el a fejét koldus gazdája nyakán.
[Illustration: ÁTKELÉS AZ OXUS FOLYÓN.]
A megnevezett parton egy napig kelle Surakhánnál várakoznunk, a tevék
megérkezésére. Jun. 29-én elindultunk, s az özbeg lakossággal biró
Japkenarinak (csatornapart) nevezett vidéken keresztül utaztunk, mely
mindenütt át van csatornákkal szeldelve. Japkenari egy nyolcz mérföldyni
hosszu s öt-hat mérföldnyi széles oázt képez, s meglehetősen miveltetik.
Ezen túl kezdődik a sivatag, s Akkamis-nak nevezett szélén jó
csordajárások vannak, s kirgiszek lakják. Akkamis mellett a karaván
lassan folytatta utját, hanem a kervanbasi, én, meg még két társunk, kik
biztak szamaraik gyorsaságában, kitértünk a közel fekvő Surakhanba, a
hol hetivásár volt, eleségünket kipótolni, vagy igazabban mondva, egy
kicsit mulatni.
Surakhan jó föld fallal van bekeritve, kevés lakház van benne, s
leginkább azon 300 boltból áll, melyek hetenkint kétszer felnyittatnak s
a környék állandó lakói és a nomádok által megkerestetnek. Az
Emir-ül-Umera, vagy a khán testvér bátyjának tulajdona, a kinek itt szép
kertje van. A bevásárlással utitársaimat biztam meg, s magam elvonulék a
város kapuja előtti kalenterkhaneba. Itt több dervist találtam, kik a
beng (kenderből készitett opium) és dzsersz gyilkoló élvezése folytán
már csontvázakká össze aszva, s alakjokból iszonyuan kivetközve hevertek
sötét czelláik nyirkos talaján. Midőn bemutattam magamat nekik, szivesen
fogadtak s kenyeret és gyümölcsöt hozattak számomra. Én pénzt akartam
adni, a mire ők jót nevettek. Azt hallottam később, hogy közülök többen
már több mint 20 esztendeje nem vettek pénzt a kezökbe. A környék
kitartja derviseit, s a nap folytán valóban láttam több előkelő özbeg
lovast odaérkezni, kik közől mindegyik hozott valamit, a miért egy
csilim-et (pipát) kapott, a miből kedvencz mérgét szivta. Khivában
legkedveltebb bóditó a beng, és sokan gyakorolják ezen bünt, minthogy a
bor s más szeszes italok élvezését tiltja a korán, s a kormány halállal
bünteti azok éldelését. Minthogy már késő volt az idő, kimentem a
vásárra, társaimat felkeresni, s csak fáradsággal tudtam a hullámzó nép
között utat törni magamnak. Minden ember lóháton volt, vevők ugy mint az
árusok, s mulatságos volt nézni, mikor a kirgisz asszonyok
kimiszszel[30] megtöltött nagy bőrtömlővel ülve lovon, a tömlő csapját a
nyeregből irányozták annak a ki kimiszt kér, a szájába, és pedig annyi
ügyességgel mind a két részről, hogy nagy ritkán ment egykét csöpp
félre.
Társaimat megleltem s elindultunk a karaván után, mely már öt órával
járt elöttünk. Rendkivül meleg nap volt, szerencsére még is lehete
itt-ott kirgisz sátrakat találni, noha a föld homokos volt, s csak
közelednem kelle, tüstént ott termettek az asszonyok tömlőikkel, s
valóságos czivakodás támadt közöttük, ha nem fogadtam el mindegyiktől
egy italt. Szomjas utazónak italt nyujtani rekkenő nyári időben: a
vendégszeretet legmagasabb fokának tartják itt, s valóságos jót tesz az
ember a kirgiszszel, ha alkalmat nyujt neki ezen erény gyakorlására. A
karavánban már a legnagyobb nyugtalansággal vártak bennünket, minthogy a
mai naptól fogva csak éjjel valánk utazandók, a mi nekünk is nagy
enyhülésünkre volt, állatainknak is. Tehát megérkezésünk után tüstént
utra keltünk s varázsszerü látvány volt, fényes holdvilágnál a
tovahaladó karaván, melynek jobbja felől az Oxus hullámai hömpölyögtek
tompa morajjal, balfelől pedig Tatárország iszonyu sivatagja terült el.
