KÖZÉP-ÁZSIAI UTAZÁS.
PEST, NYOMATOTT EMICH GUSZTÁV M. AKAD. NYOMDÁSZNÁL.
1865.
[Illustration: DERVISEK BOKHARÁBAN.]
KÖZÉP-ÁZSIAI UTAZÁS,
MELYET
A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADEMIA MEGBIZÁSÁBÓL
1863-BAN TEHERÁNBÓL A TURKMAN SIVATAGON ÁT, A KASPI TENGER KELETI
PARTJÁN KHIVÁBA, BOKHARÁBA ÉS SZAMARKANDBA
TETT ÉS LEIRT
VÁMBÉRY ÁRMIN,
A MAGYAR TUD. AKADÉMIA TAGJA.
PEST,
EMICH GUSZTÁV TULAJDONA
1865.
Minden jog fenntartásával.
A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADEMIA IGAZGATÓ TANÁCSÁNAK, KI NAGYLELKÜ
PÁRTFOGÁSÁVAL UTAZÁSOMAT LEGINKÁBB ELŐMOZDITOTTA, LEGMÉLYEBB
HÁLADATOSSÁGOM JELÉÜL AJÁNLOM E LAPOKAT.
ELŐSZÓ.
Más az, ha valaki messze utról visszatérve, a nagy közönségnek beszéli
el kalandjait, s más, ha családja s rokonai körébe visszahuzódva,
kalandjait s viszontagságait a barátság fesztelen s bizalmas hangján
közli.
Uti-emlékeim e jelen magyar kiadásában csak az első szerepben lépek fel.
Közép-Ázsia határországainak leirása, valamint más részletek, melyek a
mi irodalmunkban még nagy hézagot pótolhatnának, nem érdeklik annyira a
Nyugatot, mely sokféle ismeretben minket meghaladott. Ezek ezuttal
elmaradtak.
Későbben, ha vándorbotomat valamely nyugalmas hajlék szögletébe
támaszthatom, majd akkor több évi kóborlásom történetét a magyar
olvasónak egész terjedelmében akarom elmondani. Kelet népe vagyunk
ugyan, de fájdalom, legkevesebbet tudunk Keletről.
Hogy mi lehetett azon vágy, mely a Bosporus bájos partjairól Közép-Ázsia
rémséges pusztáira vezetett: honfitársaim tőlem bizonyosan nem fogják
kérdezni. Lehetnek olyanok, kik megfelejtkezve ezen utamra szükségelt 10
évi előkészületről, számba sem véve a kiállott veszélyeket s
nélkülözéseket, melyeket előre ismertem, mindent csak czél nélküli
utazási viszketegnek vagy kalandvadászatnak hajlandók tulajdonitani.
Sajnálom, hogy ezeket az ellenkezőről nem egykét nap alatt győzhetem
meg.
Nyelvészeti tanulmányaim ezen utat mulhatlanul szükségessé tették, s
fáradságomat a szerzett tapasztalatokban dúsan látom megjutalmazva.
A szomj s éhhalál, rabság, kínpad, tikkasztó homokfergeteg és más
ezernyi veszély, csak igen csekély árnak látszanak, ha eszembe jut azon
örömteljes remény, hogy az őstörténetünk homályát oszlató fáklyához tán
még én is járulhatok egy szerény szikrával. Szerény ugyan, de
létrehozása nem egy, hanem száz ezer élettel felér.
Meglehet, hogy prózai századunkban az „Antiquam exquirite matrem“ ilyes
felfogása soknak majd nagyon különösnek tünik fel. Az irány egyoldalunak
látszhatik ugyan, de bátorkodom figyelmeztetni, hogy a magyar nyelv és
őstörténet terén tett nyomozások, mint elődeim fényesen bebizonyitották,
az általános európai ismeretekre is kisebb nagyobb eredménynyel
lehetnek. Vajha minden ilyes kisérletünket siker koronázná!
Azon időnek mindenesetre be kell következnie, mikor a méltányos Európa
elismeri, hogy hazánk természeti fekvése és történeténél fogva, a keleti
és nyugati világ közti érintkezésben lényeges szolgálatot tehetünk, és
hogy csak azon kar lehet a legbiztosabb közvetitő a nyugati
czivilizatiónak Keletre való átszállitásában, mely Europát a Kelet ellen
századokon át védelmezte.
A magyar olvasó utazásom kalandjainak ezen leirása helyett bizonyosan
inkább annak tudományos eredményét óhajtja ismerni. Nyelvészeti
tapasztalataim minőségét a Magyar Tudományos Akademiához még Teheránból
intézett levelemben már rövideden érintém. Azoknak részletes kidolgozása
éltem egyik feladata, és már most is legkedvesebb foglalkozásom.
A török-magyar nyelvrokonság kérdése iránt már kora ifjuságomtól fogva a
legnagyobb érdekeltséggel s előszeretettel viseltetem, s annak
tanulmányozását s tisztába hozatalát életem feladatává tettem. Immár
leghőbb vágyam csak az, hogy az eredményeket, melyekhez eddig is e
fontos tárgyban jutottam, hazámnak s a többi tudós világnak minélelőbb
bemutathassam.
Pesten, _deczember hóban 1864_.
VÁMBÉRY ÁRMIN.
ELŐSZÓ AZ ANGOL KIADÁSHOZ.
Én 1832-ben születtem, Magyarországon, Duna-Szerdahely mezővárosában,
mely a Duna legnagyobb szigeteinek egyikén fekszik. Különös hajlamot
érezvén nyelvek tanulmányozására, már kora ifjuságomban Europa és Ázsia
több nyelveivel foglalkoztam. A keleti és nyugati irodalom tárházai
képezték buzgó tanulmányaim első tárgyait. Későbben a nyelvek egymás
közötti viszonyai keltének bennem érdeket; és igy teljességgel nem
meglepő, hogy a „nosce te ipsum“-féle ismeretes közmondást magamra
alkalmazván, figyelmemet mindenek felett saját anyanyelvem rokonságaira
és eredetére forditám.
Ismert dolog, hogy a magyar nyelv az ugynevezett altaji nyelvcsaládhoz
tartozik; de a finn vagy tatár ághoz-e, ez az a kérdés, mely még
eldöntést vár. Ennek kinyomozása, mely minket magyarokat mind tudományos
mind nemzetiségi szempontból annyira érdekel[1], volt fő és eldöntő oka
keleti utazásomnak. Az élő nyelvek gyakorlati tanulmányozása által
ohajtottam meggyőződni a magyar és török-tatár nyelvek közötti rokonság
tényleges fokáról, mely az elmélet gyönge világánál oly meglepőleg tünt
fel előttem. Legelőször is Konstantinápolyba mentem. Több éves lakás
török házaknál, és a török iskolák és könyvtárak gyakori látogatása
csakhamar törökké, sőt efendivé alakitának át. Nyelvészeti fürkészéseim
tovább késztének Kelet felé; s midőn csakugyan eltökélt szándékom lőn
Közép-Ázsiába utazni, tanácsosnak hivém megtartani az efendi szerepét,
és Keletet keleti ember képében látogatni meg.
