Etrek partjaihoz érjünk. Sokáig vizsgálódtunk annak legsekélyebb része
után. Az átkelés nem volt könnyü; mert, ámbár e folyó rendes szélessége
nem több 12–15 lépésnél, most kiáradván kétszer oly széles vala, s puha,
agyagos feneke valódi kin a tevékre nézve, s ezért turkmanjaink
vonakodása az átkeléstől megbocsátható volt. A viz nem folyt ugyan
gyorsan, mégis a tevéknek hasukon felül ért, s a nagy bajjal lépkedő
állatok ingadozó léptei által kedzsevénk majd jobb majd baloldalt
belemártódott az Etrek szennyes hullámaiba, s ha a teve csak egy lépést
hibáz el, sárban s iszapban fürödve, nem csekély veszélylyel, uszva
kellett volna a tulpartot elérnem. Szerencsénkre az átkelés minden baj
nélkül megtörtént, s alig állapodtunk meg, megláttuk a kervanbasi rég s
epedve várt karavánját, élén három bivalylyal (két tehén s egy bikával),
melyek egészséget igérő megérkeztét Khiva beteg fejedelme alig várhatta
nagyobb türelmetlenséggel, mint mi.
Emlékezni fog az olvasó, hogy Gömüstepében hadzsi Bilallal, hadzsi
Juszuffal s nehány gyaloglóval a dervis karaván zömétől meg kelle
válnom, mert a többieknek nem sikerült oly hamar bérbeadatni szokott
tevékre szert tenni. Etrekben nem kapván hirt felőlök, már nagyon
aggódni kezdénk, hogy a szegények alkalom hiány miatt nem jöhetnek
utánunk, nagyon örültünk tehát, midőn a várt karavánnal együtt
mindnyájokat ép egészségben megérkezni láttuk. Oly szivélyességgel
ölelkeztünk és csókolódtunk össze, mintha mindnyájan testvérek volnánk,
kik több évi távollét után végre viszontlátják egymást. Legjobban
meghatott, midőn hadzsi Szalih-ot és Szultan Mahmudot, sőt valamennyi
koldus társamat ismét magam körül láttam; mert ámbár hadzsi Bilalt
legközelebbi barátomnak tekintém, meg kell vallanom, hogy különbség
nélkül valamennyi iránt élénk rokonszenvvel viseltetém. Etrek iszapos
vize lévén az utólsó édesviz, melyet találhattunk, mig husznapi utazás
után az Oxus partjaira nem jutunk, tanácslám, ne szalaszszuk el az
alkalmat, s utoljára lakjunk jól theával. Felraktuk tehát legnagyobb
theaedényeinket, én megvendégelém őket frissen sült kenyeremmel, és még
sokáig emlékezénk e viszontlátási ünnepélyre.
Ezalatt megérkezett a kervanbasi is, vezetőnk és védőnk a sivatagban.
Nagyon érdekemben állván, hogy jó szinben tünjem fel előtte, csakhamar
elmentem hozzá hadzsi Szalih és hadzsi Meszuddal, kik az uton már
emlitettek volt neki. Könnyen képzelhető csudálkozásom s egyszersmind
aggodalmam, midőn Amandurdi (ez volt neve a testes s jóindulatu
turkmannak) társaimat nagy kitüntetéssel, engem feltünő hidegen
fogadott. Minél inkább iparkodott hadzsi Szalih a társalgást rám
vezetni, annál közönyösebb lett; s mindössze ezt mondá: „Ismerem már én
ezt a hadzsit.“ Erőt vettem magamon, nehogy nagy zavaromat észrevegye s
már el akarék távozni, midőn Iliasz, ki szinte jelen volt, haragos
pillantást vetett a mellette ülő elhirhedett opiumfalóra Emir
Mehemmedre, s ezzel mintegy őt látszott ez eseményért okozni.
