mintha a mi felfogásaink szerint az atya valami hős kirándulásból vagy
más becsületre váló vállalatból várja fia visszaérkezését. Fel is
szólitott bennünket, hogy déltájban sétálnánk ki a Görgen alsó partjára,
mert ekkor kellene megérkezniök, s majd valami örvendetes dolgot fogunk
ott látni. Minthogy épen semmi dolgom sem volt, követtem a felszólitást,
s a tömeg közé keveredtem, mely türelmetlenül várta az érkezőket. Végre
a tulsó partra érkezett nyolcz lovas turkman, tiz nyeregtelen lovat
vezetve féken. Azt hittem, hogy a várakozó tömeg most mindjárt lelkesült
örömriadalba tör ki, azonban egy hang se hallatszott. Mindenki mohó
tekintettel, s néma csodálással méregeté az érkezőket, kik a felnyergelt
és nyergetlen lovakkal egy pillanat alatt átuszták a Görgent, s az
innenső parton leszállván – leirhatatlan komolysággal nyujtottak kezet
barátaiknak s rokonaiknak. Mig az öregek nagy figyelemmel vizsgálgatták
a zsákmányt, a fiatal hősök ruháikat szedték rendbe, s nehéz prémes
kucsmaikat fölemelintvén, letörülgeték a veritéket homlokukról s
fejökről. Az egész pompás látványul szolgált. Bármennyire utáltam a
rablókat s utálatos mesterségöket, szemeim mégis különös gyönyörrel
legeltetém ezen fiatal embereken, a kik rövid lovag öltözetükben, bátor,
merész tekintetökkel, s egészen a melleikre leérő szőke hajfürteikkel
minden ember bámulatának tárgyai valának, a mint fegyvereiket lerakták.
Még a komor Kulchan is felvidultnak látszék, megismertetett bennünket
fiával, s miután hadzsi Bilal ezt megáldá, elváltunk tőlük, holnap
reggel az atyával, fiával és a lopott lovakkal egyetemben indulandók
Gömüstepéből Etrekbe.
VI. FEJEZET.
ELUTAZÁS GÖMÜSTEPÉBŐL. – VOLT GAZDÁNK JELLEME. – TURKMAN SÁNCZOK VAGY
FÖLDHÁNYÁSOK. – KALAND VADDISZNÓKKAL. – FENSÍK GÖMÜSTEPE ÉSZAKI RÉSZÉN.
– NOMÁD SZOKÁSOK. – TURKMAN VENDÉGSZERETET. – AZ UTOLSÓ KECSKE. – PERSA
RABSZOLGA. – A SIVATAG KEZDETE. – TURKMAN FELESÉG ÉS RABSZOLGANŐ. –
ETREK. – PERSA RABSZOLGÁK. – OROSZ MATRÓZ MINT RABSZOLGA. – SZÁNDÉKBA
VETT SZÖVETSÉG A JOMUTOK ÉS TEKKE-K KÖZÖTT. – ÖSSZEJÖVETEL A
KERVANBASIVAL. – A KEM TÖRZS. – AZ ELVÁLÁS ETREKTŐL. – AZ AFGHAN
VESZEDELMET OKOZ. – A KARAVAN LEIRÁSA.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Gens confinis Hyrcaniae, cultu vitae aspera et latrociniis assueta._ –
Q. Curtii Ruf. lib. vi. cap. 5.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap délben távoztam legbizalmasabb barátaimmal Gömüstepéből,
Khandzsan és többi barátaim által elkisértetve. Az utóbbiak Gömüstepétől
majd egy egész óra járásnyira jöttek velünk, a mi a nomádoknál bevett
szokás, midőn valami nagyon kedves vendéget kisérnek el. Többször kértem
Khandzsant, hogy forduljon már vissza, de siker nélkül, mert ő pontosan
meg akart felelni a turkman vendégszeretet szabályainak, ne hogy okom
legyen később ellene panaszra. S valóban nehéz szivvel bontakoztam ki
utolsó öleléséből, mert a legnemesebb szivü emberrel volt alkalmam benne
megismerkedni, a ki minden haszonleső czél nélkül nemcsak szivesen
látott vendégként tartott öt más zarándokkal házánál oly hosszu ideig,
hanem minden lehető felvilágositással is szolgált, midőn egyet mást
tudni kivántam. Nagyon fájlaltam, hogy nem tudám jóságát meghálálni, de
még inkább azt, hogy ilyen őszinte barátomat valék kénytelen felvett
alakoskodásom által ámitani.
