(Melyben Robinson Krausz berendezkedik a hosszú egyedüllétre, és házat
épít.)
Leültem a sziget egyik felére és kalapommal letakartam a másikat:
kinyujtottam lábaimat is, melyek valamibe beleütköztek, amire fel is
raktam őket: – tekintve, hogy kissé rövidlátó vagyok, lábaim végét már
nem vehettem ki tisztán; a messzeség ködébe veszve folytak be azok a
vizek láthatárának vonalába és így igazán nem tudhattam, mi az, amire
rátettem őket.
Közben eszembe jutott keserű sorsom és két nehéz könnyet töröltem ki
orromból, míg egyszerű, gyermeki lelkem keseregve idézte vissza a multak
boldog ábrándjait.[1]
– Ojvej, ojvej, uu-u-u! – siránkoztam, az annyira kedvelt pesti
automobilok tülkölését negélyezve. – Miért hagytam el szüleim házát, ősz
atyám szelid feddő pofonjait. Most itt vagyok, távol idegenben, mindenki
a maga szerencséjének kovácsa, égre követ ne dobj, mert magad esel bele,
mindenütt jó, de legrosszabb otthon.
– Miért tetszik úgy jajgatni? – kérdezte egy hang mögöttem.
– Hát ne jajgassak, – mondtam dühösem – most itt vagyok egy teljesen
elhagyott szigeten, egyedül, mutterzéle egyedül, mindenkitű felasszn. És
még azt mondja, hogy ne jajgassak.
– Hát hogy akar maga egy Robinson lenni? – folytatta a hang. – A
Krepecné zsúrján akar maga egy Robinson lenni? Vagy vasárnap este a
Buzalka tánc- és illemteremben akar maga egy Robinson lenni? Vagy
premierelőadás után a szinházi ruhatárban akar maga egy Robinson lenni?
Az persze, hogy egy Robinsonnak egyedül kell lenni. Azért Robinson.
– De mit csináljak? – kérdeztem.
– Először is: ne törje a fejét. Azért vagyok én itt. Én a »Robinsonokat
Kellékekkel és Kannibálokkal Felszerelő Részvénytársaság« képviselője
vagyok. Van szerencsém a következő cikkeket ajánlhatni.
Ezzel a hang kinyujtotta kezét és egymásután rakta elém a tárgyakat,
amiket megnevezett.
1. _Egy teljes Robinson-öltözet 25 évi jótállással_. Nyers szőrkucsma,
húscafatokkal, kitünően félreszabott macskabőr kabát, rozsdás vasdarabok
gomb helyett, cérna helyett dróttal varrva, modern Robinsonnak
nélkülözhetetlen.
2. _Egy pár elegáns fakéregcipő_, gombócnagyságú rücskökkel, mohhal
bélelve. Tessék a cégre vigyázni, nemtetszőért visszaadjuk a pénzt.
3. _Egy doboz válogatott, kutyazsírban áztatott homok_ mosdásra. Eredeti
csak a »Yes« szócskával.
4. _Egy szabályozható barlanglámpa_, szárított agyagutánzat, elrejtett
villamoségővel, égés közben eredeti faggyubűzt áraszt, kívánt
mennyiségben.
5. _Egy automatikus pók_, mely a sarokban helyezendő el, nyomásra
lemászik és az illető Robinsonnak a kezéből eszik. Egyszerre több legyet
nem kell adni, mert elromlik a szerkezet. Ugyanez szabad zárral, bármely
színben, tucatonkint olcsóbb.
6. Egy mércével ellátott lábnyomkutasz, mellyel a homokban azonnal
felismerni a meztelen kannibállábnyomot. Ugyanez…
– Megálljon! – ordítottam közbe. – Micsoda lábnyomokról beszél itt maga?
– Hát mit akar uraságod, – dühösködött a hang – hát meddig akar itt
maradni? Egy Robinsonnak egyszer csak muszáj kannibállábnyomokat
találni. Igen ajánlom ezt a vörös lábnyomot, tucatonkint…
– Hagyja abba, – mondtam – nekem nincs pénzem.
– Ne tessék aggódni, – mosolygott szivélyes kézdörzsöléssel a hang – már
elküldtük a számlát a kedves tatának.
– _Szent Jeromos!_ Hát mi lesz velem?
– Urasága itt fog robinsonkodni, míg nem jön valami kannibál.
– De mit csináljak én addig?
– Tőlem kérdi? Hát elmélkedni fog. Az ember ilyenkor elmélkedik.
– Mirül elmélkedjem?
– Tudja mit, – mondta a hang, zsebrevágva az árjegyzéket, fejére csapva
a kalapot és begombolva a kabátját – elmélkedjék, hogy mért választották
be Róka Pált a Petőfi-társaságba. Ajánlom magamat, legyen máskor is
szerencsénk.
Ezzel a hang el is tűnt.