Eltávoztunk, s alig tudá meg hadzsi Bilal e jelenetet, haragosan
felkiáltott: „E nyomorult, részeg afghan már Etrekben állitá, hogy
hadzsi Residünk, ki a koránban s az arab nyelvben neki tanitója lehetne,
álarczos frengi. (Itt háromszor hangoztatá: Esztagfar ullah! azaz: Isten
bocsássa meg bünömet.) Ambár biztositám, hogy mi őt nagy szultánunk
követétől vettük át, hogy van utlevele a khalifa pecsétjével[17], még
sem akar elállni bünös állitásától. Amint látom, a kervanbasi fejét is
megzavarta, de majd megbánja ha Khivába jövünk; mert ott vannak kadik és
ulemák, ott megtanitják: mit tesz az, egy jámbor müszülmánt hitetlennek
nevezni!
Most kezdém érteni az egész dolgot. Emir Mehemmednek, ki születésére
nézve kandahari volt, s az angol foglalás után egy bűntett miatt
kénytelen volt szülővárosából menekülni, elég alkalma vala europaiakat
láthatni, s igy engem arczvonásaimról felismert. Első pillanattól fogva
tehát titkos emissáriusnak gondolt, ki koldus álöltönyében rejtett
kincsekkel utazik, s arra számitott, hogy titkom felderitésével
fenyegetvén: e kincseket tőlem kicsalhatja. Többször rá akart beszélni,
hagyjam el e koldusokat s lépjek vele társaságba; de én mindig azt
felelém neki, hogy egy dervis és egy kereskedő, mint nagyon különnemü
elemek, nem illenek egymáshoz, s valódi barátságról csak akkor lehetne
köztünk szó, ha ő az opium evés bünéről lemondva, jámbor mosdások és
imádkozásokkal foglalkoznék. Kemény ellentállásom, melyre talált,
dühössé tevé, de miután istentelensége miatt a hadzsik meggyülölték,
nyilt ellenségeskedését különös szerencsémnek tekinthetém.
Körülbelül két órával az elmondottak után a kervanbasi, ki a karaván
főnökségét már átvette, izente, hogy miután csak három nap mulva fogunk
ismét kutat találni, kiki lássa el magát vizzel. Elővettem tehát én is
kulacsomat, társaimmal a folyóhoz mentem, s miután a szomjuság kinjait
még nem igen volt alkalmam tapasztalni, azt csak igen hanyagon töltém
meg. Társaim figyelmeztettek e hibára, mondván, hogy a sivatagban minden
csepp viz élet, s azért a kulacsot, mint az élet forrását, mindenkinek
mint szemefényét, ugy kell őriznie. Megtevén előkészületeinket, a tevék
felszereltettek, a kervanbasi valamennyit megszámláltatá, s igy kitünt,
hogy karavánunk körülbelül 80 tevéből s 40 utazóból állt. Ezek közt 26
védtelen hadzsi, a többi meglehetősen felfegyverzett jomut-turkman, egy
özbeg s egy afghan. Egyikét képeztük tehát azon apró karavánoknak,
melyek valódi keleti módra mindent a sors szeszélyeire bizva, kelnek
utra. Miután mindnyájan felültünk, bucsut kelle vennünk turkman
kisérőinktől, kik a sivatag széléig elhoztak. A bucsu fatiháját egyrészt
hadzsi Bilal, másrészt Kulkhan kezdte rá, s aggódnom kellett, ha ez
utóbbi áldásából kedvező előjeleket akartam veszélyteljes vállalatunkra
levonni. Az utólsó amen után, melyet a szakállnak elmaradhatlan végig
simitása követett, a két fél ellenkező irányban megindult, s előbbi
kisérőink midőn az Etreken átkelve minket szemök elől vesztettek, nehány
lövésben végüdvözletet küldtek felénk. Mi innen egyenesen éjszaknak
vettük utunkat.
VII. FEJEZET.
A KERVANBASI KÖVETELI HOGY SZERZŐ JEGYZETEKET NE IROGASSON. – MEHEMMED
ESKÜJE S TESTVÉRÉNEK NEMES MAGAVISELETE. – A VEZETŐ ELTÉVESZTI AZ UTAT.