Utunk Gömüstepéből észak-kelet felé vitt, jobban-jobban távolodván a
tengerparttól, a két földsáncz irányát követve, melyek egyike
Köreszofi-nak, a másik Altin Tokmak-nak neveztetik. Ezen emelvényeken
kivül még sok joszkát, azaz: turkman sirdombot lel a szem, hanem ezek
kivételével az egész vidék beláthatlan sikságot képez. Gömüstepétől alig
egy óra negyednyi távolban pompás réteken keresztül mentünk, melyeknek
térdig érő bujatermésü füve itt haszontalanul aszik el, mivel Gömüstepe
lakosai csomru-k, azaz: nem állattenyésztők. Hány falu virágozhatnék
ezen bő nedvességü földön, s milyen fris élet zajoghatna rajta a síri
csend helyett. Az Iliasz tevéiből és hat lóból álló kis karavánunk
meglehetősen egybe csoportosulva ballagott, mert megmondá Kulchan, hogy
itt olyan karakcsik vannak, a kik nem állnak az ő parancsnoksága alatt s
ha elég erőseknek éreznék magukat, még őt is megtámadnák. Engem Iliasz
még ez uttal meg akart kimélni a tevén nyargalástól s egy lopott lovat
vett át Kulchantól, hogy azon lovagoljak Etrekig. Szerencsétlenségemre
Emir Mehemmed, a Karatepéből való afghanisztani mákonyfaló, ki már hozzá
csatlakozék karavánunkhoz, gyalog maradt; s mihelyt valami pocsolyán
vagy más nedves helyen vitt utunk keresztül, nekem kellett őt nyergembe
fel vennem, és ő ilyenkor oly erősen belekapaszkodék ruháimba, hogy
majdnem lerántott a lóról. Ezen közös lovaglás által komoly veszélyben
forogtam, midőn a nagy nádas mocsárokon kelle át kelnünk, ahol tömérdek
vaddisznó csordák nyüzsögtek. Kulchan és Iliasz elől lovagoltak, a
kerülő ösvényeket keresve, hogy ezen százakra menő vadak elől
kitérhessünk, melyeknek közelségét bizton ki lehete venni röfögésükből,
de kiváltképen azon ropogásból, melyet a nád között járásuk által
okoztak. A mint fülhegyezve lovagoltam, egyszerre megriadt a lovam, s
mielőtt az okát elgondolhattam volna, lovag pajtásommal együtt a földön
elterülve hevertem. Utitársaimnak néhány lépésnyiről hallott hangos
kaczagása közé valami sajátságos visitó orditás is elegyedett, s a mint
megfordultam, látám hogy két vadsüldőre estem, melyeknek anyjuktól riadt
meg a lovam, s melyet most malaczai visitása egészen feldühösitett és
agyarát csattogtatva állt meg nem messze tőlünk s bizonyára reánk rohant
volna, ha Iliasz öcscse Sirdzsan elég jókor észre nem veszi szándékát s
fölemelt lándzsával utját nem állja. Vajjon a fiatal turkman vitéz
beavatkozása által elriasztva, vagy a nyomasztott helyzetükből
kiszabadult malaczok visitásának elhallgatása okozá-e, elég az hozzá
hogy a feldühödt anya odébb állott, hátra felé futván alomjához, a
melytől mi sebes gyorsasággal távozánk. Kulchan fia ezenközben megfogta
elszaladt lovunkat s azon megjegyzéssel adta nekem vissza, hogy ugyan
csak szerencsés ember vagyok, mert a vaddisznók által okozott halál még
a legkegyesebb müszülmant is nedsisz, azaz tisztátlanul küldi a
másvilágra, s a purgatoriumban ötszáz esztendeig tartó égés által sem
tisztulhat az meg egészen.
