(Melyben az ifju Krausz bent van a vízben, némi megfontolás után kijön
belőle és szerencsésen megmenekül.)
Rettenetes érzés volt. Azonnal tisztában voltam vele, hogy életemnek
fordulópontjához érkeztem. Olyan dolog történt velem, amire nem
számítottam, s amit nem éreztem még soha: egész testem, a szó
legszorosabb értelmében, _nedves lett_. Ez a különös folyadék, melyet
eddig csak atyám tejeskannáiban láttam, s melyből itt annyi volt:
belefolyt zsebeimbe és mindenütt hozzámért, akárhogy lökdöstem el
magamtól. Körülöttem, mint már említettem, bőgtek a vizek, és a hullámok
oly magasra ugrottak fel, mint egy torony, különösen, ha tekintetbe
vesszük, hogy egy torony egyáltalában nem ugrik.
Kétségbeesetten gondolkozni kezdtem, s eszembe jutott, hogy De Foe
szerint én most úszással mentem meg életemet. Hogy úszni hogyan kell,
azt tudtam. Egyszer atyám boltjában, egyik tejeskannában láttam egy
svábbogártól: gyorsan mozgatta a lábait és közben büdös volt. Nem
fontolgattam tovább, gyorsan mozogni kezdtem: a többiről nem kellett
gondoskodnom.
De már az első mozdulatnál irtózatos rémület fogott el. Kitűnt, hogy nem
nyujthattam ki lábaimat, – mert azok beleütköztek valami keménybe, ami
sáros volt. Kezeimet próbáltam kinyujtani: de azok is beleütköztek. A
következő percben a hasam is beleütközött.
Rettenetes pillanat volt. Hiszen, villant át agyamon, ha folyton
beleütöm a lábamat és kezemet, sőt hasamat a fenékbe, akkor nem tudok
úszni, és ha nem tudok úszni, menthetetlenül elpusztulok. Végem van.
Buzgó fohászt küldtem a mennyek urához, aki meghallgatta szavamat. Rövid
félórai kapálódzás után egy sötét tárgyat láttam úszni felém a vízen:
valami deszkaféle lehetett, és aggódva vártam, elég lapos lesz-e, hogy
ráülhessek. Az ég meghallgatta könyörgésem: Hangay Sándor összes
költeményei voltak egy kötetben, ára 2 korona.