– KÖRENTAGI, RÉGI, VALÓSZINÜLEG GÖRÖG ROMOK. – KIS ÉS NAGY BALKAN. – AZ
OXUS RÉGI MEDRE. VÉRBOSZU. – A SZOMJUSÁG KÍNJAI.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_C’était une obscurité vaste comme la mer, au sein de laquelle le guide
s’égarait… où périt le voyageur effrayé._ – Victor Hugo, _Omaiah ben
Aïedz_.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
1863. máj. 13. Minden jele nélkül a netaláni teve- vagy
emberlábnyomokon, vagy más állatnyomokon felismerhető utnak, tartott
karavánunk észak felé, nappal a napot, éjjel az északi csillagot
használva utmutatóul, melyet a turkmanok mozdulatlansága miatt Temir
kaziknak (vasszeg) neveznek. A tevéket hosszu sorban összekötve egy
gyalog ember vezette, s ámbár nem volt itt különös tiszteleti hely,
mégis bizonyos megtiszteltetésnek tekintetett, minél közelebb lehetni a
kervanbasihoz. Egy jó hosszu darab, túl az Etreken, mely a nagy sivatag
előcsarnokát képezi: Bogdajlának neveztetik. Naplemente után még két
óráig folyvást homokos földön haladtunk, mely nem volt nagyon puha, és
csak csekély, hullámalaku magaslatokat képzett. Lassankint a homok
eltünt, s szilárd sima agyagtalajat éreztünk lábaink alatt, ugy, hogy a
távoli tevék rendes lépései a csendes éjben ütenyverésekként hangzottak
vissza. Az ily helyeket a turkmanok takir-nak nevezik; s miután az,
melyen épen mi jártunk, vereses szinü volt, kizil-takirnak hivatott.
Közel napfeljöttéig szakadatlanul mentünk, de mindössze alig hat
mértföldet haladtunk; mert a tevéket nem volt szabad eleinte nagyon
megerőtetni, másrészt pedig, mert a bivalyok, e fő személyei az utazó
társaságnak, melyek egyike még érdekes állapotnak is örvendett, nehézkes
testökkel még a tevék lépteit sem birták követni. Pihentünk tehát május
14-kén reggeli 8 óráig, s mig a tevék a bogácskórókból s a sivatag egyéb
növényeiből jóllaktak, volt időnk reggelinkhez látni, mely, kulacsaink
még telve lévén édes vizzel, ma még felséges volt. Igy nehéz,
kovásztalan kenyerünket édes kortyokkal segithettük lefelé. Közel
egymáshoz táborozván, észrevettem, hogy a kervanbasi Iliaszszal és
társaim főnökeivel gyakran felém tekintve beszélgetett. Könnyen
kitalálhatám e tanácskozás tárgyát, de ugy tettem, mintha mitsem vettem
volna észre, s egy ideig nagy buzgóan lapozván a koránban, felkeltem,
mintha a társalgásban részt akarnék venni. Amint néhány lépést közelíték
feléjök, elémbe jöttek a derék Iliasz és hadzsi Szalih, félrehivtak, s
mondák, hogy a kervanbasi nehézségeket csinál s nem akar a khivai utra
magával vinni, mert kinézésem gyanut gerjeszt benne; különösen a khán
haragjától fél, mert nehány év előtt egy frengi követet hozott Khivába,
ki ezen egyetlen uton hiven lerajzolta az egész utat, s ördögi
mesterségével még csak egy kutat, vagy dombot sem feledett le a
papirról. A khánt ez nagy haragra gyulasztá, a hirhozók közül kettőt
kivégeztetett, s ő a kervanbasi, csak különös pártfogás által volt képes
éltét megmenteni. „Sok rábeszélés után, mondván, hogy csak nem
hagyhatunk itt a a sivatagban egyedül, – folytaták barátaim, – annyira
birtuk őt, hogy azon feltétel alatt magával visz, ha először meg hagyod
vizsgáltatni magadat, nincsenek-e nálad rajzok, vagy fatollak (irón),
amit a frengik szoktak hordani, s másodszor, ha megigéred, hogy nem
fogsz magadnak az utak és hegyekről titkos jegyzéseket tenni; ellenkező
esetben, itt, a sivatag közepében, rögtön el kell tőlünk maradnod.“
A legnagyobb türelemmel hallgatám e szavakat, de mikor barátaim
elhallgattak, nagyon felingerültnek tettetém magamat, hadzsi Szalihhoz
fordultam, s oly hangosan, hogy a kervanbasi is meghallhassa, mondám
neki: „Hadzsi, te láttál engem Teheránban s tudod ki vagyok; mondd meg
Amandurdinak (ez volt neve karavánunk vezetőjének), hogy hozzá mint
becsületes emberhez épen nem illik egy oly részeg binamaznak (oly ember,
ki nem szokta imádságát elvégezni) mint ez az afghan, szavára figyelni.
