12-őt Khiváig, tehát összesen 14 napot, mely idő alatt négy
keserűsósvizű kutat fogunk lelni, de egy lélekkel sem találkozunk. Május
közepén lévén, vezetőink remélték, hogy az ismerős lapályokon esővizet
(kak) fogunk találni. Kulacsaink Körentaghi két rosz vizmedenczéjének
agyagos vizével valának megtöltve, mely a folytonos rázástól a tevék
hátán valóságos iszap lett és visszataszitó izt nyert; de azért
takarékosan kellett vele bánnunk, mert csak egy állomásnyira a nagy
Balkánon tul reméltük az első kakot találhatni. Menésünk, mindnyájan
bele lévén már gyakorolva, szabályszerüvé kezdett lenni. Naponkint
rendesen háromszor álltunk meg, mindig másfél vagy két órára;
napfelkelte előtt, midőn egész napra való kenyerünket szoktuk megsütni,
délben, hogy ember és állat a nagy melegben kissé kipihenhesse magát; s
naplemente előtt szerény vacsoránkat elkölteni, mely a többször emlitett
kenyérből s nehány aggodalmasan megszámlált csepp vizből állt. Barátaim,
valamint a turkmanok is, egy kis juhzsirt hoztak volt magokkal, melyet a
kenyérhez ettek, s melylyel engem is megkináltak, de én el nem fogadám,
meg lévén győződve, hogy a szomjuság kinait enyhiteni s a testet minden
fáradságra megedzeni csak a legnagyobb mértékletesség képes. A vidék
talaja melyen haladtunk, szilárd agyag volt, melyen csak itt-ott termett
pár silány fűszál; s nagyobbrészt kopasz sikságokból állt, melyek
szárazságtól megrepedezve, az érforma szakadások által a legtarkább
formákat nyerik. Mi fárasztólag hat e szomorú sikság, melyről az élet
minden jele számüzve van, az utazóra s mi jól esik, ha állomást érve a
teve hullám-szerü járásától kissé kipihenhet!
Másnap (máj. 19.) délben egy setét kék felleget pillantánk meg észak
felé. A kis Balkán volt, melyet holnap reggel fogunk elérni, s melynek
nagysága, szépsége, és érczekbeni gazdagságáról a turkmanok oly sokat
beszéltek. Szerencsétlenségünkre ez este máskor éber kervanbasinkat
elnyomta az álom, s a karaván élére állitott tevevezető oly veszélybe
hozott, mely mindnyájunknak életébe kerülhetett volna. A kis Balkan
lábánál ugyanis sok oly veszedelmes sós mocsár van, melyek vastag fehér
réteggel beboritva, a valódi szilárd földtől meg nem különböztethetők,
mert itt mindent elborit a néha ujjnyi vastag sólerakvány. Már annyira
behatoltunk ezen helyek közé, hogy az állatok, minden nógatás daczára a
talaj ingadozása miatt kénytelenek voltak megállni. Leugrottunk, és kiki
elképzelheti ijedségemet, midőn a földön állva ugy érzém magamat, mintha
lebegő ladikban volnék. A félelem általános volt. A kervanbasi kiáltá,
hogy kiki állva maradjon helyén, mert csak napfelköltekor lehet
szabadulásra gondolni. Alig birtuk az erős szódaszagot kiállani, és
három óráig kellett várnunk, míg a szabaditó hajnal első sugarai
megjelentek. A visszafordulás nagy fáradsággal járt, de mégis nagyon
örültünk, mert az ég kegyes volt irántunk. Hacsak valamivel belebb
mentünk volna, a laza föld megnyilt s karavánunk egy részét, vagy talán
az egészet mindenestül elnyelte volna. Legalább igy mondták a turkmanok.