E megjegyzések meg fogják magyarázni, mi czélja volt vándorlásaimnak a
Bosporustól Szamarkandig. Földtani és csillagászati vizsgálatok kivül
valának körömön, sőt ilyesmi lehetetlenné is vált, miután
dervis-jellemet vettem fel. Figyelmem leginkább a Közép-Ázsiában lakó
népfajokra volt irányozva, s ezek társadalmi és politikai viszonyainak,
jellemének, erkölcseinek és szokásainak igyekeztem vázlatát adni a
következő lapokon, noha talán a siker nem felelt meg tökéletesen a
szándéknak. Arra törekedtem ugyan, a mennyiben a körülmények és régibb
foglalkozásaim természete megengedék, hogy semmi földleirási és
statistikai tárgy ne kerülje el figyelmemet; mindamellett azonban
nyelvészeti fürkészeteim eredményeit kell utazásom főgyümölcsének
tekintenem. Ezeket ohajtom én, érettebb előkészület után, a tudományos
világ elébe terjeszteni. E nyelvnyomozásokat, nem pedig az e lapokon
feljegyzett tényeket fogom mindig valódi jutalmául tekinteni oly
utazásnak, mely alatt hónapokig vándoroltam ide s tova, csupa rongyokkal
testemen, az életre szükséges táplálék nélkül, s oly veszélyek közt,
melyek engemet folyvást kegyetlen, sőt kínos halállal fenyegettek.
Szememre lehetne talán vetni, hogy nagyon is szük körre szoritottam
tudományos nyomozásaimat; de mikor bizonyos czélt tűzünk ki magunknak,
nem kell megfelejtkeznünk arról, hogy „non omnia possumus omnes.“
Idegen levén azon téren, melyre engemet ez utleirás közrebocsátása
vezetett, feladatomat kétszeresen nehéznek érzem oly országban mint
Anglia, hol az irodalom utleirásokban oly gazdag. Szándékom vala
egyszerüen és szépités nélkül feljegyezni mindent, a mit láttam s
hallottam, mig az első benyomások elevenen voltak emlékezetemben. A
sikerre nézve nagy kétségeim vannak, s ezért szives elnézést kérek a
közönségtől. Az olvasók és birálók talán sok hibát fognak találni
munkámban, s a gyönge világosságot, melyet talán némely egyes pontokra
derítek, hihetőleg csekély jutalomnak fogják tartani azon
szenvedésekért, melyeknek magamat alá kelle vetnem; de szivesen kérem
olvasóimat s birálóimat, ne feledjék, hogy én oly földről térek vissza,
hol a hallgatózás szemtelenségnek tartatik, a kérdezés véteknek, és a
jegyezgetés halálos bűnnek.
Ennyit utazásom okairól és czéljairól. Könyvem elrendezésére nézve, hogy
minden félbeszakitást elkerüljek, jónak láttam azt két részre osztani:
az elsőben utazásom van leirva Teherántól Szamarkandig és vissza; a
második jegyzeteket tartalmaz Közép-Ázsia földleirási, statistikai,
politikai és társadalmi viszonyairól. Remélem, mindkettő egyenlő érdeket
fog ébreszteni az olvasóban; mert mig egyfelől oly utakon jártam,
melyeken még európai ember nem hagyott lábnyomot, másfelől jegyzeteim
oly tárgyakra vonatkoznak, melyek alig, vagy épen még soha sem voltak
megérintve azok által, kik eddig Közép-Ázsiáról irtak. És most legyen
szabad ama sokkal kellemesb kötelességet teljesítnem, miszerint meleg
köszönetemet fejezhessem ki mindazoknak, kiknek szives fogadása, midőn
Londonba érkezém, oly hathatósan előmozditotta e munka megjelenését.
Mindenek előtt legyen szabad megneveznem Sir Justin-t és Lady Sheil-t.
Az ő házukban angol nyiltszivüséget találtam, párosulva keleti
vendégszeretettel; szivességöket soha sem fogom felejteni. Hasonló
mértékben vagyok lekötelezve a földtan Nestorának és a királyi földirati
társulat elnökének, Sir Roderick Murchison-nak; a nagy keleti
nyelvbuvárnak, Viscount Strangford-nak, és Layard parliamenti tag és
al-államtitkár urnak. Közép-Ázsiában áldást osztottam a tapasztalt
szivességért; itt csak szavaim vannak, de ezek őszinték és szivből
fakadnak.
London, _september 28-án 1864_.
VÁMBÉRY ÁRMIN.
KÉPEK JEGYZÉKE.
Dervisek Bokharában czimkép
Fogadtatás egy turkman főnöktől a kaspi tenger partján 42
Kaland a vaddisznókkal 68
Fél vad ember a pusztában 101
Az emberfejek árának kifizetése khivában 132
Átkelés az Oxus folyón 140
Tebbad (homok-vihar) a sivatagban 152
Az emir bevonulása Szamarkándba 200
„Esküszöm ön angol“ 252
Sátor Közép-Ázsiában 287
Lófuttatás a menyasszonynyal a tatároknál (Kökbörü) 292
Vásár lóháton az özbegeknél 312
Közép-Ázsia szinezett földabrosza.
TARTALOM.
I. RÉSZ.
I. FEJEZET.
Täbriszből Teheránba. – Megérkezés Teheránba s fogadtatás a török
követségnél. – Persa és török élet. – Európai követségek s európai
egyének a sah szolgálatában. – Ferrukh khan s a belgiumi, porosz és
olasz követségek. – Herat és tovább-utazásom akadályai. – Kirándulás
Sirazba 1
II. FEJEZET.
Visszatérés Teheránba. – A szunniták, dervisek és hadzsik támogatása a
török követségnél. – A szerző egy Mekkából visszatérő, tatár hadzsikból
álló karavánnal ismerkedik meg. – A különböző utak. – Szerző elhatározza
a hadzsikhoz csatlakozni. – Hadzsi Bilal. – Szerző bemutattatik leendő
utitársainak. – Az utazás a jomutokon s a nagy pusztán keresztül
elhatároztatik 8
III. FEJEZET.
Elindulás Teheránból északkeleti irányban. – A karaván tagjai. – A
siíták gyülölete minden hadzsi iránt. – Mazendran. – Zirab. – Heften. –
Tigrisek és sakálok. – Karatepe 19
IV. FEJEZET.
Karatepe. – Egy afghan, Nur-Ullah, szerzőt megvendégeli. – Dervissége
gyanuba vétetik. – A hadzsik élelmiszerekkel látják el magukat a
sivatagon keresztül vezető utra. – Afghan gyarmat. – Nadir sah. – A
kaspi tenger első megpillantása. – Jakub, turkman hajós. – Szerelmi
talizmán. – Hajóraszállás Asura felé. – Út a kaspi tengeren. – Asura
orosz része. – Orosz hadihajó a kaspi tengeren. – Turkman főnök orosz
szolgálatban. – Szerző félelme a felfedeztetéstől. – Megérkezés
Gömüstepébe s a Görgen torkolatánál 28
V. FEJEZET.
Megérkezés Gömüstepébe, a hadzsik szives vendégszeretettel fogadtatnak.
