A távol ködéből egyszerre, mint egy jelenség, meredt ki tíz óra felé egy
érdekes és sajátos építmény: a Baross-bálvány, a bennszülötteknek, úgy
látszik, valamelyik fetise. Merev, formátlan idomaival, kidülledt
szemeivel valami borzongatóan idegenszerű hatást gyakorolt. A
bennszülöttek egy régi papja, Tehet-Ségh-Telen csinálta, a nép, úgy
látszik, nagy tiszteletben tartja; a körülötte heverő csontok és
szalámi-hajak, szivarvégek tanuskodnak ama vér- és füstáldozatokról,
melyeket e bálvány tiszteletére rendez a vadregényes babona.
Derült időben siklott a Villamos be a Rákóczi-öbölbe. Már-már úgy
látszott, minden veszély és balsors nélkül érik el az Erzsébet-szorost,
amikor, szemben a Hauer-romokkal, hirtelen robajszerű zúgás töltötte be
a levegőt.
– A ponyvát! – kiáltott a tábornok. – Ez a Fecs-Ken-Deő orkán!
De nem fejezhette be szavait. A következő percben zuhogó vízszilánkok
kavarogtak szemeik előtt. Borzasztó kiabálás, tolakodás támadt: mindenki
életére gondolt csupán. A nyitott ablakon keresztül ellenállhatatlan
erővel zúdult be a halálos, kérlelhetetlen zuhatag.
A tábornoknak még volt annyi ideje, hogy elmondhatta Pussnak, miről van
szó. E vidéknek borzasztó elemi csapása az itt Ucca-Fecs-Ken-Deőnek
nevezett vízzuhatag, mely egészen váratlanul tör elő néha valahonnan és
vakon, vadul lerombol mindent, ami útjába kerül. Gyakran egész
Villamosokat sülyeszt el, utasokkal együtt.
Puss előrángatta a ponyvákat és hozzáfogott, hogy sátort feszítsen ki
belőlük. De ekkor egy kéz érintette vállait. Megfordult. Két sötét,
hideg, kegyetlen szem meredt reá a homályból. Hűvös borzalom futott
végig tagjain. És ekkor tompa, szívremegtető hang támadt a sötét háttér
felől.
– A jegyeket!