nyilgyorsasággal tolva maga előtt a kis hajót. Baloldalt a hosszu
földnyelv nyult a tengerbe, jobbról a sürün benőtt, tengerig nyuló
hegység, melyen a legnagyobb persa király sah Abbasz által épitett
mulatókastély Esref emelkedik. Argonautamenetünk kellemeit növelte még a
gyönyörü tavaszi idő, s daczára szoros helyzetemnek, nagyon jól érzém
magamat. Meggondolhattam volna, hogy ma hagytam el a persa partot, az
utolsó pontot, hol még időm lett volna megbánni tettemet, – de nem! ez
eszembe sem jutott. Szilárdan meg valék győződve, hogy utitársaim,
kiknek vad kinézése először megijesztett, hiven ragaszkodnak hozzám, s
társaságukban szembe szállhatok a legnagyobb veszélylyel. Estefelé
szélcsend állt be; közel a parthoz horgonyt vetettünk, s megengedtetett
a hajó kis tüzhelyén egymásután megfőznünk theánkat. Nekem pár darab
czukrom volt övemben elrejtve, meghítam tehát Jakubot, s megkinálám egy
csésze édes theával. Hadzsi Szalih és Szultan Mahmud, szinte velünk
tartottak; a fiatal turkmannak megeredt a nyelve, s elkezdett az
alamanról, – igy hivják a turkmanok rabló kirohanásaikat, melyek
beszélgetésöknek kedvencz tárgyát teszik, – mesélni. Különben is tüzes
szemének csillogása vetélkedett a csillagok ragyogásával, midőn neki
hevült; nagyon rajta volt, hogy a szunnita mollák előtt, a kiknek mi is
tartatánk, bőséges dicséretet arasson, midőn csatáiról beszélt, melyeket
a siíta eretnekekkel vivott s előadta, hogy hányat ejtett már ő azok
közül foglyul. Társaim csak hamar csendes álomba merültek körülöttünk,
hanem én még sokáig hallgattam beszédét, s csak éjfél táján akart
elvonulni. Távozása előtt még elbeszélte, hogy Nur-Ullah megkérte őt,
vezetne be engem vendégül Khandzsan sátorába, a ki turkman főnök és
Nur-Ullah-nak igaza van, mivel én nem vagyok olyan mint a többi hadzsi s
megérdemlem a megkülönböztetést. „Khandzsan – mondá Jakub – egy hatalmas
törzsnek akszakalja (feje) s már atyja idejében sem bocsátottak át
Gömüstepén egy dervist, hadzsit, vagy más idegent sem anélkül, hogy az ő
kenyeréből evett és vizéből ivott volna. Tégedet, ki a távol Rumból
(Törökország) jösz, bizonyára nagyon jól fogadand, és te hálás fogsz
lenni irántam.“
Másnap reggel lassan folytathattuk utunkat, a kedvezőtlen szél miatt, s
mire Asura alá érkezénk már beesteledett. Asura az ázsiai orosz birtokok
legszélsőbb pontját képezi, délfelé, mely 25 év óta végleg az oroszok
kezébe került, vagy azon időtől fogva, mióta a turkman kalózok merész
alaman-sajkáit kellőleg féken tudják tartani gőzöseikkel. Az előtt a
turkmanok valának itt az urak, s maga az „asura“ (átellenben, vis-á-vis)
név is turkman származásu; de az előtt nem voltak állandó lakosai, hanem
az akkoriban még gyakori s szabadon üzött rabló kalandok alkalmával
állomásul szolgált. A mostani Asura kellemes benyomást tesz a Persia
felől érkező utazóra. A földnyelv keleti végéhez közel épitett házak
száma ugyan csekély, de europai modoru alkatuk, mely szerint a kilátszó
templom is épült, nem maradhata az én szemeim előtt hatálytalan.