– Khandzsan. – Ó görög fal. – Az ulemák befolyása. – Az első mecset,
mely a nomádok közt téglából épittetett. – Persa rabszolgák. –
Kirándulás Gömüstepétől észak-nyugati irányban. – Tatár eljegyzés,
lakoma stb. – A khivai khán kervanbasija a sivatagon át teendő utazáshoz
készül. – A tevéket bérbeadó Iliasz beg. – Alkukötés Khulkhannal. –
Turkmanok expeditiója Persiába lórablásra. – A lórablók visszaérkezése
42
VI. FEJEZET.
Elutazás Gömüstepéből. – Volt gazdánk jelleme. – Turkman sánczok vagy
földhányások. – Kaland vaddisznókkal. – Fensík Gömüstepe északi részén.
– Nomád szokások. – Turkman vendégszeretet. – Az utolsó kecske. – Persa
rabszolga. – A sivatag kezdete. – Turkman feleség és rabszolganő. –
Etrek. – Persa rabszolgák. – Orosz matróz mint rabszolga. – Szándékba
vett szövetség a jomutok és tekke-k között. – Összejövetel a
kervanbasival. – A Kem törzs. – Az elválás Etrektől. – Az afghan
veszedelmet okoz. – A karaván leirása 66
VII. FEJEZET.
A kervanbasi követeli, hogy szerző jegyzeteket ne irogasson. – Mehemmed
esküje s testvérének nemes magaviselete. – A vezető eltéveszti az utat.
– Körentagi, régi, valószinüleg görög romok. – Kis és nagy Balkan. – Az
Oxus régi medre. – Vérboszú. – A szomjuság kinjai 84
VIII. FEJEZET.
Vihar. – Zergék s vad szamarak. – Megérkezés a kaflankiri fensíkra. – Az
Oxus régi medre. – Barátságos tábor. – Lovasok közeledése. – Gazavat. –
Bevonulás Khivába. – Az afghan gonosz megtámadása. – Találkozás a
khánnal. – Szerző felszólittatik, mutassa meg a török irás mesterségét.
– Tiszteletruhák, jutalmul ellenségek fejeiért. – Foglyok kivégeztetése.