Másnap reggel a nevezett folyó partjának egy domborulatán ütöttünk
tábort; ezen tájékot Töjebojun-nak azaz: tevenyaknak nevezik, hihetőleg
a part görbületeiről, s bizonyos hónapokban a kirgiszek tanyáznak rajta.
Tiz órányi idő alatt három kirgisz családot láttam, melyek egymás után
legfölebb három óráig laktak közelünkben, s felszedkezvén tovább mentek.
Pompás képét láttam rajtok a nomád életnek, s a mint egy kirgisz
asszonynyal ezen állhatatlan életről beszélgettem, ezt felelé a kirgisz
nő: „Csak nem lehetünk olyan lusták mint ti mollák, s nem tölthetünk egy
egész napot egy helyben! Mozognia kell az embernek, mert ime a nap, a
hold, a csillagok, a viz, az állatok, a madarak és halak mind-mind
mozognak, csupán csak a halott és a föld fekszik mozdulatlanul!“ Több
ellenvetést akartam tenni a bölcselkedő nomád asszonyságnak, ki épen a
sátor felszedésével foglalkozott, midőn távolból kiabálás hallatszék,
melyből csak ezen egy szót: büri! büri! (farkas! farkas!) vehettem ki. A
kirgisz nő villám sebességgel elsietett a távolabb legelésző nyájhoz, s
lármájával azt eszközölte, hogy a farkas egyetlen egy birka kövér farkát
vivén magával, megszaladt. Szerettem volna a visszaérkezett nőt a
farkasok mozgásának előnyeiről kikérdezni, de nagyon el volt szomorodva
vesztesége felett, s én mentem a karavánomhoz.
Naplemente előtt utnak indultunk s szakadatlanul a folyó közelében
haladtunk, melynek magas partjai csaknem mindenütt füzekkel, magas fűvel
vagy bokrokkal vannak benőve. Ámbár a Khiva és Bokhara közötti utat mint
járottat rajzolák nekem, mostanig még is csak határőröket s barangoló
nomádokat láttunk, de utazót egyet sem, minélfogva nagyon
elcsodálkozánk, látva, hogy öt lovas sebes lépést felénk tart. Khivai
kereskedők voltak, kik Karaköl felől négy nap alatt értek ide Bokharából
s azon örvendetes hirt hozták, hogy az utak egészen biztosak, s
holnapután majd az ő elmaradt karavanjukkal is találkozni fogunk.
Midőn Khivából távozánk, hire volt, hogy a Tekke turkmanok, miután az
emir hadseregével távol vala Bokharától, veszélyessé tették az ezen
városba vivő utat, s kervanbasink táplált is titkon aggodalmakat; most
tehát minden aggodalomnak egyszerre vége lett, s bizton reméltük, hogy
hat vagy nyolcz nap alatt elérkezünk utazásunk czéljához, mely idő alatt
ugy hittük hogy az Oxus és Karaköl között csak két napot fogunk viztelen
sivatagon tölteni. Másnap reggel egy hajdani erősség romjai, Tünüklü
mellett ütöttünk tábort, egy kis csúcsos dombon, mely alatt az Oxus
folyik s melyet ezen oldalról a legszebb virány borit. Innen a
legészakibb irányban visz egy ut a Khalata-Csöli-nek vagy
Dzsan-batirdigan-nak[31] (életrontó) is nevezett homoksivatagon
keresztül, melyen azonban csak hideg télen nagy hóesés után szoktak
járni, ha a karaköli ut a turkmanok miatt nem biztos, kik ezen évtájban
a befagyott Oxuson átkelhetvén, mindenfelé kalandoznak.
A hőség napról napra tikkasztóbb lett (julius első napjaiban valánk), de
nem nagyon volt terhünkre, mivel egész nap egy hatalmas folyó partján
tartózkodván, az édes viz bővében pihengeténk. Mily nagy örömünkre volt
ez, midőn Kahriman Ata, vagy a Gömüstepe és Khiva közötti nagy sivatag
egyéb helyei eszünkbe jutottak! De fájdalom, csakhamar megzavartatánk
kellemes gondolatainkban, s néhány kalandozó turkman szeszélye nagy
veszélybe döntött bennünket, a mely mindnyájunkra iszonyu halált hozott
volna, és a melyből csak a sors különös kedvezése mentett ki, a minthogy
most az egyszer kénytelen vagyok az oszmanoknak igazat adni.
