melyben Khiva fekszik, eltértünk, s egészen északi irányt vettünk;
kérdezősködésemre megtudtam, hogy biztosság okáért kerülő utat teszünk.
Az özbeg, a kivel találkozánk, figyelmeztetett, hogy vigyázzunk
magunkra, mivel a csaudor-ok nyilt lázadásban vannak a khán ellen, s
alamanjaik gyakran berontanak ezen határrészekre. Ez nap este még egy
kis aggodalmas vigyázattal haladtunk, s ki volt boldogabb mint mi, a
mint másnap reggel jobbra balra sátorcsoportokat láttunk, s a merre
utunk vitt, mindenütt a legbarátságosabb „aman geldingiz“-ek
(szerencsésen megjöttetek) hangzék előnkbe. Minthogy a mi Iliaszunknak
jóbarátai voltak az itt táborozók között, elment meleg kenyeret s egyéb
kurban adományokat (ünnepnapi falatokat) szerezni. Jól megrakodva jött
vissza, s hust, kenyeret és kimiszt (kanczatejből készitett csipős
savanyu ital) osztott ki közöttünk. Noha csak egy rövid óráig pihentünk
meg, még is sok istenfélő nomád jöve hozzánk, kézszoritásunkban
részesülni, s ez által szent tettet követni el. Az áldás itt jól
jövedelmező czikk volt, mert négy vagy öt áldásomért sok kenyeret,
teve-, ló- és juhhust kaptam. Több jap-on (mesterséges öntözésre való
árok) keltünk át, s dél tájban egy elhagyatott, Khanabad nevü
fellegvárhoz érkezénk, melynek négyszögü magas fala három mérföldnyire
meglátszott. Itt töltöttük a délutánt és estet; a nap forróan sütött, s
nagyon jól esett a falak árnyékában szunnyadnom, noha a puszta földön
feküdtem s a vánkosom egy darab kő volt. Még virradat előtt elhagytuk a
Khivától 25 mérföldnyi távolságra eső Khanabadot; s nagyon elálmélkodánk
a felett, hogy egész napi (maj. 30.) utunk alatt egyetlen sátort se
láttunk, sőt este magas homokdombok közé jutottunk, ugy, hogy azt hivém,
ujra a nagy sivatagban vagyunk. Épen theánkkal foglalatoskodánk, a mint
a legelőre kieresztett tevéink egyszerre szilaj szaladásnak eredtek. Még
alig jöhettünk arra a gondolatra, hogy valaki üzőbe vette, egyszerre
előtünt öt lovas, kik sebes vágtatva a mi táborunk felé tartottak. A
theás csészék egy pillanat alatt puskákkal lettek felváltva, s rögtön
megalakult a csatarend. A lovasok azonban lassu lépést közeledtek
hozzánk s a turkmanok csakhamar megismerék lovaik lépéséről, hogy
tévedtünk, mert ellenség helyett barátságos, jóakaró kiséret közelgett
felénk.
A legközelebbi reggel (máj. 31.) egy, Akjap-hoz tartozó özbeg faluba
érkeztünk; itt már egészen vége szakad a Gömüstepe és Khiva közötti
sivatagnak. A nevezett helység lakosai az első özbegek valának, a kiket
láttam, igen jó emberek voltak. A bevett szokás szerint sorba látogattuk
a házakat, s fatihánk bő aratást hozott. Hosszu idő után itt láttam
ismét egyetmást, a mi nyugat felől került ide, s szivem erősen dobogott
nagy örömemben. Még ma elérhettünk volna Iliasznak lakhelyére, mert itt
már kezdetét veszi egy khivai lakosokkal biró Akjap nevü falu, hanem a
mi jóbarátunk kissé hiu volt, s nem akarta, hogy váratlan vendégek
módjára érkezzünk el hozzá; tehát az ő lakásától két órányira háltunk
meg, egy gazdag nagybátyjánál, Allahnazr-baj-nál[23] ki nagy
megkülömböztetéssel fogadott s vendégelt meg bennünket. Ezalatt Iliasz
megüzenhette feleségének érkezésünket, s másnap (jun. 1.) reggel
tartottuk bevonulásunkat, Iliasznak tömérdek atyafisága s barátjai
érkezvén elénkbe, szives elfogadásunkra. Engem csinos sátorral kinált
meg, hogy foglalnám azt el lakásomul, de én inkább mentem a kertjébe,
minthogy fák voltak benne, melyeknek árnyéka után rég sovárgott a
lelkem. Nagyon régen nem láttam már viruló fát!
