kellett meghálnunk, hogy az ország törvényei szerint a vámos (badsgir)
és a jelentésttevő (vakanüvisz) jövetelünkről tudósittassék, s a
megvizsgálást és kikérdezést még a városon kivül elvégezhesse. Még az
nap egy külön futár menesztetett el, s másnap jókor reggel három tisztje
az emirnek jött oda fontos bureaukratikus arczkifejezéssel, megvenni
rajtunk a vámot, de kivált hireket kapni magunkról s a szomszéd
országokról. Első volt a podgyász. A hadzsik tarisznyáiban többnyire
mekkai szent olvasók, medinai datolya, frengisztani kis tükrök, gyüszük,
kések s ollók, bagdadi fésűk és persiai nádtollak voltak. Ámbár váltig
állitották, hogy a bokharai emir (isten éltesse száz husz esztendeig!) a
hadzsiktól sohasem vesz vámot, a vámszedő mégsem zavartatá magát, hanem
minden egyes tárgyat feljegyzett. Én két más koldussal együtt végül
maradtam; s a vámszedő szemembe nézett, aztán nevetve mondá, mutatnám
meg bőröndömet, mert mi (evvel valószinűleg az európaiakra czélzott,
engem is annak tartván) mindig szép dolgokat hordunk magunkkal. Nekem
épen jó kedvem volt, fejemen dervis – vagy inkább bohócz sipkám, s a
ravasz bokharait félben szakitva, mondám, hogy bizon vannak szép
dolgaim; mit akar tehát előbb látni, ingó vagy ingatlan vagyonomat? Ő
mindent látni kivánván, ki szaladtam az udvarra, s megfogva szamaramat
azt a lépcsőkön fel s a szőnyegeken keresztül a szobába vezetém, társaim
kaczagása közben bemutatám neki; aztán felnyitám tarisznyámat s elibe
raktam azt a pár rongyot mely velem volt, s a Khivában szerzett régi
könyveket. A csalódott bokharai bámulva tekinte körül, s kérdé, ha
csakugyan nincs-e egyebem. Erre hadzsi Szalih felvilágositást adott neki
állásomról, s utazásom czéljáról; a tiszt pedig mindent feljegyzett és
jelentékeny fejbólintással nézett reám. A vámi megvizsgálás után a
vakanüvisz (azaz az események feljegyzője) kezdé meg tisztét. Először
minden utazónak részletes személyleirását készité el, aztán minden
ujdonságot, melyet csak kapott, felirt; és valóban nevetséges volt a
részletes kérdezősködés Khiváról, e nyelvben, származásban s vallásban
rokon országról, mely századok óta tő szomszédja Bokharának, s melynek
fővárosa csak nehány napi járó földre van ettől.
Minden rendben volt, csak első szállásunk iránt a fővárosban ágaztak el
a vélemények. A vámszedő a vámházat ajánlá, remélvén, hogy még valamit
kicsikarhat, s engem is jobban figyelemmel kisérhet, de hadzsi Szalih
(mert ez állt most a karaván élére, nagy befolyással birván Bokharában,)
mindenáron a Tekkie-ben akart megszállni. Rögtön el is indulánk s egy
félórát haladtunk egy, kertekkel és szántóföldekkel belepett vidéken,
midőn megpillantók Bokhara Serife-t (a nemes Bokharát, a mint a
középázsiaiak nevezik) otromba tornyaival, melyek mindenikének tetején
gólyák fészkelnek.[35]
A várostól mintegy másfél órányira keltünk át a déli irányu Zerefsanon,
mely, ámbár elég sebes folyásu, még is tevéken és lóháton gázoltuk át. A
tulsó parton még látszott egy hajdani, szépen épitett magas hidfő; s
közelében egy szintén kőből épitett palota romjai. Állitólag mindakettő
a hires Abdullah khán Sejbani müve. Középázsia fővárosának közvetlen
környékén általában alig láthatók hajdani nagyságának romjai.