Már hajnalodott jul. 4-én, midőn ma éjjeli utunkban két félig meztelen
emberre bukkantunk, a kik már távolból kiáltoztak karavánunkra, s mikor
már közel voltak hozzánk, ezt kiabálva: „egy falat kenyeret! egy falat
kenyeret!“ összerogytak. Én a legelsők közül való voltam, a ki kenyeret
és juhzsirt nyujtottam nekik, melyből egy keveset evén, elbeszélték,
hogy Hezareszpből való hajósok, kiket egy tekke alaman naszádjuktól,
ruháiktól és kenyeröktől megfosztván, meztelenen bocsátott el. A rablók
150-en voltak, s az itt tartózkodó kirgiszek nyájára ólálkodnak. „Az
Isten szerelmeért, fussatok vagy rejtsétek el magatokat, mert néhány óra
alatt bizonyosan találkoznotok kell velök s habár kegyes zarándokok
vagytok, még is mindnyájatokat meztelen, s állataitok és eleség nélkül
fognak a sivatagban hagyni, mert a kafir (hitetlen) tekke mindenre
képes.“ Kervanbasinknak, a kit már két izben megraboltak s életét is
csak nehezen tudta megmenteni, nem volt ezen tanácsadásokra szüksége,
mert alig hallotta a tekke és alaman szavakat, tüstént visszafordulót
vezényelt, s oly sebesen hozzá látott a visszautazáshoz, a mint csak
birtak a szegény, teherrel megrakott tevék sietni. Tevékkel turkman
lovak elől menekülni akarni, természetesen képtelenség lett volna,
azonban a mi számitásunk szerint 150 lovas csak reggel felé lehetett a
vizen átszállitva, s a mig ők vigyázva jönnének az uton, addig mi talán
visszaérhetnénk Tünüklübe, s megtöltvén viztömlőinket, a Khalata homok
sivatagba vehetnők magunkat, a hol legalább lehetséges számunkra a
megmenekülés. Roppant erőfeszitéssel megérkeztek állataink, egészen
kimerülten Tünüklübe. Itt meg kelle legeltetnünk s pihentetnünk fáradt
barmainkat, különben lehetetlen lett volna a sivatagban az első állomást
is megtennünk; nagy aggodalmak közt tölténk tehát három órát, mig a
tömlők megtöltettek s megtétettek az előkészületek az irtóztató uthoz.
A khivai ruhakereskedő, kit már egyszer megraboltak a turkmanok, ez idő
alatt rábeszélt több hadzsi társat, kiknek tele volt az erszényök, de
bátorsággal nem birtak, hogy inkább rejtőzzenek el az Oxus partján levő
bokrok között, mintsem a kervanbasival menjenek a szaratan napjaiban
(kanikulában) a sivatagba, hol a szomjanhalásnak vagy a tebbad (forró
keleti szél) általi megöletésnek mennek elébe. Oly élénken festette a
veszélyeket, hogy többen elszakadtak tőlünk; ehez járult még, hogy a
folyamon megjelent egy üres hajó, s minthogy a hajósok a parthoz
közeledvén ajánlkoztak, hogy elszállitnak bennünket Hezareszpbe,
mindenki ingadozni kezdett, s kis idő alatt csak 14-en maradtunk, kik a
kervanbasi tervétől el nem állottunk. Egész utazásom egyik legfontosabb
pillanata volt ez. Elgondolám, hogy a visszatérés Khivába elronthatná
egész utazási tervemet, életveszély ugyis fenyegetett mindenütt, tehát
előre; jobb az elemek dühe, mint a zsarnokok kinzása által veszni!
Maradtam a kervanbasival, s hadzsi Szalih és hadzsi Bilal is ott
maradtak. Fájdalmas volt az elválás jelenete oly régi, összeszokott
utitársaktól; a kisded hajó már el akart a parttól indulni, midőn a kik
benne valának, fal-t[32] ajánlottak. A kövecskék kiosztattak, s még alig
jelenté hadzsi Szalih szakértő szeme a szerencsés kimenetelt, midőn
csaknem valamennyi elvált hadzsi ott hagyta a hajót s hozzánk tért.
Minthogy már készen volt minden, az ujabb ingadozás elháritása
tekintetéből gyorsan elindulánk, s még nem szállott le a nap, midőn
Tünüklü romjaitól oldalvást a Khalata felé vivő uton menénk.
