utján mindenfelé ismeretes lettem. Lassankint a polgári viszonyokba is
szerettem volna behatolni, a nagyon szétágazott törzs- és családneveket
megismerni, s amennyire csak lehetséges, tiszta fogalmat képezni azon
társadalmi kötelékekről, melyek ezen, látszólag a legnagyobb anarchiában
élő, elemeket összetartják. Ez aztán valamivel nehezebben ment, mint
gondolám. De alig érintettem a közönséges életbe vágó valamely kérdést,
alig mutattam egy vagy más dolog iránt némi kiváncsiságot, azonnal
csodálkoztak felette, hogy mit érdekelhetnek mulandó dolgok egy dervist,
kinek csak az Istennel és a vallással van dolga. Tehát igen sok
fáradozásomba került, a mi tapasztalatokat e téren szereztem, mert
kérdezősködnöm nem volt szabad soha. Nagy szerencse volt reám nézve,
hogy a turkmanok, kik rabló kalandozásaikon kivül egész életöket a
legrenyhébb heveréssel töltik, szeretnek órákig politizálni, a maguk
módja szerint, s én ilyenkor néma hallgatójuk valék; félálmosan
üldögélvén imádságos olvasómmal; s az alamanok (razziák) történetét, s a
vilajet-hez (Persia), a khivai khánhoz és más nomad népekhezi
viszonylataikat igy tanulmányozhattam.
Alkalman volt ama napokban Kizil Akhond társaságában kirándulást tenni
az atabeg-ekhez, (a jomutok keletfelé lakó törzse) és a göklen
turkmanokhoz, a mit én azért tarték nagyon érdekesnek, mivel ez
alkalommal megláthattam nagy részét azon falnak, melyet Nagy Sándor
épittetett a sivatagnak már akkor is rettegett lakói ellen. Kizil Akhond
egy perhez tartozó törvényes vizsgálat miatt utazott, minélfogva több
helyt időztünk, s négy nap alatt tettünk meg olyan utat, melyet két nap
alatt is könnyen megtehettünk volna. Utunk iránya keletnek tartott,
azonban nagy kerülőket kelle tennünk, a kákával benőtt mocsárok miatt,
melyekben százankint tartózkodtak a vaddisznók. Ezen mocsárok a Görgen
kiáradásaiból támadnak, mely tavaszszal rendesen megárad, s gyakran
mérföldekre elárasztja jobbról balról partjait. És ennek már régi
időkben is igy kelle történni, minthogy czélszerünek tartották a nagy
védfalat a folyamtól négy sőt több helyütt hat angol mérföldnyire
épiteni, a folyamtól északnak. S minthogy ez a sikság legmagasabb
pontjain történt mindenütt, még most is a régi falromok közelében a
legbiztosabb utazni, bármely évszakban. A sátorokat is leginkább ezen
tájon találhatni, s alig egy-egy óranegyednyi haladás után kisebb
nagyobb sátor csoportokat talál a vándor. Ezen őskorbeli épitményemlék
nyugati végét nem láthattam, s azoknak a mesés tudósitásoknak sem vagyok
hajlandó hitelt adni, a miket hallék róla. Keletnek, ugy tartom két
helyütt leltem meg a vég pontjait; az egyiket északkeleti irányban
Gömüstepétől, a hol nagyobb várromok jelölik a fal kezdetét egészen a
tengerparton; a másikat az Etrek folyamtól mintegy 20 angol mérföldnyire
délnek, szintén közel a tengerparthoz, mely két vonal az Altin-Tokmakon
valamivel fölül jön össze. A mi a Gömüstepétől kiinduló vonalt illeti,
azt módomban volt két napig bejárni mintegy 10 geographiai mérföldnyi
távolban, nyugattól észak-keleti irányban. – Arról lehet tisztán
ráismerni, hogy a földtől két, sőt néha három lábnyi magasan is emelkedő
domborlatot képez, a szerint a mint a föld minősége a romladékok
eltakarásához járulni alkalmas volt. Az egész meglehetősen egy hosszan
elnyuló sánczvonalhoz hasonlit, melynek közepéből minden 1000 lépésnyire
egy-egy hajdani torony alapromjai emelkednek ki, melyeknek meglehetősen
egyenlő a kiterjedése. Azonkivül még más nagy föld halmok is láthatók
ezen fal hosszában, melyeknek kikutatását inkább szakférfiakra bizom,
mivel még csak gyanitó véleményadásra sem érzem magamat illetékesnek. A
kisebb föld halmokból néhányat felnyitottak a turkmanok, s a mint nekem
beszélték, egy négyszögü épületben, egy roppant nagy, papirvékonyságu
cserép fazekat leltek, abban pedig kékes hamvat, itt-ott arany pénzeket
s más drágaságokat, a miért az egész vidék a fallal együtt
Kizil-Alannak, azaz: arany szedőnek nevezi. Ezen utóbbi emelt helyeket
azonban szükség megkülönböztetni azon joszkáktól (dombok), melyeket a
turkmanok nagy halottaik tiszteletére hordanak össze.