Az alatt a két nap alatt, a mit a félig polgárisult, azaz félig meddig
megtelepedett turkmanok között tölték, leginkább feltünt előttem azon
idegenkedés, a melylyel ezen nomádok minden ház, vagy kormányféle iránt
viseltetnek. Mindamellett hogy már több évszázad óta az özbegek
közelében laknak, gyülölik ezek szokásait, erkölcseiket, kerülik a velök
való érintkezést, s az özbeg, törzs- és nyelv rokonsága daczára, ép oly
idegen az ő szemeik előtt, mint mi előttünk a hottentotta. Miután kissé
kipihentük magunkat, neki indultunk a fővárosnak; Gazavaton mentünk
keresztül, a hol épen hetivásár volt, s legelső alkalmam itt volt a
khivai életet látni. Az éjet egy réten töltöttük Sejkhlar-Kaleszi alatt,
a hol egész életemben a legnagyobb és legszemtelenebb legyeket találtam.
Az utazók és tevék egyaránt kinoztattak egész éjjel, s mondhatom nem a
legjobb kedvemben voltam, midőn reggel, anélkül, hogy a szememet
behunytam volna egész éjjel, fel kelle a tevére ülnöm. Az álmatlanság
okozta szenvedést szerencsére csakhamar egészen elfeledteté a gyönyörü
tavaszi-, egyre bujább virányzatnak indult természet látása. Az előtt
ugy gondolám, hogy azért látszott nekem Khiva oly szépnek, mivel a
sivatag ellentéte volt, melynek borzasztó képe még szemeim élőtt
lebegett. Azonban még most is, miután ujra megláttam Europát, bájos,
elragadó vidékeivel, egyre szépnek találom Khiva környékét, kisded,
várszerü havli-jaival[24] melyeket magas jegenyefák árnyalnak, s szép
rétjeivel és szántóföldeivel. Ha a kelet költői itt pengették volna
lantjukat, sokkal méltóbb tárgyakat leltek volna, mint a borzasztóan
puszta Persiában.
Maga a főváros Khiva is meglehetősen kellemes benyomást okoz, távolból
látva néhány kupolájával s tornyával, ezen kertek közepett. Jellemző,
hogy a nagy sivatagból egy hosszu vékony nyelv nyulik Merv-től
félórányira a város alá, hogy itt még egyszer feltüntesse az élet és
halálközötti ellentétet. Ezen sivatag-nyelv Töjeszicsti név alatt
ismeretes, s már a város kapui előtt valánk, midőn még egyre láttuk a
homok halmokat.
Hogy mikép éreztem magamat junius 3-kán Khiva kapui előtt, azt
elképzelheti az olvasó, ha elgondolja azon veszélyeket, melyeknek
annyira ki valék téve feltünőleg europai ábrázatom következtében oly
könnyen támadható minden legkisebb gyanu által. Nagyon jól tudtam,
miszerint a khivai khán, kinek kegyetlenségét maguk a tatárok is
kárhoztatták, ilyen gyanu esetében sokkal szigorubb eljárást követne
irányomban, mint a turkmanok. Hallottam, hogy a khán minden gyanus
idegent rabszolgává tett, hogy csak nem régiben tette ezt egy állitólag
herczegi származásu hindosztánnal, a kinek most a többi rabszolgákkal
ágyukat kell vonszolnia. Egész belsőm fel volt háborodva, de
mindamellett még sem féltem. Az örökös veszélybenforgás már megedzett; a
halál, mely olyan könnyen lehetett volna kalandozásom következménye, már
három hónap óta lebegett szemeim előtt, s rettegés helyett a
legszorongatottabb perczekben is inkább azon eszközökről gondolkozám,
melyekkel a babonás hitü zsarnok őrszemét elámithassam. Utközben pontos
tudomást szereztem magamnak valamennyi előkelő khivairól, a kik
Konstantinápolyban megfordultak. Leggyakrabban emlitettek mint ilyet
bizonyos Sükrullah bajt, a ki tiz évet töltött követi minőségben a
szultán udvaránál. Ugy homályosan magam is emlékeztem, hogy ezt az
embert több izben láttam a mostani külügyminiszter Ali pasa házában. Ez
a Sükrullah baj – gondolám – jól ismeri Sztambult, az ottan divó
nyelvet, s az előkelők szokásait; vagy akarja vagy nem, rá kell, hogy
tukmáljam előbbi ismeretségemet, s minthogy egy sztambuli szerepében
magát a sztambulit is képes vagyok elámitani, a khivai khán volt követe
nem lesz képes álczámat lerántani, s kénytelen lesz czéljaim
előmozditására segédkezet nyujtani.
