Ugyanabban az időben, mikor az ötvenkettő sorsára várakozott, Defargené
sötét, vészthozó tanácsot tartott a Bosszuangyallal és Jacques Hárommal,
a forradalmi esküdtszék tagjával. Madame Defarge nem a korcsmában
tanácskozott minisztereivel, hanem a favágó félszerében, aki azelőtt
utkaparó volt. A favágó nem vett részt a tanácskozásban, hanem tisztes
távolságban tartózkodott, mint valami szolga, aki nem beszélhet vagy
nyilvánithat véleményt, mig nem kérdezik.
– De a mi Defargeunk kétségtelenül jó köztársasági? – kérdé Jacques
Három.
– Nincsen Franciaországban jobb, mint ő – hangoztatta a pergő nyelvü
Bosszuangyal visitó hangján.
– Csend, kis Bosszuangyal – mondá Defargené és homlokát ráncolva, kezét
segédtisztje ajkára tette; – hadd beszéljek! Az én férjem, polgártárs,
jó köztársasági és bátor ember; érdemeket szerzett magának a köztársaság
körül és bizalmát is birja. De férjemnek is vannak gyöngeségei és elég
gyönge, hogy részvétet érez a doktor iránt.
– Nagy kár, – károgta Jacques Három kétkedően rázva fejét s kegyetlen
ujjai éhes szája körül jártak – nem egészen olyan, mint egy jó polgár;
sajnálni való dolog.
– Látja, – mondá az asszony – én nem törődöm a doktorral. Fejét
hordozhatja vagy elveszitheti, nem érdekel; nekem mindegy. De az
Evrémonde-fajt ki kell irtani és feleségnek és gyermeknek követni kell a
férjet és atyát.
– Szép feje van erre a célra, – károgta Jacques Három. – Láttam ott kék
szemeket és aranyos hajat és gyönyörünek látszott, mikor Sámson
felmutatta.
A szörnyeteg ugy beszélt, mint egy epikureus.
Defargené a földre nézett és egy kis ideig gondolkodott.
– A gyermeknek is aranyhaja és kék szeme van, – jegyezte meg Jacques
Három és elmélyedve élvezte szavait – és ritkán kapunk gyermeket oda.
Szép látvány!
– Egyszóval, – mondá Defargené rövid elmélkedésének véget vetve – ebben
az ügyben nem bizom férjemben. Az utolsó éjszaka óta nemcsak hogy érzem,
hogy terveim részleteit nem közölhetem vele, hanem azt is érzem, hogy a
halasztás azzal a veszedelemmel járhat, hogy figyelmezteti őket és
elmenekülhetnek.
– Ennek nem szabad megtörténni, – károgta Jacques Három – senkinek sem
szabad elmenekülni. Még félig sem elég ugy, ahogy most megy. Százhusznak
kellene lenni naponta.
– Egyszóval, – folytatta Defargené – férjemnek nincsen olyan oka, mint
nekem, hogy ezt a családot a köztársaság üldözze és nekem nincs olyan
okom, mint neki, hogy a doktor iránt szánalmat érezzek. Tehát egyedül
kell cselekednem. Jöjjön ide, kis polgár.
A favágó, aki tisztelettel és a haláltól való rettegés alázatosságával
nézett reá, odament, vörös sapkáját kezében tartva.
– Ami azokat a jeleket illeti, kis polgár, – mondá Defargené szigoruan –
melyeket a fogollyal váltott, hajlandó-e még ma erre vonatkozóan
tanuskodni?
– Igen, igen, miért ne? – kiáltott a favágó. – Minden nap, akármilyen
időjárásban kettőtől négyig, mindig jelt adott, gyakran a kicsivel
együtt, gyakran nélküle. Tudom, amit tudok. A saját szememmel láttam.
Mialatt beszélt, mindenféle mozdulatot végzett, mintha véletlenül
utánozna néhányat a jelek közül, melyeket sohasem látott.
– Nyilvánvaló összeesküvés, – mondá Jacques Három. – Világos, hogy az.
– Meg lehet az esküdtekben bizni? – tudakozódott Defargené és komor
mosollyal tekintett reája.
– A hazafias esküdtszékben megbizhatik, kedves polgárnő.
Esküdttársaimért jótállok.
– Most lássuk csak még egyszer, – mondá Defargené fontolgatva. –
Nélkülözhetem-e ezt a doktort férjem miatt? Nem érzek semmit sem ellene,
sem mellette. Nélkülözhetem-e őt?