X. FEJEZET.
BOKHARA. – FOGADTATÁS A TEKKIÉBEN, AZ ISZLAM FŐSZÉKHELYÉN. – RAHMET BI.
– BAZÁROK. – BAHA-EDDIN, TURKESZTAN NAGY SZENTJE. – SZERZŐ ELLEN KÉMEK
KÜLDETNEK KI. – RÖVID IDŐ ELŐTT BOKHARÁBAN VOLT UTAZÓK SORSA. –
KÖNYVBAZÁR. – A FONALFÉREG (RISTE). – A VÁROS VIZZELVALÓ ELLÁTÁSA. –
HAJDANI S MOSTANI EMIREK – AZ URALKODÓ EMIR HÁREME, KORMÁNYA S CSALÁDJA.
– RABSZOLGARAKHELY ÉS KERESKEDÉS. – ELUTAZÁS BOKHARÁBÓL S LÁTOGATÁS
BAHA-EDDIN SIRJÁNÁL.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Within earth’s wide domains_
_Are markets for men’s lives;_
_Their necks are galled with chains,_
_Their wrists are cramped with gyves._
_Dead bodies, that the kite_
_In deserts makes its prey;_
_Murders that with affright_
_Scare school-boys from their play!_ – Longfellow.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Utunk a keletnek fekvő Dervaze Imamhoz vezetett, melyen azonban nem
mentünk át, mert, ha az északkeleti részen fekvő tekkiénkhez akartunk
menni, itt a bazáron kellett volna áttolongani. Megkerültük tehát a
városfalat, melyen sok helyt nagy szakadásokat láttam, s a Dervaze Mezar
kapun át julius 12-kén a téres, szép fákkal benőtt tekkiébe értünk, mely
rendes négy szöget képez s 48 földszintes czellával van ellátva. Mostani
feje (khalfa) unokája a szentsége által hiressé lett Khalfa Hüszejnnek,
kitől e tekkie nevét is vette. Mily nagy tiszteletben áll családja még
mindig, mutatja az, hogy emlitett unokája imam és khatib, azaz, az emir
udvari papja. Háziuramnak e hivatali rangjára meglehetős büszke valék.
Hadzsi Szalih, ki az emlitett szent mürid-je (tanitványa) lévén, mintegy
a családhoz tartozónak tekintetett, engem társaságunk előkelőbbjeivel
együtt rögtön bemutatott; s az apát, kellemes kinézésü s finom modoru
férfi, kin a hófehér turbán s a finom selyemből készült nyári köntös
nagyon jól állt, igen szivélyesen fogadott, s miután fél óráig
beszélgettem vele keresett, dagályos kitételekben, a jó ember egészen
magán kivül volt örömében, s csak azt sajnálta, hogy a Badevlet[36] (ő
felsége az emir) nincs Bokharában, különben rögtön bemutatna neki.
Külön czellát adatott nekem a tiszteleti helyen, t. i. közel a
mecsethez, hol egyik szomszédom egy tudós molla, a másik hadzsi Szalih
volt. E tekkie tele volt celebritásokkal, s én észrevétlenül az iszlami
fanatismus bokharai főfészkébe jutottam; maga a helyiség, ha jól találom
benne magamat, a világi hatóság minden gyanuja ellen legbiztosabb
védelmem lehetett. A jelentésttevő fontos eseményként jelenté
megérkezésemet; az emir első tisztje, Rahmet Bi, ki, mig ura a khokandi
hadjáratban időzött, Bokharában a főparancsnokságot vitte, még az nap
tudakozódtatott felőlem a hadzsiknál, de a tekkieben az emirnek semmi
parancsolni valója sincs, és vizsgálódásait annyira fel nem vette senki,
hogy nekem nem is szóltak felőle. A világnak ezt mondák barátaim:
„Hadzsi Resid nemcsak jó müszülmán, hanem tudós molla is, és minden
gyanu ellene halálos vétek.“ – De nekem mindig barátilag tanácsolták,
hogy mit tegyek, s csak is társaim nemes barátsága és jó akaró
tanácsainak köszönhetém, hogy Bokharában szerencsétlenség nem ért, mert
eltekintve elődeim szomorú vesztétől e városban, Bokharát nemcsak az
europai, hanem minden más idegenre nézve is igen veszélyesnek találtam,
mert a kormány kémrendszere már azon fokát érte el a tökéletességnek,
melyen a népség elaljasodása állott.