A város kapujánál már számos khivai várakozott reánk, kik kenyeret s
aszalt gyümölcsöt nyujtogattak fel hozzánk, tevéink fölé. Már évek óta
nem érkezett ekkora csapat hadzsi Khivába, mindenki bámulva nézett
bennünket, és mindenfelöl ezen megszólamlásak hangzottak felénk: „Aman
eszen geldingiz! (szerencsésen jöttetek!) Ha sah-bazim! Ha arszlanim!
(Én sólymom! én oroszlánom!) A bazarba elérkezvén, hadzsi Bilal
rákezdett egy telkin-re, én mindnyájánál erősebben hallatám hangomat, s
valóban meg valék indulva, midőn az emberek kezeimet, lábaimat, sőt
lelógó rongyaimat is csókokkal illeték, mintha valami kiváló szent
volnék s csak imént szállottam volna alá az égből. A bevett országos
szokás szerint a vámháznak használt karavanszerajban szállottunk le,
hogy a megérkezett málhák és emberek szigoru vizsgálat alá vettessenek,
a hol természetesen legtöbb nyomatékkal bir a karaván főnökének
nyilatkozata. A fő vámhivatalnak tisztét Khivában az első mehrem (a khán
első kamarása s megbizottja-féle egyén) végzi; ki alig intézett néhány
szót a kervanbasihoz, azonnal előre tolakodott az afghani, s hangosan
kiáltozá: „Három érdekes négylábut és egy érdekes kétlábut hoztunk
magunkkal Khivába.“ Minthogy az elsőkkel a Khivában még soha nem látott
bivalyokra, az utóbbival pedig én reám czélzott, nem csoda, hogy
sokaknak szemei azonnal rajtam akadtak meg, s a suttogásból csakhamar ki
lehetett venni e szavakat: dzsansziz (kém) s frengi és urusz (orosz). Én
mindenkép rajta voltam, hogy valahogy el ne piruljak, s már épen hátra
akartam vonulni a tömeg közöl, midőn a mehrem megszólita hogy álljak
meg, s felettébb udvariatlan kifejezésekkel készült vallatásomhoz. Épen
felelni akartam neki, midőn hadzsi Szalih, kinek külseje tiszteletet
parancsolt, előlépett és semmi tudomása nem lévén a történtekről, a
leghizelgőbb kifejezésekkel bemutatott a vizsgálattevőnek, a mire ez
egészen megütközve nyájasan mosolygott reám, s megkinált, hogy ülljek
melléje. Ámbár hadzsi Szalih intett, hogy fogadjam el kinálatát, én a
mélyen megsértett érzelem kifejezésével haragos tekintetet vetettem a
mehremre, s eltávoztam.
Legelőbb Sükrullah bajhoz mentem, ki akkor minden hivatalos
foglalatosság nélkül Mehemmed Emin khan medressze-jében, Khiva legszebb
épületében lakott egy czellában. Mint Sztambulból érkezett efendi
jelentettem be magamat nála, azon hozzátevéssel, hogy ott alkalmam volt
vele megismerkedni, s erre utaztomban tiszteletemet kivánom nála tenni.
