Puss és a tábornok hirtelen átvetették magukat a támadók kordonján és a
korzó partja felé igyekeztek.
Borzasztó látvány tárult elibük. A Klub-indiánok ádáz dühhel nyargaltak
egymásra a szorosban, nők és férfiak, nemzeti viseletben, őrült
kavargásban tomboltak a szédítő forgatag közepett. Túlnan a Kolegerszky
wigwamot is megszállva tartották a vadak: tollakkal, madarakkal és más
lim-lommal diszített fejdíszben, láncokkal és gyűrükkel fülükben és
orrukban, ültek a nők és sötétbarna, gőzölgő folyadékot ittak villogó
szemekkel, vad hahota kíséretében. Egy emelvényen őrült hangzavarban
szilaj csatadal szólt: a »Sorrentói emlék« című nemzeti dal rémes
akkordjait hozta feléjük a szirokkó. Ugyanez a dal szerepelt az összes
bennszülöttek könyökén, kinőve.
– Itt nem mehetünk át – mondta elsápadva Puss. – Valamit ki kell
találni.
– Pedig nincs vesztegetni való időnk – felelt a tábornok sötéten. –
Tennünk kell valamit. Van nálad kés?
– Mi a terve?
– Alagútat ásunk a szoros fenekén és azon keresztül jutunk át a tulsó
partra. Kövess.