Olympia _közbevág_. Nem férfi.
Kovács. Hát?
Olympia. Szerencsétlenség. Erőszak.
Kovács. És nem érdekli főméltóságodat egy ilyen új helyzet: erőszak,
attól, akit szeret?
Olympia _hirtelen feláll_.
Kovács. Parancsol?
Olympia. Ne kínozzon tovább.
Kovács. Meg méltóztatik engedni, hogy ezt sürgetésnek fogjam fel?
Olympia. Nem bírom tovább.
Kovács _megfogja a kezét_. Ne reszkessen. Hisz most már igazán nem
vagyok paraszt. Fél?
Olympia _emelt fővel_. Nem.
Kovács _gyengéden átkarolja_. Ha már rabló… talán mégis csak jobb, hogy…
ismerős rabló… régi, jó, megszokott rabló… úgyszólván házi rabló… akit
szeretünk is egy kicsit… úgy-e?
Olympia _remegve_. Nem! _Könnyezve_. Szenvedni akarok!
Kovács. Azt nem fog, édesem.
Olympia. Ne mondja ezt! A tiszta szenvedést akarom! Könyörgöm… segítsen
ebben… útáltassa meg magát! Legyen rossz, gonosz, durva!
Kovács. Van eszemben! _Hosszan megcsókolja._ Szenved?
Olympia _a vállára hajolva_. Nem. Gazember. _Pillanatnyi szünet után._
Gazember.
Kovács _kedvesen, súgva_. Ezt tessék csak ismételni, folyton
hangoztatni, nehogy elfelejtse, hogy itt erőszak történik.
_Megcsókolja_.
Olympia. Gazember. _Mereven áll és nézi._ Gazember.
Kovács _suttogva_. Hol várjam? Beszéljen. Egy óra az életem. Hajnalban
el kell tűnnöm.