– Egy fejet számitana, – jegyezte meg Jacques Három halk hangon –
valóban nincsen elegendő fejünk; azt hiszem, hogy kár volna.
– Ő is jeleket váltott vele együtt, láttam jól, – mondotta Defargené –
nem beszélhetek egyikről a másik nélkül; és nem szabad hallgatnom és az
ügyet egészen reábiznom erre a kis polgárra. Merthogy én nem vagyok
rossz tanu.
A Bosszuangyal és Jacques Három lázasan versenyeztek egymással és
kijelentették, hogy Defargené a legkiválóbb, a legbámulatosabb tanu. A
kis polgár, hogy ne maradjon el, mennyei tanunak mondotta őt.
– Kisérelje meg szerencséjét, – mondá Defargené. – Nem, nem
nélkülözhetem őt! Három órakor el van foglalva? Odamegy a mai
kivégzéshez?
A kérdés a favágóhoz volt intézve, aki sietve igenlően válaszolt és
felhasználva az alkalmat, hozzáfüzte, hogy ő a legbuzgóbb köztársasági
és valóban a legszerencsétlenebb volna, ha valami megakadályozná abban,
hogy délutáni pipáját a fura nemzeti borbély munkájának szemlélése
közben szijja el. Annyira hangsulyozta ezt, hogy azzal lehetett volna
gyanusitani (és talán Defargené fekete, megvetően reánéző szemei
gyanusitották is), hogy a nap minden órájában egyéni aggodalmai vannak
személyes biztossága tekintetében.
– Én, – mondá az asszony – hasonlóan vagyok elfoglalva ugyanazon a
helyen. Majd ha elmult, – mondjuk: nyolc órakor ma este – jöjjön hozzám
Saint Antoineba és az én bizottságomnál benyujtjuk a feljelentést
ellenük.
A favágó azt mondotta, büszke és boldog lesz, hogy a polgárnőnek
segitségére lehet. A polgárnő reánézett; ő zavart lett, kikerülte
pillantását, mint ahogy valami kis kutya cselekedett volna,
visszahuzódott fatömbjei közé és zavarát fürésze markolata mögött
igyekezett elrejteni.
Defargené intett az esküdtnek és a Bosszuangyalnak, hogy jöjjenek
közelebb az ajtóhoz és további terveit a következő szavakkal fejtette ki
előttük:
– Az asszony most otthon lesz és férje halála pillanatát várja.
Gyászolni és sirni fog. Olyan kedélyállapotban lesz, hogy a köztársaság
igazságosságát kétségbe fogja vonni. Tele lesz részvéttel a köztársaság
ellenségei iránt. Odamegyek hozzá.
– Micsoda bámulatos nő! Micsoda imádandó nő! – kiáltott fel Jacques
Három gyönyörködve.
– Ó, én gyönyörüségem! – kiáltott a Bosszuangyal és megölelte.
– Fogd kötésemet, – mondá Defargené, segédtisztjének kezébe helyezve azt
– és tartsd készen számomra szokott helyemen. Tartsd fönn számomra
szokott székemet. Menj oda egyenesen, mert ma valószinüleg a szokottnál
nagyobb csődület lesz.
– Szivesen engedelmeskedem főnököm parancsának, – mondá a Bosszuangyal
élénken és arcát megcsókolta.
– Nem fogsz elkésni?
– Ott leszek a kezdet előtt.
– És mielőtt a szekerek megérkeznek. Bizonyosan ott légy, lelkem, –
kiáltotta a Bosszuangyal utána, mivel ő már befordult az utcába –
mielőtt a szekerek megérkeznek!
Defargené a kezével intett, annak jeléül, hogy hallotta és megbizhatnak
abban, hogy idejében ott lesz, azután végigment a sáron és a börtönfal
sarka körül befordult. A Bosszuangyal és az esküdt utánanéztek, amint
eltávozott és dicsérték szép alakját és kiváló erkölcsi tulajdonságait.
Volt abban az időben sok nő, kiket a kor borzalmasan elcsufitott, de
mind között egy sem volt oly félelmetes, mint ez a könyörtelen asszony,
aki most az utcákon haladt. Erős és félelem nélküli jellem, éles és
gyors felfogás, nagy határozottság olyanfajta szépséggel párosult, mely
nem csupán birtokosát látszott szilárdsággal és lelkesedéssel
elárasztani, hanem másokban is e tulajdonságok ösztönszerü beismerését
idézte elő; olyan jellem volt, melynek ilyen zord időkben minden
körülmények között érvényesülni kellett. Gyermekkora óta az elszenvedett
jogtalanság keserü érzelmén töprengett és engesztelhetetlen gyülölettel
telt el egy rend iránt; az alkalom tigrissé nevelte őt. Részvétet
egyáltalán nem ismert. Ha ez az erény benne volt valaha, teljesen
kiveszett belőle.
Őneki semmi sem volt az, hogy egy ártatlan ember elődeinek vétkeiért
haljon meg; nem őt, hanem azokat látta. Őneki semmi sem volt az, hogy
felesége özveggyé, gyermeke árvává váljék; ez nem volt elegendő
bünhődés, mert ezek az ő természetes ellenségei és az ő zsákmánya voltak
és mint ilyeneknek, nem volt joguk az élethez. Meglágyitani őt teljesen
reménytelen volt, mert még önmagával szemben sem ismert részvétet. Ha
elpusztult volna a sok utcai zavargás egyikében, melyben résztvett, nem
szánta volna önönmagát; ha holnap bárd alá küldötték volna, nem ment
volna enyhébb érzelemmel oda, mint azzal a kegyetlen óhajjal, hogy
helyet cseréljen azzal az emberrel, aki őt odaküldte.
Ilyen szivet hordott Defargené durva ruhája alatt, mely, bár gondatlanul
viselte, bübájosan állott rajta és sötét haja szépnek látszott vörös
sapkája alatt. Keblében töltött pisztoly volt elrejtve. Övébe éles tőr
volt dugva. Ilyen öltözetben, ilyen jellem önbizalmával és olyan asszony
biztosságával, aki gyermekkorában megszokta, hogy mezitláb, mezitelen
térddel járjon a tenger partján, haladt Defargené az utcákon végig.
Mikor az elmult éjjel az elutazás tervét kieszelték, és a kocsi éppen e
pillanatban arra várt, hogy terhe teljes legyen, Lorrynak nagy gondot
okozott az a nehézség, melyet Miss Prossnak a magukkal való vitele
okozott. Nemcsak az volt kivánatos, hogy a kocsi ne legyen tulterhelve,
hanem kiválóan fontos volt az is, hogy a megvizsgálásra és az utasok
kikérdezésére szükséges idő a lehető legrövidebbre szoritkozzék, mert
menekülésük néhány percnyi időmegtakaritástól is függhetett. Alapos
megfontolás után azt ajánlotta, hogy Miss Pross és Jerry, akik bármely
pillanatban elhagyhatták a várost, három órakor a lehető legkönnyebb
kocsiban utazzanak el. Minthogy podgyász nem akadályozta őket, a fogatot
könnyen elérhetik és azután előrehajtanak és az állomásokon a lovakat
megrendelhetik. Ilyen módon képesek voltak, a legbecsesebb éjjeli órák
alatt, mikor a késés a legveszedelmesebb volt, az utazást lényegesen
gyorsitani. Miss Pross azt remélte, hogy a fenyegető veszedelemben ezzel
az intézkedéssel értékes szolgálatot tehet és nagy örömmel fogadta azt.
Ő és Jerry látták, amint a kocsi elindult, tudták, hogy Salamon kit
hozott, a feszült várakozásban tiz percnyi gyötrelmet szenvedtek és most
befejezték előkészületeiket, hogy kövessék a kocsit éppen akkor, mikor
Defargené az utcákon haladt és mindinkább közeledett a már elhagyatott
lakáshoz, amelyben mostan ők tanácskoztak.
– Nos, mit gondol Cruncher ur, – mondá Miss Pross, aki oly izgatott
volt, hogy alig volt képes beszélni, állani, mozogni, vagy élni – mi a
véleménye arra nézve, hogy ne induljunk ebből az udvarból? Minthogy
innen már távozott ma egy másik kocsi, ez gyanut kelthetne.
– Az én véleményem az, – válaszolt Cruncher – hogy önnek igaza van – és
hogy én kitartok ön mellett jóban és rosszban egyaránt.
– A mi drága teremtéseinkért való félelem és remény annyira megzavartak,
– mondá Miss Pross heves sirás közben – hogy képtelen vagyok valami
tervet kieszelni. Képes _ön_ valami tervet kieszelni, édes jó Cruncher?
