Olympia. Maga előtt most nincs kedvem hazudni. Úgy áll előttem, mint
holmi orvos vagy cseléd. Férjem halála óta volt egyszer valaki az
életemben.
Kovács. Kicsoda?
Olympia. Meg fog lepődni, mert felelni fogok erre a groteszk kérdésre.
Tudnia kell, hogy kinek merészelt ajánlkozni, Kovács úr. Engem egy
király szeretett.
Kovács. Egészen belesápadt.
Olympia. A nagy emlék. Most képzelje magát az én helyembe és nézzen le
ebből a magasságból – Kovács úrra.
Kovács. Igen.
Olympia. Ért engem?
Kovács. Értem. _Támadóan_. De akarom is. _Feléje mozdul._ Nem tágítok.
Ezen a világon semmivel nem fog elkergetni magától.
Olympia. Szegény paraszt.
Kovács _felkapja a fejét_.
_Szünet._
Kovács. Az vagyok. De éreztem a vérét lüktetni. Táncolt velem.
Olympia. Mert tiszt. Ha püspök volna, kezet csókolnék önnek.
Megcsókolnám a gyűrűjét, mint ahogy táncoltam az egyenruhájával. Nem
önnel.
Kovács _keserű gúnnyal_. És… ettől a pár kis csillagtól fénylett úgy a
szeme?
Olympia. Nem. _Bátran_. Érdekelt, mint egy érdekes népies típus.
Kovács. Nem igaz. Az érzékeit érdekeltem.
Olympia. Önnek most mindent szabad, mert siralomházban van. Az
érzékeimet? Egy ékszerboltban egyszer talán megőrülök és elrablok egy
követ. Vagy tán egyszer könnyelműen kivégeztetek valakit. Ezt el tudom
képzelni. De az érzékeim? Csak nem képzeli! Szegény parasztnak a
fantáziája.