Kizil Akhond, az én tudós kisérőm, nagyon csodálkozott a felett, hogy a
Szeddi Iszkender, azaz a Sándor-sáncz, melyet a dzsineknek (szellemek) a
nagy uralkodó parancsára kelle épiteniök, engemet annyira érdekelt.[10]
Sándor, az ő vélekedése szerint buzgóbb müszülman volt mint mi, s azért
a földalatti szellemek akarva nem akarva, mind szolgálatában állottak.
Előadását azon ismert mese elmondásával akará folytatni, mely arról
szól: hogyan ment Sándor a setétség országába; hanem elhallgatott, a
mint látta, hogy egy téglának a kibontásával nagyon el vagyok foglalva.
Valóban ugylátszik, mintha azok a piros szinü téglák össze volnának
forrasztva, mert inkább széttörnek, hogy sem a nagy tömegtől elváljanak.
Egyébiránt ezen vidék nagy érdekkel birhatna régiségbuvárainkra nézve,
minthogy itt nemcsak a régi görög uralom sok maradványának, hanem az ó
iran cultura emlékeinek is bőven kell rejleni, mert a Görgenek, a mai
Sehri Dzsordzsan romjainak fontosságáról, sokat beszélnek az arab
történetirók. Maga Kumbezi-Kausz, vagy is a Kausz kupola-rom, melynek
csak hirét hallám, hihetőleg több figyelmet érdemelne mint a mennyiben
az arra gyorsan áthaladott angol utazók részesithették.
Nagy meglepetéssel láttam, hogy Kizil Akhondnak, a kit csak tudós de nem
gazdag embernek tartottam, több helyütt vannak sátrai nőkkel és
gyermekekkel, a kik hármas házasságból való családjának egyes
alkatrészeit képezék. Csak midőn több helyütt mindig más-más
feleségeivel s gyermekeivel ismerkedém meg, akkor kezdtem megérteni,
hogy az ő körutjának a törvényes czélon kivül még egy más, családi
feladata is van. Egyébiránt nagyon csekély különbség volt az idegen és a
saját sátraibani fogadtatásunk között. A Molla – igy nevezték őt par
excellence – a turkmanoknál, még az ellenséges törzseknél is minden
sátorban a ház ura volt, s nem csak megkülönböztetésekkel de
ajándékokkal is elhalmoztatott, a mi nekem is, ki az ő tanitványa
szerepét játszám, több posztónemezbül való imaszőnyeget (namazdzsi)
jövedelmezett, meg egy turkman felöltőt és egy prémes kucsmát, a mi a
turkmanok nemzeti fövege. Az utóbbit föltettem a fejemre, még könnyü
turbánt is tekergettem körüle s át lettem változva turkman mollává.