A vallással nem lehet tréfálni, e veszélyes pontban többé rám ne
támadjon, különben Khivában majd megtudja, kivel van dolga.“ – Ez utólsó
szavakat oly hangon kiáltám, hogy az egész karavánnak meg kellett
hallania, s társaim, különösen a szegényebbek, annyira felgerjedtek,
hogy ha vissza nem tartom őket, mindnyájan neki esnek Emir Mehemmednek,
a gonosz afghannak. E jelenet legjobban megdöbbenté a kervanbasit, s
hallám, amint a mindenfelől hozzá intézett kérdésekre folyvást csak azt
felelé: Khudaim bilir! (Isten tudja!) Nagyon derék, jó indulatu, de
törzsökös keleti volt ő, ki nem annyira roszaságból, mint különös
előszeretetből a titokszerüség iránt, minden áron egy álarczos idegent
akart bennem felfedezni, ámbár másrészt több vallási kérdésben (meszele)
hozzám fordult tanitásért, s már Gömüstepében hallotta volt, hogy én sok
könyvet olvastam.
E fogás, amint láttuk, ez egyszer elháritá a pillanatnyi veszélyt; de
legnagyobb sajnálatomra kelle tapasztalnom, hogy a gyanu irántam
perczről perczre nő, s nagy fáradságomba fog kerülni, utamról csak a
legcsekélyebb jegyzeteket is tenni. Kellemetlen volt rám nézve, hogy nem
vala szabad még az egyes állomások neveit sem tudakolnom. A sivatagban,
bármily nagy legyen, a nomádok, kik annak egyes oázjait lakják, minden
helynek, minden dombnak s völgynek más más nevet adtak, ugy, hogy ha
pontos tudósitásokat kaphattam volna, Közép Ázsia térképén minden pontot
meg tudnék jelölni. Csel ellen cselt kelle használnom, s azon végtelen
csekély jegyzetek, melyeket ez utról magamnak tehettem, egy oly fogás
eredményei, melynek leirásával nem akarom az olvasót untatni. Mily
keserü érzés az utazóra nézve, ha hosszas küzdelmek és veszélyek után
végre elérheti az ohajtott forrást, és szomjas lelkét mégsem enyhitheti
belőle.
Nyolcz óra után ismét felkerekedtünk, de haladásunk, miután két óráig
szakadatlanul mentünk volna, mind lassubb lett. Nehány turkman leszállt
s a legapróbb dombokat jobbra s balra az uttól, szorgalmasan kezdék
vizsgálni. Amint utóbb megtudtam, utitársaink egyike, Ejd Mehemmed,
testvérének, ki a mult évben egy megtámadtatás alkalmával itt elesett,
sirját akarta felkeresni; s hozott is magával egy koporsót, melyben a
holttestet Khivába vihesse. Délutáni két óra lehetett, mikor a sirt
megtaláltuk, s annak felásásához készültünk. A szokásos imáknak s a
korán egyes helyeinek elmondása után, melyben buzgóan részt kelle
vennem, a félig elrothadt hulla a koporsóba tétetett, s nemez rongyokba
bepakoltatott, aztán egy szemtanu elmondá a harcz részleteit. Dicsőiteni
akará az elhunytat, ami sikerült is neki, mert az elmondott tett a
legnemesebb dicséretet érdemlé. „Több persa volt karavánunkban, szólt az
elbeszélő, kik Khivából Aszterabadba mentek, s ezek közt egy Molla
Kaszim nevü igen gazdag kereskedő ez utóbbi városból, ki éveken
keresztül kereskedett Persia és Khiva közt, s itt az elhunytnak vendége
volt, utközben pedig védőjét szemlélheté benne. A sors ugy akarta, hogy
mult évben nagy összeggel zsebében indult haza, s ámbár turkman ruhába
volt öltözve s nyelvünket is tökéletesen beszélte, az etreki haramzade-k
(fattyúk) által mégis felismertetett, kik is rögtön elénk jöttek s
karavánunkat megtámadták. Ámbár számra nézve sokkal erősebbek voltak
nálunknál, mégis nyolcz óra hosszat küzdöttünk velök, s mikor kettőt
közőlök már megöltünk, azt kiáltották, hogy ha a kövér persa kutyát (mi
alatt Molla Kaszimot értették) nekik kiadjuk, felhagynak a harczczal,
mert velünk semmi dolguk. Könnyen felfogható, hogy közülünk senki,
legkevésbbé pedig a boldogult, ez ajánlatot el nem fogadhatá, s ámbár a
persa félve a mindenfelé sivító golyóktól, kért, hagynók abba a harczot,
ő inkább el engedi magát fogatni, – mégis folytatnunk kelle a küzdést.