Elgondolhatja az olvasó, mit érezék társaimmal együtt, miután már
ismeretesek valának előttünk a sivatag rémségei. Gömüstepéből Khivába
májusban utaztunk, most pedig juliusban valánk; akkor találtunk
esővizet, most még keserü forrásokat sem; leirhatlan vágygyal csüggtek
szemeink a tőlünk jobboldalt mind jobban távozó Oxuson, melyet a lemenő
nap végső sugarai kétszeres szépen beragyogtak. Még az indulás előtt jól
megitatott tevék is kifejezésteljes szemeikkel sokáig arra tekintettek.
Már egyes csillagok láthatók voltak az égen, midőn a homok sivatagot
elértük, a legnagyobb csendben haladva, nehogy a turkmanok, kik
alkalmasint igen közel voltak hozzánk, de az éj setétében – a hold csak
igen későn jövén fel, meg nem láthattak – meghalljanak. A lágy talaj
elfojtá az állatok léptének neszét, s csak attól féltünk, hogy
szamarunk, melynek hangja az éjben messze elhallott, kedvet talál kapni
a dalolásra, és nevetnem kellett azon óvszer felett, mely mindannyiszor
alkalmaztatott, valahányszor az hangversenyét megkezdeni készült. Éjfél
felé oly helyre értünk, hol mindenkinek le kelle szállnia, mert a szamár
ugy, mint a tevék térdig süppedtek a finom homokba, mely itt szakadatlan
domblánczolatot alkotott. A hüvös éjben még csak kiálltam a folytonos
menést a homokban; de reggel felé észrevettem, hogy kezem a szakadatlan
botra támaszkodástól dagadni kezd, málhámat tehát a szamár hátára
raktam, magam pedig a tevére ültem, mely ugyan nehezen lihegve haladott,
de a homokban mégis jobban elemében volt, mint én sánta lábammal.
Julius 5-ki reggeli állomásunknak igen kecsegtető neve volt.
Adamkirilgan-nak (azaz: azon hely, hol az emberek elvesznek) hitták, s
csak egy tekintetet kellett vetni a láthatárra, hogy az ember ez
elnevezés helyességéről meggyőződjék. Képzeljen a t. olvasó elláthatlan
homoktengert, mely majd mint a viharjárta tenger, magas homokhabokat
vet, majd, mint egy tónak csendes szellőtől alig megingatott tükre,
aprózott hullámzásban nyúlik el. A légben madarat, a földön még bogarat
sem lehet látni; csak itt-ott tünnek szemünkbe az enyészet szomoru
nyomai, elveszett emberek s állatok csontjainak alakjában, melyeket
minden arramenő egy halomra hord össze, hogy utmutatóul szolgáljanak.
Alig szükség emlitenem, hogy itt fedezve valánk a turkmanok ellen; mert
nincs az a ló a világon, mely e homokban csak egy állomásnyit is képes
volna menni; de hogy az elemek nem fognak-e akadályt gördíteni utunkba,
e gondolat még a legnagyobb keleti közönyösséget is megrendité; a mint
ezt társaim komor tekintete az egész khalatai uton csalhatlanul
bizonyitá.
A kervanbasi szerint Tünüklütől Bokharáig ezen ut mindössze hat napig
szokott tartani, melynek fele homokban, másik fele szilárd, itt-ott
fűvel benőtt lapályon vezet keresztül, melyet az év bizonyos szakában
még pásztorok is felkeresnek. Már előbb megpróbált számitásunk szerint
tehát, tekintve kulacsaink tartalmát, csak egy, vagy másfél napig tartó
viz szükségtől lehetett okunk félni; de már első nap észrevettem, hogy
az Oxus-vize meghiusitandja számitásunkat, mert a becses ital minden
gazdálkodás daczára aránytalanul fogyott, a mit én a napnak, vagy a viz
saját kigőzölgésének tulajdoniték. E felfedezés után kétszeres
figyelemmel őrzém kulacsomat, a miben a többiek is mind utánoztak, s
mulatságos látvány volt, a mint mindenki alva magához szoritá kulacsát.
