(Melyben a hajótörött Krausz kivetődik a partra és meggyőződik róla,
hogy lakatlan szigetre került.)
A távolból sötéten és szikáran meredt felém egy rengeteg tömeg
körvonala: valami sziklafoknak néztem. Csakhamar odajutottam és kezem
egyenletes, pázsitnemű fűszálakba kapaszkodott bele. Kimásztam és
végigfeküdtem a parton. Elaludtam és ebben a helyzetben töltöttem az
éjszakát.
Másnap reggel a kelő nap ébresztett fel, talpraugortam és első
pillantásom a vizekre esett, hogy látom-e még a propeller-fregattot. Ó
igen, láttam még: véghetetlen messzeségben, elérhetetlen távolságban
lebegett a láthatáron, már majdnem a budai part mellett volt. Fedélzetén
megpillantottam a kapitányt, amint balszeme fölött éppen egy mitesszert
nyomott ki, és zápfogával bajuszáról lerágott egy sörtét. Búsan
integetett felém, és odasugott nekem, hogy nem vittem-e magammal
véletlenül a rumosüveget.
Szomoruan fordultam meg és elindultam, hogy megismerjem a vidéket. Már
néhány lépésnyi út meggyőzött róla, hogy tropikus, egzotikus növényzetű,
valószínüleg afrikai vidékre kerültem. Különös, egzotikus virágok,
óriáspálmák, rengeteg, páfrányszerű erdőbe fogadtak mindenfelé. A
legkülönösebb az volt, hogy a virágokat nem lehetett letépni: szívósak
és nyúlósak voltak, mintha vászonból lennének és a szárukon végig gummi
volt. Mikor az egyiket megfogtam, utána festékes volt a kezem.
Mindig csodálatosabb, tarkább növényzet vett körül. Egy órai út
meggyőzött róla, hogy szigeten vagyok, egészen kerekalakú, különös,
lakatlan szigeten, melynek közepéből kerek, lapostetejű fennsík mered
ki, rengeteg erdőséggel és tropikus növényzettel borítva. Állatokat
eleinte nem láttam. A part hosszában gátszerű töltés húzódott végig,
körül az egész szigeten: e töltés hosszában mohhal bélelt barlangokat
láttam, amint elhaladtam előttük.
Törtem a fejem, mely vidékére a világnak vetett ki végzetem. Földrajzból
csak a Kalahári-szigeteket ismertem: úgy emlékeztem, hogy ott pingvinek
vannak. De nem tudtam, hogy kinéz egy pingvin. Az egyik barlangból
egyszerre borzasztó ugrással barna, hegyesfejű fenevad vetette rám
magát: nyakamba harapott, hogy felordítottam. Azonnal felismertem a
Bolhus Budapestus nevű állatot: még volt annyi időm, hogy a kezemben
hordott Hangay-kötettel fejbeüthettem: a Bolha széthasadt koponyával
zuhant a földre.
És ekkor, egy fordulónál hirtelen óriási, fényes gömb ötlött szemembe,
amely a domb lejtős oldalából látszott kigömbölyödni. Vele szemben a
domb túlsó partján óriási, hegyes dárda állott ki tíz méternyire a
talajból.
Most megértettem mindent és szívemet kétségbeesett tompaság töltötte el.
Igen, szigeten voltam: egy megfeneklett szárazföldrész felszínén, mely
valamikor, diluviális időkben ittragadt s a víz nem tudta magával vinni.
Amelyet a tudósok női kalapnak neveznek.