Nemsokára egy golyó érte őt. (Itt az elbeszélő a holttestre mutatott).
Lefordult lováról, s utólsó szava az volt, hogy vendégét, a félelmében
gyermekmódra siró persát testvérének, Ejd Mehemmednek átadá, kinek
vezérlete alatt mi a harczot másnap reggelig folytattuk, mikor is a
rablók kénytelenek voltak nagy veszteséggel visszavonulni. A
szerencsétlen elhunytat itt eltemetvén, folytatók utunkat, s három nap
mulva a persa kereskedőt sértetlenül hoztuk Aszterabadba.“
Gyászünnepélyül Ejd Mehemmed e helyen még kenyeret süttetett, s azt
köztünk felosztatá, aztán ismét megindulva, egy száraz sikságon
haladtunk éjszak felé. Az időveszteséget kipótolandók, elhatároztatott,
hogy egész éjjel szakadatlanul menni fogunk. Az idő szép volt, s
kosaramban összekuporodva, sokáig élvezettel nézdeltem a szép csillagos
eget, melynek fénye a sivatagban még nagyszerübbnek látszik. Végre
elnyomott az álom, s alig pihenhettem egy óra óta, midőn gyengédtelenül
felköltetém álmomból, s minden oldalról kiáltatni hallám: „Hadzsi, nézd
meg csak kiblenumádat[18] (iránytű), ugy látszik, eltévedtünk.“
Felébredék s egy izzó tapló világánál láttam, hogy észak helyett keleti
irányban vagyunk. A kervanbasi megijedt, félvén, hogy a veszélyes
mocsárok közelébe jutottunk, s elhatárzá bevárni a hajnalt.
Szerencsénkre csak egy félóra előtt, midőn az eget felhők kezdék
boritani, tértünk volt le a a helyes irányról, s a késedelem daczára
elértük a kitüzött állomást, hol a fáradt állatok szabadon bocsáttattak,
kórót s töviset legelni. Azon helyen, hol táboroztunk, csudálkozva
láttam, amint társaink féllábnyi hosszu, ujjnyi vastag s igen izletes és
édes sárgarépát szedtek össze nagy mennyiségben, melynek csak belseje
volt kemény mint a fa, és éldelhetetlen, hasonlóan a vad foghagymához,
mely itt szinte nagy mértékben volt található. Felhasználám az alkalmat,
s egy jó adag sárgarépát megfőztem magamnak reggelire, egy csomót pedig
megfőzve eltettem övembe.
