Tompán és sulyosan dübörögnek a halottas-szekerek Páris utcáin végig.
Hat szekér viszi naponta a bort La Guillotine számára. Minden mohó és
telhetetlen szörny alakja, melyet emberi képzelet csak kieszelhetett,
beleolvadt ebbe az egybe, a guillotineba. És mégis nincsen
Franciaországban, klimájának és talajának nagy változatossága mellett
is, egy füszál, egy levél, egy gyökér, egy ág, egy borsszem, mely
természetesebb körülmények között érett volna meg, mint ez a borzalom.
Taposd szét az emberiséget még egyszer hasonló kalapácsütésekkel és az
ismét ugyanazt az eltorzult alakot igyekszik fölvenni. Vesd el ismét a
sóvár kicsapongás és zsarnokságnak ugyanazt a magvát és bizonyára ismét
ugyanazt a gyümölcsöt fogja teremni.
Hat szekér dübörög az utcákon. Idő, hatalmas tündér, változtasd vissza
ezeket ismét azzá, amik voltak és ismét korlátlan fejedelmek
diszkocsijai, hübérurak fogatai, festett arcu Jezabelek diszruhái,
templomok, melyek nem az Ur házai, hanem latrok barlangjai és milliónyi
éhező paraszt kunyhóivá változnak ismét! Nem; a hatalmas tündér, aki
magasztosan viszi végbe a Teremtő által megállapitott rendet, nem
változtatja vissza az alakjukat.
– Ha Isten akarata változtatott erre az alakra, – mondják a bölcs arab
mesék jóslói az elvarázsoltnak, – maradj ugy! De ha ezt az alakot csak
muló igézet által kaptad, akkor vedd föl ujra előbbi alakodat!
Változatlanul, reménytelenül dübörögnek végig a szekerek.
Mikor ennek a hat szekérnek komor kerekei fordulnak, ugy látszik, mintha
hosszu, görbe barázdát vonnának az utcán a nép között. Arcok hantjait
veti erre és arra az oldalra és az ekék nyugodtan haladnak előre. A
házak rendes lakói annyira megszokták a látványt, hogy némely ablakban
nem állanak emberek és másutt a kezek foglalkozása sem szünik meg,
mialatt a szekerekben levő arcokat nézik. Néha látogatója van a lakónak,
hogy a látványt szemlélje; ilyenkor aztán mint valami gondnok vagy
hivatalos magyarázó, ujjával mutat erre, majd arra a szekérre, és ugy
látszik, hogy azt mondja el, hogy ki ült benne tegnap vagy tegnapelőtt.
A szekérben ülők közül néhányan ezt és más jelenséget, utolsó utjukban,
közönyös, merev szemmel nézik; mások még érdeklődnek az emberek és az
élet iránt. Néhányan lehorgasztott fővel ülnek; mások pedig külsejükkel
törődnek és ugy tekintenek a tömegre, mint ahogy azt szinházakban vagy
képeken látták. Sokan szemüket behunyják és gondolkodnak, vagy kóborló
gondolataikat igyekeznek összeszedni. Egy félig őrült külsejü, nyomorult
teremtés a halálfélelem és rettegéstől annyira megtörött és
megrészegedett, hogy énekel és táncolni akar. Egyetlenegy sem folyamodik
a nép részvételéhez sem mozdulattal, sem pillantással.
Néhány lovasból álló őrség veszi körül a szekereket és gyakran fordulnak
az arcok feléjük és kérdezősködnek. Ugy látszik, hogy a kérdés mindig
ugyanaz; mert a válasz után a nép a harmadik szekér köré tódul. A szekér
melletti lovasok kardjukkal gyakran mutatnak egy férfira. Mindenki tudni
akarja, hogy melyik az; lehajtott fővel áll a szekér hátuljában és
társalog egy leánnyal, aki mellette ül a szekérben és kezét fogja. Nem
kiváncsi és nem törődik a körülötte levő jelenettel, csak a leánnyal
beszél mindig. A hosszú Saint Honoré-utcában néha kiáltás hallatszik
ellene. Ha meg is hatják őt, csupán nyugodt mosolyra késztetik,
hajfürteit rázza, hogy kissé lazábban hulljanak arcába. Arcát nem képes
érinteni, minthogy karjai meg vannak kötözve.
Egy templom lépcsőjén áll a kém és börtönök báránya, várja a szekereket.
Betekint az elsőbe: nincs ott. Betekint a másodikba: nincs ott. Már
kérdezi önmagát »föláldozott engem?« Arca kiderül, mikor a harmadikba
tekint.
– Melyik Evrémonde? – kérdi egy ember mögötte.
– Az, ott hátul.
– Akinek kezét a leány fogja?
– Igen.
Az ember kiált: »Le Evrémonde-dal! A guillotinehoz mind az
arisztokratákat! Le Evrémonde-dal!«
– Csend, csend! – kéri őt a kém félénken.