A roppant meleg daczára öt-hat órát kelle minden nappal mennünk, mert
minél előbb kiérünk a homokból, annál kevésbbé kell a veszedelmes tebbad
széltől[33] félnünk, mely a kemény sikságon csak lázrohamokat okozhat,
de a homokban az egész karavánt pár pillanat alatt megölheti. A szegény
tevék tehát nagyon megerőltettek; elfáradva az éji futásban léptek a
sivatagba, s nem csuda, hogy a hőség és homokbanjárás kinjaitól nehány
közülök megbetegedett, s kettő már a mai (julius 6.) állomáson, melynek
neve Sorkutuk – megdöglött. Sorkutuk sóskutat jelent, s kellett volna is
itt kútnak lenni a tevék megitatására, de a viharok már egészen
betemették, s legalább egy napig kellett volna ásnunk, hogy
használhatóvá tehessük.
A három napnyi nyomasztó hőség már a tebbad nélkül is elvette minden
erőnket, s ketten szegényebb utitársaink közől, kiknek gyengébb állataik
mellett gyalog kellett menniök, minden vizöket megiván, annyira
megbetegedtek, hogy rá kellett őket kötnünk tevéikre, mert sem menni,
sem ülni nem birtak. Emellett még betakartattak, s a mig csak szólni
tudtak, „vizet! vizet!“ – volt egyetlen szavuk. Fájdalom, még legjobb
barátaik is megtagadták tőlök az életadó italt, s midőn harmadnapra
(jul. 7.) Medemin Bulag[34] elé értünk, egyiköket a halál már megmenté a
szomjuság borzasztó kinjaitól. Azon három testvér egyike volt ez, kik
Mekkában atyjukat vesztették. Jelen voltam, midőn a szegény lelkét
kiadta. Nyelve egészen fekete volt, torka szürkés fehér, különben
vonásai nem nagyon eltorzulva, csak ajkai voltak összezsugorodva,
minélfogva szája nyitva állt. Alig hiszem, hogy ily beteg állapotban a
viz segitett volna rajtuk, s valljon honnan kaptak volna? Borzasztó
nézni, mint rejti el az atya fia, a testvér testvére elől a vizet; mert
ennek minden cseppje élet, s a szomjuság kinaival szemben hiába keresünk
önfeláldozást, nemeslelküséget, mint más veszélyben.
Három nap óta utazván már a sivatag homokos részében, el kelle érnünk a
szilárd talaju sikságot, és ezzel az északnak nyuló Khalatahegységet is
megpillantanunk; de fájdalom, csalódtunk. Tevéink nem birtak már járni,
s ennélfogva még a negyedik napot (jul. 8.) is a homokban kellett
töltenünk. Csak bőrpalaczkomban volt még mintegy hat pohárnyi vizem,
melyből csak cseppenként mertem inni, s igy persze nagyon kellett a
szomjuságtól szenvednem. Nagy ijedtségemre nyelvem már közepén kissé
feketedni kezdett; rögtön megittam vizem felét s már mentve hittem
magamat; de másnap (jul. 9.) reggel felé az égetés erős fejfájás
kiséretében mind érezhetőbbé vált, s mire délfelé a Khalata hegységet
felhő alaku körvonalaiban észrevettük, fokonként enyészni érzém erőmet.
Minél közelebb értünk a hegységhez, annál inkább fogyott a homok, s
minden szem körül tekintve valami nyájat vagy pásztorkunyhót keresett,
midőn a kervanbasi s emberei egyszerre egy közeledő porfellegre
figyelmeztetének, s nekünk gyorsan le kellett szállnunk tevéinkről. A
tevék már megérezték a közelgő tebbadot, s hangos, erős orditás közben
letérdeltek, hosszu nyakukat a földre lapiták, s fejöket a homokba
iparkodtak rejteni. Mi védfalul használtuk őket, s alig térdeltünk
mögéjök, a szél tompa morajjal zúgott el felettünk, mintegy két ujjnyi
vastag homokréteggel boritva el bennünket, melynek első szemei
tüzesőként égettek. Ha csak hat mérföldnyivel belebb talál a sivatagban,
mindnyájan menthetlenül elvesztünk volna. E szélnek lázat és hányást
okozó hatását nem igen vettem észre, csak a levegő lett utánna nehezebb
és nyomasztóbb.