Miután körülbelől négy óráig nyomultunk előre mocsárokon és réteken
keresztül, észrevettem hogy a Gömüstepéből északfelé terjeszkedő fensík
lejtőjén vagyunk, minthogy nem csak a dombos helyek, hanem a persa határ
hegység is kezdtek lassankint eltünni, szemeink elől. Csak egyes sátor
csoportokat, melyek környékén tevék legelésztek, lehete kivenni messze
távolban, s habár a szemet mind a négy felől a legszebb zöld virány
gyönyörködteté, mégis legnépesültebbnek találtam a keleti vidéket,
melyet Kizil Akhond-dal meglátogaték. Ennek oka az, hogy a Görgen
hiányát érzik, s az emberek csupán addig érik be a kutvizzel, mig
juhaikat meghizlalják a kövér legelőn. Itt tehát csak május és junius
hónapokban találtatnak sátrak. Egy ilyen, Kulkhan hozzátartozói által
lakott sátor csoportban kell vala ma éjjel meghálnunk, minthogy Etrek
még hat mérföldnyire van; s ez a mi teherrel jól megrakott tevéinknek
egy egész napi ut. Itt már értesitve voltak érkezésünk felől, s az én
éhes hadzsi társaim már a jó vacsora előpostájának tekinték a sátrak
fölött emelkedő füstöt. Mindamellett hogy Gömüstepe innen csak négy
mérföldnyire van, mégis jó nyolcz mérföldnyi utat tettünk ma, s az első
napi utazás magunkat és állatainkat is meglehetősen kifárasztott.
[Illustration: KALAND A VADDISZNÓKKAL.]
A sátortól mintegy tiz lépésnyire elénkbe jött Kulkhan fiatal
unokaöcscse Tadzsi-baj, szivesen fogadni bennünket s Iliasz az afghannal
Kulkhan vendége lett, én pedig és a többi hadzsi Allah Nazr szűk
sátorába szállasoltatánk. Ez a vén, egészen vagyontalan turkman
magánkivül volt örömében, hogy az ég vendégeket küldött neki s örökké
feledhetetlen marad előttem az a valóban érzékeny jelenet, midőn
egyetlen kecskéjét leölte, hogy megvendélgelhessen bennünket. A második
étkezéshez, melyet másnap nála költénk el, már egy kevés kenyeret is
birt beszerezni, a mi már hetek óta nem fordult meg háztartásában; és
midőn neki estünk a husos tálnak, leült vén párjával velünk szemközt s a
szó szoros értelmében örömkönyeket sirt látásunk felett. Allah Nazr
semmit sem akart megtartani a nekünk feláldozott kecskéből; a körmeit és
szarvait, melyeket porrá égetve a tevék feltört sebeinek behintésére
szoktak használni, Iliasznak adta, a bőrét pedig, melyet egészen hántott
le róla, nekem szánta viz-tömlőül, elébb jól bedörzsölvén azt sóval, s a
napon gondosan megszáritván.
A gyalázatos árulással tőrbe csalt öt persa közől való egyik
rabszolgának elérkezése egy napig tartóztatott vissza utunk
folytatásától. Ezen szegény persa ugyanis az én véduramnak adatott át
megfenyités végett, ki abban a hirben állott, hogy ő legjobban ki tudja
faggatni a fogolyból, van-e neki otthon elég vagyona arra, hogy rokonai
kiváltsák, vagy pedig elhagyatott szegény-e, a kit aztán Khivába kell
küldeni eladás végett? Az első esetet jobb szeretik a turkmanok, mert
akkor tetszésök szerinti összeget követelhetnek. Minthogy a
szerencsétlenségében is ravasz persa valóságos viszonyait mindig
eltitkolni törekszik, addig kinozzák, sanyargatják, mig a haza küldözött
keserves panaszok által kicsikart lehető legnagyobb váltságdij meg nem
érkezik. A másik eset mind a két félre nézve rosz. A rabló sok
költekezés után csak a rabszolgakereskedésnél szokott árt kapja
zsákmányáért, a szerencsétlen persa pedig néhány száz mérföldnyire
hurczoltatik el hazájától, s ritka eset, hogy valamelyik azt még egyszer
meglátná. Kulkhan, mint már fönebb emlittetett, nagy tapasztalatokkal
birt az üzlet ezen nemeben; uj áldozata estefelé érkezett meg, s másnap
folytattuk az utazást, miután engem a jó Nazr, a ki époly nagyon turkman
volt mint Kulkhan – szives ölelésében részesitett, búcsuzóba. Ma
legelőször ültem fakosaramban, a tevén, ellensúlyomul néhány lisztes
zsák szolgált, miután még mára megvonta magától hadzsi Bilal ezt az
élvezetet. Utunk iránya egyre északi volt, s alig mentünk mintegy
kétórányi járó földet, a zöld mező elfogyott előlünk, s legelőször
érintettük azt a szomoru, erős szagu sós földet, elértünk a sivatagra.
