kitüzött gyülhelyen. Barátaim közől azok, kik a persa határig birtak egy
öszvért vagy szamarat bérleni, már felcsizmázva, felsarkantyúzva készen
álltak, a gyaloglók is felvették már csarukjokat, – a mi igen czélszerü
lábbeli volna gyalogság számára, – és szent datolyafa-botjaikkal
kezökben, türelmetlenül látszottak a jelt várni az indulásra. Nagy
bámulatomra láttam itt, hogy azon nyomorult ruha, melyet Teheránban
viseltek, városi-, tehát díszöltözetük volt. Ezt kimélendő, mindenki
utiruháját vette föl, mely ezer meg ezer darab rongyból állt, derékon
egy darab kötéllel átkötve. Tegnap koldusnak tartám magamat uj
ruházatomban; de ma, társaim között beillettem volna biboros királynak.
Végre hadzsi Bilal felemelé kezeit az indulási áldásra, s alig fogta meg
mindenki szakállát, hogy rámondja az áment, a gyaloglók kirohantak a
kapun, hogy minket lovaglókat, illetőleg szamaragolókat megelőzzenek.
Utitervünk szerint Teherántól északkeletnek tartva, Szari felé kellett
mennünk, hova nyolcz állomás után reméltünk elérni. Dsadserud és
Firuzkuh felé fordultunk tehát, Tausan-Tepét, a király kis
vadászkastélyát balra hagytuk s egy óra mulva azon hegyszorulat
bejáratánál voltunk, honnan utóljára lehet a teheráni síkon végig
tekinteni. Nem állhattam meg, hogy még egyszer vissza ne forduljak. A
nap már egy lándzsányi magasra volt, a mint a keletiek mondják, és
sugarai nemcsak Teheránt, hanem Abdul Azim sah kupoláját is beragyogták.
– Teheránban ez időben már a természet is virágzik, s meg kell vallanom,
hogy e város, mely a mult évben oda érkezésemkor oly kellemetlen
benyomást tett rám, most elragadó szépnek tetszett előttem. E
tekintettel istenhozzádat mondék a szép europai civilisatió legszélső
előőrsének, hogy oda menjek, a hol a vadság s barbarság szélsőségeit
fogom találni. Mélyen meg valék hatva, s nehogy társaim észrevegyék
megilletődésemet, gyorsan befordítám öszvéremet a hegyszorosba, melynek
falára már felirva láttam számomra e setét jelmondatot: Lasciate ogni
speranza!
Társaim ezalatt hangosan elkezdték recitálni a koránt és telkineket
(hymnusok) énekelni, mint valódi zarándokokhoz illik. Nekem elnézték,
hogy nem vettem részt e foglalkozásban, mert tudták, hogy a rumik
(oszmanok) nincsenek oly szigoru vallásosan nevelve, mint Turkesztan
lakói; de remélték, hogy társaságuk lassanként majd engem is fel fog
lelkesíteni. Ezalatt lassan léptetve megyek utánok, s bemutatom őket az
olvasónak, mert igen sokáig fogunk velök utazni, s mert ők valóban a
legbecsületesebb emberek voltak, kikkel e vidéken találkoztam. A karaván
tagjai valának: 1) hadzsi Bilal Akszuból (Chinai-Tatárország), ugyane
tartomány chinai muzulmán kormányzójának udvari imamja. Vele voltak
fogadott fiai; 2) hadzsi Isza, 16 éves ficzkó és 3) hadzsi Abdul Kader,
kit már emliték. A társaságot, ugyszólván, hadzsi Bilal védnöksége alatt
képezték továbbá 4) hadzsi Juszuf, gazdag chinai-tatár paraszt
unokaöcscse, 5) hadzsi Alival, egy tiz éves végtelen piczi kirghizszemü
fiuval. E kettőnek még 80 arany utiköltsége volt, s azért gazdagoknak
mondattak, ámbár e gazdagság nagy titokban tartatott. Ketten béreltek
egy lovat, s mig az egyik a nyeregben ült, a másik mellette gyalogolt;
6) hadzsi Ahmed, egy szegény mollah, ki koldusbotra támaszkodva végzé
zarándoklását. Ugyanez, és hasonló körülmények közt volt 7) hadzsi
Haszan, kinek apja utközben meghalt, s ki most szegény árván tért haza;
8) hadzsi Jakub, hivatásánál fogva koldus, mely mesterséget apjától
örökölte; 9) idősb hadzsi Kurban, tulajdonképen paraszt, ki köszörülő
kerekével egyszer egész Ázsiát bevándorolta, Konstantinápolyig s Mekkáig
máskor Tibeten át Kalkuttába, ismét máskor a kirghiz sivatagon keresztül
Orenburgig s Taganrogig barangolt; 10) ifj. hadzsi Kurban, ki szintén
utközben veszté el atyját, s ennek testvérei; 11) hadzsi Szaid és 12)
hadzsi Abdur Rahman 14 éves beteges gyermek, kinek lábai Hamadannál a
hóban elfagytak, s ki az egész uton Szamarkandig borzasztóan szenvedett.