– Különös módja a nők kivégeztetésének. – Kungrat. – A szerző végső
áldása a khánra 105
IX. FEJEZET.
Elutazás Khivából Bokharába. – Három ut. – Godzse. – Khanka. – Az Oxus
és réve. – Nagy hőség. – Surakhan. – Vásár. – Japkenari. – Akkamis. –
Töjebojun. – Sajátságos beszélgetés egy kirghisz asszonynyal a nomád
életről. – Tünüklü. – A tekkéknek alamanja. – A karavan, veszély által
fenyegetve, visszafordul Tünüklübe. – Kénytelen a sivatagba kicsapni. –
Szomjuság. – Elhulló tevék. – Sorkutuk. – Medemin Bulag. – Egy hadzsi
halála. – Vihar. – Szerző veszedelme. – Vendégszeretet, fogadtatás a
persa rabszolgák között. – A „nemes Bokhara“ első benyomása 136
X. FEJEZET.
Bokhara. – Fogadtatás a tekkiében, az iszlam főszékhelyén. – Ramet bi. –
Bazárok. – Baha-Eddin, Turkesztan nagy szentje. – Szerző ellen kémek
küldetnek ki. – Rövid idő előtt Bokharában volt utazók sorsa. –
Könyvbazár. – A fonalféreg. (Riste). – A város vizzel való ellátása. –
Hajdani s mostani emirek. – Az uralkodó emir háreme, kormánya s
családja. – Rabszolga-rakhely és kereskedés. – Elutazás Bokharából s
látogatás Baha-Eddin sirjánál 157
XI. FEJEZET.
Bokharából Szamarkand felé. – A Csöl Melin nevü kis sivatag. – Az ut
népessége a háboru miatt. – Szamarkand. – Hazreti sah Zinde. – Timur
mecsetje. – Vár (Ark). – Timur elfogadó csarnoka. – Köktas, vagy Timur
trónja. – Különös zsámoly. – Timur és tanitójának sirja. – Szerző
megtekinti Timur valódi sirját a föld alatt. – Korán folióban,
hirszerint Oszmantól, Mohammed irnokától. – Kollegiumok. – Régi
obszervatorium. – Görög és örmény könyvtár, de nem mint állittatik,
Timur által rabolva. – Nyilvános épületek épitési modora, nem khinai,
hanem persa izlésben. – A mai Szamarkand. – Lakossága. – Dehbid. –
Szerző elhatározza, hogy visszatér. – Az emir megérkezése. – Szerző
találkozik vele. – Búcsuzás a hadzsiktól, s elindulás Szamarkandba 183
XII. FEJEZET.
Szamarkandból Karsiba a sivatagon át. – Nomádok. – Karsi, a régi
Nakhseb. – Kereskedés és iparczikkek. – Kerki. – Oxus. – Szerző arról
vádoltatik, hogy megszökött rabszolga. – Erszari turkmanok. – Mezari
serif. – Belkh. – Szerző egy bokharai karavánnal egyesül. –
Rabszolgaság. – Zejd. – Andkhuj. – Jeketut. – Khajrabad. – Majmene. –
Akkale 205
XIII. FEJEZET.
Majmene. – Politikai állása és fontossága. – Az uralkodó fejedelem. –
Féltékenység Bokhara és Kabul közt. – Doszt Mohammed khán. – Isan Ejub
és Molla Khalmurad. – Majmene vár és khánság. – Megszökött orosz
fegyenczek. – Murgab folyó és Bala Murgab. – Dsemsidiek s afghanok. –
Túlságos vám. – Kale no. – Heszare. – Adók és rosz igazgatás Afghaniában
225
XIV. FEJEZET.
Az elpusztult Herat. – Bazár. – Szerző elhagyott helyzete. – Mehemed
Jakub khán, a szerdar. – Afghan sereg. – Találkozás a szerdarral. – Az
afghanok viselete Herat ostrománál. – Nazir naim vezir. – Pénzügyi
viszonyok. – Todd őrnagy. – Moszalla, Hüszejn Mirza szultán sirja. –
Khodsa Abdullah és Doszt Mohammed khán sirja 246
XV. FEJEZET.
Szerző egy Mesedbe menő karavánhoz csatlakozik. – Kuhszun, legutolsó
afghan város. – Alaptalan ijedelem vadszamaraktól. – Vita alatt levő
terület az afghan és persa birtok között. – Az ut sokféle irányban
oszlik el. – Juszuf khán hezare. – Ferimon. – Dolmage ezredes. – Szultán
Murad Mirza herczeg. – Szerző kilétét megirja a herati szerdárnak. –
Sahrud. – Teheran s fogadtatás az ottani török ügyvivő Iszmael
efenditől. – Barátságos fogadtatás mr. Alison s az angol követségtől. –
Találkozás a sahhal. – Kavvan Ud-Daulet s a mervi vereség. – Visszatérés
Trebizondon és Konstantinápolyon át Pestre. – Szerző a khivai mollát
Pesten hagyja és Londonba megy. – Ottani fogadtatása 261
II. RÉSZ.
XVI. FEJEZET.
Határok s törzsfelosztás. – Sem uralkodó, sem alattvalók. – Az iszlam. –
Az ez által létesitett változások csak külsőlegesek. – Az akszakalok
magukban hatalom nélküliek. – A mollák befolyása. – A nomád sátrak
szerkezete. – Alamanok s ezek vezetése. – Persa gyávaság. – Turkman
költők. – Troubadourok. – Egyszerü házassági szokások. – Lovak. –
Sirhalmok. – Gyász a halottakért. – A turkmanok történetéből. –
Pillanatnyi politikai és földrajzi fontosságuk 275
XVII. FEJEZET.
Khiva, a főváros. – Főfelosztása, a város kapui s részei. – Bazárok. –
Mecsetek. – Medreszék vagy kollégiumok; alapitásuk, szervezetök s
javadalmazásuk. – Rendőrség. – A khán és kormánya. – Adók. –
Törvényszék. – A khánság. – Csatornák. – Politikai felosztások. –
Termények. – Ipar és kereskedelem. – Utak. – A khánság népessége. –
Özbegek. – Turkmanok. – Karakalpak. – Kaszak (Kirgiszek). – Szart. –
Persák. – Khiva története a XIX. században. – A khánok s nemzetségök 298
XVIII. FEJEZET.
Bokhara városa, kapui, részei, mecsetjei, collegiumai. – A Katalin
czárnő által alapitott collegium. – A medreszék rendeltetése nem a
tudomány, hanem a fanatismus élesztése. – Bazárok. – A rendőrségi
rendszer szigorubb, mint bárhol Ázsiában. – A bokharai khánság. –
Lakosok: özbegek, tadsikok, kirgiszek, arabok, merviek, persák, hinduk,
zsidók. – A kormány. – Különféle hivatalnokok. – Politikai felosztás. –
A hadsereg. – A bokharai történet rövid körvonalokban 328
XIX. FEJEZET. A KHOKANDI KHÁNSÁG.
Lakosok. – Felosztás. – Khohand. – Taskend. – Khodsend. – Mergolan,
Endidsan. – Hazretti Turkesztan. – Ós. – Politikai helyzet. – A
legutóbbi háboruk 344
XX. FEJEZET. A KHINAI TATÁRSÁG.
Közlekedés nyugatról. – Közigazgatás. – Lakosok. – Városok 359
XXI. FEJEZET. KÖZÉP-ÁZSIA KÖZLEKEDÉSE.
Közlekedés Oroszország, Persia és Indiával. – A három khánság s a khinai
tatárság utjai 368
XXII. FEJEZET. ÁLTALÁNOS VÁZLAT A FÖLDMIVELÉS, IPAR ÉS KERESKEDELEMRŐL.
Földmivelés. – Különféle lófajok. – Juhok. – Tevék. – Szamarak. –
Kézműáruk. – A kereskedés főhelyei. – Orosz kereskedés Közép-Ázsiában
378
XXIII. FEJEZET. KÖZÉP-ÁZSIA BEL- S KÜLPOLITIKAI VISZONYAI.
Belviszonyok Bokhara, Khiva és Khokand között. – Külviszonyok
Törökország-, Persia-, Khiva- s Oroszországgal… 388
XXIV. FEJEZET. OROSZ-ANGOL VERSENYZÉS KÖZÉP-ÁZSIÁBAN.
Orosz- és Angolország viszonya Közép-Ázsiához. – Oroszország
előnyomulása a Jaxartesnél 395
KÖZÉP-ÁZSIAI UTAZÁS.
I. FEJEZET.
TÄBRISZBŐL TEHERÁNBA. – MEGÉRKEZÉS TEHERÁNBA S FOGADTATÁS A TÖRÖK
KÖVETSÉGNÉL. – PERSA ÉS TÖRÖK ÉLET. – EURÓPAI KÖVETSÉGEK S EURÓPAI
EGYÉNEK A SAH SZOLGÁLATÁBAN. – FERRUKH KHÁN S A BELGIUMI, POROSZ ÉS
OLASZ KÖVETSÉGEK. – HERAT ÉS TOVÁBBUTAZÁSOM AKADÁLYAI. – KIRÁNDULÁS
SIRAZBA.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Je marchais, et mes compagnons flottaient comme des branches par
l’effet du sommeil_. – Hugo Victor, _Omaiah-ben Aiëdz-ből_.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Emlékezni fog rá, a ki julius közepén Persiában járt, mint örült, midőn
a Täbriszből Teheránba vezető utat már háta megett érzé. Az egész út 15,
vagy a hogy veszszük, 13 karaván-állomás; de az ember borzasztóan
elfárad, amint egy megterhelt öszvéren ülve, az áldásos nap sugarai
alatt kénytelen e nyomorúlt, puszta vidéken, mely egész Persiát
jellemzi, lassan végig baktatni. Keserű csalódás, ha Persiát előbb
Szaadi, Khakani vagy Hafizból tanulmányoztuk, de még sokkal keserűbb, ha
jó ideig a Göthe-féle „West-östlicher Divan“, a Hugo Victor-féle
„Orientales“, vagy Moore Tamás felséges képeiből szőtt ábrándvilágban
ringattuk magunkat! Dzsilodárunknak (karaván-vezető) csak Teherántól két
állomásnyira jutott eszébe, hogy nappal helyett éjjel utazzunk; de ennek
is meg volt rosz oldala, mert Persia hűs éjei nagyon elálmositják az
embert, az állatok lassu léptetése mintha bölcsőringatás volna, s jól
meg kell az embernek fogóznia, sőt gyakran tanácsos magát leköttetnie,
nehogy Morpheust követve egyszerre az éles kövekre hulljon. A keleti,
már beleszokva az örökös kínba, édesen alszik a nyeregben, lovon úgy
mint tevén, öszvéren vagy szamáron, s mindig mosolyra inditott, ha egy
hosszuköntösű persát egy rövid szamár hátán végig nyujtózva láttam.
Lábai majdnem a földet látszanak érinteni s fejét a jámbor állat nyakára
hajtva, egész nyugalomban átaluszik több állomást. Akkor még a szükség,
„a müvészetek anyja“ nem tanitott meg eléggé, s mig utitársaim
legnagyobb része csendesen alva léptetett mellettem, volt időm a
Kervankus és Pervin (fias-tyúk) útját tanulmányozni; és türelmetlenül
tekinték mindig azon vidék felé, merre a Szuheil és Szitare Szubh-nak
(hajnal-csillag) elő kelle tűnnie, a mi a reggel érkezését jelentené,
mert ekkor állomást érünk és kínomnak vége lesz.
Nem csoda tehát, ha 1862. julius 13-kán, mint egy félig megfőtt hal,
közeledtem Persia fővárosához. Mintegy két angol mértföldnyi távolságra
megállapodtunk, hogy állatainkat egy pataknál megitassuk. Ezáltal
társaim felébredtek és még szemeiket dörzsölve mutaták nekem a tőlünk
északkeletre fekvő Teheránt. Körültekintve, kékes füstöt láttam azon
vidéken, mely hosszú oszlopokban szállt fel, s koronkint egy-egy
világitó kupola tűnt szemembe. Csak később, midőn e fátyol lassankint
eloszlott, részesülheték azon élvezetben, hogy a Dar ül Khilafe-t, a
hatalom székét, mint a persák nevezik, egész meztelen nyomorúságában
láthassam magam előtt.