Reggeli 10 óra volt (máj. 20.) midőn a délnyugatról északkeletnek
terjedő kis Balkánhoz értünk, és ennek északi végével párhuzamosan fekvő
előfokát a nagy Balkánnak, bár csak körvonalaiban, megpillantók. A kis
Balkán, melynek lábánál most tábort ütöttünk, egy körülbelül 12
mérföldnyi hosszu, majdnem megszakadatlan s egyenlően magas hegylánczot
képez; nem oly kopár és puszta mint Persia hegyei, sok helyen fű nő
rajta, egészben pedig kékes szürke szine van. A hegység, ha szemmértékem
nem csalt, 2–3000 láb magas lehet. Utunk ez-, valamint másnap (máj. 21.)
folyvást mellette vezetett, mig végre este felé a nagy Balkán előfokához
értünk. Ezt, ámbár csak egy részét láthattam közelről, ugy találtam,
hogy jogosan nevezik megkülönböztetésül nagynak, mert, a meddig a szem
lát, általában magasabb és sokkal terjedtebb. Mi a hegységnek keleti
részénél voltunk; a nagy Balkán tulajdonképeni hegyláncza, mely a Kaspi
tenger partjáig nyulik, inkább déltől északi irányban terjed, s a mint a
turkmanoktól hallám, gazdag érczekkel bir, a mi azonban csak akkor
érdemelne teljes hitelt, ha illetékes birák állitanák.
Mai éji szállásunk elég kellemes volt, s a mint a lemenő nap utolsó
sugarait veté a kis Balkán tetszetős tekintetü völgyeire, majdnem azt
képzelém magamban, hogy egy szép hegyi vidékben vagyok. A táj szépnek is
volna mondható, ha a borzasztó pusztaság, a roppant elhagyottság
bizonyos gyászfátyolt nem boritana reá. A szem mindig félve tekint
körül, valjon nem pillant-e meg idegent, mert a sivatagban mindenkit, a
kivel találkozik az ember, neki szegzett fegyverrel kell fogadni.
Egy órával naplemente után ismét elindulánk. A kervanbasi jelenté, hogy
tulajdonképen csak ezentúl jövünk még az igazi sivatagba, s ámbár
kinézésünk után itélve mindnyájan próbált vándorlóknak látszottunk,
szükségesnek tartá jelenteni, hogy a hangos beszédtől s kiabálástól
nappal ugy, mint éjjel lehetőleg óvakodjunk; hogy ezentúl kiki
naplemente előtt süsse kenyerét, mert itt éjjel nem szabad tüzet
raknunk, nehogy hollétünket az ellenségnek eláruljuk; hogy imáinkban
mindig amandzsilik-et (biztosság) kérjünk; veszélyben pedig ne
reszkessünk, mint az asszonyok. Nehány kard, egy lándzsa és két –
természetesen kanóczos – puska osztatott ki közöttünk, s én, akit
általában nagy vitéznek tartottak, szintén fegyvert kaptam, jó sok
lőporral s golyóval együtt; – bár meg kell vallanom, hogy ezen
előkészületekre nem igen kellemes remények tölték el szivemet.
Elhagyván a Balkán hegységet, minden titkolódás daczára láttam a
compaszon, hogy a középső uton haladunk. Körentaghiban hallottuk, hogy a
hegység táján 50 karakcsi csavarog a tekke-törzsből; de a kervanbasi e
hirre csak annyiban hajlott, hogy a Dzsenak kujuszu kutat és
állomáshelyet, melynek vize különben is oly sós, hogy csak mindössze
három nap óta szomjazó tevéknek nyujthatna enyhülést, elkerülte.
Leszálltunk, s a mint mondák, a Döden-ben vagyunk, a hogy e táj nomádjai
az Oxus régi medrét hivják; a mult tél viharai és esőzései azonban az
utnak tavali nyomait, melyek különben jól meglátszanának, egészen
eltörlék.
A régi folyammedret hosszu, görbe vonalban metszettük keresztül, hogy a
tulsó s igen meredek parton feljáró helyet találjunk, s csak nagy
fáradsággal értük el napfelkelte előtt a magas fennsikot. A nomádok
regéikben az Oxus régi medrét a Mesedi Miszrijan romjaival hozzák
összeköttetésbe, s azt állitják, hogy az Oxus egykor közel a kaaba-nak
kijelölt épület fala mellett folyt el, s csak később, Gökleng bünein
felháborodva, fordult volna észak felé.
