Mialatt ezek történtek, én Bleyweiszszel eljutottam a Rombach-streeti
ház elé, ahol nagy csődület várta már a második emeletről jövő hireket.
Felmentünk a 12. számú ajtóhoz. Nagynevű mesterem, Sörluk módszerét
utánozva, megszagoltam az ajtót és górcsővel megvizsgáltam egy
szobalányt, aki az ajtó előtt állt, azután a szobalányt is megszagoltam.
Semmi gyanusat sem találtam. Csengettünk.
Egy magas, kissé sápadt fiatalember nyitotta ki az ajtót.
– Ez a tizenkettes szám? – kérdeztem.
– Igen.
– Sörluk megbízásából a rendőrségtől jöttünk. A Rombach-streeti
gyilkosságról van szó.
– Mivel szolgálhatok?
– A holttestet szeretnők látni.
– Legyen szerencsém, – mondotta a fiatalember udvariasan meghajolva – én
vagyok az.
Kissé bután néztem rá, azután Bleyweiszre. Azon törtem a fejem, mit
tenne ilyen esetben Sörluk. De semmi sem jutott eszembe, tehát követtem
a fiatal holttestet, aki előre engedve, bevezetett a szobába.
– A gyilkosság már két napja történt, – magyarázta szeretetreméltóan –
tegnap boncoltak, de semmit sem lehetett megállapítani. Ma reggel
kénytelen voltam összepakkolni és föloszlásnak indulni.
És feltürve kabátujját, mutatta a könyökén, hogy már zöldül a hús.
– A tüdőm még bírja, hehehe – nevetett kedélyesen és egyik hüvelykujját,
mely már foszlani kezdett, leszakítva a papirkosárba rázta, – a tüdőm
még bírja, de a zsigereim csupa víz már. Aztán a gégémet is kezdik
csiklandozni a baktériumok, nyikk! – és nevetve vakaródzott.
Éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem jutott eszembe, mit csinálna
ilyen esetben Sörluk. Bleyweisz élesen nézte a jelenetet, aztán nyájasan
így szólt:
– Talán mennénk egy kicsit a friss levegőre.
– Kérem, kérem, legalább kiszellőzök – ugrott fel a fiatal holttest.
A szűk és sötét utca végében egy magános gázlámpa égett.
Bleyweisz hirtelen oldalt rántott engem és izgatottan súgta a fülembe:
– Nekem az egész dolog gyanus. Ez az úr nem lehet a holttest.
Ránéztem, de nem értettem.
– Nos, – folytatta hevesen – érdekes megfigyelést tettem. Ez az ember
jár és beszél. Már most figyeljen, kérem, a következtetésem észmenetére:
egy holttest nem járhat és beszélhet!
– Peeersze! – kiáltottam fejemre ütve, melyben egyszerre világosság
gyult. –
Mindjárt éreztem én ezt!
Az ál-holttest felé fordultam, mely kissé távolabb tőlünk, a gázlámpa
alatt állt és pénzt olvasott.
Felé ugortam, mire el akart rohanni. Akkor eléggé érdekes dolog történt.
A gázlámpa megrázkódott, lehajolt és megragadta a szélhámos
nyakcsigolyáját.