Kiváltképen a hadigőzösök emlékeztetének az europai életre; s milyen
érzés volt az, midőn estefelé egy gőzöst láték Gezből, (Asztrabad kikötő
helyéből) oly büszkén tova siklani Asura felé. Az oroszok itt két nagy
és egy kis hadigőzöst tartanak állandóan, melyek oltalma nélkül nemcsak
az ott letelepedett oroszok nem volnának biztonságban a turkmanok
támadásaitól, hanem az Asztrakhanból jövő vitorlás hajók sorsa is
kétséges lenne. Mig a kereskedelmi hajó a siktengeren van, addig nincs
miért félnie, de már a tengerparthoz közeledni nagy ritkán bátorkodik
gőzös kisérete nélkül, melynek oltalmát visszamenet is kénytelen igénybe
venni. Az itteni parancsnokság valóban nagy gonddal s nem csekély
költséggel iparkodik a turkmanok rablási vágyát fékezni, ugy, hogy ezen
baj már meglehetősen csökkent is, de teljes biztonságot eszközölni
merőben lehetetlen, sőt azt sem lehet meggátolni, hogy számos
szerencsétlen persa, sőt egyszermásszor orosz matrózok is ne
hurczoltassanak el lánczon Gömüstepébe. Éjjel nappal szakadatlanul
czirkálnak az orosz hajók a turkman vizeken, s minden turkman naszádnak,
mely a keleti part felől a déli persa part felé akar indulni, el kell
látva lennie utlevéllel, amit 8, 10 sőt 15 aranyért szoktak egy évre
kiszolgáltatni s mindig elő kell azt mutatni, valahányszor Asura mellett
elevezik, mely alkalommal gondosan megmotozzák a jármüvet, valljon nem
visz-e foglyokat, fegyvereket, vagy más tiltott tárgyakat. Ezen
intézkedés folytán sok turkman kereskedelmi jármű be van jegyezve, s az
ismeretlenek legnagyobbrészt titkos ösvényeken kalandoznak, s ha rájok
bukkannak az orosz czirkálók, irgalom nélkül elsüllyesztetnek – hahogy
vonakodnának megadni magukat. Mig egyfelől kellő szigorral jár el az
orosz kormány, más felől szép szerével, politikus uton módon iparkodott
egyik másik törzset barátságos viszonyba füzni, hogy aztán egyiket a
másik ellen felhsználhassa. Azon időtájban, midőn én Asura felé utaztam,
Khidr khán, a Gazilikör törzsből, már harmincz éve volt orosz
szolgálatban, derjabegi (tengernagy) czimmel, s mintegy 40 arany rendes
havi diját kapva, amiből ő 10 aranyat mirzájanak (irnokának) fizetett.
Khidr khán még mindig sátor alatt lakott a félig europai gyarmat között,
s hivatalos kötelessége abból állott, hogy befolyása által, melylyel a
turkmanok között birt, iparkodjék átalában meggátolni azok
rablókalandozásait, vagy legalább értesitse az oroszokat, ha efféle
szándékot észrevesz, mivel ilyetén kémszolgálatra igen alkalmas volt
törzsrokonai besugásai segitségével, akiknek szemei előtt történnek a
készülődések. De nem felelt meg szolgálatának. Jó szolgálatokat tehetett
volna ugyan Khidr, amiről én később meggyőződtem, hanem a hajdani buzgó
müszülman korán megismerkedék a nemes vodki-val (orosz pálinka) s oly
mértékben élvezé, hogy éjjel nappal részeg volt; fiai pedig, akiknek
Gömüstepében helyettesiteniök kellett volna őt, a karakcsikkal
(rablókkal) czimboráltak, s a világért se tudósiták soha az oroszokat
valami rablási tervről.
A mi Jakub-unknak is volt, – mint magától érthető – utlevele, melyet elő
kelle mutatnia, s csak a hajó gondos megvizsgálása után engedteték meg
utunkat folytatnunk. Mivel már beesteledett, midőn Asura alá értünk, a
hivatalnokok látogatása másnap reggelre maradt, s mi horgonyt vetettünk
csekély távolságban a parttól. Uti társaim nagyon sajnálkozának, hogy
nem teheték tiszteletöket Khidr khánnak, ki nagy hirben állott mint a
dervisek és hadzsik pártfogója. Én pedig nagyon örültem, mivel
elmaradnom nem lehetett volna tőlük, s azon kellemetlen helyzetbe
jutottam volna, hogy talán gyanut ébreszthetnek europai arczvonásaim
Khidr khán előtt. Nagyon örülék tehát azon akadálynak, mely gátolá
kiszállhatásunkat, s csak azon egy gondolat nyugtalanitott: vajjon nem
találják-e felötlőnek az oroszok, akik holnap a hajót megvizsgálják,
arczom europai vonásait és szinét, melyek társaimétól szembetünőleg
elütöttek. Attól nem tartottam, hogy az oroszok embertelenül fognak
velem bánni, csak attól féltem, hogy felismernek, és majd le akarnak
tervemről beszélni. Az is könnyen megeshetett, hogy későbben, ártatlan
fecsegés által tudomást vesznek a turkmanok incognitomról, s ki tudja
mennyivel több váltság dijon menekülhettem volna meg, mint Blocqueville,
a sulyos rabszolgaságtól! Ezen elmélkedések komoly aggodalomba ejtettek,
s nagyon fájlaltam, hogy a nyugati élet utolsó képét nem szemlélhetém
igazi kedvteléssel.