Egyébiránt a mit legelőször láttunk, mintaképül szolgálhat. Kara
Szengernek (fekete sáncz) nevezett alacson hegyfok emelkedik mintegy
nyolcz mérföldnyire Gömüstepétől északi irányban. Minél jobban
közeledénk feléje, annál lazább volt a talaj lábaink alatt, s egészen
közelében valóságos mocsárba jutottunk; az ut ezen siklós sáron
keresztűl nagy nehézségekkel volt összekötve, a tevék terpedt lábaikkal
minden pillanatban közel voltak az elcsuszáshoz, én pedig ahoz, hogy a
tevém kosarastól együtt a sárba röpit. Jobbnak találtam tehát inkább
szabadakaratomból leszállni, s jó másfél órai sártaposás után
felérkeztem a Kara Szengerre, a honnan csakhamar elértük már Kulkhan
ováját is.
A mint oda megérkezénk, nagyon meglepett, hogy Kulkhan tüstént
bevezetett engem a maga sátrába, s nagyon lelkemre kötötte, hogy addig
ki ne mozduljak belőle, mig ő nem hí. Már roszat kezdék gyanitani, midőn
meghallám, mint szidja asszonyait, hogy mindig elhányják a lánczokat, s
keményen rájok parancsolt, hogy tüstént teremtsék elő. Mogorva
tekintettel maga is több izben bejött a sátorba, szanaszét nézegetve,
anélkül hogy hozzám szólott volna; gyanitásom egyre növekedett, s
különösen megütközém abban, hogy hadzsi Bilal, a ki oly ritkán szokott
engem magamra hagyni, most nem mutatja magát. A legfélelmesebb
gondolatokba merülve egyre közeledni hallám a láncz csörgést, s végre
megláttam, hogy a velünk hozott persa jött a sátorba, hogy ő rá
vonatkozott az egész láncz keresés, s ő czepelte feltört lábain a csörgő
nehéz lánczokat. Utána jött Kulkhan, ki gyorsan theát készittetett, s
miután azt elköltöttük, felszólita hogy keljek fel és menjek át vele egy
uj sátorba, melyet az alatt számomra üttetett. Meg akart lepni, s ez
volt az oka titkolódzó magaviseletének. Hanem én azért még sem tudtam őt
soha megkedvelni, s hogy mennyire különbözött Khandzsantól, legjobban
megtetszik abból, hogy azalatt a tiz nap alatt, a mit nála tölték, ezen
az egy csésze theán kivül semmiben se részesitett vendégszeretete.
Később megtudtam áruló terveit, melyeket bizonyosan végre is hajtott
volna, ha Kizil Akhond, a kitől különösen félt, szigoruan meg nem hagyta
volna neki, hogy velem a lehető legnagyobb tisztelettel bánjék.
Az a sátor, melyben tiz más utitársammal laktam, nem a Kulkhané volt,
hanem egy más turkmané, a ki velünk jött Khivába, feleségével, ki
ezelőtt a Karakalpak törzsbül elragadott rabszolganő volt, s a ki most
azt ment kitudakolni, hogy életben van-e még első férje, kit nehéz
sebekben hagyott, midőn éjjeli megrohanás alkalmával őt elrabolták, s
hogy ki vette meg a gyermekeit? hol, merre élnek? Kiváltképen óhajtotta
tudni, hogy mi történt tizenkétéves leányával, kinek szépségét könyező
szemekkel irta le. Az a szegény asszony annyira le tudta kenyerezni uj
parancsolóját hűsége és dolgossága által, hogy az maga is elkiséré
szomoru kutató utjára. Én gyakran kérdeztem: mit fogna tenni, ha az
asszony első férje előkerülne? hanem a miatt ő nem aggódott, mert a
törvény biztositá őt birtokában. „A naszib (fatum) nekem akará rendelni
Hajdgul-t[14] (ez volt az asszony neve) s a naszibnak ember fia nem
szegülhet ellene.“ Ujabb utitársaink közé, kik Iliaszszal akartak
utazni, tartozott még egy hadzsi Sziddik nevü dervis is, egy felettébb
ügyes képmutató, a ki csaknem félig meztelenen járt, utközben a
sivatagon a tevepásztorsággal foglalkozott, s 60 aranyat rejtegetett
rongyai között, a mit mi csak Bokharában tudtunk meg.