Egy efendi megjelenése Khivában, a mi eddig még soha elő nem fordult
eset volt, az öreg urat csodálkozásba ejtette annyira, hogy maga jött
elém, s nagyon elbámult, midőn egy alakjából egészen kivetköztetett,
rongyokkal ruházkodott koldust látott maga előtt. Mindamellett
bevezetett, s alig szóltam vele néhány szót sztambuli kiejtéssel, egyre
növekvő érdekeltséggel kezdett kérdezősködni a török fővárosban levő
nagy számu barátairól, s az ozman birodalomnak az uj szultán alatti
viszonyai felől. Mint már fönebb emlitém, szerepem sikeréről
meglehetősen meg valék győződve; Sükrullah-baj egy részt magánkivül volt
örömében, midőn sztambuli barátai felől pontos hireket beszéltem neki,
másrészt meg nem birt eléggé csodálkozni felettem s igy szóla hozzám:
„De az isten szerelmeért, mi birt téged reá efendi, hogy ezen borzasztó
országokba jöjj, még pedig Sztambulból, abból a földi paradicsomból?“ Én
pedig mély sohajtással ezt felelém neki: Oh pir! (papi főnök) s kezemet
szemeimre tevém, a mi a tartozó engedelmesség jele. A jó öreg, a ki
meglehetősen mivelt müszülman volt, könynyen kitalálhatta, hogy valamely
dervis-rendhez tartozom s a pir-em küldött ezen utra, mely kötelességét
minden mudir (valamely dervisrend ujoncza) élete (koczkáztatásával is
teljesiteni tartozik. Ezen fölvilágositásnak megörült, még csak a
dervis-rendem nevét kérdé tőlem, s midőn Nakisbendi-t nevezém meg
előtte, mindjárt tudta, hogy Bokhara a czélja zarándoklásomnak. Tüstént
lakást akart számomra rendelni a nevezett medreszében, de én nem fogadám
azt el utitársaimra hivatkozván, s távoztam azon igérettel, hogy nem
sokára meg fogom őt ismét látogatni.
Midőn visszajöttem a karavánszerajba, ott azt mondták, hogy utitársaim
már el vannak helyezve egy tekkie-ben, egy az utazó dervisek számára
beszállóul használni szokott kolostorszerü helyiségben, melynek
Tösebaz[25] a neve; oda mentem tehát magam is, s ugy találtam, hogy az
én számomra készen tartottak egy czellát. Alig léptem jó barátaim közé,
mindnyájan távollétem oka felől kérdezősködtek, és sajnálkozva mondták,
mily kár, hogy nem voltam jelen, s nem láthattam, mint kellett annak a
nyomoru afghaninak, a ki engem compromittálni akart, nem csak ő általuk,
hanem a khivaiak által is szidalmaztatva s piszkolva elvonulnia. Nagyon
jó, gondolám magamban, ha a nép között felmerült gyanu elenyésztetett; a
khánnal majd csak könnyen boldogulok, mert Sükrullah-baj bizonyára
tudatni fogja vele ittlétemet, s minthogy Khiva uralkodói a szultán
irányában mindenkor a legnagyobb tiszteletet tanusitották, a mostani
uralkodó is bizonyára fog tenni kisérletet, egy efendinek magához
szerzésére; sőt az is lehetséges, hogy engem, ki a legelső
konstantinápolyi vagyok, a ki Kharezm-be (Khiva politikai neve) eljöve,
még kitüntetésekben is részesitnek.
Gyanitásom nem csalt. Másnap egy jaszaul (udvari tiszt) jöve hozzám, kis
ajándékot hozván számomra a khántól s azon parancsot, hogy ma estére
menjek el az ark-ba (a palotába) s adjam rá a khánra fatihámat, mivel a
hazret (ázsiai uralkodó czime, a nálunk szokásban levő felségnek felel
meg) sokat tart rá, hogy egy, a szent országból jövő dervis áldásában
részt vegyen. Megigértem, hogy engedelmeskedni fogok s egy óra mulva
elmenék Sükrullah bajhoz, a ki, miután jelen ohajtott lenni az
audientián, elkisért a király közel eső palotájába, s utközben rövid
utasitásokat adott azon szertartásokra nézve, melyeket az uralkodó
irányában kellend követnem. Azt is elbeszélte, hogy milyen feszült
viszonyban van a mehter-rel (olyan belügyminiszterféle), a ki őt
vetélytársának tekinti, mindenben kárára törekszik, s megeshetik, hogy
engem sem fogadand, mint a ki ő általa vezettetem be, a
legbarátságosabban. Minthogy a kusbegi s a király testvér bátyja
hadjáratban voltak a csaudorok ellen, ideiglenesen a mehter volt a khán
legelső hivatalnoka. A bevett szokás ugy parancsolá, s reám nézve
szükséges is volt, hogy előbb nála mutassam be magamat, mivel azon kapu
bejáratánál levő előudvarban lakott, mely egyenesen a khánhoz vezete s
hivatalhelyiségét egy tornácz alatt ütötte volt fel.