A Dervaze No-n keresztül tartám bevonulásomat, s bizonyára nem egyhamar
fogom feledni, mennyi fáradságomba került a szamarak, tevék és öszvérek
tömegén át, melyek szalmával, árpával, persa s európai árukötegekkel
megrakva, a kapu bejáratánál borzasztó rendetlenségben tolongtak,
magamnak utat törnöm. Lábaimat a nyeregben magam alá kapva, s a
többiekhez hasonlóan „khaberdar! khaberdar“-t (vigyázz!) kiáltva,
sikerült végre a városba behatolnom. Nem kevesebb bajjal törtem
keresztül a bazáron, s valóban örültem, midőn végre minden zúzás, ütés
vagy szúrás nélkül a török követség palotájához értem.
Mi dolgom volt mint magyarnak, kit a Magyar Akademia tudományos
küldetéssel bizott meg Közép-Ázsiában, a török követségnél: azt meg
fogja érteni a t. olvasó, ha ezen úti emlékezéseim előszavát elolvasta;
s ha nem olvasta volna, kérem, tegye meg; ámbár sok ember az előszavakat
haszontalan sallangnak tekintve, nem szokta figyelemre méltatni. Hajdar
efendit, ki akkor a portát képviselte a persa udvarnál, s már ily
minőségben előbb Pétervárott és Párisban működött, még
Konstantinápolyból ismertem; mindazonáltal, hoztam magammal nehány
ajánlólevelet legjobb barátaitól, s a törökök több izben tapasztalt
vendégszeretetében bízva, meg voltam a jó fogadtatásról győződve. A
török követségi palotába tehát azon érzettel léptem, mint leendő
lakhelyembe. Miután az urak már Dsizerben – nyolcz angol mértföldnyire
Teherántól – voltak jajlak-jaikon (nyári szállás), csak ruhát váltottam,
s az álmatlan éjeket kipótolandó, nehány óráig pihentem; aztán egy a
kirándulásra bérbe vett öszvérre ültem, s két óra mulva az efendik közt
voltam, kik pompás selyemsátor alatt rám nézve még pompásabb ebéd
elköltésével valának elfoglalva. A követ úgy, mint a titkárok, a
legbarátságosabban fogadtak; gyorsan helyet csináltak számomra az
asztalnál s nehány percz múlva már javában folyt a beszélgetés
Sztambulról és természeti szépségeiről, a szultánról és kormányáról. Oly
jól esik az embernek, ha Teheránban eszébe jut a Bosporus, s nem csuda,
hogy társalgás közben összehasonlitások történtek a török és persa élet
között. Az első benyomásoknak engedve a költőileg híres Iran borzasztó
sivatagnak, Törökország földi paradicsomnak látszik. A persánál látok
udvarias modort, élénk észt s élczet, melylyel az oszmanli nem bír, de
ebben találtam őszinteséget és becsületességet, melyet a persánál hiába
kerestem. Szép, hogy a persák általában véve költői érzékkel és régi
nemzeti miveltséggel birnak; de én sokkal szebbnek találom, hogy az
oszmanlik mind szorgalmasabban tanulják az európai nyelveket, s nagy
előszeretetet mutatnak a vegytan, természettan és történelem iránt.
Késő estig tartott a mulatság. Másnap a többi ott székelő europai
követségeknél mutattatám be. Gobineau urat, a franczia császár követét
egy katlan alakú kertben, kis sátorban találtam, hol a hőség roppant
nagy volt, s szinte kedvem jött felkiáltani: ugy kell neki, mit keres a
franczia Persiában? – Mr. Alison már kényelmesebben lakott, a kormánya
által Gulahekben vásárolt kertben; igen barátságos volt irántam, s nem
egyszer volt alkalmam vendégszerető asztalánál azon kérdés felett
gondolkodni: mi oka, hogy az angol követek az őket körülvevő pompa által
mindenütt kitűnnek társaik közől? Az europai diplomatiai testületen
kivül azon időben több franczia s olasz tisztet is láttam Teheránban, s
egy osztrák genie-tisztet, Gasteiger lovagot, kik nem megvetendő
fizetéssel a persa sah szolgálatában álltak. Ezen urak, úgy hallám,
sokat akartak tenni, s a tehetségben nem is volt hiány, de Persia
rendszernélküli kormányzata és a persák aljas ármánykodásai igen kis
körre szoríták működésöket. Ferrukh khán körutat tett volt Europában,
hogy cabinetjeinkkel elhitesse, mennyire szívökön fekszik a persáknak,
hogy az államcsoportozatba beléphessenek; és mindenütt kérte, segítsék
meg őt, hogy arra a csodás hatású elixírre, melyet civilisátiónak
nevezünk, minél gyorsabban szert tehessen. Europai minisztereink elég
jószivüek voltak Ferrukh khánnak, ki hosszu szakállat, hosszu köntöst és
magas kalpagot visel, s teljesen komoly kinézéssel bir, minden szavát
elhinni. Egész Europa azt hitte, Persia már europaisitni akarja magát;
seregenkint vándoroltak oda a katonatisztek, művészek és kézmivesek, sőt
a sah rendkivüli küldöttje visszakapta minden adott etiquettevisitjét
is; ami csak azért történt, mert Persia kormánynak tekintetett, s igy az
illő tiszteletet meg kellett neki adni. A kis Belgium nem csekély
költséggel küldött követet Persiába, hogy ott kereskedelmi szerződéseket
kössön, a kereskedelmi viszonyokat tanulmányozza, s isten tudja még mi
minden szép dolgot vigyen véghez. A követ megjött, s alig hiszem, hogy
az első jelentés, melyet ministeriumának tett, „veni, vidi, vici“-vel
kezdődött volna; s még kevésbbé hiszem, hogy kedve volna másodszor is
meglátogatni „la belle Perse“-t. Belgiumot Poroszország követte. A tudós
diplomata, báró Minutoli, kire e küldetés bizatott, nem is jött többé
vissza. A tudományszomj déli Persiába vitte, és két napi járó földre a
mennyei Siraztól, – amint a persák nevezik, – a rosz lég áldozata lett.
Most e városban nyugszik a Bagi Takht megett, nehány száz lépésnyire
Hafiz és Szaaditól.
Nehány nappal utánnam érkezett meg az új olasz királyság követsége. Több
mint húsz személyből állt, s egy diplomatico-katonai, és egy tudományos
osztályra vala felosztva. Czéljai mindig titok maradtak előttem;
fogadtatásáról ugyan beszélhetnék holmit, de hadd maradjon ez máskorra,
most foglalkozzunk inkább az előkészületekkel utazásunkhoz.