Az egész társaság közösen lakta e sátort, azon reményben, hogy a khán
kervanbasija nemsokára itt lesz, s aztán elindulhatunk a sivatag felé. A
várakozás mindnyájunkra nézve kinos volt. Én leginkább lisztem gyors
fogyása felett aggódtam, s már elkezdém mindennapi járandóságomat két
maréknyival kisebbre szabni, és inkább kovásztalanul sütém meg a forró
hamuban, mert az igy sütött kenyér nehezebben emészthető, tovább marad a
gyomorban, s az ember nem éhezik meg utánna oly gyorsan. Szerencsére
tehettünk apró kolduló kirándulásokat, s az etreki turkmanok
jótékonysága ellen nem lehetett panaszkodni, ámbár az egész nép
hirhedett rablókból áll, s alig láttunk tábort, melyben két-három nehéz
lánczokkal terhelt persát ne pillantottunk volna meg.
Itt Etrekben, egy Kocsak khán nevü előkelő turkman sátorában találkoztam
egy oroszszal, ki előbb az asurai hajóállomáson matrózkodott. E főnökhöz
délre tértünk be, s alig levék neki én mint rumi (osmanli) bemutatva, e
szavakkal fogadott a háziur: „No, akkor nagy örömet szerzek neked.
Ismerjük az oroszokkali viszonytokat, s most ősi ellenségeitek egyikét
lánczokban láthatod.“ – Ugy kelle tennem, mintha nagyon örülnék. A
szegény orosz nehéz lánczokba verve előhozatott, beteges és szomoru
kinézése nagyon meghatott, s féltem, nehogy külsőm elárulja a benyomást,
melyet rám tett. „Mit csinálnál te ezen efendivel, ha Oroszországban
találkoznál vele?“ kérdé Kocsak khán, – „eredj, csókold meg a lábát.“ A
szegény orosz már felém közelitett, de én a lábcsókot azon megjegyzéssel
tiltám el, hogy csak most vivén végbe guszl-omat, azaz a nagy mosdást,
nem akarom magamat egy hitetlen által beszennyeztetni; sőt jobb
szeretném, ha mielőbb eltakarodnék szemem elől, mert e népet nem
szenvedhetem. Jel adatott neki a távozásra, s az orosz fogoly éles
tekintetet vetve rám, eltávozott. A mint később megtudám, egyike volt ez
azon két orosz matróznak az állam tengerészettől, kik nehány év előtt
egy éjjeli alaman alkalmával a karakcsik kezébe estek. A másik
körülbelül egy év előtt halt meg a fogságban. A kormány ki akarta őket
váltani, de a turkmanok nagy összeget követeltek értök (fejenkint 500
aranyat); s ugyanezen időben, épen az alkudozások folyama alatt
küldetvén Kocsak khán testvére Tserkesz Baj az oroszok által Szibériába,
ahol meg is halt, ez eset a szegény keresztyének kiszabadulását még
inkább megnehezité, s a másik fogoly is, ugy mint társa, nemsokára ezen,
szeretett czárjáért és hazájáért szenvedett kemény fogságban fog
elveszni.[15]
Ezek azon folyton változó benyomások, melyeket a vendégszeretet a vele
járó erényekkel, s e nomádok hallatlan barbársága gyakorolnak az
utazóra. Jóllakva s elhalmozva jótéteményekkel tértem néha haza, s már
dicsérni kezdém magamban e népet, midőn Kulkhan fönebb emlitett persa
rabszolgája keservesen sirva könyörgött pár csepp vizért, mert mint
elmondá, már két nap óta kenyér helyett besózott halat adtak ennie, s
bár egész nap a dinnyés földön kellett dolgoznia, egy csepp vizet sem
kapott. Szerencsémre egyedül valék a sátorban, a könyező meglett ember
látása feledtetett velem minden veszélyt, – odanyujtám neki kulacsomat,
s mig szomját eloltá, az ajtóhoz álltam vigyázni. Erre nagy hálálkodva
rögtön távozott. E szerencsétlen embernek a házban mindenkitől
szenvednie kellett; de legjobban Kulkhan második neje, egy volt persa
rabszolgáló kinozta őt, hogy az uj secta iránti buzgóságát annál jobban
kitüntesse.