Minthogy ezen órában jóformán mindennap arz, azaz: nyilvános kihallgatás
tartatott, a királyi lak főbejárása, valamint minden egyéb helyisége,
melyeken keresztül menénk, telve volt mindenféle osztály-, kor- és
nembeli kérelmezőkkel, kik a legközönségesebb házi öltözetökben, sőt az
asszonyok közől többen gyermeköket karon tartva, vártak az audientiára;
be nem irnak senkit, s az bocsátatik be leghamarább, a ki legjobban tud
előre tolakodni. A tömeg mindenütt szolgálat készen félreállt utunkból,
s engem rendkivül megörvendeztetett, midőn észrevettem, hogy az
asszonyok ujjal mutogatnak rám, mondván: „Ime ez az a Konstantinápolyból
való dervis, most áldást fog khánunkra mondani; az Isten hallgassa meg
szavait.“
A mehtert, a mint előre értesitve valék, egy tornácz alatt találtam,
emberei között, a kik minden szavára helyeslőleg mosolyogtak. Barna
bőrén s a melléig leérő nagy szakállán meg lehete látni, hogy szart,
vagy is persa származásu. Esetlen öltözete, kiváltképen nagy prémes
kucsmája jól illett esetlen vonásaihoz. Midőn feléje közeledni látott,
mosolyogva szólott valamit környezetéhez. Én bátran közeledém hozzá,
komoly arczkifejezéssel üdvözlém őt, s a főhelyet foglalám el, mint a
dervisek illetékes helyét, a társaságban. Miután elmondám a szokásos
imákat, melyekre mindenki rámondta, szakálát simogatva, az amen-t, a
szokásos udvariassági formaságok váltattak fel kölcsönösen a mehter közt
s közöttem. A miniszter szellemdusnak akart látszani, s azon
megjegyzéssel állott elő, miszerint Konstantinápolyban a dervisek is jó
neveléssel biró emberek, s arabul is beszélnek (noha én csak a sztambuli
szóejtést használtam). Elmondá továbbá nekem, hogy a hazret, (e szónál
mindenki felállott ülő helyéből) engem látni kiván, s hogy nagyon
szeretné ha a szultántól, vagy teherani követétől néhány sort hoztam
volna magammal. Én erre azt felelém, hogy az én utazásomnak nincsenek
világi czéljai, hogy senkitől semmit se kivánok, s csupán személyes
biztonságom okáért hoztam magammal egy fermant, mely el van látva
tugr-val (a szultán pecsétjével). Ezzel átadtam utlevelemet a mehternek,
a ki tiszteletteljesen megcsókolván és homlokához dörzsölvén a nagyuri
jelt, felkelt, hogy utlevelemet kézbesitse a khánnak, s nem sokára azzal
tért vissza, hogy lépjek be a kihallgatási terembe.