Máj. 15. Ma utunk egy vad, hosszú árkok által keresztül kasul hasitott
vidéken vezetett, melyről hallám, hogy minduntalan más alakot vesz fel,
s a sok meredek hely miatt mindig más nehézségeket gördít az utba. A
szegény tevék, melyek közől nehánynak nagy terhet kelle vinnie,
roppantul szenvedtek; mert a könnyű homok elsiklott lábaik alatt, s
folyvást fel és le kellvén menniök, csak nagy bajjal tudtak szilárdan
lépni. Feltünő, hogy itt ezen állatok kötéllel köttetnek egymáshoz,
melynek egyik vége az egyik teve farkához, másika az utánna jövőnek
átfurt orrába van akasztva. Kegyetlen látványt nyujt, ha egyik vagy
másik ezen összelánczolt sorból pillanatra megállapodik, s az előtte
menőtől gyakran mindaddig vonszoltatik, mig borzasztó fájdalmai után a
kötél végre elszakad. E szegény állatok kimélése végett a hol az ut igen
rosz kezdett lenni, mindenki le szokott szállni; ma is igy történt, s
ámbár a mély homokban a járás roppant kinos volt, mégis, bár lassan,
négy óra hosszat szakadatlanul gyalogolnom kellett. Igy többször
találkoztam a kervanbasival, ki utolsó fellépésem óta igen udvarias volt
irántam. Különös hajlammal látszott irántam viseltetni unokaöcscse, egy
fiatal, nyilt szivű khivai turkman, ki taval óta nem látta feleségét, és
társalgás közben minduntalan ova-ját (sátor) emlegette, a hogy iszlami
etiquette szerint nejét neveznie kellett.[19] Khali Molla, – igy hitták
őt – teljesen bizott dervisi voltamban, s nagy csodálkozásomra arra
kért, üssek fel koránomban egy családjára szóló fal-t (prognosticon).
Megcsináltam a szokásos hókus-pókust, behúnytam szememet, s szerencsésen
oly helyet nyiték meg a koránban, melyen nőkről van szó, (mert a mumenin
és mumenat szók igen gyakran fordulnak benne elő.) Az arab szöveg
magyarázása, mert ebben áll a tulajdonképeni mesterség, boldoggá tette
fiatal turkmanomat, megköszönte szivességemet, s én is nagyon örültem,
hogy megnyerhetém barátságát.
Még addig nem tudtuk, melyiken fog a három ut közől karavánunk menni. Az
utiterv titokbantartása itt, hol az ember egy pillanatig sincs
biztositva a megtámadtatások ellen, igen szükséges. Ámbár nem mondták
meg nekünk, mégis előrelátható volt, hogy a középső uton fogunk haladni,
mert vizünk már fogyni kezdett, s holnap szükségkép kellett egy viz
medenczéhez jutnunk, melyhez csak akkor lehet férni, ha a békés
viszonyok az atabaj-jomut pásztorokat odáig hatolni engedik. Esti utunk
ma szerencsés volt; csak párszor szakadt el a tevekötél, s ilyenkor
mindig nehány embert kellett visszaküldeni az elmaradt állatok
felkeresésére. A karaván ezalatt folytatja utját, s hogy a setét éjben
kiküldött emberek el ne tévedjenek, a karaván közől egy kiválasztaték,
hogy velök a távolból beszéljen. A szomoruan hangzó szavak egyetlen
vezéreik a sötét éjben, s jaj a szegénynek, ha ellenkező szél miatt e
szavakat meg nem hallja!
Másnap reggel (május 16.) északkeleti irányban a Körentaghi hegylánczot
pillantók meg. Az érdekes állapotban lévő bivalytehén lassu léptetésre
kényszeritett, s azért csak délután juthattunk oly közel hozzá, hogy a
hegység alacsonyabb részeinek körvonalait kivehessük. Etrekben
hallottuk, hogy békés levén az idő, itt jomutokra fogunk találni, de
mégsem tudtuk ezt biztosan, s mindenki feszült várakozással volt
eltelve, valjon reményünk csakugyan teljesedni fog-e, s nem kell-e
félnünk ellenséges csapatok megtámadásaitól? Egy merész turkman
kiküldetett vizsgálódni, s mindnyájan reményteljes várakozással kisértük
lépteit. Lassankint a hegységhez közeledve, csakugyan megpillantánk
egyes sátrakat; a félelem eloszlott, s mindenki kiváncsi volt, mily
törzshöz tartoznak a táborozók? Mialatt utitársaim a Körentaghi s
zöldelő völgyeinek szemlésében gyönyörködtek, örömtől dobogott szivem,
midőn nyugat felé e hegyláncztól elterjedő, alkalmasint görög eredetü
romok felé közeledtünk. Midőn a hegy tisztán kivehető lett, délnyugatra
ezeken kivül még egy magánálló oszlopot pillanték meg, mely távolból,
élő óriási alakként tünt szemembe. Fölebbmenve a lejtőn, egy második,
valamivel vastagabb, de alacsonyabb oszlopot vettem észre, s a hegyhez
érve a Mesedi-Miszrijan név alatt ismeretes romok oly közel valának
hozzánk baloldalt, hogy az egyes részeket pontosan meg tudtam
különböztetni. A táborozók csupa jomutok lévén, el lön határozva, hogy
egy napig pihenni fogunk, mely alkalommal nehány tevét akartak venni; –
aminek nagyon megörültem, mert ezáltal alkalmam nyilt a romokat
közelebbről megtekinteni.