Mindezek Khokandba, Jarkend és Akszuba, tehát chinai Tatárország két
szomszédos kerületébe valók voltak és hadzsi Bilal kiséretét képezték;
13) hadzsi Sejkh Szultan Mahmud, Kasgarból, egy fiatal rajongó tatár,
egy hires szentnek, Hazreti Afaknak családjából, kinek sirja Kasgarban
van. Seikh Szultán Mahmud barátomnak apja költő volt, minden
igyekezetének czélja Mekka vala, s midőn sok évi szenvedés után végre a
szent várost meglátta, meghalt benne. Fiát tehát kettős czél vezette
volt ez utra: el akart zarándokolni a prófétának s apjának sirjához.
Vele voltak 14) hadzsi Huszejn, rokona és 15) hadzsi Ahmed, volt chinai
katona a sivai ezredből, mely muskétákkal van fölfegyverezve és
muszulmanokból áll.
A khokandi khánságból valók voltak 16) hadzsi Szalih Chalife, ki az
Isant, azaz a sejkh czimet iparkodott elnyerni, s igy a fél papi rendhez
tartozott; áldott jó ember, kire még gyakrabban visszatérünk. Őt
kisérték: fia 17) hadzsi Abdul Baki s öcscse 18) hadzsi Abdul Kader, aki
meds’zub, vagy is az isten iránti szeretettől elragadott ember volt;
kinek, ha 2000-szer egymásután Allah-t kiáltott, szája tajtékzani
kezdett, s igy a legboldogabb állapotba jutott. (Mi europaiak ezt
nyavalyatörésnek nevezzük, – de lesz még szó róla.) 19) Hadzsi Kari
Meszud. Kari annyit jelent, mint Törökországban Hafiz, azaz oly ember,
ki az egész koránt könyv nélkül tudja; 20) ennek fia hadzsi Gajaseddin,
21) hadzsi Mirza Ali és 22) hadzsi Ahrarkuli, kiknek még maradt
valamijök utiköltségükből, s kik most közösen béreltek egy szamarat; 23)
hadzsi Nur Mohammed, kereskedő, ki már másodszor volt Mekkában, de
mindig más helyett.
Igy folytatók utunkat az elburzi hegyláncz mindig emelkedő magaslatain.
Barátaim észrevették lehangoltságomat s vigasztalni iparkodtak;
különösen hadzsi Szalih bátoritott, s biztositott, hogy mindnyájan
testvérként szeretnek. „Csak segitsen meg Isten, hogy minélelőbb
kiérjünk a siíta eretnekek országából, aztán a szunnita turkmanok,
törzs- és hitrokonaink közt majd jól megélünk.“ Csakugyan szebb jövőt
reméltem s paripámat sebesebb haladásra nógatám, hogy szegény társaim
közé keveredhessem, kik elűl gyalogoltak. Félóra alatt utolértem őket s
láttam, mily jókedvüen gyalogolnak, ámbár már egyszer megtették az utat
Turkesztanból Mekkába, s most onnan ismét gyalog térnek vissza. Nehányan
víg dalokat énekeltek, melyek nagyon hasonlitottak a magyar népdalokhoz,
mások kalandokat beszéltek el, melyeket vándorlásaikon átéltek. Nagyon
érdekelt e mulatság, melyből e népek felfogási módját ismerhetém meg. A
mint Teheránt elhagytam, teljesen a közép-ázsiai életben találtam
magamat.