Minél inkább eltünt hátunk megett a nagy Balkán a kék felhőkben, annál
nagyszerübb, annál borzasztóbban felséges tekintetet nyujtott a
beláthatlan sivatag. Azelőtt azt hittem, hogy a sivatag nagyszerüsége
csak akkor hathat lelkünkre, ha képzeletünk színt és határozottságot
kölcsönöz a képeknek; de tévedtem. A sivatagnak miniature képét láttam
szeretett hazám alföldi rónáin, nagyobb kiadásban, midőn Persiaban a
Sópuszta (Desti kuvir) egy részén átmentem; de mily más érzések
foglalták el itt szivemet! Nem a képzelődés, mint sokan tévesen
állitják, hanem a természet maga gyujtja meg itt a lelkesülés fáklyáját.
Néha megkisértém a sivatag komor szinét felviditani, s városokat, sürgő
forgó életet képzelék magamnak a közelben, – de hiába; a beláthatlan
homokbuczkák, a borzasztó halotti csend; a nap sárgásan veres szine
hajnalban s alkonyatkor, – mind ez csalhatlanul hirdeté, hogy a földnek
egy nagy, talán legnagyobb sivatagján vagyunk.
Máj. 22. Délfelé Jeti Szirinél táboroztunk, mely nevet e hely a hajdan
itt létezett hét kuttól nyerte; de most e kutak közől négy már teljesen
ki volt száradva, a többiben pedig csak kevés, igen sós, és roszszagu
vizet találtunk. Ámbár a kervanbasi azon remény nyel biztatott, hogy
este esővizre fogunk bukkanni, azon kis maradékot, mely kulacsomban
vala, bár több volt benne az agyag mint a viz, nem akartam e kutak
keserü, undoritó folyadékával felcserélni. A tevék meglőnek itatva, s
társaim közől is többen hozzáláttak, s én csudálkozva néztem, mint
versenyeznek a négylábuakkal az ivásban; midőn mértékletességre intém
őket, nevettek, de később nagyon megbánták mohóságukat. Rövid
megállapodás után ismét elindultunk, s egy, a többi homokbuczkák közől
kiemelkedő dombhoz értünk, melyen két üres kedseve állt. Azt mondták,
hogy az utazók, kik bennök ültek, itt a pusztában elvesztek, s a
turkmanoknál minden hely, hol valaha emberek tartózkodtak, nagy
tiszteletben áll, s annak megrontása bünnek tartatik. Sajátságos babona!
Embereket eladni és országokat elpusztitani, nálok erény, de egy
fakosarat tiszteletben tartanak, mert ember ült benne! A sivatag és
lakói valóban igen különösek, s még jobban meg fogja lepni az olvasót,
ha elmondom, a mi ugyanazon este velünk történt. A nagy meleg engedvén,
leszálltam, hogy a kervanbasival s más turkmanokkal a remélt esővizet
keresni menjek. Mindnyájan fel valánk fegyverkezve, s mindenik más
irányban ment. Én a kervanbasit követtem, s alig haladtunk negyven
lépést, midőn ez nehány lábnyomot vett észre a homokban, és
kellemetlenül meglepetve felkiáltott: „Itt embereknek kell lenniök!“
Meggyujtók kanóczainkat, és a mindig jobban látható lábnyomok után
indulva egy barlang szájához jutottunk. A homokban látott nyomokból
következtetvén, hogy csak egy emberrel van dolgunk, rögtön behatoltunk a
barlangba, s leirhatatlan borzalommal pillanték meg egy hosszu haju és
szakállu, elvadult embert, zergebőrökbe burkoltan, ki nem kevésbbé
megdöbbenve felugrott és egy lándzsát kapva fel, nekünk rohant. Mig én
kimondhatlan türelmetlenséggel néztem e jelenetet, kisérőm vonásai a
legnagyobb nyugalmat tükrözték vissza; midőn a félvadembert megpillantá,
leereszté fegyverét, és halk hangon mondva: „Aman bol!“ (béke veled)
elhagyta a borzasztó helyet. „Kanli dir“ (vérrel befertőztetett ember
ez) mondá a kervanbasi, anélkül, hogy többet kérdezni mertem volna. Csak
később tudám meg, hogy a szerencsétlen, igazságos vérboszu elől
menekülve, már évek óta, télen nyáron itt bolyong a sivatagban. Embert
nem akar látni, s nem is láthat.