Másnap reggel hadzsi Szalih s más négy társammal elmentem a várost és a
bazárt megtekinteni, s ámbár az utczák és házak szegénysége, melyek a
persa városok legnyomorultabb lakásaival sem mérközhetnek, különösen
pedig a lábnyi mély homok épen nem nemes fogalmat nyujtott a „nemes“
Bokharáról, mégis meg valék lepve, midőn először léptem a bazárba, az
ott hullámzó embertömeg közé. Bokhara bazárjai, távol attól, hogy
szépek, fényesek és nagyszerűk volnának, mint a teherániak, täbrisziek s
iszpahaniak, mégis a fajok, ruhák és szokások tarka különbféleségénél
fogva feltünő, sajátságos látványt nyujtanak. A tömeg nagy részén az
irani typus látszik meg, s fehér vagy kék turbánt viselnek; az első
gentlemant és mollát, az utóbbi igen jól öltözött kereskedőt, kézmivest
és szolgát jelent. Emellett észrevehető a határ physiognomia, mely itt
az özbegtől kezdve a vad kirgiszig minden fokozatban feltalálható;
különben a turanit, ha arczát nem látjuk is, otrombán szilárd járásáról
mindig kiismerhetjük az iraniak közől. Ázsia e két főfajának
tolongásában képzeljünk magunknak itt-ott elszórva nehány indust (kik
itt multani-aknak neveztetnek) s zsidót, kik megkülönböztető jelül[37]
derékon átkötve egy darab kötelet, s fejökön lengyel sipkához hasonló
föveget viselnek. Az indus, a veres jellel homlokán, és viszataszitóan
sárga arczával beillenék verébijesztőnek jó nagy rizsföldre, a zsidó,
nemes, mesterileg szép vonásaival, s gyönyörű szemeivel bármely
művésznek a férfi szépség mintájául szolgálhatna. A turkmant is meg kell
emlitenünk, kinek merész tüzes szeme valamennyi közől kivillog, s ki
alkalmasint épen arról gondolkozik, mily jövedelmezők lehetnének itt
alamanjai. Afghant itt keveset látni; ezek, piszkos hosszú ingben s még
szennyesebb lelógó hajjal járnak, vállukra római divat szerint egy
lepedő van vetve, s ugy néznek ki, mintha házégés elől éjjel az utczára
menekültek volna.