Már Gömüstepében meguntam e kegyetlenségeket; mennyire fel kelle tehát
lelkemnek lázadnia, midőn azt a helyet Etrekhez hasonlitva – a humanitás
és civilisátió székhelyéül kellett tekintenem! E sátor, lakóival együtt,
kiállhatatlan lett előttem, s már vágytam ki a szabadba, a sivatagba.
A kervanbasi megérkezésének hirére még mindig vártunk, ámbár az utazók,
kik karavánunkhoz akartak csatlakozni, már mind együtt voltak. Az
ismerkedés gyorsan ment, s gyakran hallám érintetni azon kérdést: mely
uton szándékozik a kervanbasi tulajdonképen menni? Épen efelett
beszélgettünk egyszer, midőn egy etreki azon örvendetes hirt hozta, hogy
a tekke-k, kiknek támadásaitól a Khivába vivő uton a karavánok legjobban
féltek, békekövetet küldtek a jomutokhoz, azon ajánlattal, hogy
béküljenek ki végre s egyesült erővel támadják meg közös ellenségeiket,
a persákat. E politikai transactiókról ez emlékiratok második részében
fogok megemlékezni, itt elég azt megjegyeznem, hogy e véletlen nagy
hasznunkra vált. A mint nekem megmagyarázták, három ut vezet
Gömüstepéből Khivába, melyek közől a karavánok nagyságuk szerint szoktak
választani. Az első a nagy Balkan megett a kaspi tenger partjainak
hosszában. Ezen irányt, ez utóbbi helyet elhagyván, még két napig kell
folytatni, s csak hat napnyi távolságra a keletnek fekvő Khiva felé
befordulni. Ezen ut csak csekély számu utazóknak való, mert kevés rajta
a viz, de csekélyebb a megtámadtatástóli veszély is; s ilyenek nem is
történnek, hacsak különös forradalmak alkalmával a kaszakok (kirgizek)
vagy karakalpakok idáig nem terjesztik ki alamanjaikat. Második a
középső ut, mely északnak csak az Oxus hajdani medréig, tehát a nagy és
kis Balkán közt, s aztán északkeleti irányban vezet Khivába. A harmadik
ut a legegyenesebb s legrövidebb, mert, mig az elsőre 24, a másodikra
20, erre csak 14 nap szükséges. Már Etreknél északkeletre kell menni, a
göklen és tekke turkmanokon keresztül, s minden állomáson jó, iható
vizzel ellátott kutak vannak. Természetes azonban, hogy a karavánnak
vagy jó lábon kell állnia e törzsekkel, vagy legalább 2–3000 embert
számlálni, különben tovább nem jut. Nagy volt tehát örömem, midőn egy
este Atabajtól egy követ azon hirt hozta, hogy a kervanbasi másnap
reggel megindul táborából, s harmadnap délben az Etrek tulsópartján akar
velünk találkozni, a hol is egyesülvén – megindulunk a sivatagon
keresztülvivő nagy utra. Iliasz rögtön parancsot adott, hogy gyorsan
készüljünk fel. Még az nap este elkészitők tehát a szükséges kenyeret,
még egyszer besóztuk azon nagy darab tevehusokat, melyeket áldásért
vettünk a nomádoktól, s ki volt boldogabb nálamnál, midőn másnap reggel
hadzsi Bilallal a kedzsevére hágtam s nyikorgó ülésemben a hullámszerű
járásu teve hátán Etrekből lassan távozhatám! Biztosság kedveért Kulkhan
szükségesnek látta minket legalább első nap kisérni, mert ámbár 15–20
puskával felfegyverzett ember volt velünk, mégis nagyobb számu rabló
csapat által is megtámadtathattunk volna s ez esetben Kulkhan jelenléte
nagy hasznunkra válik, mert az etreki banditák legnagyobb része az ő
szellemi vezetése alatt áll, s neki vakon engedelmeskedik. Elfeledém
ugyanis mondani, hogy Kulkhanunk nemcsak a karakcsik akszakal-ja, hanem
mint szofi (asceta) is hires volt. Ezen epithetont hordta pecsétjében, s
büszke is volt reá. A szemtelen tettetésnek legkirivóbb jellemképe állt
előttem, midőn Kulkhánt, annyi gaztett okozóját láttam tanitványai
körében ülni, a mint ezeknek, kiknek kegyetlen kezeik már annyi család
boldogságát dulták fel, a szent mosást illető szabályokat, vagy a bajusz
rövidre vágásának módját előadta. Tanitó s tanitványok egyenlően
lelkesedni látszottak, s tán nem egy e rablók közül, jámborságának
érzetében már előre álmodott a paradicsom jutalmáról.
Utunk, hogy az Etrek kiöntései által alkotott mocsárokat elkerülje, majd
északnyugatnak, majd északkeletnek vezetett, többnyire homokon, melyen
csak kevés sátort láttunk. E vidék szélén a Kem nevü turkman törzsnek
mintegy 150 sátorát találtuk. Ezek, hallám, már emlékezetet túlhaladó
idő óta el váltak a jomutturkmanoktól, kikhez tulajdonképen tartoznak, s
itt élnek a sivatag határán. Ezen turkmanok nagy hajlama a lopásra oka
annak, hogy a többiek ellenségeikké lettek, s minduntalan megtámadják,
miért is nem tudnak szapoporodni. Közel ezek tartózkodási helyéhez
találtuk nehány sereghajtóját karavánunknak, kik nélkülünk nem mertek e
sátrak mellett elmenni. Ugy is látszott, hogy a kem-ek megtámadtak
volna, ha élünkön Kulkhant, e hatalmas mumust nem látják. A tábortól
északra egy negyedórányira, az Etreknek egy keskeny ágán keltünk át,
melynek vize itt már igen sós izű volt, jeléül annak, hogy közel van
végkiszáradásához. Ennek tulpartjától az Etreknek egy másik, még
csekélyebb ágáig a sóstalajt szép rét váltá fel, sűrűn benőve
ánizskaporral, mely majd egy órányira terjedt. Az árokhoz hasonlító
patak agyagos partjai nagyon megneheziték az átkelést, és több teve
terhével együtt bele is esett a vizbe, mely sekély volt ugyan, de a
csomagokat mégis átjárta s nehezebbekké tette, ugy, hogy nagy
fáradságunkba került, mig a tulsó dombot, Delili Burunt elértük. Kora
reggeltől délutáni 2 óráig mindössze négy mérföldet haladtunk, de mégis
elhatároztuk, hogy itt állomást tartunk, mert a kervanbasival csak
holnap délben kell az Etreken tul találkoznunk.
Az emlitett dombról, mely mintegy előfoka volt egy délkeletnek hosszan
elnyuló, különben jelentéktelen hegyláncznak, szép s messze kilátás
nyilt. A láthatár nyugati részén a Kaspi tenger látszék, mint egy kék
felhővonal, még a persa hegyek is észrevehetők; de különösen érdekes
látványt nyujt a délnek elnyuló beláthatlan sikság, melyen az elszórtan
fekvő sátorcsoportozatok mintegy vakandturásokhoz hasonlíthatók. Etrek
és folyama majdnem egészen látható, s azon helyek, hol a viz mindkét
partján kicsap, a távolban apró tavaknak látszanak. A kem-ek táborához
közel lévén, Kulkhan, ki ez éjt még velünk szándékozott tölteni, nagy
vigyázatot ajánlott; este tehát különféle helyeken őröket állitánk fel,
kik reggelig egymást felváltva minden mozgást a vidéken megfigyeljenek.
Hallván, hogy ezen állomás végső előőrse a nagy sivatagnak, a délutánt,
mig társaim aludtak, nehány levél megirására forditám, szándékom levén
azokat visszatérő kisérőinkre bizni. Azon apró, jegyzeteknek szánt
papirdarabokon kivül, melyeket bokharai ruhám bélésében rejtve tarték,
még a korán volt velem, melyet egy kis táskában hordtam, s két lap fehér
papiros, melyre most a két levelet irtam. Az egyiket Hajdar efendinek
Teheránba, a másikat Khandzsannak, azon kéréssel, hogy az elsőt juttatná
kézbe.[16] Könnyen elképzelheti kiki, mint érezhetém magamat, midőn
Teherán, ezen hozzám legközelebb s mégis végpontja az europai életnek
jutott eszembe, ha elgondolja azon veszélyeket melyek itt a nomádok közt
fenyegettek, hacsak pillanatra is sejteni kezdik incognitómat, s mily
előizt adott öt heti tartózkodásom a turkmanok közt azon életről,
melynek fő és ősi székhelyét voltam felkeresendő.