[Illustration: FÉL VAD EMBER A PUSZTÁBAN.]
Elszomorodva e szegény bünös látásán, feledém, hogy kirándulásunkon édes
viz helyett csak vért találtunk; társaink is üresen tértek vissza, s
azon gondolatnál, hogy a nálam levő édes iszapnak ma utólsó cseppeit
fogom meginni, reszketni kezdék. Oh viz! legbecsesbje minden elemeknek,
gondolám magamban, mért nem ismertem fel előbb értékedet! Pazarul
használják áldását, sőt hazámban még félnek is tőle, s mit nem adnék
most csak husz cseppért e mennyei folyadékból!
Csak nehány falat forró vizbe mártott kenyeret ettem, hallván, hogy e
viz, ha felforr, elveszti keserü izét. El valék készülve mindent türni,
amig csak esővizre nem akadunk, mert társaim állapota, kik mindnyájan
erős diarrhoeában szenvedtek, nagyon megijesztett. Nehány turkman,
különösen a kervanbasi, azon gyanuban álltak, hogy van jó vizök, s azt
titokban tartják; de a pusztában minden czélzás a kulacsra annyi, mint
valakinek életére törni, s aki mástól kölcsönbe vagy ajándékul vizet
kivánna, azt kiki őrültnek tartaná. Ma este már legkisebb kedvem sem
volt csak egy falat kenyeret is enni, s nagyon bágyadtnak érzém magamat,
mert a nap forrón sütött volt. Erőtelenül a földre terülve feküdtem,
midőn egyszerre láttam, hogy mindnyájan a kervanbasi köré sereglenek, s
nekem is intettek, hogy jöjjek oda kulacsommal. E szó: viz! uj erőt
öntött belém, felugrottam, s kellemesen valék meglepve, midőn láttam,
amint a kervanbasi a karaván minden tagjának mintegy két pohár tiszta
édes vizet adott. A derék turkman elmondá, hogy már évek óta szokása, a
pusztában jó mennyiség vizet elrejtve tartani, s azt olyankor osztani
el, mikor tudja, hogy mindenkinek nagy jót tesz vele; ez egy nagy szevab
(jámbor tett), mert egy turkman közmondás azt tartja: „A szomjazónak a
sivatagban adott egy csepp viz lemossa száz évnek büneit.“
E jótett nagyságát meghatározni épen oly lehetetlen, mint leirni az
élvezetet, melyet egy ital édes viz okozott. Teljesen jóllakottnak érzém
magamat, s azt hivém, most ismét kiállhatom három napig a szomjuságot.
Az itallal e szerint jól jártam, de kenyeremmel meggyült a bajom.