A török követségnél, jóltevőim szives előzékenysége oly helyzetbe
hozott, mely egy leendő kolduló dervishez nem igen illett. De a kényelem
valóban kellemetlen volt rám nézve, s tiz napi pihenés után Teheránban
hajlandó lettem volna utamat Meseden és Heraton keresztül rögtön
folytatni, ha oly akadályok, melyektől már előre féltem, csakugyan be
nem következnek. Azon időben ugyanis, midőn Konstantinápolyból eljöttem,
a napi sajtóban hirét vettem azon háborunak, melyet Doszt Mohammed khán,
veje és előbbi herati hűbérese Szultán Ahmed khán, ellen viselt; mert ez
elpártolva tőle, a persa sah souverainitását elismerte. Europai
lapjaink, azt hivém, túlozzák a dolgot, s az egész esemény nem nagyon
ijesztett meg; nem tekintém azt akadálynak s utamra indulék. Itt
Teheránban azonban, csak 32 napi járóföldre a csatatértől, legnagyobb
sajnálattal hallám, hogy a háború miatt azon vidékeken a közlekedés meg
van szakadva, s hogy, mióta az ostrom megkezdetett, egyetlen egy karaván
sem, – annál kevésbbé egyes utazó – érkezett meg Heratból, vagy ment
volna oda. Maguk a persák sem merték életöket s vagyonukat koczkáztatni;
és még több oka volt félni az europainak, kinek idegen vonásai azon vad
ázsiai tartományokban bizonyosan feltünnének, amint még békés időben is
nagy feltünést okoz megjelenése; most azonban kémnek tartatván, az
afganok által kétségtelenül megöletnék. A dolog világos volt, csakhamar
belátám, miszerint ily körülmények közt utamat rögtön nem folytathatom;
s egyszersmind azért, hogy ne épen tél közepén érjek Bokharába,
Közép-Ázsia sivatagjaiba, elhatárzám utamat a következő márcziusig
elhalasztani. Akkor a szép évszak még előttem lesz, s addig a politikai
viszályok, melyek most Heratot, Közép-Ázsia e kapuját, eltorlaszolják,
talán szintén meg fognak szűnni.
Szeptember elején hajoltam meg ekép a szükség parancsai előtt; s az
olvasó képzelheti, mily kellemetlen lehetett rám nézve öt-hat hónapot
töltenem oly országban, mely csak másodrangú érdekkel birt rám nézve, s
melyről már sokan és jól irtak. Nem, hogy Persiát tanulmányozzam, hanem
hogy a jövőmre károssá válható nyugalmat elkerüljem, hagytam el mint
féligmeddig dervis, a vendégszerető törököket, Iszpahanon át Sirazba
mentem, s igy legalább volt alkalmam a régi irani cultura annyiszor
leirt emlékeit láthatni.
II. FEJEZET.
VISSZATÉRÉS TEHERÁNBA. – A SZUNNITÁK, DERVISEK ÉS HADZSIK TÁMOGATÁSA A
TÖRÖK KÖVETSÉGNÉL. – A SZERZŐ EGY MEKKÁBÓL VISSZATÉRŐ, TATÁR HADZSIKBÓL
ÁLLÓ KARAVÁNNAL ISMERKEDIK MEG. – A KÜLÖNBÖZŐ UTAK. – SZERZŐ ELHATÁROZZA
A HADZSIKHOZ CSATLAKOZNI. – HADZSI BILAL. – SZERZŐ BEMUTATTATIK LEENDŐ
UTITÁRSAINAK. – AZ UTAZÁS A JOMUTOKON S A NAGY PUSZTÁN KERESZTÜL
ELHATÁROZTATIK.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_A párthusok elvnek tartották, hogy senki idegennek az átjárást földükön
meg nem engedik._ Heeren: _Handbuch der Alten Geschichte_.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Már 1863. évi január közepe táján ismét Teheránban voltam, török
jóltevőim vendégszerető körében. Most természetesen máskép állt a dolog
a készületekkel, máskép az elhatározással; megúntam a hiábavaló
várakozást s elszántam magamat, hogy kerüljön bár a legnagyobb
áldozatokba, hozzáfogok tervem létesítéséhez. A követségnél régi szokás
volt az évenkint Bokharából, Khívából és Khokandból Persián keresztül
nagy számmal a török birodalom felé utazó hadzsikat és derviseket
valamivel segíteni, ami valódi jótétemény e szegény szunnita koldusokra
nézve Persiában, kiknek a siíta persák soha egy fillért nem adnak. A
követségi palotának tehát hetenkint megvoltak vendégei a távol
Turkesztanból, s nekem mindig nagy örömemre szolgált, ha egy ily rongyos
vad tatárt szobámba híhattam, ki aztán annyi érdekest beszélt hazájáról,
s kinek társalgása különös becscsel bírt philologiai studiumaimra nézve.
Ezen emberek roppantul bámulták irántok tanusított előzékenységemet,
mert czéljaimról persze nem is álmodtak, s a karavanszerajban, melyet
átvonuláskor érinteni szoktak, csakhamar azon hír terjedt el, hogy
Hajdar efendi, a szultán követe nemesszívű ugyan, de Resid efendi –
(saját csekélységemnek álneve) a dervisekkel testvérekként bánik, s
titokban talán maga is az.
Ilyen hírben állván, nem volt okom csudálkozni, hogy az átutazó dervisek
előbb jöttek hozzám, s csak aztán mentek a ministerhez, mert ennél
gyakran nem nyerhettek fogadtatást, s csak az én közbenjárásomra
kaphatták meg a nekik járó obulust, vagy érhették el egyéb vágyaikat.
Igy, márczius huszadikán négy hadzsi jött hozzám azon kéréssel, mutatnám
be őket a sultán képviselőjének, mert panaszt akarnak emelni a persák
ellen, kik Mekkából visszatértökben Hamadannál megvették rajtuk a
Szunni-adót, melynek szedését a szultán már rég megtiltá, s melyet maga
a persa sah sem helyesel.[2] „Nem akarunk pénzt ő excellentiájától,
mondák, csak azt akarjuk, hogy szunnita földieink ezentúl ne fizessenek
vámot, mikor a szent helyeket látogatni járnak.“ Ez önzetlen szavak egy
keleti ember szájából feltüntek előttem, keményen szemök közé néztem vad
vendégeimnek, és meg kell vallanom, hogy elvadultságuk és szegényes
öltönyeik daczára valami nemességet láttam bennök, s első percztől fogva
titkos vonzalmat éreztem irántok. Jó ideig beszélgettem velök, hogy
megtudhassak holmit társaikról, az utról, melyet távol hazájoktól
Mekkáig megjártak, s az irányról, melyen most Teheránból kiérve haladni
akarnak. Szószólójuk többnyire egy, chinai Tatárországból, mely
Kis-Bokharának is neveztetik, való hadzsi volt, ki rongyait egy új zöld
dsubbe-val (felső posztó ruha) takará be, fején óriási fehér turbánt
viselt, s eleven tüzű szemeivel a többieken gyakorolt felsőbbséget
minden pillanatban kitünteté. Bemutatván magát, mint az akszui (Akszu
chinai Tatárországnak egy tartománya) vang (chinai kormányzó) imámját,
ki már másodszor látogatá meg a szent sírt, s igy kétszeres hadzsi lett,
megismertetett egy másik, hozzá legközelebb ülő társával, s tudtomra
adá, hogy a jelenlevők a 24 lelket számláló kis hadzsi-karaván fejeinek
tekintendők. „Társaságunk, mondá a szóló, ifjak és öregekből, gazdagok
és szegényekből, jámbor emberek és laikusokból áll, s mégis a legnagyobb
egyetértésben élünk egymással, mert mindnyájan Khokand és Kasgarból
valók[3] vagyunk – és bokharaiak, ezen viperái az emberiségnek,
nincsenek köztünk.“ Közép-Ázsia őzbeg (tatár) törzseinek ellenséges
indulata a tadsikok (a persa őslakosság) iránt rég ismeretes volt már
előttem; nem akartam tehát e tárgyról tovább kérdezősködni, s inkább
azon tervet tudakoltam, mely szerint vissza való utjokat intézni
szándékoznak. „Innen hazánkba, magyarázák a tatárok, négy út vezet; az
egyik Asztrakhanon, Orenburgon s Bokharán keresztül; a másik Meseden,
Heraton és Bokharán; a harmadik Mesed, Merv és Bokharán; a negyedik a
turkman sivatagon, Khíván és Bokharán át. Az első kettő nekünk nagyon
drága; aztán most a herati háboru is nagy akadály; a két utóbbi út ugyan
nagyon veszélyes, de mégis ezek közől kell egyet választanunk, s erre
nézve tőled is kérünk tanácsot.“
Már egy óra óta beszélgettem velök, nyiltszívüségök megtetszett; s ámbár
az idegen faj feltűnő vonásai, szegényes ruha, s a fáradságos utak
temérdek nyomoraitól ezen emberek egészen vad, szinte ijesztő kinézéssel
birtak, még sem állhattam ellen azon gondolatnak: nem volna-e jó, ha e
zarándokok társaságában tenném meg közép-ázsiai utamat? ők, mint
bennszülöttek, legjobb mentoraim lehetnének, azonkivül Resid efendi
dervisnek tartanak, mint ilyet láttak a török követségnél, s nem a
legjobb lábon állnak Bokharával, Közép-Ázsia ezen egyetlen városával,
melytől magam is féltem, mert elődeim szerencsétlen sorsa attól félnem
megtanított. Nem haboztam azonban sokáig, és közlém velök tervemet.