A legfeszültebb kedélyállapotban ébredék fel másnap reggel. Asurából
kellemes harangszó hallatszék; társaim mondák, hogy ma a hitetleneknek
vasárnapjok és ünnepök van; de hogy melyik vasárnap az, azt nem tudtam.
Közel valánk egy hadihajóhoz, mely tele volt aggatva lobogókkal; nem
sokára észrevettem, hogy egészen diszegyenruhás matrózok eveznek a part
felé, s egy tiszt, szintén teljes diszegyenruhában lépett be a csónakba,
s a hajóra vitetett. Mintegy 10 percz mulva előszólitatánk, hogy jőjünk
közelebb, s ekkor megláttam, hogy a fedélzeten, közel a lépcső
feljáratnál több szőke tiszt egybegyülve várakozik. Szivem elkezdett
hatalmasan dobogni; mind jobban jobban közeledénk s én azon voltam, hogy
amennyire lehet olyan állást foglaljak, amelyben lehetőleg kikerüljem a
szemtől szembe állást. Sorsom ugy intézé, hogy csónakunk épen azzal az
oldalával közeledék a gőzöshöz, amelyen én ültem, s igy a fedélzeten
egybegyült tisztek csak a nyakamat láthatták. Az ünnepnap miatt csak
fölületesen tartották meg a vizsgálást, a tolmács néhány szót váltott
Jakubbal, a tisztek a mi koldus társulatunk felett mulatták magukat, s
beszédjük közől egyebek közt e szavakat vehettem ki: „szmotrite, kakoj
bieloj etot hadzsi;“ (nézzétek milyen fehér ez a hadzsi). Ez az
észrevétel bizonyosan az én, még nem eléggé elvadult bőrömet illette,
hanem ennél az egynél nem is tettek több megjegyzést. Jakub csakhamar
szabadon bocsáttatott, s kis idő mulva már az orosz hajók látkörén túl
folytattuk utunkat. Én is fölemelkedém görnyedt, félig alvó
helyzetemből, s nagyot lélekzettem, aggodalmaim elenyészte után.
Nem sokára erős nyugati szél keletkezett; mi azt hittük, hogy gyorsan
kifeszitjük a vitorlákat és sietünk a csak három órányira eső Gömüstepe
felé; hanem Jakub egy távol fehér pontra szegezvén tekintetét, titkosan
értekezett hajós embereivel, s csak akkor huzták fel a vitorlát, midőn
az a pont egészen eltünt, s nyilsebességgel szeldelé hajónk a hullámokat
kelet felé.[6] Mintegy félórányira Asurától több úszó tengeri jel
mellett mentünk el, melyek vörösre festett dorongokból állottak. Jakub
azt mondá nekem, hogy azokat az ingilizek tették oda az orosz vizek
határjegyeiként, hogy az innenső rész a turkmanoké, a kiket mindenkor
védeni fognának az ingilizek az oroszok támadásai ellen. Hogy ki
kölcsönzé a puszták vad fiainak ezen messzeható politika eszméjét, az
megfejtetlen talány marad. Én ezen jegyeket nem ismerem, de még kevesebb
tudomásom van Angolország rokonérzelmeiről Turkmania iránt. Rövid óra
mulva meglátszott a turkman tengerpart, hosszu vonal alakjában, több
domborodással; mi is azon irányt követtük, melyet több előttünk haladó
hajó jelölt ki. Nemsokára összevonattak a vitorlák, mivel a hajózható
viznek végét értük, s körülbelől 1½, mértföldnyire a Görgen torkolata
előtt valánk, melynek mindakét partján terül el Gömüstepe tábor, száz
meg száz sürüen egymásmellé helyezett óriás méhkas alakjában.
Mint Karatepe előtt, itt szintén lehetetlen a legkisebb jármüvekkel is a
viz sekélysége miatt a parthoz közeledni vagy a Görgen folyamba befutni,
a mely pedig meglehetősen mély s rendesen elegendő vize szokott lenni.
Várakoznunk kelle tehát a mig Jakub megérkezésünket jelenté, s több
tejmilt küldött átszállitásunkra. Egy idő mulva jött is hozzánk három
ilyen felettébb sajátságos naszád, melyeknek több kerülőt kelle tenniök,
mig kiszállitásunkat eszközölheték. Én és hadzsi Bilal utolsóknak
maradtunk, s valóban nagyon megörültem, midőn a partra kiérkezve azt
hallám, hogy Khandzsan a jó Jakub által értesittetve, azonnal oda
sietett. Néhány lépésnyi távolságban megmutatták őt nekem, a mint épen
aszr-namazi-jával, – vagy is déli imájával foglalkozék, s én ezen
helyzetben közeledém hozzá.
V. FEJEZET.
MEGÉRKEZÉS GÖMÜSTEPÉBE, A HADZSIK SZIVES VENDÉGSZERETETTEL FOGADTATNAK.
– KHANDZSAN. – Ó GÖRÖG FAL. – AZ ULEMÁK BEFOLYÁSA. – AZ ELSŐ MECSET,
MELY A NOMÁDOK KÖZT TÉGLÁBÓL ÉPITTETETT. – PERSA RABSZOLGÁK. –
KIRÁNDULÁS GÖMÜSTEPÉTŐL ÉSZAK-NYUGATI IRÁNYBAN. – TATÁR ELJEGYZÉS,
LAKOMA STB. – A KHIVAI KHÁN KERVANBASI-JA A SIVATAGON ÁT TEENDŐ
UTAZÁSHOZ KÉSZÜL. – A TEVÉKET BÉRBEADÓ ILIASZ BEG. – ALKUKÖTÉS
KHULKHANNAL. – TURKMANOK EXPEDITIÓJA PERSIÁBAN LÓRABLÁSRA. – A LÓRABLÓK
VISSZAÉRKEZÉSE.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Ad introeuntium dextram Scythae nomades, freti litoribus, insident._ –
Pompon. Mela, _De Situ Orbis_, 1. III. c. V.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Khandzsan elvégezvén imáját felemelkedék s én egy szép, karcsu termetü
magas férfiut láték magam előtt, – mintegy 40 éves lehete, hosszu
szakála leért a mellére; öltözéke felettébb szerény volt. Tüstént felém
sietett, megölelt s nevemen szólitva szives nyájassággal üdvözölt.
Ugyanazt tette hadzsi Bilallal és hadzsi Szalihval is, s midőn a karaván
már talpon volt, uti málháival felrakodva, mi is csatlakozánk hozzá, s
elindulánk a sátrak felé. Már itt érkezésünk hire átalánosan el volt
terjedve, s természetesen tulzottam fölcsigázta karavánunk számát a hir;
a nők, gyermekek és kutyák tarka vegyületben siettek ki a sátrakból, az
érkező zarándokokat meglátni s mint a mollák állitják, ölelés által
részesülni az isteni malasztban s a búcsujárás érdemeiben részt vehetni.
A közép-ázsiai életből általam legelőször látott s tehát reám nézve
egészen uj kép annyira meglepett: hogy azt sem tudtam, a sajátságosan
alkotott szőrnemez sátrakat szemléljem-e, vagy a bokáig érő vörös
selyeminges asszonyokat bámuljam, vagy pedig a felém nyujtott sok kezet
elégitsem ki. Sajátságos volt azt látni, mint törekedtek ifjak és vének,
minden nemi és családi különbség nélkül a hadzsikat érinteni, a kiken
még rajtuk volt a Mekkából és Medinából hozott szent por s nem kevéssé
valék megilletődve, midőn a legbájosabb fiatal asszonyok sőt leányuk is
ölelésemre siettek. Fáradtan s ezen vallásos vendégszerető
megtisztelések által egészen kimerülve érkezénk meg a fő isan (pap)
sátora elé. Itt összpontosula kis karavánunk, s a legérdekesebb látvány
fejlődött itt ki, melynek valaha szemlélője voltam. A vendégek
elszállásolásához akartak fogni. Egész bámulásra ragadott azon buzgó
törekvés, mint iparkodott minden ember a szegény idegenek közől vagy
egyet megvendégelhetni; hallottam ugyan már hirét a nomádok
vendégszeretetének, hanem ily mértékben még se tudtam volna azt soha
képzelni. Az asszonyok már elkezdtek veszekedni, hanem Khandzsan rendet
csinált oly formán, hogy a zarándokokat mind elosztá, engem pedig és
hadzsi Bilalt, a hozzánk tartozókkal együtt, mint saját vendégeit a maga
ova-jába (sátor) vitt.[7] Minthogy Gömüstepe legvégén lakott, végig
kelle ballagnunk az egész táboron, mely a Görgen két partján nyulik el s
szorosan egymás mellé helyezett sátrakból áll.[8] Már közelgett az
alkonyat, midőn fáradtan megérkezénk azon édes reményben, hogy most majd
kissé kipihenjük magunkat. De fájdalom, megcsalt reményünk. A nekünk
szánt sátor ott volt ugyan, alig egy pár lépésnyire a nevezett
folyamtól, de alig vettük birtokunkba, a kellő szertartással, – kétszer
körül kerülvén azt, s egyet köpvén mind a négy szegletén – csakhamar
megtelt lakásunk látogatókkal, kik aztán késő éjig nálunk maradtak s
száz meg száz különféle udvarias kérdéssel terhelének, elannyira, hogy
még hadzsi Bilal is, ez a telivér keleti ember, kezdé türelmét
veszíteni. Este Khandzsan tizenkét éves fia Baba Dzsan[9] elhozá
vacsoránkat, mely főtt halból és aludt tejből állott s nagy fatálban
hordatott fel. Egy nehéz lánczra vert persa rabszolga egészen közel
hozta hozzánk a tálat, a hol aztán Baba Dzsan tette elénkbe; maga atyja
mellé ült le csekély távolságban s mindaketten őszinte kedvteléssel
nézték, milyen hatalmas étvágygyal estünk neki az eledelnek. Étkezés
után imádkoztunk. Hadzsi Bilal fölemelé kezeit, és minden jelenlevő
akként cselekvék s midőn befejezésül szakállát megfogva, ezt mondá:
Biszmillah Allah Ekber, hasonlóképen megsimogatá mindenki a szakállát, s
szerencsét kivánt Khandzsannak vendégeihez.
[Illustration: FOGADTATÁS EGY TURKMAN FŐNÖKTŐL A KASPI-TENGER PARTJÁN.]
April. 13-án ébredék legelőször turkman sátorban, a mit a jomut-oknál
csatma-nak, a többi vidékeken aladzsa-nak neveznek. Az édes álom, s a
könnyüd épűlet, mely alatt valék, egészen felfrisitettek és
megkönnyitének, s az ujdonság ingere annyira gyönyörködtetett, hogy
örömöm határtalannak látszék. Hadzsi Bilal ezt észrevette s
felszólitott, hogy mennék vele sétálni, és a mint kissé távol valánk a
csatmáktól, figyelmeztetett, hogy már nagyon itt volna az ideje efendi
rangomtól egészen megválni s testestül lelkestől dervissé lenni.
„Bizonyára észrevetted már eddig“ – monda jó utitársam, – hogy nem csak
én egyedül, hanem valamennyi collegánk, a fiatalok úgy mint az öregek,
fatihát (áldást) osztogattunk az emberekre; ehez már most neked is hozzá
kell fognod. Jól tudom, hogy ez Rumban nincs szokásban; hanem itt
kivánni fogják az emberek, és nagyon meg fognak benne ütközni, hogy
dervisnek adod ki magadat, és nem teljesited tökéletesen a dervis
szerepet. Az áldás formáját ismered, vágj hozzá áhitatos jámbor arczot
és oszszad a fatihát (áldást); nefeszt (szent leheletet) is
osztogathatsz, ha betegekhez hínak, és ne feledd soha azonnal kinyujtani
kezedet, mert jól tudják az emberek, hogy mi dervisek efféle szent
mesterségből élünk s mindig kész is náluk egy kis adomány.“ Hadzsi Bilal
bocsánatot kért, hogy bátorságot vett magának engemet oktatni; de –
ugymond – csak saját javamért tette, hozzá tevén, hogy bizonyára
hallottam azon utazó történetét, a ki az egyszemüek országába jövén, az
egyenlőség kedvéért egyik szemét mindig behúnyva tartá.
Én szives köszönettel fogadtam tanácsadásait, ő pedig azt is elmondá
nekem, hogy Khandzsan sok más turkmannal különös figyelemmel
kérdezősködék felőlem, és hogy nagyon sok fáradsággal s bajlódással
tudta őket arról meggyőzni, miszerint legkisebb hivatalos jellemmel sem
bir utazásom. A turkmanok ugyan is azon hitben valának, hogy valami
oroszellenes küldetésben utazom Khivába és Bokharába a szultán
megbizásából; nem is akará egészen megingatni ezen hitöket, jól tudván,
hogy a szultánt nagy tiszteletben tartják, s ennél fogva engem is annál
jobban megbecsülnek. Mindamellett rendkivül figyelnem kelle, hogy dervis
minőségemről soha egy pillanatig se feledkezzem meg, mert a talányszerű
bizonytalanság ezen embereknek legjobban inyére van.
Nemsokára ezután visszamentünk lakásunkba, hol már várt reánk a házi
gazda sok barátjával és rokonával. Felesége és éltes anyja
bemutattattak, hogy áldásunkat kinyerjék, később Khandzsan legközelebb
rokonaival ismerkedénk meg, és miután mindegyiket megáldottuk, Khandzsan
figyelmeztete, hogy turkman szokás szerint a vendég a család
legkedvesebb tagjának tekintetik, s most már nemcsak az ő törzse, hanem
valamennyi jomut között akadály nélkül járhatunk, és ha valaki
merészelné az ő vendégének csak egy hajszálát is meggörbiteni, majd
szereznének maguknak elégtételt a kelte-k (igy nevezik Khandzsan
törzsét.) Legalább két hétig várnotok kell itt, a mig Khivába menő
karaván fog találkozni; tehát pihenjétek ki magatokat, s látogassátok
meg a távolabbi ova-kat; a turkman soha se bocsátja el sátora alól üres
kézzel a dervist, s nektek épen nem fog ártani ha jól megtöltitek
kenyeres tarisznyátokat, mert nagy utat kell tennetek, mielőtt Khivába
és Bokharába érnétek.“
Hogy ezen szavak nagy örömömre szolgáltak nekem, a ki szabadon ohajték
kószálni, azt könnyen elgondolhatni. Csak annyi ideig akartam tehát
Gömüstepében maradni, a mig ismeretségeim köre jobban kiterjed; különben
a turkmanok szóejtésében is, melynek elmélete ismeretes volt előttem,
több gyakorlati jártasságot szerettem volna magamnak szerezni. Az első
napokban Khandzsannal, testvérével, vagy más házibarátaival mentem ki,
különféle sátorokban látogatást tenni, később ugyan gyakran hadzsi Bilal
kiséretében jártam ki áldást osztogatni, vagy hadzsi Szalihval mentem, a
ki itt nagyban üzte az orvoskodást. Mig ő a gyógyszereket beadta, én
elmondám a betegre az áldást, a miért mindig kaptam egy kis posztónemez
szőnyeget, aszalt halakat, vagy más egyéb apróságokat. Vajjon a közös
gyógyitásainkat követő szerencsés siker, vagy a hadzsi rumira (török
hadzsi) vonatkozó kiváncsiság okozta-e, – mindig talány maradt előttem,
– hanem annyi igaz, hogy barátaim nagyon elcsodálkoztak a felett,
miszerint alig öt napi tartózkodásom után Gömüstepében igen sok
látogatást kaptam betegektől, vagy olyanoktól, a kik beteggé tetteték
magukat, a kiket megáldék, rájok lehelék, vagy kis taliszmanokat is
irtam nekik, s az illető jutalom természetesen soha se maradt el. Itt
ott találkoztak ugyan afféle nyakas politikusok, a kik engem politikai
emissariusnak tartván, kétségbe vonták dervis minémüségemet, hanem én
ezzel nem sokat törődtem, miután álarczom eléggé biztositva volt. Arra a
gondolatra senki se jöhete, hogy bennem europait akarjon fölfedezni, s
milyen öröm volt az reám nézve, hogy ezen az egészen idegen földön
háboritatlanul járhatok kelhetek.
Ismerőseim száma napról napra szaporodott, annyira, hogy nemsokára a
leghatalmasabb és legbefolyásosabb embereket számithatám közéjök.
Különösen nagy hasznát vettem Kizil Akhond barátságának, a kinek igazi
neve tulajdonképen Molla Murad vala. Ezen nagy tiszteletben állott
tudóssal igen jó lábon állottam, s ajánlása mindenütt utat nyitott
számomra. Kizil Akhond annak idejében, még midőn Bokharában tanult, egy
oszman-török nyelven az exegesisről irott munkát kapott, a melyet nem
birt egészen jól megérteni, s a melyhez én adtam neki a megkivántató
kulcsot. Nagy örömére volt tehát társalgásom, s mindenütt kidicsért,
hogy mennyire otthonos vagyok én az iszlam könyveiben. Szatlig Akhond
is, egy nem kevésbbé nagyra becsült pap, szintén barátságos hajlammal
viselteték irántam. Midőn legelőször találkozám vele, külön imában adott
hálát a gondviselésnek, hogy megengedé neki az én személyemben egy
Rumból, a hitnek ezen valódi forrásából való müszülmant látnia; és midőn
a társaságban valaki fehér bőrömre valami megjegyzést tett, azt mondá,
hogy: ez az igazi nur ül-iszlam, az iszlam valódi világossága, a mely az
én arczomból ragyog, mely Isten áldásának csak nyugat vidéki hivők
örvendnek. Molla Durdisz barátságát sem hanyagolám el, a ki kazi-kelan,
vagy is főbirói rangot viselt; sőt gondosan ápolgatám azt, mivel
csakhamar meggyőződtem a felől, hogy ezen vad népességre csak is az
ulemák birnak némi kevés befolyást gyakorolni, és hogy az akszakalok
(őszszakáluak) felsősége, melyet Európában oly tulnyomónak tartunk, ezen
nép között vajmi kevés nyomatékkal bir. Hogy felfogásomban nem tévedék,
arról eléggé meggyőzött azaz egyre növekvő bizalmasság, melylyel a
turkmanok irántam viseltettek, és a midőn Gömüstepe régi görög romjainak
tégláiból, melyektől az egész tábor nevét nyerte, mecsetet akarának
épiteni, engem kértek meg hogy én jelölném ki a mihrab-ot (oltár s
egyszersmind kible) mivel Kizil Akhond engem szemelt arra ki, mint a ki
e részben legelismertebb és legtapasztaltabb dervis vagyok.
Gömüstepe területén eddigelé soha se láttak falat, a környékén
szétszórva létező görög romokon kivül, s a jomutok bizonyos
polgárisodási neki-buzdulásának tulajdonitható, hogy e helyen, mely a
jomutok főhelységének tekintetik, rakott falakból épitett istenházát
óhajtottak birni. Kegyes turkmanok kötelességükké tették maguknak, hogy
a Nagy Sándor által épitett erődök gyönyörü négyszögü tégláiból néhány
száz darabot ugyanazon egy helyre összehordjanak, s midőn már
elegendőnek gondolták az anyagot, egy turkman bizatott meg a
felépitéssel, a ki több izben járván Asztrakhanban, tapasztalt ember
hirében állott. Miután iránytűm segitségével kijelölém nekik, merre
fekszik Mekka, azonnal hozzá fogtak a falrakáshoz, minden alap falazat
nélkül, mely körülmény nem igen erősen kezeskedhetik az épület
szilárdságáért. De annál jobb igy. Mert ha tovább fönállna, még valami
erőd bástyájául használhatnák egykor az oroszok, s a nagy macedoniai
nagy terveinek még a hasonnevü Romanow vehetné hasznukat.