Mialatt felváltva, egyikkel másikkal beszélgettem, a szokott marsokban
folytatók utunkat. Nappal meglehetős meleg volt, bár korán reggel,
különösen a hegyes vidékeken, nagyon fagyott, annyira, hogy vékony
ruhámban nem birtam kiállani lóháton s le kelle szállnom, hogy kissé
felmelegedjem. Lovamat egy gyalogoló hadzsinak adtam, ki ezért botját
engedte át nekem, s hosszu távolságra kisértem a gyaloglókat, kik
folyton a legélénkebben beszéltek hazájokról, s midőn Mergolan, Namengan
és Khokand kertjei felett eléggé fellelkesültek, egy telkin éneklésébe
fogtak; melyben én is résztvevék, leghangosabban kiáltva annak
refrainjét: Allah! ja Allah! – Az ifjak minden ily közeledési kisérletet
elbeszéltek az öregeknek, s ezek nagyon örültek és váltig mondogatták:
„hadzsi Resid (ez volt mostani nevem) valódi dervis, belőle még minden
válhatik.“
Négy napi járás után Firuzkuhba értünk, mely meglehetős magasan fekszik,
s utja igen fáradságos. A város egy hegy tövében fekszik, melyen egy a
Sah-Nameh-ben emlitett vár áll, – most már romban, – s arról nevezetes,
hogy itt végződik az Arak-Adsemi tartomány és kezdődik Mazendran. Másnap
reggel egyenesen északi irányban folytattuk utunkat, s alig haladtunk
három négy óráig, elértük a nagy hegyszoros torkolatát, mely a
tulajdonképeni Mazendrant teszi s közel a Kaspi tengerig terjed. Az
utazó alig halad nehány lépésnyire a hegy tetején fekvő karavánszerajtól
lefelé, s a sivár, puszta vidéket buja növényzet váltja fel. Nem is
hinné az ember, hogy Persiában van, amint maga körül mindenütt az ős
erdőket s a legszebb zöldet látja. Mazendran szépségeit nem akarom
leirni, mert oly mesteri tollak, mint Frazer, Conolly és Burneséi már
eleget irtak róla. Midőn én benne jártam, Mazendran diszruháját öltötte
volt fel, a szép tavasz ragyogó köntösét, s valóban elragadóan szép
volt. E varázsszerü hatás a bú végső szikráját is elfojtá lelkemben. A
természet nagyszerüsége feledteté velem vállalatom veszélyeit, s édes
álmokba ringatott azon idegen, ismeretlen országokról, melyeket be fogok
járni, s azon különbféle nemzetek, erkölcsök és szokásokról, miket látni
fogok. Azon vidékeken, gondolám magamban, a természet mindenesetre
kiáltó ellentétben lesz avval, amit most látok, mert megmérhetlen
sivatagok, beláthatlan sikságok, hetekig tartó vizhiány várnak rám, – s
épen azért kettős volt az élvezet.
Társaimra sem maradt Mazendran benyomás nélkül; csak azt sajnálták, hogy
e szép Dzsennet (paradicsom) az eretnek siíták kezében van. „Különös,
mondá hadzsi Bilal, hogy a világ minden szép országát a hitetlenek
birják.“ Nem hiába mondja a próféta: „Ed-dünja szidsn ül-mumenin ve
dsennet ül-kafirin.“ (E világ fogház a hivőkre és paradicsom a
hitetlenekre nézve.) Bizonyságul Hindosztant emlité, hol az ingilizek
uralkodnak, Oroszország szépségeit, melyeket maga is látott és
Frengisztant, melyet a földi paradicsomnak mondtak előtte. Hadzsi
Szultan Mahmud a társaság vigasztalására az Ós (Khokand határa) és
Kasgar közt fekvő hegyi vidéket emlité. Sokkal szebbnek állitá ezt
Mazendrannál, de nem igen hittem szavait.