A bokharaiak, khivaiak, khokandiak, kirgiszek, kipcsakok, turkmanok,
indusok, zsidók és afghánoknak e tarka chaosza minden nagyobb bazárban
feltalálható; de, bár mindenki serényen sürög és forog, mégis nyomát sem
láttam azon zajos bazári életnek, mely Persiában oly jellemzőleg tünik
ki. Szorosan társaimhoz lapulva, futó pillantást veték a bódékra,
melyekben csak igen kevés Orenburgon át hozott nyugateurópai, de annál
több orosz kéz- és diszműárut láttam; melyek az utazóra nézve e távol
városban csak annyiban érdekesek, hogy minden kattun darabnak, vagy a
reá ragasztott gyárjegynek láttára ugy érzi magát, mintha egy földije
állna előtte. Dobogott szivem, mikor e szavakat: „Manchester“
„Birmingham“ – olvasám, és félnem kellett, nehogy valamely szónak puszta
elolvasása által magamat eláruljam. Nagy bolt, valamint nagykereskedő
itt kevés van, s ámbár a Resztei csit furusin kivül (azaz azon helyen,
hol csit, vagyis kattun árultatik), mely 284 bódéból áll, még a város
sok részén árulnak kattunt, calicotot és percaillet, mégis bátran
állithatom, hogy Hanhart et Comp. barátaim Täbriszben ez emlitett
czikkekből magok többet adnak el, mint egész Bokhara, bár ez – és joggal
– Közép-Ázsia fővárosának neveztetik. Az idegent a bokharai bazárban
jobban érdekli azon hely, hol a belföldi ipar készitményei vannak
kirakva; a kétszinű, csikos, Aladzsa nevű, keskenyre szövött
gyapjukelmék, selyem, a vékony, pókhálófonathoz hasonló keszkenőktől fel
a nehéz Atreszig, s különösen a bőrmunkák viszik itt a főszerepet. E
téren a szijgyártók, de különösen a vargák müvészete emelendő ki. A
férfi s női csizmák meglehetősen jól vannak dolgozva, az előbbiek magas,
hegyes sarkakkal, melyeknek vége nem nagyobb egy szeg fejénél; az
utóbbiak ugyan kissé idomtalanok, de gyakran a legfinomabb
selyemhimzésekkel diszitvék. Megemlitendő még a ruha-bazár, melyben a
rikitó szinű, ragyogó és ránczokban gazdag ruhák vannak kiteritve. A
keleti, ki csak itt található fel teljes eredetiségében, szereti a
czakhcsukh-ot, azaz a ruhák susogását, s mulattató látvány volt néznem,
a mint némelyik vevő uj csapanjában (öltözet) nehány lépést fel s alá
járt, hogy a susogás hangját megvizsgálja. Mindez belföldi készitmény,
és igen olcsó, miért is a bokharai ruhavásár egészen be khinai
Tatárországig maga lát el minden igazhivőt fashionable öltönyökkel. A
kirgiszek, kipcsakok és kalmukok is be szoktak ide térni a pusztából, s
a vad tatár ferde szemével s előre álló állával csakugy kaczag az
örömtől, ha nyers lóbőrből készült öltönyét könnyű Jektejvel (neme a
nyári ruhának) cserélheti fel. Itt találja meg a civilisátió
legnagyszerűbb képét; Bokhara neki Párisa és Londonja.
Majdnem három órát járván ide s tova, megkértem vezetőmet s nemes
barátomat hadzsi Szalihot, hadd pihenhessem ki kissé magamat; mire ő a
Timcse csaj furusi-n (theabazár) keresztül a hires Lebi hauz divanbegi
(a divanbég tópartja) nevü helyre vezetett, melyet Bokharára nézve igen
csinosnak találtam. Meglehetősen szabályos négyszög, közepén egy 100 láb
hosszú s 80 láb széles mély tóval, mely négyszög kövekkel van keritve, s
melynek vizébe nyolcz lépcső vezet le. A parton nehány szép szilfa áll,
s ezek árnyékában a nélkülözhetlen theabódék óriási szamovarjaikkal
(theakatlanok), melyek Oroszországban különösen Bokhara számára
készittetnek, kinálólag csábitják az embert. A tér három oldalán
édességeket, kenyeret, gyümölcsöt, meleg és hideg ételeket árulnak egyes
állásokon, nádgyékények árnyéka alatt; s a rögtönzött bódék százai,
körülrajongva az éhes és nyalánk tömeg által, sajátságos látványt
nyujtanak. A negyedik, nyugati és erkélyszerü oldalon áll a mecset
(Meszdsidi Divanbegi), mely előtt szinte van nehány fa, hol a dervisek
és meddah-ok (elbeszélők) fáradságos arczjáték kiséretében beszélik el
hires próféták s harczfiak hős tetteit, mindig nagyszámu s tudvágyó
közönség előtt. Midőn e helyre léptem, az érdekes szinjáték befejezéseül
még 15 dervis a nakisbendi szerzetből, mely itt támadt, és székel,
vonult el előttem. Sohasem fogom feledni, a mint e vadan lelkesült
emberek hosszu, tekealaku süvegjeikkel, lobogó hajjal, hosszu botokkal
hadonázva, eszeveszettekként ugráltak ide s tova, karban orditva el egy
hymnust, melynek egyes versszakait őszszakállu főnökük énekelte elő.