Tudtam, hogy okaimat fogják kérdezni, s az olvasó képzelheti, hogy e
törzsökös keletieknek nem beszélhettem tudományos czélokról; ők
nevetségesnek találták volna, hogy egy efendit, azaz egy urat, ily
abstrakt czél annyi veszélylyel s fáradsággal daczolásra bírjon; sőt
talán okot leltek volna benne a gyanúra. A keleti nem ismeri a
tudományszomjat, s nem is hiszi annak létezését; s miután e közép-ázsiai
fanatikus muzulmánok nézeteivel nem akarék ily rideg ellentétbe jőni,
hazugsághoz kelle folyamodnom, mely társaimnak is hízelegjen és saját
czélomat is elősegítse. Azt mondám tehát nekik, hogy rég át vagyok hatva
azon csendes, bár forró vágytól, Turkesztant, (Közép-Ázsia) ezen még
egyetlen székhelyét a meg nem hamisított iszlam erénynek, meglátni, s
Khíva, Bokhara és Szamarkand szenteit meglátogatni. Ezen gondolat,
folytatám tovább, hozott ide Rumból (Törökország), már egy év óta várok
Persiában, és hálát adok Istennek, hogy ily utitársakat küld számomra,
kikkel most már folytathatom utamat, és elérhetem kitüzött czélomat.
Bevégezvén beszédemet, a jó tatárok meglepetten tekintének egymásra, de
csakhamar magukhoz tértek utazási szándékom feletti bámulatukból s azt
mondták, hogy most már biztosan tudják, amit azelőtt csak sejtettek, t.
i. hogy dervis vagyok, s nagyon örülnek, ha méltóknak találom őket azon
barátságra, hogy oly hosszú és veszélyes uton velök menni akarok.
„Mindnyájan készek vagyunk nem csak barátaiddá, hanem szolgáiddá is
lenni, mondá hadzsi Bilal, fentemlített szóvivőjök, csak arra kell
figyelmeztetnünk, hogy a turkesztáni utak nem oly biztosak, mint a
persiaiak s törökországiak. A mi utunkon gyakran heteken át nem találunk
házat, kenyeret, sőt egy csepp ivóvizet sem; s ehez járul még az, hogy
félnünk kell, nehogy agyonveressünk, elfogassunk s eladassunk, vagy a
homokzivatarok által eltemettessünk. Gondold meg jól efendi, a mit tenni
akarsz! később meg találnád bánni, s mi nem akarnók, hogy minket okozz
szerencsétlenségedért. Azonkivül ne feledd, hogy földieink otthon
tapasztalas és világismeret tekintetében sokkal hátrább állnak
nálunknál, s minden vendégszeretet daczára a távolról jövő idegent
folyton gyanús szemmel nézik. Aztán, mikép fogsz visszautazni egyedül,
nálunk nélkül?“
Könnyen felfogható, hogy e szavak nagyon hatottak rám, – de szándékomat
meg nem rendíthették. Eloszlatám barátim aggodalmait, beszéltem nekik
régebben kiállott fáradalmakról, ellenszenvemről a földi kényelmek, s
különösen ezen franczia ruhák iránt, melyeket ex officio kellett
viselnünk. „Ismerem e világ vendégfogadó-jellemét[4], mondám, melyben
létezésünknek csak nehány napjára veszünk szállást, s hamar kiköltözünk
belőle, hogy másoknak helyet adjunk; és kaczagom a mostani muzulmánokat,
kik nem csak a holnapról, hanem tíz évvel előre is akarnak gondoskodni.
Igen barátim, vigyetek magatokkal, nekem el kell mennem a tévedésnek e
bűnfészkéből, melyet már tökéletesen meguntam.“
Ez elég volt; ellenkezni ugy sem akartak. A derviskaraván fejei rögtön
felfogadtak utitársnak, kölcsönösen megöleltük, megcsókoltuk egymást,
miben persze nem csekély önlegyőzésre volt szükségem, midőn e minden
képzelhető illatú ruhák és testekkel oly közeli érintkezésbe kellett
jönnöm. A dolog tehát már tisztában volt, csak Hajdar efendit,
jóltevőmet kelle még meglátogatnom, vele szándékomat közölnöm és
támogatását, különösen ajánlatát a hadzsik előtt kikérnem, kiket
ugyanekkor szándékom volt neki bemutatni.
Tervem eleinte természetesen ellenzésre talált. Őrültnek mondtak, hogy
oda akarok menni, ahonnan elődeim közől még egy sem tért vissza, s ami
több, oly emberek társaságában, kik képesek egy fillérért megölni. A
legborzasztóbb képeket rajzolták lelkem elé, de belátván, hogy minden
igyekezet, tervemtől eltántorítani, sikeretlen, végre tanácsokat adtak,
s iparkodtak amennyire csak lehet, segíteni rajtam. Hajdar efendi
elfogadá a hadzsikat, rendbehozta ügyeiket, elmondá nekik szándékomat
épen oly módon, mint én azt elbeszéltem volt, s azon megjegyzéssel
ajánlott vendégszeretetökbe, hogy viszontszivességet remélhetnek, mert
aki rájuk bízza magát, efendi, a szultán titoknoka. – Nem voltam jelen a
látogatáson, de hallám, hogy hűséget igértek. A t. olvasó látni fogja,
mily becsülettel tarták meg szavukat, mikép menté meg a nemes török
követ pártfogása életemet, melyet annyi veszély fenyegetett, s mikép
mindig hadzsitársaim hűsége mentett ki rosz helyzetemből. Később hallám,
hogy Hajdar efendi társalgásközben, Bokharáról levén szó, kifejezé
rosszalását az emir[5] politikája felett, ami társaimat, kik hasonló
nézeten voltak, nagyon megörvendezteté. Aztán a minden vagyon
nélkülieket tudakolta közőlök, s ezeknek mintegy 15 aranyat adott. Nagy
segély volt ez oly embereknek, kik kenyéren s vizen kívül más kényelmet
nem keresnek a világon.