Zirab állomásnál a mazendráni hegyszoros éjszaki végéhez értünk, s itt
kezdődnek a kaspi tenger partjait belepő nagy erdőségek. Csinált uton
haladtunk, melyet II. Abbasz sah készitetett, mely azonban most már sok
helyen teljesen meg van romolva. Éji szállásunk, hova jókor elértünk,
Heften volt, egy szép csererdő közepében. A fiatalok elmentek forrást
keresni, melyből jó theavizet lehessen meriteni, de egyszerre roppant
jajveszéklést hallottunk; futva jöttek vissza, elmondván, hogy nagy,
csíkos állatokat láttak a forrásnál, melyek közeledtükre hatalmas
ugrásokkal eltávoztak. Elejénte azt hivém, oroszlánok; elővettem tehát
rozsdás kardomat, s a kijelölt irányban, bár jó messzire, két gyönyörű
tigrist pillanték meg, melyek tarka bőre koronkint kilátszott a
sűrüségből. A parasztok azt mondták, hogy igen sok vadállat van az
erdőben, de ritkán támadják meg az embert. Legjobban nyugtalanitottak a
sakálok, melyek ugyan egy bottól is megijednek, de oly mennyiségben
tanyáztak ott, hogy nem birtuk elüzni. A sakálok egész Persiában nem
tartoznak a ritkaságok közé, még Teheránban is gyakran a városba hallik
vonitásuk, de ott nem jönnek oly közel az emberhez, mint ezen erdőkben.
Egész éjjel zaklattak, kézzel lábbal folyton hadonásznom kellett magam
körül, nehogy kenyeres tarisznyámat vagy egyik-másik czipőmet elorozzák.
Másnap kellett Szarit, Mazendran fővárosát elérnünk. Nem messze ezen
uttól fekszik Seikh Taberszi, hol a babi-k (vallási rajongók, kik
Mohammedet megtagadták, s communismust prédikáltak) sokáig védték
magukat s a környék rémeivé lettek. Itt már a legszebb narancs és
czitrom termett mindenfelé, s a sárgás piros gyümölcs oly jól vette ki
magát a fák setétzöld lombjai közt. Szari maga épen nem szép, de azt
mondják, jelentékeny kereskedést üz. Midőn ezen utolsó persa város
bazárján áthaladtunk, a legkülönfélébb átkok s gúnyolódások zápora
ömlött fejünkre. Feleltem ugyan e szemtelenkedésekre, de a bazár
közepében, több száz siíta közt nem véltem tanácsosnak bottal vagy
karddal fenyegetőzni. Szariban csak addig maradtunk, mig egy napi
utazásra a tenger partjáig lovakat béreltünk. Itt az ut sok ingoványon s
posványon vezet keresztül, melyeken gyalog nem lehet áthatolni. Több
uton lehet innen a tengerhez jutni: Ferahabadon (Parabad, amint a
turkmanok nevezik), Gezen és Karatepén át. Mi ez utóbbit választottuk,
mert itt egy afghan, tehát szunnita gyarmat van; melyben jó fogadtatást
remélhettünk, s melynek nehány lakóját már Szariban igen jó embereknek
tapasztaltuk.
Két napig pihenvén Szariban, elindulánk Karatepe felé, s alkonyatkor,
kilencz óráig tartó fáradságos ut után értünk oda. Már itt van mit félni
a turkmanoktól. Ezek tengeri kalózok, kik naszádjaikat a parton
elrejtve, több órányi távolságra bekalandozzák a partot, s gyakran egy
két megkötözött persával térnek vissza.
IV. FEJEZET.
KARETEPE. – EGY AFGHAN, NUR-ULLAH, SZERZŐT MEGVENDÉGELI. – DERVISSÉGE
GYANUBA VÉTETIK. – A HADZSIK ÉLELMISZEREKKEL LÁTJÁK EL MAGUKAT A
SIVATAGON KERESZTÜL VEZETŐ UTRA. – AFGHAN GYARMAT. – NADIR SAH. – A
KASPI TENGER ELSŐ MEGPILLANTÁSA. – JAKUB, TURKMAN HAJÓS. – SZERELMI
TALIZMÁN. – HAJÓRASZÁLLÁS ASURA FELÉ. – UT A KASPI TENGEREN. – ASURA
OROSZ RÉSZE. – OROSZ HADIHAJÓ A KASPI TENGEREN. – TURKMAN FŐNÖK OROSZ
SZOLGÁLATBAN. – SZERZŐ FÉLELME A FELFEDEZTETÉSTŐL. – MEGÉRKEZÉS
GÖMÜSTEPÉBE S A GÖRGEN TORKOLATÁNÁL.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Ultra Caspium sinum quidnam esset, ambiguum aliquamdiu fuit._ –
Pomponius Mela, _De Situ Orbis_.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nur-Ullah, tekintélyes afghan, kivel már Szariban megismerkedtem, midőn
Karatepébe érkeztünk, házába vezetett, s miután vonakodtam minden
társamtól külön lenni, hadzsi Bilalt is meghítta, s nem nyugodott, mig
vendégszeretét el nem fogadám. Elejénte nem tudtam, mi oka e készségnek
a jóltevésben, csak később vettem észre, hogy hallott a teheráni
követtel való ismeretségemről, s szivességét egy ajánló levéllel akarta
megjutalmaztatni, melyet megigértem s meg is adtam neki.
