Erre hosszú vitatkozás indult meg Sörluk és a fiatal ál-holttest között,
melyből csak a hírneves detektív metsző »well« kiáltásait vehettük ki
tisztán. A fiatal holttest dühösen vonogatta vállait, melyeket Sörluk
vasmarokkal szorított össze. Végre előkerült a rendőr is, akinek Sörluk
átadta a fiatal holttestet.
– Vigye ezt az embert a vegytani intézetbe, – szólt a nagy detektív – és
mondja meg ott, hogy tegyék salétromsavas hipermangánba. Ha csapadék
képződik, vizsgálják meg lakmusz-papirral, ha a lakmusz elkékül, akkor
ez az ember veszélyes gonosztevő, aki betörés és házasságszédelgés miatt
már többször büntetve volt.
A rendőr nyakoncsipte a fiatalembert, aki dühösen rugdalózva ordított,
hogy őt összetévesztik valakivel, hogy ő meg van halva és hogy legalább
ne csiklandozzák, mert attól neki nevetnie kell. Sörluk nyugodtan lépett
hozzánk és kezet fogott velünk.
– Nos, – kérdeztem izgatottan – hogy menekültél ki a biztos
halálveszedelemből, melyben életed keresztben kettérepedt hajszálon
függött?
– Miféle halálveszedelem? – kérdezte ő bámulva.
– Well, amiről a mult folytatásban volt szó… Látom már – tettem hozzá
szemrehányóan – megint nem vetted meg a mult folytatást… Majd megint
haragudni fog a kiadó…
Ebben a percben hátunk mögött hangos és zavart kiabálás támadt. Az
előbbi rendőr még mindig ott állt a sarkon és ijedten nézte a kezei közt
hadonászó embert, aki egyszerre csak porladozni kezdett, szétesett. Húsa
barna homokszemek alakjában lepörgött róla és úgy maradt, csontváznak.
Csontkarjaival dühösen kaszálta a levegőt még egy-két másodpercig, aztán
az is összement, eltűnt és a rendőr kezében csak egy régi mellény
maradt. Ezt mérgesen vágta a földhöz és Sörlukra támadt.
– Csapja be az úr az öregapját! – kiabált a rendőr. – Hiszen ez az ember
egészen becsületesen meg volt halva. Mit akar vele?
Néhányan csoportosulni kezdtek már körülöttünk és kiváncsian várták a
fejleményeket. Sokan nevetni kezdtek. – Ujjé, Sörluk! – hallatszott
egyszerre a fejünk fölött – és feltekintve, egy karcsú monoplánt
pillantottunk meg. A monoplán vigyorogva lebegett fölöttünk és hirtelen
nekiiramodott.
– Utána! – ordította Sörluk hűvös mosollyal. – Utána! Ez Bleyweisz, a
nyomorult cinkos!
A sarkon túl monopli-állomás volt: Sörluk odarohant. Az egyik monopli
üres volt: soffőrje békésen aludt a bakon. Sörluk felrázta és dupla
pénzt igértünk neki, ha utoléri Bleyweiszt. A monopli döcögve indult meg
és jó tíz percig eltartott, míg Egyiptomba értünk. Végre a Cheops
piramis fölött megpillantottuk Bleyweisz gépét.
– Jobbra, a Szaharába! – ordította Sörluk a soffőrnek.
Öt perc mulva a Kancsincsinga tetejében megbotlott Bleyweisz gépe és
csak sántikálva tudta folytatni útját. A távolság egyre kisebbedett: a
Csendes-óceán fölött már alig volt Bleyweisz száz méternyire.
Keresztülvágtattunk Kínán és ekkor szerencsés fordulat könnyítette meg a
nagy detektív munkáját. Bleyweisz gépe beszorult a Balti-szorosba és
nyerítve, prüszkölve megállt. Bleyweisznek éppen annyi ideje maradt
csak, hogy fejest ugorhatott a Fekete-tengerbe: – Sörluk gyorsan
kifizette a soffőrt és a menekülő cinkos után vetette magát. Sietve
sülyedtek lefelé.
Egy korall-szigetnél egyszerre megfordult Bleyweisz és szembeugrott a
nagy detektívvel.
– No! – mondta – hát most csevegjünk. Mi van a számlával?
– Nézze, Bleyweisz úr, – magyarázta a nagy detektív – itt csak nem
fogunk vitatkozni. Jöjjön, üljünk be valahová egy feketére.
Éppen a fenéken voltak már. Bementek egy kivilágított kagylókávéházba és
két csésze fekete tenger mellett lebonyolították ezt a nyavalyás
regényt.
– Nézze, Bleyweisz úr, – mondta Sörluk – értse meg a helyzetemet. A
reputációmról van szó. Nekem nincs meg az a pénz. Nekem van tíz korona.
Én odaadom magának azt a hat koronát és a feketéjét is kifizetem, ha el
engedi fogni magát.
Bleyweisz jegyzőkönyvet vett ki zsebéből és hosszas számítás után
savanyuan nézett a nagy detektívre.
– Hát micsináljak? De ezzel nincs befejezve az ügy. Magának el kell
fogni a Rombach-streeti gyilkost.
– Fogja a Kozarek. Maga lesz a Rombach-streeti gyilkos. Én leszek a
Rombach-streeti gyilkos. Senki se lesz a Rombach-streeti gyilkos. Ki
fogom mutatni, hogy nem is történt gyilkosság. Hiszen úgyis én találtam
ki az egészet.
Már éppen el akartak menni karonfogva, mikor Bleyweisz egyszerre megállt
és meghökkenve ütött fejére.
– Hopp! és mi lesz a tüdőcsúcsokkal?
– Miféle tüdőcsúcsokkal?
– Hát elfelejtette a saját regényének a címét?
– Mi az?
– »A lefürészelt tüdőcsúcsok.«
– »Lefürészelt tüdőcsúcsok«?! Micsoda gondolat! – kiáltott Sörluk és
megbotránkozva csóválta fejét. – Hogy lehet valakinek lefürészelni a
tüdőcsúcsát? Ez is csak ilyen őrült ponyvászoknak juthat eszébe, akik
ezeket a komisz detektívregényeket írják.