Midőn Gömüstepébe visszakerültem, társaim, kik az efféle kirandulásokat
roszalták, már nagy aggodalomban voltak kimaradásom miatt. Sorba
kérdezősködvén mindegyiknek hogyléte felől, elbeszélték, hogy hadzsi
Szalih fényes sikerrel s haszonnal üzi orvoskodását, s hogy hadzsi Kari
Meszud-ot, a ki egy mecsetbe, (azaz egy mecsetül használt sátorba) volt
elszállásolva, meglopták. Sokáig kutatták, keresték az ellopott
tárgyakat, s miután semmit se találhattak meg, az Isan (sejkh)
kinyilatkoztatta, hogy meg fogja átkozni a tolvajt, ha vissza nem tériti
az elorzott tárgyakat. Nem került bele 24 óra, midőn a tolvaj bünbánó
alázattal megjelent, s az ellopott tárgyakon kivül még engesztelő
ajándékot is hozott. Azt nem igen hiszem, hogy a párisi vagy londoni
rendőrség az efféle rendszabálytól hasonló sikert remélhetne. Egy
Khivába menő karavánra nézve is jó tudósitást kaptam. Elbeszélék ugyanis
barátaim, miszerint a khivai khan, kinek az orvosok egészségi
tekinteteknél fogva bivalytejet rendeltek, egyenesen ide küldé
kervanbasiját[11], két pár ilyen állat vásárlására, mivel azok az ő
országában nem találtatnak. A kervanbasi már el is ment Asztrabadba, s
mihelyt visszatér, utra kellend kelni, mely utazásra nézve nagyon jó
előjel, hogy a sivatagon legjártasabb ember fog lenni a vezetőnk. Nagyon
feltünt előttem, hogy utitársaim közől sokan, habár a legnemesebb
vendégszeretetben részesültek, épen ők, a legszegényebb emberek, már nem
akartak tovább a turkmanoknál mulatni. Lehetetlen – mondának – hacsak
annyi mennyi érzéssel bir is az ember, tovább szemtanuja lenni azon
kegyetlen bánásnak, melyben itt a szerencsétlen persa rabszolgák
részesittetnek. „Igaz ugyan, hogy eretnekek, hogy nagyon bántottak
bennünket, midőn országukon keresztül utaztunk; de az még is sok, a mit
ezeknek a szegényeknek itt szenvedniök kell.“ Tatár utitársaim részvéte,
a kiknek hazájokban nincs szokásban az emberekkel kereskedés, és azok a
káromlások, melyekkel nagy boszankodásukban a karakcsikat (rablókat)
szidalmazták, legbővebben rajzolák a szegény rabszolga által viselt
kinzásokat. Képzelje magának bárki, hogy érezheti magát egy persa,
legyen bár a legszegényebb, midőn éjjel váratlanul, családja köréből
kiragadják s sokszor sulyos sebekkel megrakva ide hurczolják foglyul.
Ruhái ócska turkman viseletbeli rongyokkal cseréltetnek fel, melyek
testének csak bizonyos részeit fedik el, nehéz lánczokat vernek rá,
melyek bokáin sebeket törnek, s minden lépten iszonyu fájdalmat okoznak,
és fogságának első napjait, sőt gyakran heteket igy kell töltenie a
legsilányabb eledelen, s hogy éjjel meg ne kisértse az elszökést,
karabográt, azaz: vas örvöt tesznek a nyakára, a melynél fogva egy erős
karóhoz van lánczolva, s a láncz csörgése legkisebb mozdulását is
elárulja. S kinjainak mértéke csak akkor ér határt, ha rokonai
kiváltják, avagy Khivába vagy Bokharába küldik eladni.
Soha se tudtam megszokni azt a lánczcsörgést, mely minden turkman sátora
mellett hallható, a ki csak némi igényt is tart tekintélyességre. A mi
Khandzsanunknak is volt két rabszolgája, és ehez még mintegy
tizennyolcz, husz éves fiuk voltak, s engemet mindenkor nagyon
felinditott, valahányszor a virágzó ifjuságot lánczra füzve láttam. Ehez
járult még, hogy ezen szerencsétleneket nyilvánosan piszkolnom s
káromolnom kellett, mert a legkisebb részvéttel gyanut ébresztettem
volna magam ellen, főképen miután azon körülménynél fogva, hogy tudtam a
persa nyelvet, leggyakrabban engem szólitottak meg. Házi rabszolgáink
ifjabbika, egy szép fekete fürtü irani ifju arra kért, hogy irnék
levelet szülőinek, hogy az Isten szerelméért adják el juhaikat s házukat
és váltsák őt ki; a mit én meg is tettem neki. Egyszer azt hivém, hogy
észrevétlenül adhatok neki egy csésze theát, s szerencsétlenségre, épen
a mint kezét nyujtá adományom után, akkor lépett be valaki a sátorba.