Sükrullah-baj lépett be előbb, nekem nehány pillanatig várakoznom
kellett, a mig megtétettek a megkivántató előkészületek; mivel ámbár ugy
voltam bejelentve mint dervis, bevezetőm nem mulasztá el megjegyezni
felőlem, hogy én Konstantinápolyban minden előkelő pasát ismerek, s
ennél fogva azon kell lenni, hogy minél jobb benyomást vigyek innen
magammal. Nehány percz mulva két jaszaul tiszteletteljesen karon fogott,
a függöny felgördült, s ott láttam magam előtt Szejd Mehemmed Khan
Padisahi Kharezm-et, vagy közönségesebben szólva, a khivai khánt, egy
terrasse-féle emelvényen, bal karjával egy selyembársonyszerü gömbölyü
párnára támaszkodva, jobbjában pedig rövid, arany kormány-pálczát
tartva. A megszabott udvari szertartáshoz képest felemelém kezeimet,
ugyanazt tették a jelenlevők s a khán maga is, s elmondék egy kurta
szurát a koránból, azután két Allahumu szella-t és egy szokásos imát; a
mely Allahumu Rabbena-val kezdődik, s az átalános amen-nel és
szakál-simogatással fejeztetett be. Midőn a khán még fogta a szakállát,
mindenki ezt kiáltá: „Kabul bolgaj!“ (Hallgattassék meg a te imád!) s én
az uralkodóhoz közeledém, ő pedig oda nyujtá nekem kezeit, s miután
megtettük a muszafehát[26], néhány lépésnyire hátra vonultam, s ezzel a
szertartásnak vége volt. Most a khán kérdezősködni kezdett, utazásom
czélja felől, s hogy milyen benyomást tettek reám a turkmanok, a nagy
sivatag és Khiva? Azt felelém, hogy sokat szenvedtem, de a hazreti
dzsemal mubarek (áldott szépség) látása által dúsan meg vannak
jutalmazva szenvedéseim; köszönöm Allah-nak, hogy ezen rendkivüli
szerencsében részesültem, s azt hiszem, miszerint a kiszmet (fátum) ezen
kegyét jó előjelnek tekinthetem utam további folytatására nézve. Noha
iparkodtam az itt érthetetlen sztambuli szóejtés helyett az özbegit
használni, még is kénytelen volt a király egyetmást tolmácsoltatni
magának. Azt is kérdé tőlem, hogy mennyi ideig szándékozom itt maradni,
s el vagyok-e látva az utazáshoz szükségesekkel? Én azt feleltem, hogy
előbb meg akarom a khánság áldott földében nyugvó valamennyi szentnek
sirját látogatni, s csak azután fogom utamat folytatni; arra nézve,
vajjon elvagyok-e látva a szükséges kellékekkel, azt válaszolám, hogy mi
dervisek efféle földi kicsiségekkel nem gondolunk. Az a nefesz (szent
lehelet), a mit pir-em (rend-főnököm) utravalóul adott, képes négy öt
napig minden táplálék nélkül életben tartani, s nekem nincs egyéb
kivánságom, mint az, hogy 120 esztendeig éltesse az Isten ő felségét.
Ugy látszék, hogy szavaim tetszésben részesültek, mivel ő királyi
felsége méltóztatott kegyelmesen meghagyni, hogy 20 aranyat és egy derék
izmos szamarat adjanak nekem. Az aranyakat nem fogadám el, azon
megjegyzéssel, miszerint nálunk derviseknél bűn, pénz birtokában lenni;
hanem a legmagasabb kegy másik bizonyitékát hálás köszönettel
elfogadtam, s szabadságot vettem magamnak azon szent törvényt
emlékezetbe hozni, a mely fehér szamarat ajánl a zarándok utjára, s én
azt ki is kértem magamnak. Már távozni akartam, midőn a khán megkért,
hogy legalább arra a rövid időre, a mit fővárosában fogok tölteni,
legyek az ő vendége, s mindennapi élelmezésemre fogadjak el udvari
khaznadarjától naponkint két tenge-t (körülbelől másfél frank.) Az
ajánlatot szépen megköszöntem, zár-áldást mondék és távoztam. Haza
siettemben az előudvarokban és bazárokban hullámzó nép mindenütt
tiszteletteljes Szelam alejkum-mal üdvözölt. Csak akkor vettem szabadon
lélekzetet, midőn czellám négy fala között egyedül valék, s nem kis
megelégedésemre szolgált, hogy az a szörnyü kiélt kinézésü khán, a kinek
minden arczvonása a kimerült, tompaelmü s embertelen zsarnok hű képét
ábrázolja, irányomban kivételesen jó volt, s most már, a mig időm
engedé, háboritatlanul járhattam kelhettem a khánságban. Egész este
előttem lebegett a khán alakja, mélyen beesett szemeivel, ritka szakálu
állával, fehér, halavány ajkaival és rezgő hangjával. Milyen szerencsés
véletlen az, az emberiségre nézve, – elgondolám magamban gyakran – hogy
a sötét babonás hit ilyen zsarnokok vérszomjának s hatalmának korlátokat
tud szabni.