Ott, a hol a homok végkép megszünik, három különböző ut látható; az
egyik, mely 22 mérföldnyi hosszu, Karakölön visz keresztül, a másik – 18
mérföld – a sikon közel Bokharáig, a harmadik – 20 mérföld – a hegységen
át, hol ugyan van viz, de melynek meredek sziklás ösvényein teve nem
járhat. A mint előre el volt határozva, a középső s legrövidebb utat
választottuk, főkép azon reményben, hogy a pásztoroktól kaphatunk egy
kis vizet. Este felé nehány kutra találtunk, melyeket ez évben még
pásztorok nem látogattak; vizök emberre nézve éldelhetlen volt, de
állataink jól laktak belőle. Mi mindnyájan azonban egészen oda voltunk,
már félig halottaknak éreztük magunkat, s csak a remény tartá még
bennünk az életet.
[Illustration: TEBBAD – HOMOKVIHAR A SIVATAGBAN.]
Már nem birtam magam erejéből leszállni, ugy fektettek a földre; pokoli
hőség égette belsőmet s a fejfájástól el valék bódulva. Tollam gyenge
azon kinok festésére, melyekkel a szomjuság gyötört; azt hiszem nincs
ennél fájdalmasabb halál, s ámbár veszélyben mindig megtudtam emberelni
magamat, most megtörve érzém erőmet, s azt hittem, nem érek több
hajnalt. Dél felé megindulánk; én elaludtam, s mire julius 10-kén reggel
felébredtem, egy agyagkunyhóban találtam magamat nehány hosszu szakállu
embertől körülvéve, kiket rögtön iraniaknak ismertem fel s kik rám
kiáltának: „Suma ki hadzsi nisztid!“ (Hisz te mégsem vagy hadzsi!) Nem
birtam felelni. Először langymeleg, aztán savanyu, vizzel és sóval
kevert tejet adtak innom, melyet itt ajrannak hinak, s mely erőmet
visszaadva csakhamar talpra állitott. Ekkor tudtam meg, hogy társaimmal
együtt nehány persa rabszolga vendégei vagyunk; kik Bokharától tiz
mérföldnyire a pusztában tanyáztak birkákat őrizve, uraik által csak
szűken ellátva kenyérrel és vizzel, nehogy tetemesebb élelmiszerek
birtokában lévén, a sivatagon át megszökjenek. S e szegény
számüzöttekben mégis volt annyi nagylelküség, hogy ősi elleneiknek, a
szunnita molláknak vizet adtak. Különösen szivesek voltak irántam, midőn
anyanyelvökön szólitám meg őket; – mert Bokharában is beszélnek ugyan
persául, de e nyelv nagyon különbözik az iranitól. Leginkább meghatott
egy öt éves fiu látása, ki szintén rabszolga volt, s nagyon élénknek
látszott. Csak két év előtt fogatott s adatott el atyjával együtt, s
midőn ez után tudakozódtam, felelé: „Igen, ő megvette (kiváltotta)
magát; én is még csak legfelebb két évig leszek rabszolga, addig apám a
megszabaditásomra szükséges pénzt megszerzi.“ A szegény gyermeknek alig
volt nehány rongya, s bőrének szine s keménysége cserzett bőrhöz
hasonlitott. A magaméiból adtam neki egy darab ruhát s ő megigérte, hogy
testéhez fogja igazittatni.
A szerencsétlen persák még az utra is adtak egy kis vizet; s hála és
részvéttel eltelve váltam meg tőlök. Megindulánk legközelebbi állomásunk
Khodsa Oban bucsújáróhely felé, hogy egy hasonnevű szentnek sirját
meglátogassuk; melyet, ámbár kissé északra fekszik kitüzött utunktól,
hadzsi voltunkra fel kellett keresnünk. Társaim nagy szomoruságára éjjel
eltévedtünk a homokbuczkák közt, melyek a sivatagot kerítik, s melyek
közepéből oazként emelkedik ki Khodsa Oban; s midőn hosszas keresés után
julius 11-kén hajnalodni kezdett, egy édes vizzel telt tó partján
találtuk magunkat. Itt vége volt a sivatagnak, s a szomjhaláltól,
széltől, rablóktól s más veszedelmektől való félelemnek. Itt léptünk a
tulajdonképeni Bokhara határába, s midőn a csak két órányira fekvő
Khakemirba (azon faluba, hol a kervanbasi lakott) értünk, már meglehetős
jól mivelt földön valánk. Az egész vidéket a Karata folyam csatornái
öntözik, melyet némelyek a Zerefsan folyó egyik ágának, mások egészen
külön, önálló, északon eredő folyamnak mondottak; tovább az emlitett
tóba ömlik, melynek vize, a mint hallám, csak tavaszkor és nyár elején
iható, később leapad és sós lesz.