Hanem én is hirtelen ugy tettetém magamat, mintha csak ingerkedni
akarnék vele, s a thea helyett néhány gyengébb ütésben kelle őt
részesitenem. Gömüstepében mulatásom alatt egy éj se mult el a nélkül,
hogy a tenger felől hallatszó lövések ne jelentették volna, valamely
zsákmánynyal terhelt naszád megérkezését. A legközelebbi reggel elmenék
a hőstől követelni a dervist illető tizedet, vagy jobban mondva, a
szegény persákat szerencsétlenségök első perczében meglátni, s szivem
vérzett az iszonyu látványtól. Igy kelle lassankint megszoknom az
erények és bünök, az emberszeretet és zsarnokság, a szőrszálhasogató
lelkiismeretesség és kitanult gazság ellentétességeit, a mik a keleten
mindenütt, de főkép Közép-Ázsiában leginkább fellelhetők, főkép ott, hol
az Iszlam, a társadalmi élet ezen irtóztató mérge, elszórta
álpolgárisodásának magvait. Ellenben a nem müszülman nomádok a világon a
legjobb emberek.
Még csak két hetet töltöttem itt, mire én is mint utitársaim, szintén
elkezdtem ezen helyet unni, megutálni, szemeimet kimondhatatlan vágygyal
legeltetvém a persa hegységeken. Csak néhány órát tesz a távolság s
mégis az erkölcsök, szokások, gondolkozási irány annyira eltérő itt a
turkmanok között, mintha ezer mérföld választaná egymástól a két
országot. Valóban csodálatra méltó az a befolyás, a mit a vallás és
történelem gyakorol az emberekre! Nevetnem kell, valahányszor eszembe
jut, hogy épen ezek az embertelen turkmanok voltak, a kik minduntalan
lakomát adtak „lillah“ kegyes czélokra, a hol jelen kellett lennie a mi
egész hadzsi társaságunknak. Ilyen meghivások napjában többször
fordultak elő, csak az elsőre és másodikra valék hajlandó elmenni, a
harmadik meghivásnál ki akarám magamat menteni, hanem a meghivó durva
oldallökésekkel hivogatott ki sátoromból, a turkman etikette szabályai
szerint: „minél keményebbek az oldaldöfések, annál szivesebb a
meghivás.“ Ilyen ünnepélyes alkalmakkal a vendégséget adó sátora elé
néhány nemez darabot, vagy ha már nagyban ment – szőnyeget teritettek, s
a meghivott vendégek öten hatan egy-egy csoportban foglaltak rajta
helyet körbe ülve; minden csoport kapott egy nagy fatálat, mely a
vendégek számához és korához mérve volt megtöltve, s ezen tálból
szétterjesztett marékkal ették ki fenékig az eledelt. Az étkek minősége
s készitési módja, ugy hiszem, nem igen fogja inyenczeinket érdekelni,
csak mellesleg emlitem tehát meg, hogy a ló és teve hus napi renden
voltak, a többi hus nemeket jobbnak tartom elhallgatni. Khandzsan azon
idő alatt, mig nála valék, tizenkét éves fiát egy tiz éves leánykával
eljegyzé, a minek családi ünnepély lett a következménye, s nekünk a kik
vendégei valánk, nem lehete abból kimaradnunk. Midőn a jövendőbeli
sátorába beléptünk: javában foglalkozott egy shawl szövésével; ugy tett,
mintha észre se vett volna bennünket, s két órai ott mulatásunk alatt
csak egyszer vehettem észre, mint vesz ő is részt lopva reánk vetett
tekintetekkel társalgásunkban. Az étkezés alatt, mely az én tisztelemre
rizsből és tejből volt főzve, megjegyzé Khandzsan, hogy ezen ünnepély
tulajdonképen a jövő őszre volt határozva, de használni akarta
ittlételünk alkalmát, hogy áldásainkat kinyerhesse. Majd elfeledém
emlitést tenni azon lakomáról, melyet egy karakcsi adott tiszteletünkre,
a ki egy maga gyalog, három persát nem csak foglyaivá tett, hanem
szintén egészen egyedül hajtotta őket maga előtt nyolcz mérföldnyire a
rabszolgaságba. Nekünk adta ki a zsákmányból az egyházat illető tizedet,
a miből mindegyikünkre két kran jutott, és milyen boldognak érzé magát,
midőn az ő megáldására fatihát éneklénk!