Szem és fül itt annyira el valának foglalva, hogy csakhamar feledém
fáradtságomat. Barátom csak erővel birt egy bódéba bevonni, s midőn a
nemes sivin (a theának egy neme) már be volt töltve, fel akarván
használni bámulásomat, benső örömmel kérdé: „Nos, mint tetszik neked
Bokhara Serif?“ – „Igen jól“ – viszonzám, s a középázsiai, ámbár
khokandi létére ekkor ellenséges indulattal volt eltelve Bokhara iránt,
mégis nagyon megörült, hogy Turkesztan fővárosa ennyire megnyerte
tetszésemet, s megigérte hogy a legszebbeket is nehány nap alatt meg
fogja mutatni. Daczára a teljesen bokharai öltözetnek, melyet ma
felvettem, s bár a nap annyira eltorzitott volt, hogy anyám maga is
nehezen ismert volna reám, mégis, a hová csak léptem, egy sereg kiváncsi
vett körül, kiknek kéznyujtásaikat és öleléseiket felette unalmasoknak
találtam. Óriási turbánom[38], s a nagy Koran után itélve, mely nyakamba
volt akasztva, isannak vagy sejkhnek nézhetett mindenki s igy el kelle
tűrnöm ezen alkalmatlankodásokat. Emellett azonban szent kinézésem
megóvott a világi kiváncsiság kérdéseitől, és gyakran hallám, a mint a
körültem állók barátaimat kérdezgették felőlem, vagy magok közt
suttogtak. „Mennyi jámborság kell ahhoz, mondá az egyik, hogy valaki
egyes egyedül Konstantinápolyból Bokharába jöjjön Baha-ed-dinünket[39]
meglátogatni!“ – „Igen, szólt egy másik, mi is megyünk ugyan Mekkába, a
legszentebb helyre, de ezeknek az embereknek (itt rám mutatott), egyéb
dolguk sincs, egész életök imádság, jámborság és búcsújárásból áll.“ –
„Bravo, eltaláltad!“ – gondolám magamban, s nagyon megörültem, hogy itt
oly jól sikerült incognitóm. Egész tartózkodásom ideje alatt Turkesztan
fővárosában, a különben ravasz és gonosz nép sohsem gyanakodott ellenem,
eljártak hozzám áldásért, meghallgattak midőn nyilvános helyeken
felolvasám a nagy bagdadi sejkh Abdul Kader Gilani történetét, de soha
senkitől egy fillért sem kaptam, s e nép szenteskedését nagyon
különbözőnek találtam a khivai özbegek valódi jámborsága és
jótékonyságától.
A kormánynyal nem oly könnyen ment a dolog, mint a néppel. A fentebb
emlitett Rahmet bi, nyilvánosan meg nem támadhatván, folyvást kémeket
küldött nyakamra, kik szertecsapongó társalgásukban minduntalan
emlegették Frengisztant, azon reményben, hogy egy vagy más megjegyzés
által el fogom árulni magamat. Látván hogy ezen eszköz nem vezet
czélhoz, azon kezdték, hogy mily nagy kedvök van a frengiknek a nemes
Bokharára, s hogy már többen kémeik közől, és különösen bizonyos Könölli
és Isztodder Szahib nevü (Conolly és Stoddart) angolok elvették
érdemlett büntetésöket.[40] Vagy a csak nehány nap előtt érkezett és
fogságba esett frengikről kezdtek beszélni, (azon szerencsétlen
olaszokról) kik több ládával hoztak gyémántporral behintett theát, hogy
a szent város valamenyi lakosát megmérgezzék, kik a nappalt éjjellé
tudják változtatni, s más pokoli dolgokat visznek véghez. E kopók
legnagyobbrészt hadzsik voltak, kik évekig lakván Konstantinápolyban, az
ottani nyelv és viszonyokróli ismereteimet akarták próbára tenni.