– És miért nem, polgár?
– Most fizeti meg a betétjét; öt perc mulva befizette. Hadd legyen
békében!
– De az ember folytatja a kiabálást:
– Le Evrémondeval!
Evrémonde arca egy pillanatra feléje fordul. Evrémonde akkor meglátja a
kémet, figyelmesen néz reá és tovább megy utjában.
Az órák hármat ütnek, és a nép közé vont barázda megfordul, hogy a
kivégzés helyére, végéhez jusson. Az erre és arra az oldalra hányt
hantok most ismét összehullanak és bezárulnak az utolsó eke mögött,
amint az elhaladt, mert mind követik a guillotinehoz. Szemben levő
székeken asszonyok ülnek, mint valami nyilvános kertben, szorgalmasan
kötnek. A legelől levő székek egyikén áll a Bosszuangyal és barátja után
nézelődik.
– Teréz! – kiáltja visitó hangon. – Ki látta őt? Defarge Teréz!
– Még sohasem hiányzott – mondja egy kötögető asszonytestvér.
– Nem. Most sem fog hiányozni! – kiáltja a Bosszuangyal haragosan. –
Teréz!
– Hangosabban, – ajánlja neki az asszony.
Igen! Hangosabban, Bosszuangyal, sokkal hangosabban, még akkor is alig
hall meg téged. Még hangosabban, Bosszuangyal, szitkozódva, és még az
sem hozza őt el. Küldj más asszonyokat minden irányba, hogy keressék őt,
hol kóborol; és ámbár küldötteid borzasztó tetteket vittek végbe,
kérdéses, vajjon saját akaratukból elég messzire mennek-e, hogy
megtalálják őt!
– Mily csapás! – kiáltja a Bosszuangyal, lábával dobbantva székén. – És
itt vannak a szekerek! Evrémonde egy pillanat alatt ki lesz végezve és ő
nincs itt. Itt a kötése a kezemben és vár reá az üres szék. Sirok
haragomban és bosszuságomban.
Mikor a Bosszuangyal leszáll emelvényéről, hogy ezt megtegye, a szekerek
kezdik lerakni terhüket. Szent Guillotine papjai fel vannak öltözve és
készek. Zuhanás! Egy fejet mutatnak föl és a kötő asszonyok, akik még
alig hogy föltekintettek egy pillanat előtt, hogy lássák őt, mikor még
gondolkodni és beszélni tudott, egyet számolnak.
A második szekér kiürül és tovább halad, a harmadik közeledik. Zuhanás!
– És a kötő asszonyok, akik munkájukban nem zavartatják magukat, és nem
szünetelnek, kettőt számolnak.
Az állitólagos Evrémonde leszáll, a varrónőt mindjárt őutána kiemelik.
Leszállás közben nem bocsátotta el türelmes kezét, még mindig tartja,
amint megigérte. Gyöngéden ugy helyezi el őt, hogy háttal fordul a
gépnek, mely folytonosan suhog föl és le. A leány arcába néz és köszöni
a gyöngéd figyelmet.
– Nélküled, drága idegen, nem volnék ilyen nyugodt, mert én természettől
fogva szegény kis jószág vagyok, remeg a szivem, nem is emelhetném
gondolataimat Hozzá, aki a halált szenvedte el, hogy ma itten reményünk
és vigaszunk legyen. Azt hiszem, hogy az Ég küldötte nekem.
– Vagy téged nekem – mondja Carton Sydney, – nézz reám, édes gyermekem,
és ne gondolj másra.
– Semmire se gondolok, mig kezedet fogom. Semmire se fogok gondolni, ha
majd elbocsátom, ha sietnek.
– Sietni fognak. Ne félj!
Ez a kettő az áldozatok mindinkább kisebbedő tömegében áll, de ugy
beszélnek, mintha egyedül volnának. Szem a szemben, hang a hangban, kéz
a kézben, sziv a szivben, a közös Anyának ez a két gyermeke, egyébként
oly távoliak, oly különbözők egymástól, a sötét uton összekerültek, hogy
együtt térjenek haza és hogy ott pihenjenek a keblén.
– Bátor és nemeslelkü barátom, megenged nekem egy utolsó kérdést?
Tudatlan vagyok és nyugtalanit – egy kissé.
– Mondd meg, mi az?
– Van egy unokatestvérem, egyedüli rokonom, árva mint én, nagyon
szeretem őt. Öt évvel fiatalabb, mint én, egy földmives házában él a
délvidéken. A szegénység elválasztott minket egymástól és ő nem tud
semmit sorsomról – mert nem tudok irni – ha tudnék is, hogyan
tudathatnám vele! Jobb ugy, amint van.
– Igen, igen: jobb ugy, amint van.
– Mikor idejöttünk, gondoltam arra és most is arra gondolok, mikor
kedves, bátor arcodba nézek, mely engem bátorit; ez az. Ha a köztársaság
valóban jót cselekszik a szegényekkel és azoknak majd kevesebbet kell
éhezniök és kevesebbet kell szenvedniök, ő akkor sokáig élhet; ő még
öreg is lehet.