Miután három hetet a legkellemetlenebb elfojtott érzéssel Gömüstepében
tölténk, végre beleegyezett a vendégszerető Khandzsan, hogy
utrakészülődéseinkben ő is segitségünkre legyen. Tevéket vásárolni, ugy
véltük, nagyon költséges lenne; tehát arra határoztuk el magunkat, hogy
kettejével bérlünk ki egy-egy tevét, amely aztán magunkat, vizünket és
lisztünket czepelné. És ez nehezen lett volna kivihető, ha nem lettünk
volna oly szerencsések, Iliasz Beg a teve bérbeadó személyében oly
embert lelni, a ki vallásos ugyan nem nagy mértékben volt, a mi
hadzsiságunkat sem igen tisztelte, de annál szigorubb pontossággal
tartotta meg a vendégszeretet törvényeit, s a mi kielégitésünkért a
legnagyobb áldozattól sem rettent vissza. Iliasz tulajdonképen Khivából
való turkman, s a jomut törzs ivadéka, ki évenkint egyszer ide szokott
utazni üzletben, a sivatagon keresztül, s a mig Gömüstepében időzik,
Khandzsan pártfogása alatt áll, a mely nélkül ép oly kevéssé biztos a
helyzete, mint bármi más idegené. Rendesen őszkor szokott megjönni és
tavaszszal megy vissza, miután 20–30 tevét részint saját, részint másik
áruival megrakott, s minthogy épen ezen évben azonkivül szándékozott
nehány tevével többet vinni magával, ha mindjárt teher nélkül is, tehát
a legcsekélyebb haszonbér is csaknem talált pénz volt reá nézve.
Khandzsan a legmelegebben ajánlott neki bennünket, és ezen szavai:
„Iliasz, életeddel fogsz nekem értök jót állani“ elég világosan
értelmére adták, hogy milyen mértékü tekintetben valánk mi a mi
vendéglőgazdánknál; tehát a földre szegzé szemeit, mint a nomádoknál
szokás, midőn rendkivül komolyaknak látszanak, s válasza, melyet ritka
közönyösséggel monda halkan, ajkait nem is mozditva, ebből állott:
„ismersz engemet.“ A két alkudozó turkman feltünő hidegvérüsége
ingerelni kezdé még félig europai véremet, megfeledkezém arról, hogy
hadzsi Bilal s többi utitársaim is mozdulatlan részesei valának a
jelenetnek, s néhány megjegyzést tettem; de csakhamar meg is bántam,
mivel többszöri felszólalásomra sem vétettek szavaim figyelembe. Tehát a
nélkül, hogy az alkudozásokba szabad lett volna avatkoznunk, abban
történt megállapodás, hogy két arany használati bérért kapunk egy-egy
tevét Khiváig; vizünknek és lisztünknek ingyen elvitelére ajánlkozott
Iliasz.