Másnap május 17-kén reggel, Iliasz és nehány hadzsi társam kiséretében
mentem oda, kiket csellel kelle rábirnom, mert nem tarták tanácsosnak a
dsinektől (szellemek) lakott helyhez közeledni.[20] E romok fél órányira
voltak táborunktól, bár a még fennálló négyszög magas falak, valamint a
két még ép s más két félig összeomlott kupola alaku tornyok
közelebbeknek látszottak. A magas falat, mely 6–8 lábnyi széles, és
40–50 lábnyi hosszu, egy, valamivel alacsonyabb keríti, mely dél felé
már egészen össze van omolva. Alkalmasint előfala volt a még fennálló
kastélynak, mert az egészet, a mint a többi romok közől kiemelkedik,
régi erősitett várnak tartom, melynek kiegészitésére még meg kell
emlitenem azon nagyszerű vizvezetést, mely délkeleti irányban a persa
hegyláncz felé tart, s onnan, 150 angol mértföldnyi távolságból vezette
ide az ivóvizet. Archaeologiai és épitészeti ismereteim korlátoltságánál
fogva e felette érdekes romok feletti véleményemet magam sem ismerhetem
el illetékesnek; de azok görög eredetét azért tartom biztosnak, mert az
itt talált négyszög téglákat azokkal, melyeket Gömüstepében és Kizil
Alan-nál (Sándor fala) láttam, minőség, nagyság és szinre nézve teljesen
egyenlőknek találtam. Ezenkivül a Körentaghi északi csúcsán még egy
romcsoportozatot láttam, mely mellett éjjel haladtunk el, s mely,
amennyire sötétben kivehetém, hat külön álló kápolnából áll.
Ma karavánunkat az itt lakó nomádok seregesen látogatták, még üzletek is
köttettek karavánunk kereskedői és bérlői közt, még pedig hitelre. Ez
alkalommal egy adósságlevél irására szólitottak fel, s volt mit
bámulnom, midőn láttam, a mint az adós saját váltóját, a helyett hogy
hitelezőjének adná biztositásul, maga zsebredugta, s turkman szokás
szerint az ügy ekép be lön fejezve. Midőn a hitelezőtől e sajátságos
eljárás okát kérdezém, felelé ez: „Mi közöm nekem az iráshoz? azt az
adósnak kell magánál tartania, hogy adósságáról megemlékezzék.“ – Estve,
midőn már készen álltunk az utra, bivalytehenünk egészséges borjut
ellett, a mi a kervanbasit igen megörvendezteté! De csak utközben jutott
eszébe, hogy a gyönge borjú nem lesz képes az utat gyalog megtenni,
tehát egy teve hátán kell számára kényelmes helyet keresni. Csak nekem
és hadzsi Bilalnak levén kedsevéink, mindenkinek tekintete ránk esett, s
felszóllittattunk, engedje át egyikünk helyét az ujonszülött borjunak.
Barátomnak volt esze szolgálatkésznek mutatkozni, azon megjegyzéssel,
hogy irántami barátságból, mert én sánta lábam miatt nem ülhetek
mindenütt, kedsevéjét szivesen felcseréli bármely más helylyel. De alig
foglalta el helyét a fiatal borjú, ez uj vis-à-vis-m roppant rosz szaga
elárulá hadzsi Bilal készségének tulajdonképeni indokát. Éjjel még
megjárta, mert ekkor csak álmomból vert fel a sok bőgés, de nappal,
kivált mikor a nap melegebben sütött, alig birtam kiállani.
Szerencsémre, kinom nem soká tartott, mert a borjú az utazás második
napján már megdöglött.