(Történik az előre megállapított helyen, dr. Szamár lakásán.
Megjelentek: Dr. Szamár és Pofa Pál, az egyik; Kraki és dr. Kuss a másik
fél részéről.)
Dr. Szamár: Uraim, azt hiszem, elkezdhetjük a tárgyalást. Az eset,
szerintem, egészen világos. Felünk nyugodtan üldögélt a kávéház
terraszán, ujságot olvasva, amikor az önök fele, Perec úr, váratlanul
arra jött és könyökével meglökte felünket. Felünk megfordult és ezt a
kifejezést használta: »Na…!« Egészen természetesnek találom, hogy önök
felükre ezt a hangot sérelmesnek találják és a magunk részéről
kijelentjük, hogy hajlandók vagyunk a legmesszebbmenő elégtételt
megadni.
Pofapál: No ná, nem adjuk meg. Majd félünk.
Dr. Szamár _(folytatja)_: A feltételeket, természetesen, önök szabják
meg. Jelzem, hogy el vagyunk készülve a legsúlyosabb ajánlatra. Mi igen
jól tudjuk, mi a kötelességünk oly társadalmi körök magaslatán, ahol a
becsület egyetlen kincsünk, melynek kényes szövetét egyetlen szó, durva
hang is bemocskítja.
Pofapál: Na ná! Vagy úri ember az ember, vagy mosogatórongy.
Kraki _(köhög)_: Tehát kérem. A dolog természeténél fogva és tekintve az
izé… sértés minőségét… ööö… feltételeink…
Pofapál: Na, csak nyomja ki öreg.
Dr. Kuss _(könnyedén)_: Azt hiszem, felünk megelégszik kétszeri
golyóváltással, tíz lépésről, öt lépés avance. _(Könnyedén.)_ Aztán
persze kard… lovassági kard… nehéz… _(könnyedén)_… végkimerülésig…
_(könnyedén)_… vagy még tovább… ahogy tetszik… _(legyint)_.
Kraki: Mi adhatunk maguknak. Nekünk van szívünk. Ne mondják, hogy
smucigok vagyunk.
Dr. Szamár _(fagyosan)_: Hát kérem. A lovassági kardot elfogadjuk, hanem
persze, bandázs nélkül. Mert a becsület, uraim, olyan dolog, amivel nem
szeretek tréfálni…