– És aztán, édes testvérem?
– Mit gondolsz, – a csendesen szenvedő szemek megtelnek könnyekkel, az
ajkak kissé fölnyitódnak és megremegnek – mit gondolsz, hosszunak
tetszik-e majd nekem, mig reá várok ott a jobb hazában, ahol, remélem,
mi ketten részvéttel teljes védelemre találunk?
– Nem lehet hosszu, gyermekem; ott nincs idő és nincs bánat.
– Annyira vigasztalsz engem! Én oly tudatlan vagyok. Csókoljalak meg
most? Itt-e a pillanat?
– Itt.
Megcsókolja ajkát; Carton is az övét; ünnepélyesen megáldják egymást. A
sovány kéz nem remeg, mikor elbocsátja; a türelmes arcon csupán kedves,
derült állhatatosság látszik. Közvetlenül előtte megy – eltávozott; a
kötőasszonyok huszonkettőt számolnak.
– Én vagyok a Föltámadás és az Élet, mondja az Ur, aki bennem hisz, még
ha meghalt is, örökké fog élni: és aki itten él és bennem hisz, nem hal
meg soha.
Sok hang mormol, sok arc arra fordul, sok lépés előrenyomul a csoport
széléről, ugy, hogy a tömeg előre tódul, mint egy nagy vizhullám; minden
eltünik. Huszonhárom.
Akkor este azt mondották róla a városban, hogy a legbékésebb ember arca
volt, melyet ott valaha láttak. Sokan még azt füzték hozzá, hogy
prófétainak, magasztosnak látszott.
Ugyanennek a bárdnak egyik legérdekesebb áldozata – egy nő – nem sokkal
azelőtt, ugyanannak a vérpadnak a lábánál engedelmet kért arra, hogy
leirhassa a gondolatokat, melyek eltöltik. Ha kinyilvánithatta volna
gondolatait – és azok prófétai gondolatok voltak – igy hangzottak volna:
– Látom, hogy Barsad és Cly, Defarge, a Bosszuangyal, az esküdt, a biró,
az uj zsarnokok hosszu sora, akik a réginek a kiirtásából támadtak,
ugyanettől a megtorló eszköztől pusztulnak el, mielőtt még mostani
működését beszüntetné! Látom, hogy egy gyönyörü város, egy ragyogó nép
kiemelkedik ebből a mélységből és küzdelmeiben valóban szabaddá válik,
diadalaiban és vereségeiben hosszu, hosszu éveken át halad, látom, hogy
ennek és az előtte való kornak gonoszsága, melynek ez a természetes
sarjadéka, fokozatosan önmagát engeszteli ki és eltünik.
– Látom azoknak az életét, akikért a magamét feláldoztam, békésen,
hasznosan, szerencsésen és boldogan abban az Angliában, melyet én már
nem fogok látni soha. Látom őt, keblén egy gyermekkel, mely az én
nevemet viseli. Látom atyját, öreg és meghajlott, de egyébként
helyreállott, mindenkinek hüséges orvosa és önmagával is megbékült.
Látom a jó öreg embert, oly hosszu ideig jó barátjukat, tiz év mulva
minden vagyonát reájukhagyja örökül és nyugodtan távozik
megjutalmaztatása felé!
– Látom, hogy én szentség vagyok a szivökben és utódjaik szivében, még
emberöltők után is. Látom őt, idős asszony, sir értem ennek a napnak az
évfordulóján. Látom őt és férjét, megfutották pályájukat, egymás mellett
pihennek utolsó földi pihenőjükben, és tudom, hogy az egyiknek a lelke
nem tisztelte és áldotta jobban a másikat, mint mindkettejük lelke
engem.
– Látom azt a gyermeket, aki nevemet viselte, mint férfiut, hogy
szerencsésen halad azon az életpályán, mely egykor az enyém volt. Látom,
hogy oly sikeresen halad előre, hogy az én nevem hiressé válik az övének
a fényénél. Látom, hogy eltünnek a foltok, melyeket én szórtam reá.
Látom őt, hogy az első az igazságos birók között és nagyrabecsült a
férfiak között, hogy egy fiut, aki az én nevemet viseli, akinek a
homlokát és aranyos haját ismerem, idevezet erre a helyre – mely akkor
barátságos lesz és megszabadul ennek a napnak torzitó foltjaitól – és
hallom, amint a gyermeknek lágy és remegő hangon elmondja történetemet.
– Amit most teszek, az sokkal, sokkal jobb, mint amit valaha
cselekedtem; az a nyugalom, melynek elébe megyek, sokkal, sokkal
üdvözitőbb, mint amilyet valaha ismertem.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Január 13-tól szeptember 29.]
[Footnote 2: Táblán játszották, kockákkal és alakokkal.]
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: