(Melyben bennfoglaltatik, mint hagyta el szülői házát a fiatal Krausz, s
mint ismerkedett meg a propeller-kapitánnyal, és a hajótörés.)
Egy napon lejött az emeletről Brechmittl s ekként szólított meg:
– Te srác, gyere stülni.
(»Stülni« óportugál nyelven – járkálni, járni, járókálni, járadozni.
Ballagi, Nagy Szótár.)
Kisétáltunk a Dob-utcába, ahol azután a fiatal Brechmittl elmondta, hogy
le akar menni a Dunapartra, ahová tudja az egyenes utat. Bennem
egyszerre feltámadt régi ábrándom, melyet Brechmittl hajhúzással és
fülcibálással még csak jobban szított. Nem tudtam ellenállani részint a
vágynak, hogy álmaim tárgyát, a nyilt vizet végre megláthatom; részint
pedig Brechmittl mancsának, mellyel elől a hajamat fogta.
(»Mancs« óportugál nyelven: Manche, manches, csatorna, csatornázni,
csatorázni, csatákozni, csatos cipővel lóbálni, lófrálni, lóbak. Átvitt
értelemben: erdei nyünyüke, papi gefrence, valakivel gefrencét ugratni,
becsapni; gőzturbina. Ballagi, Nagy Szótár.)
Elhatároztam, hogy elhagyom szülői házamat: ifju, bohó fejjel
belerohantam a világba. Vajh sokszor megbántam azután, mindenki a maga
szerencséjének kovácsa, más kárán tanul az okos, tiszteld életedet, hogy
hosszú apád és anyád legyen a földön.
Nagy kóborlások után végre leértünk a _Dunapartra_ és én
megpillanthattam a végtelen, tajtékos vizet, melyet azonban inkább
találtam tajtékosnak, mint végtelennek. Lent a hajóállomáson nagy
sürgés-forgás volt, a karcsu, héttonnás propeller-fregatt ott
himbálódzott már láncain.
– Jerünk a fedélzetre, – mondotta nekem Brechmittl – most még nem kell
fizetni, aztán gyorsan leszaladunk, mielőtt megindul.
És a csalfa álbarát hátbavágásokkal felcsábított a propeller-fregatt
fedélzetére. Bámulva néztem a tárgyakat és bámészkodás közben nem vettem
észre, hogy Brechmittl eltűnik oldalam mellől. Heves, éjszaki szél
fujdogált. Megfordulva, egyszerre csak kifeszített, négyszögletes
vásznat pillantottam meg, mely a kéményről lelógó madzagra volt erősítve
s melyet a szél feszesre duzzasztott ki.
– Felhúzták a vitorlákat! – kiáltottam ijedten. – Itt maradtam a hajón!
Egy hosszú, vékony ember állt mellettem. Azonnal megismertem a
kapitányt. Kissé csodálkozva nézett rám.
– A vitorlákat? – kérdezte. – Mer’ ha ezt a zsebkendőt tetszik gondolni,
amit szárítani…
– Kapitány úr! – vágtam közbe. – Nem látja, hogy feszíti vitorlánkat a
szél?
– No ja, már látom, hát persze – mondta bizonytalanul. – Tudom én, mi
egy hajó! Hát igazán azt tetszik gondolni, hogy ez egy vitorla?
– Természetesen.
– Akkor jó – kiáltott, és büszkén vágta ki mellét. – ’Sz én is mindig
azt mondom, de nem hiszik. _Parolát_, fiatal barátom. Vén tengeri medve
üdvözli ifju kartársát. Ön megért engem. Igyunk egy pohár bagót és
maradj itt, fiatal fóka, tudod mit, nem is kell fizetned az ötvast.
Hollá, hollá, fel a vitorlákkal, ki a vízre, a vízre!
És karjára kapva, nagyokat táncolt örömében. Közben erős füttyentés
hallszott és a hajó megindult.
A kapitány rumot hozatott és leülve a fedélzeten, régi viselt dolgairól
mesélt nekem, hajótörésekről, viharokról, hajókról: – borzongva
hallgattam elbeszélését.
Igy utaztunk sokáig a part hosszában, azután beljebb merészkedtünk. A
kapitány azonban kissé sokat talált inni a rumból, s este, mikor
elváltunk, a lépcsőn lefelé menet egyszerre éles rázkódás rántott ki
szobámból. Felugrottam és lerohantam a fülkébe, ahol elterülve láttam
feküdni a kapitányt.
– Mi az? – kiáltottam rémülten.
– Bevertem a fejem, – nyögte ő – léket vertem ebbe a koszos fejembe.
– Léket? – kiáltottam rémülten. – De hiszen akkor sülyedünk.
Bután nézett rám.
– Gondolja? – kérdezte.
– Hát nem tudja, kapitány úr, hogy ha a hajó valahol léket kap, akkor
elsülyed?
– Akkor is, ha a kapitány kapja a léket?
– A kapitány és a hajó: egy.
Gondolkozott.
– Mit csináljunk? – kérdezte.
– Azonnal be kell ugornunk a vízbe, hogy úszással próbáljuk megmenteni
életünket.
– Beugorni?
– Igen. Először a kapitány úr, azután én.
– Nem! – kiáltotta tisztán csengő hangon a kapitány. – Akkor rosszul
ismer engem. Egy kapitány utoljára hagyhatja el csak a hajóját, bár ott
kelljen pusztulnia is! Csak ugorjon maga. Bátorság, bátorság!
És nagyot lökött rajtam. Mit volt mit tennem, belevetettem magam a bőgő
vizek közé, melyeket inkább vizeknek, mint bőgőknek találtam.