Hosszas, türelmes hallgatás után a türelmetlent kezdém ilyenkor
játszani, s kértem, kiméljenek meg a frengikről való beszélgetéstől.
„Azért hagytam el Konstantinápolyt, mondám, hogy e frengiket, kik az
ördög eszét elrabolták, kikerüljem. Most hála istennek, már a nemes
Bokharában vagyok, s nem akarom a rájok való emlékezéssel időmet
elkeseriteni. Hasonlókép feleltem a ravasz Molla Serefeddinnek, a
könyvkereskedők akszakaljának is, ki egy orosz követ által néhány év
előtt nála hátrahagyott könyvlajstromot, s még nehány angol és olasz
iratot mutatott. Megvető tekintetet veték reá; mondván: „Dicsőség
Allahnak! az én emlékezetem még nincs frengi tudományokkal és könyvekkel
beszenynyezve, mint fájdalom, már sok konstantinápolyi töröké.“[41]
Rahmet bi látván, hogy kémjeivel nem megy semmire, magához hivatott,
természetesen egy pilaura való udvarias meghivás alakjában, melynél a
bokharai ulemavilág is diszes koszoruban képviselve vala. Már
beléptemkor láttam, hogy nehéz feladat vár reám, mert az egész
összejövetel nem volt egyéb vizsgálatnál, mely alatt tettetésemnek a
tüzpróbát kellett kiállnia. Jókor észrevevém a veszélyt, s nehogy egy
vagy más kérdéssel meglepjenek, a kiváncsit játsztam, és a jelenlevőkhöz
több kérdést intéztem a farz, szünnet, vadzsib és musztahab-beli
valláselvek különbsége felől.[42] Buzgóságom tetszett, s nemsokára a
Hidajet, Serkhi vekáje s más hasonló themákat tárgyaló könyvek több
pontja felett heves vitatkozás keletkezett, melyben nagyon óvatosan
vettem részt, és fennen dicsérém a bokharai mollák szellemi felsőbbségét
nemcsak magam, hanem minden konstantinápolyi ulemák felett is. Elég az
ahhoz, hogy ezen is szerencsésen átestem. A tudós mollák jelekkel és
szavakkal értésére adták Rahmet binek, hogy jelentéstevője nagy
tévedésben van, s hogy én, ha „kitünő molla“ nem is, de oly ember
vagyok, ki azon uton jár, melyen a valódi tudás napsütését lehet elérni.