Elindulásunk nyolczadnapra tüzetett ki. Ezalatt hadzsi Bilal
szorgalmasan meglátogatott; bemutatá földieit Akszuból, Jarkend és
Kasgarból, kik jobban hasonlítottak borzasztóan eltorzitott
csavargókhoz, mint jámbor zarándokokhoz. Különös érdekkel viseltetett
azonban fogadott fia, Abdul Kader, egy 25 éves kamasz iránt, kit
famulusomnak ajánlott. „Hű, de ügyetlen ficzkó, szólt hadzsi Bilal,
sokat tanulhat tőled, csak szolgáltasd magad az úton általa, fog ő neked
kenyeret sütni és theát főzni, nagyon jól ért hozzá.“ Hadzsi Bilal
tulajdonképeni szándéka az volt, hogy Abdul Kader nekem necsak kenyeret
süssön, hanem segítsen azt megenni is, mert még egy másik fogadott fia
is volt vele az úton, s a gyaloglásban kiéhezett két legény nagy teher
volt ránézve. Megigérém, hogy elfogadom az ajánlatot, mi őt nagyon
megörvendezteté. Őszintén szólva, hadzsi Bilal gyakori látogatásai
gyanút költhettek volna bennem, s könnyen azon gondolatra jöhettem
volna: ez az ember azt hiszi, hogy jó fogást tett rajtad, s azért
iparkodik ennyire téged magával vihetni, mert fél, hogy még el találnál
állani szándékodtól. – De nem, nem akartam s nem is volt szabad
gyanakodnom, s hogy határtalan bizalmamról meggyőzzem, megmutatám neki
azon kevés pénzt, melyet az útra magammal vittem, s kértem, mondja el
pontosan, mily alakot s öltönyt, mily modort és szokásokat kell
felvennem, hogy társaimhoz a lehetőleg hasonló legyek, s így a
szünteleni feltünést elkerülhessem. E kérés neki nagyon megtetszett, s
könnyen képzelhető, hogy a tanitás kissé különös volt. Mindenekelőtt
tanácslá, borotváltassam le fejemet, mostani europai török ruháimat
cseréljem fel bokharaiakkal, s ágyneműt, fehér ruhát s minden eféle
fényűzési czikket amennyire lehet, ne vigyek magammal. Híven követém
tanácsait, s az equipirozás nem sokba kerülvén, hamar meg voltam vele,
és három nappal a kitűzött határidő előtt már készen valék nagy utamra
indulni.
Ezalatt egyszer elmentem a karavanszerajba, hol utitársaim szállva
voltak, nekik a látogatást visszaadni. Két kis cellában laktak, az
egyikben tizennégyen, a másikban tizen. Az első benyomást, melyet e
nyomorral és szenynyel telt lyukak reám tettek, sohsem fogom feledni.
Kevés birta közőlök az utat a maga emberségéből megtenni, nagyobb részt
koldulásra szorultak. Oly foglalkozásban találtam őket, melynek
leirásával nem akarok a t. olvasóban undort gerjeszteni, s melyre később
én is rákényszerültem. A legszivélyesebben fogadtak, zöld théát
készitettek számomra, s csak pokoli kín közt birtam egy nagy bokharai
csészét tele e czukortalan zöldes vízzel meginni, mire nagykegyesen még
egy másodikkal is megkináltak, de már erre bocsánatot kértem. Itt volt
alkalmam valamennyi utitársammal összeölelkezni, mindegyik testvérnek
nézett s nevezett, s miután mindenikkel még külön kenyeret törtem,
leültünk egy körbe, véglegesen elhatározni az irányt, a mely felé menni
fogunk. – Mint már fennebb emlitém, két út közől kellett választanunk.
Mindkettő veszélyes volt, mert azon sivatagon kelle keresztül mennünk,
melyen a turkmanok tanyáznak, s a lényeges különbség csak a törzsök
különféleségében volt, melyek annak egyik és másik részét lakták. Az
egyik út, Meseden, Merven és Bokharán keresztül a legbiztosabb lett
volna, de itt a Tekketörzsön, legvadabbján minden turkmanoknak kellett
volna áthatolnunk, kik senkit sem kimélnek, s magát a prófétát is
eladnák rabszolgául, ha kezeikbe esnék. A másik részen a Jomut
turkmanok, egy becsületes és vendégszerető népek laknak, de itt egy 40
állomásnyi sivatag terült el, melyen egy csepp ivóvizet sem találni. Ne
hány megjegyzés után a jomut törzs között s a nagy sivatagon, Khíván és
Bokharán át vezető utat választottuk. „Jobb az elemek, mint az emberek
gonoszságával megküzdeni,“ vélték barátaim. „Isten kegyelmes, mi az ő
utját járjuk, s bizonyára nem fog elhagyni.“ A határozat megerősitéseül
hadzsi Bilal elmondá az esküt; amíg beszélt, mindnyájan égnek tartottuk
kezeinket, s mikor elhallgatott, kiki szakállát fogta meg, és hangosan
rámondta az áment. Felkeltünk ülőhelyeinkről, s ők felszólitottak, hogy
holnapután korán reggel jönnék el, hogy elindulhassunk. Hazatértem, s e
két napon át a legnagyobb, s a leghevesebb küzdelem volt lelkemben. Még
egy pillantást veték a fenyegető veszélyekre, s azon eredményekre,
melyek utamból származhatnak. Keresni akartam okokat, melyek ily merész
lépést igazolhatnának; de szinte mámorban valék, gondolkozásra képtelen.
Hiába figyelmeztettek utitársaim álarczos gazságukra, hiába rémitgettek
Conolly, Stoddart és Moorcroft szerencsétlen sorsával, Blocqueville nem
rég történt esetével, ki a turkmanok kezeibe esett, s kit aztán tizezer
aranyon kellett a rabszolgaságból kiváltani. Mindez véletlen volt
előttem, s nem birt elrettenteni. Csak egy aggodalmam volt: lesz-e elég
physikai erőm, ellenállhatni az elemek viszontagságainak, az idegen
tápláléknak, a folytonos szabad ég alatt lételnek silány öltözetben,
ágynemű nélkül; s miként fogok béna lábammal, mely oly könnyen
elfáraszt, gyalogolni tudni? – S csak is ebben áll mind az, ami utamban
merényletnek nevezhető.
Mi győzött e lelkiharczban, felesleges emlitenem. Indulásom előtti este
búcsut vevék barátaimtól a török követségnél. Utazásom titkát csak
ketten birták, s mig az europai gyarmat azt hitte, hogy Mesedbe megyek,
elhagytam Teheránt, hogy Asztrabad és a Kaspi tenger felé folytassam
utamat.
III. FEJEZET.
ELINDULÁS TEHERÁNBÓL ÉSZAKKELETI IRÁNYBAN. – A KARAVÁN TAGJAI. – A
SIÍTÁK GYÜLÖLETE MINDEN HADZSI IRÁNT. – MAZENDRAN. – ZIRAB. – HEFTEN. –
TIGRISEK ÉS SAKÁLOK. – SZARI. – KARATEPE.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Beyond the Caspian ’s iron gates._ – Moore.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –