_Szünet_.
Ettingenné. Ez ama ritka esetek egyike, amikor egy anya nem áldozhatja
fel magát gyermekéért.
_Szünet_.
Olympia _félájultan, halkan_. Kérlek anyám, hagyj magamra vele.
Ettingenné. Nem félsz?
Olympia. Nem.
Ettingenné. Jó. Magadra hagylak… ha követeled! Te védeni fogod magadat a
végletekig. Itt vagyok a szomszéd szobában. Ha szükséged van rám,
szólíts.
_Megcsókolják egymást, Ettingenné sírva balra el._
_Nagy szünet._
Olympia _halkan_. Mit akar?
Kovács _halkan, határozottan_. Magát.
Olympia. Ön gazember. Ön börtöntöltelék.
Kovács _lehajtja fejét_.
Olympia. Ezért akart olyan sürgősen beszélni velem.
Kovács. Ezért.
Olympia. Érezte a csendőrt.
Kovács. Igen. Megszökhettem volna már délután. Nem tettem. Egy paraszt
megtette volna.
Olympia. Nem paraszt. Visszavonom. Dehogy! _Ránéz_.
Kovács. Nem félek a szemétől. Ez most már egy egészen más affér. Most le
vagyok leplezve. Börtön-ember. Micsoda könnyebbség. _Fellélekzik_. Most
máskép is beszélünk majd, édesem. Most nem kérek. Most követelek. Hogy
szikrázik a szeme! Minden gondolatát tudom. Most lecsukatna engem a
várbörtönbe, étlen-szomjan. Hogy ott haljak meg, lassan, kínosan.
Olympia. Igen. Szórul-szóra.
Kovács. De ennek vége. A középkornak vége.
Olympia. Felkérem, ne folytasson egy társalgást, amit egy más emberrel
kezdtem. Beszéljen a maga nevében, börtönviselt zsaroló.
Kovács. Az arcán gőg és fájdalom. Így indultak a vérpadra a francia
forradalomban az arisztokraták.
Olympia. Így.
Kovács. Irtózva és örülve. _Olympia csudálkozva néz rá._ Örülve, hogy
feláldozhatják magukat a királyért.
Olympia. Ebből a szennyből, amit ez a perc jelent, felemel engem a
szenvedés, amit érzek.
Kovács. Ez nagyon szép mondat volt, bár egy kicsit fellengős. Szóval
főméltóságod martírnak érzi magát.
Olympia. Igen.
Kovács. Csudálom, hogy nem méltóztatik öngyilkosságra gondolni.
Olympia. Ha segíthetnék ezzel a szüleimen, a császárom házának hírnevén
és az én nevemen, már megtettem volna. De csak rontanék mindezen.
Szemébe nézek a hóhérnak.
Kovács. Méltóztatik parancsolni valami erős italt?
Olympia. Nyomorult ajánlat.
Kovács. Az ötlet nem az enyém. De jó. Ez elkábítja az embert.
Olympia. Talán mindjárt narkózis. Martír, aki előbb elaltattatja magát.
Kovács. Csak azért ajánlottam, mert csudálom, hogy így bírja ezt a
helyzetet.
Olympia. Amit ön most tesz, azt a balkáni hegyek közt megtehetné velem
egy fegyveres rabló. Ez nem piszkol.
Kovács. Na ennek igazán nagyon örülök. Érdekes, milyen bátran tud a
szemembe nézni.
Olympia. Hiába akarja folytatni a huszártisztet. Az nincs itt. Mi két
idegen új ember vagyunk: a merénylő és az áldozat.
Kovács. Egy órával ezelőtt szeretett.
Olympia. Nem magát. Őt.
Kovács. Lehet ezt külön választani?
Olympia. Igen.
_Kis szünet._
Kovács. Szeretném… pardon… illetve: az a másik… szeretné megkérni, hogy
üljön le.
Olympia. Ne udvariaskodjék. Ezt visszautasítom.
Kovács. Megkönnyíteném a helyzetét, ha goromba volnék?
Olympia. Igen. _Leül_. Kérem. Leültem.
Kovács. Vagyis még maradhatok egy kicsit.
Olympia. Ne gúnyolódjék, mert minden, amit teszek, nem én vagyok.
Kovács. Hát kicsoda?
Olympia. Egy rab, az ön hatalmában. Rabló. Pénzt vagy életet.