A gazdag ember aznap nem jól érezte magát. Délelőtt automobilon Budán
járt, azután bement a börzére és beszélt hosszan egy magas, szőke úrral,
akinek keskeny, gyémántos csatt volt a nyakkendőjében. A gazdag ember
ezt a gyémántos csattot nézte behatóan és próbált valami összefüggést
találni a gyémántos csatt és az ő élete között, de ez körülményes és
fárasztó munka volt. Később a lépcsőházban egy karfadísz vonta magára
figyelmét, meg is állt előtte és később arra gondolt, hogy kivéteti
onnan a karfából és hazaviteti magának. Mégis enélkül ment haza,
megnézte az óráját és fürdőt rendelt. Egy teljes óráig lógott a
zománcköves kádban, langyos vizet és meleg vizet engedett bele felváltva
és a sok pénzére gondolt. Azon is csodálkozott, hogy vajjon nem
lehetne-e a bőrét valahol finoman, valami nagyon finom késsel fölvágni
és beengedni a langyos vizet a bőre alá, arra való tekintettel, hogy a
bőre és az izmai között nagyon hideg van. Határozottan, nagyon örülök a
pénzemnek, gondolta aztán. Aztán arra gondolt, milyen lehet az ember
agyveleje belül. Szürkés, nyirkos kocsonyát látott maga előtt, apró
likacsokkal, melyek nehézkesen nyildokolnak és lélegzenek.
Fürdő után a gazdag ember ebédelni kezdett. A levest nagyon jónak
találta, aztán elbusította az a gondolat, hogy milyen kár, hogy az ember
csak a szájával tud enni és csak a nyeldeklőjén van ízlőszerve, például
a szeméhez hiába nyomogatna egy darab húst, az nem érezne semmit a
húsból, sőt talán kellemetlen volna neki. Másrészt például az ízlőszerve
se érez már semmit abból a húsból, amit tegnap megevett. Sőt talán az,
aki tegnap evett, egészen más ember volt, nem is ő volt. Annál rosszabb.
Ebéd után feleségével enyelgett néhány percig. Ezúttal könyvekre és
drámákra gondolt, amiket fiatalkorában olvasni szokott, s néha még most
is, este az ágyban, színházak páholyából. Mindig kínosan és
kellemetlenül lepte meg, hogy az írók a szerelemből valami sajátságos,
gomolygó dolgot csinálnak, szorongásokkal és köddel. Holott nincs talán
világosabb és átlátszóbb s egyszerűbb törekvése az emberi kívánságnak:
hiszen oly pontosan meg lehet határozni, egyetlen pontra süríteni s ott
kögíteni azt a határozott célt, mely felé ezek a kívánságok irányulnak s
tökéletes és abszolut kielégülést nyernek. Soha még ebéd után nem volt
benne olyan határozottan bizonyos, hogy jóllakott, mint ez enyelgések
végeztével. Igen, ha még távoli ködfoltokról, vagy a tengerfenék
növényvilágáról beszélnének, s ott használnák a misztikum szavait, azt
még lehetne érteni, – mert a távoli ködfoltokat s a tenger fenekét
igazán nem ismerik jól az emberek. De a szerelmet nagyon jól ismerik.
Eszébe jutott, hogy ő már sokszor gondolt erre.
Valamit elfelejtettem, amit nem is tudtam soha, tette hozzá magában. De
én már régen éreztem, hogy valami kikivánkozik belőlem. Csakugyan úgy
érezte. A mellében zavaros feszülések voltak, mintha buborékok volnának.
Mintha a tüdejével evett volna valamit, amit nem tudott most
megemészteni. Az arcát is külön érezte, mint egy lárvát. Eltünődött és a
tükör elé ült.
Nézte az arcát. Hja, – mondta – ezen nem lehet változtatni. Minden
rendben lett volna, az orra nem tetszett csak, és eszébe jutott a
kozmetikus, aki megigérte, hogy majd megcsinálja. Igaz, az nem jelent
majd sokat. Szemei körül nyomogatta a bőrt és hirtelen nagyon
kivánkozott rá, hogy valami más kifejezést adjon az arcának. De nem
sikerült. Csakugyan, merev lárva, gondolta. Ha meghalok, kicsit puhább
lesz. De nem, meghalni nem jó, mert abból valami zavaros és kellemetlen
ködöt csináltak az emberek. Most már bizonyosan tudta, hogy valamije
hiányzik. Nagyon szerette volna tudni, mi az, hogy kiszámíthassa,
mennyibe kerül. Valószínű volt most már, hogy nem az arcából hiányzik ez
a valami – de talán belül van a hiba. Vagy a szemek körül. Mindegy.
Fölkelt és átment a dolgozószobájába. Egyszerre elkezdett énekelni.
Csodálkozva hallotta meg a hangját, régen nem hallotta már, különös és
idegenszerű volt. Abba is hagyta hamar, mert nem okozott semmi
könnyebbülést. Valószínüleg a gyomromat rontottam el, határozott végre.
Most megint egy másik szobába ment át és egy papiron pénzt számolt. Sok
pénz, gondolta, jó sok pénz. Szent isten, ha nem volna. Eszébe jutott
egy bank, ahova telefonálni kell valami papirok miatt. Telefonált.
Azután átment egy másik szobába.
Nagyon jó idea – gondolta hirtelen. – Nagyon jó. Holnap elutazom
Gorgonzolába. Gorgonzolában megveszem azt a villát.
Csengetett.
– Csomagolj… – mondta az inasának.
Szekrényéhez ment, ő maga segített az inasnak. A batiszt-ingeket
gondosan rendezte el egy sűrü bőrönd fenekén. Nagyon jó, nevetett fel
vidáman. Nagyon jó. Azután még arra gondolt, hogy Gorgonzolában egy régi
ház tetején két macskát látott valamikor a kémény mögött. A ház előtt
rostély volt és távolabb két nyesett jegenye. Azt is megnézem – mondta
még elgondolkodva. A szekrényhez ment, bezárta, rátolta a reteszt.
Megint gondolkodott, egy ráncot igazított el a szőnyegen. Az ajtóhoz
ment, óvatosan kinyitotta, kinézett az előszobába, visszafordult,
óvatosan becsukta megint, íróasztalához lépett, kinyitotta a felső
rekeszt, kivette belőle és főbelőtte magát.