Azon kis összegből, a mit rongyos ruházatom különféle részeibe bevarrva
tartogattam, valamint jámbor mesterségem bő aratásának gyümölcseiből is
kitelt volna, hogy egy magam külön béreljek tevét; hanem hadzsi Bilal és
Szultán Mahmud lebeszéltek róla, kiemelvén, hogy a nyomoruságos,
szegény, könyörületre inditó külső a legjobb óvszer ezen nomádok között,
a kiknek ragadozó vágyát a kényelem legcsekélyebb jele is felébresztené,
s a kiket aztán ily esetben a legjobb barátokból ellenségeivé tehetne az
ember. Többeket megneveztek társaink közől, a kik bőven el vannak látva,
de biztonságuk kedvéért kénytelenek rongyokba öltözve gyalog menni. A
parancsoló szükséget átlátván, társaságban bérlettem tevét s csak azt
kértem ki magamnak, engednék meg, hogy kedzsevét használhassak (a
kedzseve, a teve két oldalára alkalmazott egy pár fa kosár) mivel
rendkivül terhemre esnék sánta lábommal a szük nyeregben mással
összeszoritva ülni, s ily helyzetben tenni meg 40 állomást. Iliasz
elejénte vonakodott, mivel a kedseve a szegény állatra nézve a homok
sivatagokon kettős teher lett volna, s igaza volt, azonban Khandzsan
rábeszélte s végre beleegyezett kivánságomba. Most már meg volt az a
vigasztalásom, hogy husznapos utunk alatt Khiváig, melyről a
legborzasztóbb dolgokat beszélték, néha-néha egy kicsit alhatni is
fogok; s az egészben különös örömömre szolgált, hogy vis-à-vis-m, vagy
tulajdonképen ellensulyom, hadzsi Bilal, az én lelki barátom fog lenni,
a kinek társasága napról-napra elkerülhetlenebbé kezdett rám nézve
válni. Az alkudozás befejeztetvén, bevett szokás szerint előre
kifizettük a használati bért. Hadzsi Bilal egy fatihát mondott, és
miután Iliasz néhány szőrszálból álló szakállát végig simitotta volna,
egészen megnyugodva lehettünk. Csak arra kértük, hogy minél korábban
induljunk, hanem ezt ő nem igérhette meg, mivel az indulás a khan
kervanbasijától függött, a kinek karavánunk élén elül kellett mennie
bivalyaival.
Néhány nap mulva készen voltunk az elindulásra Etrekbe, karavánunk
gyülekezési helyére. A megtörtént előkészülődések után kettős forró
vágyat érezék Gömüstepét elhagyni, először azért mivel láttam, hogy az
itt hasztalan töltött időzés következtében a hő évszak mind jobban
közeledik, s attól féltünk hogy a sivatagon még itt-ott lelhető esőviz
egyre nagyobb ritkaság leend, s másodszor mivel a felőlem terjedező
nevetséges hirek már valóban nyugtalanitani kezdettek. Mig sokan a
jámbor dervist látták személyemben, mások nem tettek le azon
gondolatról, hogy én a szultán nagy befolyásu követe vagyok, ki a
teheráni török követtel összeköttetésben van, a ki néhány ezer puskát
hozott magával s itt fog Oroszország és Persia ellen összeesküvést
szervezni. Az oroszok Asurában ezt hallva bizonyosan nevettek volna
rajta; azonban mégis lehetséges volt, hogy a csodálatos idegen után
kérdezősködhetnének, s akkor aztán fölfedeztetésem következménye kinos,
talán örökös rabszolgaság lehetett volna. Több izben megkértem tehát
hadzsi Bilalt, hogy legalább Gömüstepéből menjünk már el; azonban épen
ő, ki eddig türelmetlenkedék, miután Iliasz átvett bennünket, egészen
közönyös lett, s sürgetéseimre mindig azzal felelt, hogy milyen
nevetségesen gyermekes vagyok én, hogy a sors rendelkezéseit meg akarom
előzni. „Hasztalan minden sietséged – monda egy izben, – addig kell a
Görgen partján maradnod, mig a Naszib (a fatum) más helyen nem rendeli
ki ivóvizedet. És azt senki se tudja, hamar vagy későn fog-e ez
történni!“ Képzelhetni milyen hatása lehet az ilyen keleti válasznak egy
nem oknélkül türelmetlenné vált kedélyre. De, fájdalom, átláttam hogy
nincs menekvő ut, s megadtam magamat sorsomnak.