E jelenet után meglehetősen zavartalanul éltem Bokharában. Rendszerint
először otthon teljesitém azon terhes kötelességet, melynek dervis
voltomnál fogva alá valék vetve; aztán a 26 bódéból álló könyvbazárba
mentem, melyben a nyomtatott könyv még mindig a ritkaságok közé
tartozik. Itt, és a könyvárusok házaiban, melyekben tulajdonkép
raktáraik vannak, nem egy kincset láttam, mely nagy hasznára lehetne
keleti történet- és nyelvtudományunkra nézve; melyek megszerzése azonban
rám nézve lehetetlen volt, részint anyagi körülményeim, részint a miatt,
hogy a világi tudomány iránt mutatott érdekeltségem gyanuba keverhetett
volna. A mi keveset a bokharai és szamarkandi könyvpiaczról magammal
hoztam, elég fáradságomba került; és szivem vérzett, midőn oly könyvek
megszerzéséről le kelle mondanom, melyek keleti tanulmányainkban tetemes
hézagokat pótolhatnának. A könyvpiaczról az attól jó távol eső
Rigisztanra szoktam volt menni, mely ugyan nagyobb és zajosabb a fentebb
leirt Lebi-hauznál, de korántsem oly kellemes. Itt is van egy theás
bódékkal körülvett tó, melynek partjairól az emirnek a másik oldalon
fekvő várába, vagy palotájába (Ark) lehet belátni. Az épület homlokzata,
mely felett egy óra van, komor, visszataszitó tekintetü; s titkos
borzongás járt át, midőn a zsarnokság e fészke mellett elhaladtam, hol
elődeim közől sokan legyilkoltattak, s most is három europai szenvedett
távol hazájától és minden segedelemtől. A kapu mellett 14 rézből öntött
ágyu feküdt a földön, hosszu, czifra csővekkel, melyeket az emir
khokandi hadjáratából diadaljelvényekül küldött haza. Jobbra a palotától
van Meszdsidi Kelan, Bokhara legnagyobb mecsete, melyet Abdullah khan
Sejbani épittetett. Bár a Rigisztan majd nem egészen az emir szeme előtt
fekszik, még sincs Bokharában, sőt talán egész Turkesztanban hely,
melyen annyi rút bűn követtetnék el, mint itt. A keletiek ismeretes
ocsmány bűne, mely a Boszporusz partjain kezdődve befelé keletnek mind
észrevehetőbbé válik, itt tetőpontját éri el. Oly dolgok felett, melyek
európai embernek vérét fellázitanák, itt mint a legártatlanabb tréfák
felett kaczagnak; még a vallás is, mely a mosdásban, vagy más
formaszerüségekben elkövetett tévedést halállal büntet, itt szemet huny,
és eltüri a legborzasztóbb büntetteket, hogy… Gyakran láttam Khahrbag
Abdullah khanban, mely a városon kivül fekszik, minden állásu s koru
embereket, a mint fejjel a falnak mentek, a porban fetrengtek, s
ruháikat összetépték, hogy vonzódásuk nagyságát tudtára adják azon
lénynek, ki távol onnan egy fa alatt ülve, könyvolvasással látszott
foglalkozni. Azt hittem, e helyet titokban tartják, s nem is
csudálkoztam felette; de annál jobban meg valék lepetve, midőn a
Rigisztanon minden theabódéban egy ily áldozatot láttam, melyet –
gyakran saját atyjának kapzsisága, az arramenők odavonására használ.
Mindig kikerülém e fertelmeket, s inkább egy komuli[43] khinai
theabódéját látogatám meg, ki a török-tatár nyelvet teljesen birta s itt
müszülmánnak tartatott. A jó ember igen barátságos volt irántam, pedig
mily távol születtünk egymástól! Sokat beszélt hazája szép vidékei,
erkölcsei és jó ételeiről. Nagy tapasztalással birt a theakereskedésben,
és egészen fellelkesült, midőn azon theacsemetéről beszélt, melynek egy
tövén oly sokféle izű levelek teremnek. Boltjában 16 faj volt
képviselve, melyek mindenikét puszta érintés után megismerte. 1) Kirkma,
2) Akhbar, 3) Ak kujruk, melyek Közép-Ázsiában és Khinában ritkán,
nagyobbrészt Oroszországban, Persiában s Európában használtatnak; 4)
Kara csaj, 5) Szepet csaj, melyek, mint a khinai kacsdohány,
téglaformában árultatnak; csak reggel ivatnak tejsürüvel és sóval, és
nagyon izgatók. 6) Sibaglu, 7) Gore Sibaglu, 8) Sivin, 9) It kelleszi,
10) Bönge, 11) Posun, 12) Pu csaj, 13) Tuntej, 14) Gülbuj, 15) Misk-göz,
16) Lonka. Ezek általában zöld theafajok, mert Khina északi részében s
Közép Ázsiában csak ezeket szeretik. A lonkatheát tartják a
legnemesebbnek, s egy csészére, mely felér kettővel az Európában
szokottakból, elég belőle egy levél.[44]
Azok után, a miket Teherántól idáig utitársaim beszédeiből kivehettem,
egy hét mulva teljesen otthon érzém magamat Bokharában. Eleinte
mindenüvé hadzsi Szalih által vezettetvén be, később a városban,
bazárokban s medreszékben egyedül tevém látogatásaimat, s csak akkor
kisérém barátaimat, mikor együtt voltunk meghiva egy itt lakó
khinai-tatár házához. Itt rendszerint nemzeti ételekkel vendégeltettünk
meg, melyeket barátaim, tulajdonkép hadzsi Bilal s társai már rég
nélkülöztek. Ezen ételek közől egyet leirok, s jó falatként ajánlhatok
az európai olvasónak. A mantuj, egy neme a tésztának, vagdalt hússal,
mely zsirral s fűszerekkel van keverve, megtöltve, és különös módon
megfőzve. Tudniillik egy oly vizzel teli katlan tétetik a tűzre, mely
fennt be van zárva, s csak egy ökölnyi nyilással bir. Erre három négy
keményen záródó szita jő, melyeknek legalsaja tésztával a katlanhoz
ragasztatik. Ha a viz forr, s a sziták eléggé megteltek gőzzel, a mantuj
először a legfelső, aztán az alsóbb szitákba tétetik, melyekben
mindaddig marad, mig egészen meg nem főtt. Nem különös-e, hogy a
khinaiak még a gőzt is felhasználják ételeikhez? A megfőtt mantuj-ok
gyakran még zsirban megsüttetnek s akkor zenbuszi (asszonycsók) nevet
nyernek. Kasgari és jarkendi barátaimnak még sok különös ételök volt, de
mindezek leirását arra bizom, a ki tatár szakácskönyvet akar késziteni.
Az idő Bokharában tartózkodásom alatt kiállhatlanul forró volt, s
kétszeresen szenvedtem, mert a Ristetőli féltemben (filaria medinensis),
melyet nyáron ott legalább minden tizedik ember megkap, mindig meleg
vizet vagy theát kellett innom. Mint nálunk a náthát, oly könnyen veszi
fel a bokharai, vagy a nyáron ott tartózkodó idegen, ha lába, vagy akár
testének más része egy helyen viszketni kezd. Nemsokára kis veres folt
lesz látható, s ennek közepéből fonálnyi vastag féreg búvik ki, mely
néha rőfnyi hosszura nyulik, s melyet nehány napon át óvatosan ki kell
onnan gombolyitani. Ez rendes lefolyása a betegségnek, mely nem jár nagy
fájdalmakkal; de ha a féreg gombolyitás közben elszakad, gyuladás
keletkezik, s egy helyett 6–10 féreg támad, s az ember egy hétig
kénytelen roppant fájdalmak közt az ágyat őrizni. Bátor ember mindjárt
eleinte kivágatja testéből a Ristét. A bokharai borbélyok e műtétben
meglehetős ügyességgel birnak, pillanat alatt felvágják azt a helyet,
melyen az ember a viszketést érzi, kihuzzák a férget, s a seb hamar
beheged. E baj, mely Persiában Bender Abbasziban is otthon van, néha
csak a következő nyáron, még pedig más éghajlat alatt is, üt ki; s igy
járt a hires Dr. Wolf, ki Bokharából magával vitt ily hosszu uti
emléket, mely aztán csak Angliában jött napvilágra. Ezenkivül Bokhara
lakosai között, a rosz éghajlat s még rosszabb viz következtében
különféle seb-betegségek uralkodnak; s főleg a nők nagy része, kik
különben nem csunya barnák volnának, a sok otthonüléstől telve vannak
sebhelyekkel.