Bágyadtság és étvágyhiánytól kissé elmulva azt hivém, fa helyett,
melyért messze kellett volna mennünk, a teve trágyát, – e rendes
tüzelőszert a sivatagban, – fogom sütésre használhatni. De ebből is csak
keveset gyüjtöttem össze. Beledugtam a tésztát a forró hamuba, de fél
óra mulva láttam, hogy e melegség nem igen nagy. Gyorsan fát mentem
keresni, de amint tüzet raktam, besötétedett, s a kervanbasi
rámkiáltott, ha el akarom-e a karavánt árulni az ellenségnek? El kelle
tehát oltanom a tüzet, és kovásztalan kenyeremet félig nyersen vinni
magammal. Másnap reggel (máj. 23.) Kojmat Ata-nál tartottunk állomást,
melynek kutjából a viz már rég kiveszett; a mi különben nem nagy kár
volt, mert vize, mint e vidéken levő kutak nagy részeé, élvezhetlen
volt. A napsugarak néha egy lábnyi mélységre is megmelegitik a száraz
homokot, s azt oly forróvá teszik, hogy még a legvadabb középázsiai is,
kinek lába sohsem látott semmiféle czipőt, itt egy bocskor szerü
bőrdarabot kénytelen talpára kötni. Nem csoda tehát, hogy a tegnapi
enyhitő ital hatása gyorsan elmult, s én csakhamar ismét zsákmányul
estem a szomjuság borzasztó kinainak. Délben jelenté a kervanbasi, hogy
közel vagyunk a hires búcsujáró állomás helyhez, Kahriman Ata-hoz; hogy
tehát szálljunk le, és jámbor kötelességünket teljesitendők egy
negyedóráig gyalog vándoroljunk a szentnek sirjához. Képzelhetni
kinomat, midőn forróság és szomjtól elbágyadva, elerőtlenedve, kénytelen
voltam ülésemet elhagyni s a zarándokcsapathoz csatlakozva egy jó
negyedórát gyalogolni a még nem is sikon, hanem magaslaton fekvő sirhoz,
és ott kiszáradt torokkal veszett módra telkineket és idézéseket a
koránból orditani. Oh kegyetlen szent, gondolám magamban, nem tudtad
magad másutt eltemettetni, hogy e látogatás pokoli kinjaitól megments?
Fuldokolva, alig lihegve rogytam le a harmincz lábnyi hosszu sirra, mely
kos szarvakkal – a mik Közép-Ázsiában a felsőbbség jelei, – volt
berakva. A kervanbasi elmondá, hogy a ki e sirban nyugszik, óriás és
épen oly hosszu volt, mint maga a sir, és számtalan év előtt az itt levő
kutakat sokáig védelmezte a gonosz szellemek ellen, melyek azokat
kövekkel be akarták hányni[21]. Köröskörül több kisebb sir volt látható,
szegény utazók végnyughelyei, kik a sivatag különféle pontjain rablók
vagy az elemek hatalma alatt elvesztek. A kutak hire, melyek e szentnek
védpaizsa alatt álltak, megörvendeztetett; reméltem, hogy iható vizet
fogunk találni, s annyira siettem, hogy első értem a kitüzött helyre.
Rögtön megpillantám a barna pocsolyához hasonló forrást, es marékkal
meriték belőle. Oly hideg volt, mintha jeget érintettem volna, de mikor
ajkamhoz ért, egy cseppet nem valék képes lenyelni belőle, oly keserü,
sós, és rosz szagu volt e hideg viz! Haragom s szomoruságom határtalan
vala, s most először aggódtam komolyan sorsom felett.
VIII. FEJEZET.
VIHAR. – ZERGÉK S VAD SZAMARAK. – MEGÉRKEZÉS A KAFLANKIRI FENSIKRA. – AZ
OXUS RÉGI MEDRE. – BARÁTSÁGOS TÁBOR. – LOVASOK KÖZELEDÉSE. – GAZAVAT. –
BEVONULÁS KHIVÁBA. – AZ AFGHAN GONOSZ MEGTÁMADÁSA. – TALÁLKOZÁS A
KHÁNNAL. – SZERZŐ FELSZÓLLITTATIK, MUTASSA MEG A TÖRÖK IRÁS MESTERSÉGÉT.
– TISZTELETRUHÁK, JUTALMUL ELLENSÉGEK FEJEIÉRT. – FOGLYOK KIVÉGEZTETÉSE.
– KÜLÖNÖS MÓDJA A NŐK KIVÉGEZTETÉSÉNEK. – KUNGRAT. – A SZERZŐ VÉGSŐ
ÁLDÁSA A KHÁNRA.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_On n’y verra jamais que l’heroisme et la servitude._ – Montesq.,
_Esprit des Lois_, 1. vii. c. 6.
_Chiefs of the Uzbek race_
_Waving their heron crests with martial grace._
Moore, _Veiled Prophet_.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A zivatar, mely csak nehány óra óta volt távolról hallható, éjfél tájban
közelebb huzódott, s nehéz cseppjei kinaink közel végét hirdeték. Reggel
felé (máj. 24.) elértük a homok végső szélét, melyen három napig
tartott, mig keresztül hatoltunk, s meg voltunk győződve, hogy mai utunk
agyagos földén fogunk esővizet találni. A kervanbasi ezalatt a sok
zerge- és vadszamár nyomok után itélve, reményünket már előre
teljesültnek tekinté, de nem közlé velünk véleményét, hanem előre
sietett, s csakugyan oly szerencsés volt, hogy fürkésző szemeinek
sikerült egy tócsa esővizet felfedezni. Szu! szu! (viz! viz!) kiáltá
mindenki, midőn a kervanbasi találmányát jelenté és sokan már, anélkül
hogy még ittak volna, magától a reménytől jóllaktak és megnyugodtak.
Délfelé értünk oda, s a már távolról látható pocsolyán kivül még több, a
legédesebb esővizzel telt gödröt találtunk. Az elsők közt voltam, kik
kulacscsal s más edényekkel odarohantak, nem inni, hanem vizet gyüjteni,
mielőtt a sok meritéstől az felzavarodott és iszapossá lett volna.
Negyedóra mulva mindenki a legnagyobb kéjjel ült reggelije mellett, s
nehéz, sőt lehetetlen fogalmat nyujtani örömünkről. Ezen állomástól,
mely Deli Atának neveztetik, Khiváig szakadatlanul megtölthetők
kulacsainkat édes vizzel, s innen kezdve utazásunk a pusztában, ha nem
is kellemes, de legalább nyugodtnak volt mondható. Este egy helyre
jutottunk, melyen valódi tavasz uralkodott. Számtalan apró tó közt
ütöttünk tábort, melyek szép rétkoszorukkal valának övedzve, s e táj
álomként tünt fel előttem, midőn tegnapi helyzetünkre gondoltam. Hogy
örömünk teljes legyen, megmondatott, hogy már a megtámadtatások nagy
veszélyén is átestünk, s csak ma este nem szabad még tüzet raknunk. Alig
szükséges emlitenünk, hogy a sivatag fiai e váratlan vizbőséget
kizárólag jámbor hadzsi-voltunknak tulajdoniták. Ujra megtöltők
kulacsainkat s vidáman folytattuk utunkat.
Este elértük az epedve várt mély árkot, melynek tulsó oldalán a
Kaflankir (tigrisföld) nevű sikság terjed el, s melynél a khivai khánság
területe kezdődik. A felmászás, a fensiknak körülbelül 300 lábnyi magas
szélére, embernek állatnak egyiránt fáradságos volt, s azt hallám, hogy
annak északi vége szintoly magas és meredek. E táj sajátságos látványt
nyujt; a meddig a szem ér, azon hely, melyen járunk, szigetként látszik
a homoktengerből kiemelkedni. A mély árok határai itt ugy, mint az
északkeleti részen, melyhez két nappal utóbb (máj. 25. és 26.)
jutottunk, nem láthatók. Ha a turkmanoknak hitelt lehet adni, ugy
mindkét árok az Oxus régi medre, Kaflankir maga pedig hajdan sziget
volt, melyet minden oldalról az emlitett árkok vesznek körül. Annyi áll,
hogy ezen egész földterület a sivatag többi részétől, ugy alkata és dús
növényzete, valamint a rajta tenyésző állatok nagy száma által, nagyon
különbözik. Eddig ugyan találkoztunk már egyes zergékkel és vad
szamarakkal, de itt nagy csudálkozásomra százával láttam őket, nagy
csoportokban legelészve. Ha jól emlékszem, a Kaflankiron létünk második
napján délfelé, nagy porfelleget láttunk északról közeledni. A
kervanbasi és a turkmanok fegyverhez nyultak, és türelmetlénségünk azon
mértékben nőtt, a mint a porfelleg közeledett. Végre kivehettük, hogy a
tömeg egy jól sorba állitott és támadni induló lovas-századhoz hasonlit,
mire kisérőink leereszték fegyvereiket. Nem lévén szabad kiváncsiságot
mutatnom, – a mi keleten nem igen található, – türelmetlenségem
határtalan lett. A porfelleg mind közelebb jött, s a mint körülbelül 50
lépésnyire volt tőlünk, oly zajt hallánk, mintha legalább ezer jól
begyakorolt lovas vezényszóra állapodott volna meg. Temérdek vad
szamarat láttunk magunk előtt; ez erős és eleven kinézésü állatok
szorosan zárt sorban álltak meg, nehány pillanatig nagy figyelemmel
bámultak reánk, aztán, látva hogy nem vagyunk hozzájok hasonlók,
egyszerre felkerekedtek, és nyil gyorsasággal vágtattak el nyugat felé.
A kaflankiri fensik emelkedése, khivai oldalról nézve, egy rendes
sánczhoz hasonlít, és oly sima, mintha a viz csak tegnap folyt volna el
róla. Innen egy napi járás után május 28-kán egy tóhoz értünk, mely Sor
Göl (sóstónak) neveztetik, melynek formája derék négyszög és kerülete 12
angol mérföld. Itt hat órányi pihenésre határoztuk el magunkat, hogy
mindenki végezhesse a vallás által parancsolt s már régóta szükséges
guszl-ot[22] annyival inkább, minthogy ma épen ejdi kurban, az iszlam
egyik legnevezetesebb ünnepnapja van. Uti társaim ez alkalommal
felbontották iszákjokat; mindegyiknek volt egy váltani való inge, csak
nekem nem. Hadzsi Bilal akart egyet kölcsön adni, de én nem fogadtam azt
el, mert meg valék már arról győződve, hogy minél szegényebbnek látszom,
annál nagyobb biztosságban vagyok. El kelle magamat nevetnem, midőn
legelőször itt tükörbe tekintettem, s megláttam ujnyi vastagságu por és
homokkéreggel beboritott arczomat. A sivatagon több helyütt módomban
lett volna megmosdanom, de készakarva nem tettem, hogy a piszok kéreg
hadd védjen az égető nap hevétől. Amivel azonban nagyon csekély részben
értem czélt, s még is egész életemben magamon fogom annak számos nyomát
viselni emlékül. Egyébiránt nem csak engem, hanem utitársaimmal együtt
mindnyájunkat ki vett formánkból az abdeszt pótszere, a tejemmün, melyet
a próféta a viztelen sivatag számára rendelt, ahol viz helyett homokkal
és porral kell mosdani, a mi a testet még piszkosabbá teszi. Az
öltözködés s mosakodás után ugy láttam, hogy barátaim most hozzám képest
egész urakká lettek. Szánakozásból néhány ruhadarabot akartak nekem adni
kölcsön, hanem én megköszönvén az ajánlatot, nem fogadtam azt el,
kijelentvén, hogy be akarom várni, mig a khivai khán felruház.
Utunk négy óra hosszat egy kiaszott harasztoson vitt keresztül, a hol
egy özbeggel találkozánk, a ki Khivából jött s ujságokat beszélt az
ottani viszonyokról. Ha már ezen lovas ember látása is nagy örömet
okozott, semmi se volt az azon érzelmeimhez képest, a mik bennem
keletkeztek, midőn délután néhány agyagból készitett, elhagyatott házat
megpillanték, mert falakat, vagy más házra mutató jeleket nem láttam
már, a mióta Karatepét (Persia határát) elhagytam. Ezen kunyhóknak
néhány év előtt még voltak lakosaik, s a kelet felé terjeszkedő Medemin
földhez számittattak. A khivai khánság azon területrészét nevezik igy,
mely legmesszebb benyulik déli irányban, a minálunk Hyrcania-nak
nevezett nagy sivatagba. Ezen részt még csak 15 év előtt tette
mivelhetővé egy Mehemmed Emin nevü tiszt, s ettől nyerte elneveztetését
is, mert a Medemin ezen tiszt nevének röviditéséből származott. Az
utolsó háboru óta ismét elhagyatott állapotba jutottak ezen tájak, s igy
van az több vidékkel Turkesztánban, a miről többször volt alkalmunk
meggyőződni.