Olympia. Hallgasson kérem. Józanul, most kikapcsolva kettőnk között
minden ostoba poézist és úgynevezett társalgást. Ez annak való, aki
közeledni akar a másikhoz.
Kovács. De én ismerem… ismerem önnek egy érzését.
Olympia _közbevág_. Azt épp most verem agyon, ebben a percben. Amíg
nagyra nem nőtt. Mert akkor visszaüt.
Kovács. Tehát szeret.
Olympia. Csak hogy lássa, mennyire vége van itt mindennek, még azt is
megmondom, hogy: igen. Én vágyat éreztem… és érzek ön után. De ez a vágy
vágy marad. Ennek a vágynak én majd ellátom a dolgát.
Kovács. De miért?
Olympia. Nem vagyok polgári nőstény. Felsőbb ember vagyok. Hiszek még az
élettani értelemben vett felsőbbségemben is. Én több vagyok, mint ember.
Mi kötelezve vagyunk így cselekedni, mikor egy piszkos világ
megbolondult körülöttünk.
Kovács. Még tegnap… lovon, mellettem… mikor rámszegezte a szemét… Még
most is… a szeme… mást mond.
Olympia. Énnekem így kell élnem.
Kovács. Tíz év óta!
Olympia. Tizenegy év óta.