Alig telepedtem meg szállásán, a szoba megtelt látogatókkal, kik sorba
leguggoltak a fal mellett, nagy szemekkel komolyan rám bámultak, aztán
igy képzett itéleteiket egymásnak elmondták, sőt később hangosan is
nyilvániták utazásom feletti véleményöket. „Nem dervis, mondák
legtöbben, legkevésbbé hasonlít ehez, mert szegényes ruhái igen nagy
ellentétben állnak vonásai és arczbőrével. Amint a hadzsik mondák,
rokona a követnek, ki szultánunktól (e szónál mindnyájan felkeltek)
küldetve Teheránban székel, és Allah tudja mit kereshet ily magas
származásu ember a turkmanok közt Khinában s Bokharában.“
Elbámultam ezen emberek szemtelenségén, kik az első lépésnél mindjárt le
akartak álarczozni. De azért tovább játsztam a keletit, mély, ájtatos
gondolatokba merülve ültem, s ugy tevék, mintha mit sem hallottam volna.
Látva, hogy nem akarok részt venni a társalgásban, hadzsi Bilalhoz
fordulának, ki elmondá nekik, hogy én csakugyan efendi, a nagy szultán
hivatalnoka voltam, de isteni lélek szállván meg, visszavonultam a
csalárd világtól s most ziarettel (zarándoklás a szentek sirjaihoz)
töltöm éltemet. Sokan fejöket csóválták, de többé nem lehetett e tárgyat
érinteniök, mert a valódi muszulmannak nem szabad soha kételkednie, ha
ilhamról, azaz isteni lelkesülésről hall; s habár a szóló ugy, mint a
hallgató meg van teljesen győződve, hogy az egész hazugság: ezeknek
mégis Masallah! Masallah! kiáltással kell bámulatukat kifejezniök.
Különben ezen első jelenetből beláthattam, hogy, ámbár még perzsa
földön, mégis már Közép-Ázsia határán valék; mert midőn e csekélyszámu
szunniták bizalmatlan kutatózását láttam, – a mit egész Persiában
sohasem tapasztaltam – elképzelhettem magamnak, mi vár még rám ezen faj
ősi fészkében. Csak két, bámulás és kérdezősködésekkel eltelt óra után
távoztak a vendégek, mire theát késziténk magunknak, aztán nyugodni
mentünk. Aludni akartam, midőn egy turkman ruhába öltözött ember, kit a
családhoz tartozónak hittem, hozzám közelitett, s nagy bizalmasan el
kezdte beszélni, hogy ő már 15 éve jár Khivába kereskedelmi ügyekben,
és, ámbár maga is Khandaharba való, mégis a turkmanokat, őzbegeket és
bokharaiakat jól ismeri, s ha akarom, utazzunk együtt a nagy sivatagon
keresztül, és legyünk barátok. „Kulli mumenin ihvetun“ – (minden hivők
testvérek) felelém neki, megköszöntem barátságát, azon megjegyzéssel,
hogy én mint dervis nagyon szeretem társaimat, kikkel már régóta együtt
utazom. Ő még tovább akart beszélni, de látván, hogy nagyon szeretnék
aludni, eltávozott, s én csakhamar el is aludtam.
Másnap hallám Nur-Ullahtól, hogy az egy tirjaki, azaz opiumfaló, s
emellett nagyon vásott ficzkó, kit lehetőleg iparkodjam kerülni.
Ugyanekkor figyelmeztetett, hogy itt Karatepében két hónapra lássuk el
magunkat élelmiszerekkel, azaz liszttel s rizszsel, mert a turkmanok
maguk is ide járnak azt vásárolni, s azért legalább Khiváig lássuk el
magunkat kenyérrel. Hadzsi Bilalt biztam meg evvel, s azalatt a falu
közepén levő fekete dombra (törökül Karatepe) mentem, melytől a falu
nevét birja, melynek egyik oldalát persák, a másikat 125–150 afghan
család lakja. Ezen afghan gyarmat, amint mondják, e század elején sokkal
nagyobb volt; Nadir sah, az utolsó ázsiai világostromló által
alapittatott, ki, amint tudva van, afghanokkal és turkmanokkal vitte
végbe legnagyobb hőstetteit. Még mutatták azon helyet a dombon, melyen ő
ült, midőn szemlét tartott azon vad lovasok ezrei felett, kik a nagy
sivatag legtávolabb részeiről, jó lovaikkal és vérszomjas szablyáikkal
zászlai alá sereglettek. Nadir ily alkalommal mindig igen vig volt, és
Karatepének ünnepe vala. Mi volt czélja e szunnita gyarmat alapitásának,
titok előttem, de létezésének hasznát mindjárt beláttam, mert az
afghanok a turkmanokkali alkudozásra használtatnak, s nélkülök nem egy
persa hónapokig nyöghetne a turkmanok bilincseiben, anélkül, hogy
megváltatását kieszközölhetné. Ugyane foglalkozást üzik Persia keleti
szélén a khafi, dsami és bakhyrzi szunniták; de ezeknek a tekkékkel van
dolguk, kik sokkal veszedelmesebbek a jomutoknál.
A fekete domb tetejéről vethetém először tekintetemet a Kaspi tengerre.
Nem a sik tenger, csak egy kis része annak látható innen, melyet az
Asuránál végződő hosszu földnyelv fedez, és a mely holt tengernek
neveztetik. A földnyelv a távolból hosszu keskeny vonalnak látszik a
tengerben, egyes, magas fákkal benőve, melyet a szem messze követhet. A
puszta tengerpart látása nem volt képes fellelkesiteni, égtem a vágytól
a keleti partokat láthatni és visszasiettem lakásomba, megtudni,
mennyire haladtak már előkészületeink a turkman sivatagba való
áthajózásra, mikről Nur-Ullah igérkezett gondoskodni. Tegnap este azt
mondák, hogy egy afghan naszád, mely az oroszok számára élelmiszereket
visz, fejenkint egy kranért (1 kran = 1 franc) el akar vinni Asurába,
innen turkmanokkal három-négy óra alatt Gömüstepébe érhetünk; magában
Asurában pedig lakik Khidr khán, orosz szolgálatban levő turkman főnök,
ki szegény hadzsiknak alamizsnát szokott adni, s kit meg is
látogathatunk. Nagyon megörültünk e hireken, s ráálltunk az alkura.
Elcsodálkoztam tehát, midőn ma meghallám, hogy ez az afghan kész az
indulásra, s el is akarja vinni a hadzsikat, kivéve engemet, kit a
szultán titkos küldöttjének tartván, attól fél, elveszti az oroszoknál
kenyerét, ha ily embert vesz fel hajójába. E hír kellemetlenül lepett
meg, de aztán nagy örömömre szolgált, midőn társaim kinyilatkoztaták,
hogy azon esetre, ha engem nem akar elvinni, ők sem mennek vele, inkább
más alkalomra várnak. Ezt különös fontoskodó hangon beszélte el nekem az
opiumszivó Emir Mehemmed, de aztán az afghan – kit Anakhannak hítak, –
maga jött el, kifejezé sajnálatát, hallgagatást igért s ajánló levelet
kért Hajdar efendihez. Tanácsosnak tartám egy szót sem ejteni, mely
aggodalmait elűzni akarni látszanék; jóizüt nevettem azon, a mi eszébe
jutott volt, s megigértem, hogy Nur-Ullahnál fogok számára nehány sort
hagyni Teheránba, a mit meg is tettem. A titokszerüség és kételynek
fátyolát, mely egyéniségemet fedte, sohsem volt szabad teljesen
föllebbentenem, mert a keleti, különösen az iszlamita, hazugság és
csalárdságban növekedve, mindig ellenkezőjét szokta hinni annak, a mit
valaki szilárdan s hevesen állit, s a legcsekélyebb óvás részemről csak
megerősitette volna gyanujokat. Nem volt többé szó a dologról, s még az
nap este megtudtuk, hogy egy turkman, ki egyenesen Gömüstepébe akar
hajózni, kész valamennyi hadzsit csupa jótékonyságból ingyen
átszállitani, csak gyűljünk össze jókor reggel a tengerparton, hogy a
netaláni kedvező szelet mindjárt felhasználhassuk. Én, hadzsi Bilal, és
hadzsi Szalih, a kolduskaraván elismert triumviratusa, rögtön
felkerestük a turkmant, kit Jakubnak hítak. Fiatal ember volt, végtelen
merész tekintettel, mindnyájunkat megölelt és késznek nyilatkozott még
egy napot várni, hogy minden szükséges élelmiszert bevásárolhassunk.
Egyelőre áldást vett hadzsi Bilal és hadzsi Szalihtól, s már felkeltünk,
hogy elmenjünk, midőn engem félrehít s kért, maradnék nála nehány
perczig. Maradtam. Erre bizonyos félénkséggel elbeszélte, hogy jó idő
óta szerencsétlen, viszonzatlan szerelmet táplál lelkében egy saját
törzséből való leány iránt; s egy zsidó, egy igen ügyes varázsló, ki e
pillanatban épen Karatepében tartózkodik, megigérte, hogy elkésziti neki
a hatályos Nuszkhát (talizmán) ha 30 csepp fris, Mekkából hozott
rózsaolajat szerez, mert az a varázsformula megirásához okvetlen
szükséges. „Tudjuk, folytatá Jakub, hogy a hadzsik rózsaolajat s más jó
illatokat szoktak a szent városból magukkal hozni, s miután te a
legifjabb vagy a karaván főnökei közt, hozzád fordultam, s remélem,
teljesiteni fogod kérésemet.“ Én nem anyira a puszták fiának
babonaságát, mint inkább azon bizalmát bámultam, melylyel a tul okos
izraelita szavaiban hitt, s miután társaim csakugyan hoztak volt
magukkal rózsaolajat, kivánata csakhamar teljesitve lön, mi a jó fiunak
valódi gyermekes örömére vált.
Harmadnapra korán reggel mindnyájan összegyültünk a tengerparton. Most
már koldustarisznyáján kivül egy liszteszsákja is volt mindenkinek, s jó
ideig tartott, mig a ladik (itt „tejmil“) mely kivájt fából állt,
mindnyájunkat a naszádra hordott, mely a partviz sekélysége miatt
kénytelen volt körül belül egy angol mértföldnyire a tengerben
megállapodni. A hajóra szállás módját sohsem fogom feledni. A keskeny,
kivájt fatörzsök, a legtarkább zavarban megrakva emberekkel,
liszteszsákokkal s más árukkal, minden pillanatban felfordulással
fenyegetett, és szerencséseknek mondhattuk magunkat, hogy végre
mindnyájan szárazan érhettünk a hajóra. A turkmanoknak háromféle vizi
jármüveik vannak: a) keszeboj, egy árboczczal, egy nagy s egy kis
vitorlával, melyet többnyire teherszállitásoknál használnak; b) kajuk,
egy vitorlával, melyet gyors hajózásra használnak rabló kirándulásaiknál
és 3) a teimil, egy ladik, melyet már emliték. A hajó, melyet Jakub
nekünk felajánlt, keszeboj volt, mely Csereken szigetről naphthaolajat,
szurkot és sót szállitott volt a persa partra, s most kevés terménynyel
megrakva hazatért.
A hajó nyilt alkotásánál fogva nem lévén különbség a helyekben, mindenki
odaült, a hol először kényelmes helyet talált, de Jakub figyelmeztetett,
hogy ez őt mozgásaiban gátolja. Kiki felvette tehát ismét holmiját s
élelmiszereit, s két sorban szorosan egymás mellé kellett
elhelyezkednünk, mint a besózott heringeknek, ugy, hogy a hajó közepe
neki s két segédjének az ide s oda futkozásra szabadon maradjon.
Helyzetünk, könnyen képzelhetőleg nem volt a legkellemesebb; nappal
ugyan még megjárta, de éjjel borzasztó volt, midőn az álom az egyenesen
ülőket ide s tova hajigálta, s az embernek gyakran órákhosszat kellett
egy hortyogó hadzsi édes terhét viselnie. Néha jobbrul s balrul két alvó
is borult rám egyszerre, s ámbár ez roppantul gyötört, nem volt szabad
őket felkeltenem, mert ez nagy bünnek tartatik.