Ugyane napokban történt, hogy néhány karakcsi áruló uton öt persát
hozott haza rabló kalandozásából, kik között egy vagyonos is volt. A
rablók egy naszáddal rándultak ki Karatepén át azon ürügygyel, hogy a
maliki-k (persák) falujában egy rakomás gabonát akarnak vásárolni. Az
alku hamar meg köttetett, s a semmi roszat nem gyanitó persák alig
jelentek meg a tenger parton áruikkal, azonnal elfogdostattak, kezeik
lábaik összekötöztettek, és nyakig saját buzájokba elrejtve
hurczoltattak Gömüstepébe. Jelen voltam, midőn ezen szerencsétlenek, kik
között egyik nagyon meg volt sebesitve, kipakoltattak, s hallám, hogy
ezen eljárást még maguk a turkmanok is gyalázatos tettnek mondták. Az
asurai oroszok is bele avatkoztak ez ügybe, s kiszállással
fenyegetőztek, ha tüstént szabadon nem bocsáttatnak a foglyok. S
minthogy a rablók határozottan vonakodtak zsákmányukat kiadni, azt hivém
hogy a többi turkmanok, a kikre nézve az oroszok fenyegetése közös
veszély volt, kényszeriteni fogják törzsrokonaikat a kiadásra; – azonban
ez teljességgel nem történt, hanem lett nagy lótás futkározás, fegyverek
osztattak ki, hogy ha csakugyan ki akarnának az oroszok kötni, komolyan
szembe lehessen velök szállni. Érdekes volt, hogy nekem is puskát
nyomtak a kezembe, s nem kis zavarba jöttem, elgondolván, hogy kikre
kellend lődöznöm. Szerencsére csak a fenyegetésnél maradt a dolog.[12]
Másnap reggel egy orosz gőzös egészen közel jött a parthoz, hanem
diplomatiai uton intézték el az ügyet, oly formán, hogy a turkmanok
tuszokat adtak a jövőre nézve, hanem az öt persa rablánczain maradt. A
vagyonos 100 arany váltság dijért elbocsáttatott, egy másik, a ki
kezeire lábaira nyomorék volt, s nem birt 4 arany névszerinti értékkel,
az oroszok tiszteletére bocsátatott el; a három izmos férfi pedig nehéz
lánczokra verve Etrekbe, a rabszolgák kinzó helyére vitetett el.
Az Etrek név, melylyel egy folyamot is, meg a környékén fekvő lakosokkal
biró egész területet nevezik, Mazendran és Taberisztan szerencsétlen
lakossága előtt a legirtóztatóbb rémszó, a legnagyobb káromlás, annyira
hogy rendkivüli haragba kell annak a persának jönie, a ki ajkain
kibocsátja ezt az átkot: „Etrek biufti“ azaz: hogy kerülnél Etrekbe.
Minthogy karavánunk gyülhelyéül volt kijelölve, tehát alkalmam lett ezen
rémhelyet közelebbről megismernem. Ehez még Khandzsan oly szives volt,
hogy engem vendégül ajánlott Kulchannak, a karakcsik pir-jének
(őszszakál), ki alkalmilag hozzánk jött volt. Ezen vén bünös komor,
visszataszitó kifejezésü ember volt, elfogadása legalább épen nem volt
barátságos, midőn vendégeül átadattam neki. Sokáig fürkészte
arczvonásaimat, néha-néha valamit sugott Khandzsannak, s ugy látszik
mintha teljességgel más valamit akart volna bennem fölfedezni, mint a
minek a többi világ tartott. Azonban csakhamar rájöttem ezen
bizalmatlanság forrására. Kulchan fiatal korában beutazta Oroszországot
Khidr khán-nal, ki orosz szolgálatban állott, hosszabb időt töltött
Tifliszben, s meglehetősen megismerkedett a mi európai életünkkel. Azt
mondá, hogy sokféle nemzetet látott, csak oszmanlikat nem, a kikről
egyébiránt azt hallotta, hogy mint a turkmanok törzsrokonai – egészen
hasonlitnak is hozzájok, s nagyon csodálja, hogy bennem ellenkezőt
tapasztal. Hadzsi Bilal figyelmezteté, hogy e pontra nézve roszul van
értesülve, mivel ő maga is több évig lakott Rumban, és soha se vette
észre az általa emlitett hasonlatosságot. Ezután tudtunkra adá amaz,
hogy holnapután már visszamegy Etrekbe az ova-jába; tehát készen legyünk
az elutazásra, mivel az innen Etrekig terjedő utat, ámbár csak 12 mfld,
nem tehetjük meg az ő kisérete nélkül; ő pedig csak addig vár, mig
Kolman,[13] a fia, az alamanról (rabló kaland) vissza jön, melyre többed
magával rándult ki a persa határra, néhány szép kanczát elhajtani.