Minthogy a khánság belsejébe nagyobb kirándulásokat szándékoztam tenni,
ennélfogva minél rövidebbre akartam szabni a fővárosban tartózkodásom
idejét; a mi érdemes volt a megtekintésre, annak megnézéséhez nem nagy
idő kellett, ha a khán, a hivatalnokok s előkelő kereskedelmi világ
meghivásai annyi időt nem raboltak volna el. Elterjedvén hire, hogy a
királyi kegy részese vagyok, mindenki vendégének ohajtott hadzsi
társaimmal együtt, s valóságos kín volt reám nézve, napjában hat, sőt
nyolcz meghivást is elfogadni, s a divó szokás szerint minden háznál
enni inni valamit. A hajam borzad még most is, mikor eszembe jut,
hányszor kellett napfelkelte előtt, 3–4 óra között éhgyomorra hozzá
látnom egy juhfarkzsirban úszó rizszsel telt nagy tálhoz. Mint
sovárogtam ilyenkor a száraz, kovásztalan kenyér után, a mivel a
sivatagban éltünk, s mint szerettem volna ezen gyilkos fényüzést az
üdvös szegénységgel felcserélni.
Közép-Ázsiában átalános szokás, még a legjelentéktelenebb látogatáskor
is, a deszturkhan-t (egy többnyire szennyes durvaszövetü tarka
asztalkendő, melyen két embernek való kenyér van) felteriteni, s a
vendégnek legalább néhány falatot ennie kell. „Nem lehet többet enni“,
ezt a kifejezést a közép-ázsiaiak hihetetlennek s ugyancsak
faragatlannak tartják. Az én hadzsi collegáim e részben minden
alkalommal fényes tanuságot tettek bon ton-jukról s én nem birtam eléggé
bámulni, hogy nem pukkadnak meg attól a nehéz pilav-tól, mert egy napon
kiszámitottam, hogy naponkint mindegyik egy font juhfark-zsirt, s két
font rizst vett magához, (a kenyeret, sárga és fehérrépát s retket nem
is számitva) s ehez még minden tulzás nélkül, vagy 30–40 nagy leveses
csésze zöld theát megivott. Az efféle hőstettekben én természetesen
nagyon hátra maradtam, s mindenki csodálkozott felette, hogy a
könyvekbeni nagy jártasságom mellett, ilyen tudós ember létemre, olyan
kevés neveléssel birok.
Nem kevésbbé üldöztek a szép elmüek, tudniillik Khiva város ulemái. Ezek
az urak, kik előtt Törökország és Konstantinápoly mindennél fölebb való,
sok meszele (vallási kérdés) iránt tőlem kivántak felvilágositást, mint
a török-iszlambeli tudományosság fő képviselőjétől. Mennyire
boszantottak ezek a roppant nagy turbános hájfejü özbegek, mikor azon
szabályokra vitték a beszélgetést, hogy hogyan kell a kezeket, lábakat,
a fej elejét hátulját megmosni, hogyan kell a szent hit rendeletei
szerint ülni, járni, fekünni, alunni stb. A szultánt (mint Mohammed
elismert utódát) s főembereit Khivában mindezen fontos törvények
végrehajtásában mintaképül tekinték. Törökország császára ő felségét itt
olyan müszülmannak képzelék, a ki legalább ötven rőfös turbánt visel,
kinek mellén alól ér a szakálla, a kinek ruhái a lábujjain tul
terjednek, s életét koczkáztatná a ki affélét merne beszélni, hogy a
szultán a haját és szakállát à la Fiesco nyiratta le, ruháit pedig
Dusetoye késziti Párisban. Valóban sokszor nehezemre esett, hogy ezen
jószivü s szeretetreméltó embereknek nem adhaték kellő felvilágositást;
de hogy merhettem volna azt cselekedni, annyira ellentétes
felfogásainkat tekintve! Majd ha Bokharába érkezünk, ott
körülményesebben fogunk ezen tárgygyal foglalkozni; itt csak is azért
érintettük, mivel ez volt a legelső pont, melyen a keleti és nyugati
iszlam-polgárosodás között létező különbség érdekes kérdésével
legelőször érintkeztem.