– Jövő életmódomra vonatkozóan, Miss, – válaszolt Cruncher – remélem,
hogy képes vagyok. Arra, hogy ezt az áldott öreg fejemet mostan
használjam, azt hiszem, hogy nem vagyok képes. Megtenné-e nekem azt a
szivességet, Miss, hogy két igéretemet és fogadalmamat megjegyzi
magának, melyet ebben a válságos időben nyilvánitani óhajtok?
– Ó, az Isten szerelmére, – kiáltott Miss Pross még mindig hevesen sirva
– mondja el azonnal, hogy gyorsan végezzünk vele.
– Először is – mondá Cruncher egész testeben remegve, arca fakóhalvány
és ünnepélyes volt – ha azok a szegény teremtések szerencsésen kijutnak
innen, sohasem teszem többé, soha!
– Szentül meg vagyok győződve, Cruncher ur, – válaszolt Miss Pross –
hogy sohasem teszi többé, bármi is az és kérem, ne tartsa szükségesnek
megmagyarázni, hogy mi az.
– Nem, Miss – válaszolt Jerry – nem mondom meg önnek. Másodszor: ha azok
a szegény teremtések szerencsésen kijutnak innen, sohasem mondok majd
semmit Cruncherné csuszkálása ellen, soha többé.
– Bármilyen háztartási ügy is az – mondá Miss Pross, szemét száritgatta
és megnyugodni igyekezett – nem kételkedem, hogy legjobb, ha teljesen
rábizza Cruncherné tetszésére. Ó, én drágám!
– Sőt annyira megyek, hogy azt mondom – folytatta Cruncher nyugtalanitó
hajlandósággal, mintha szószékről prédikálna – és jegyezze meg magának
szavaimat és közölje azokat Crunchernéval, annyira megyek, hogy azt
mondom, hogy a csuszkálásról megváltozott a véleményem és szivből
kivánom, bárcsak Cruncherné mostan csuszkálna.
– Igen, igen, igen. Remélem, hogy azt teszi, drága ember – kiáltott Miss
Pross magánkivül – és remélem, hogy ő megfelel minden várakozásának.
– Az Ég óvja meg, – folytatta Cruncher még ünnepélyesebben és lassabban
és prédikálásra való erősebb hajlammal – az Ég óvja meg ezeket a szegény
teremtéseket attól, hogy érettük való kivánságomba betudják azt, amit
valaha tettem és mondottam. Az Ég óvja meg őket (ha nem csuszkálunk is
mindannyian), hogy megmeneküljenek ebből a rettenetes veszedelemből. Az
Ég óvja meg őket, Miss. Amint mondom, óvja meg! – Ez volt Cruncher
befejezése, miután hiába gondolkozott azon, hogy jobbat találjon.
Defargené célját követve, mindinkább közeledett az utcákon.
– Ha valaha visszatérünk hazánkba, – mondá Miss Pross – megbizhatik
abban, hogy Crunchernénak mindent elmondok, amire emlékezni fogok és
amennyit megértettem abból, amit olyan hangsulyozva mondott; és
mindenesetre meg lehet győződve arról, hogy tanuskodom amellett, hogy ön
milyen komolyan gondolta azt, ebben a rettenetes időben. De most kérem,
gondolkozzunk! Nagyrabecsült Cruncher ur, gondolkozzunk!
Defargené folytatva utját, mindinkább közeledett.
– Nem volna a legjobb, – mondá Miss Pross – ha ön előre menne és
megelőzné azt, hogy a kocsi idejöjjön, hanem másvalahol várna reánk?
Cruncher azt gondolta, hogy ez a legjobb.
– Hol várhatna reám? – kérdezte Miss Pross.
Cruncher annyira zavarodott volt, hogy nem tudott más helyre gondolni,
mint a Temple Bar-ra. O, jaj! A Temple Bar száz mérföldnyire volt és
Defargené már valóban közel volt.
– A nagytemplom kapujánál, – mondá Miss Pross. – Nagyon távol esne az
utunktól, ha a nagytemplom két tornya közötti kapunál szállanék be?
– Nem, Miss, – válaszolt Cruncher.
– Tehát akkor legyen olyan jó, – mondá Miss Pross – menjen egyenest a
postaházhoz és intézze el ezt a változtatást.
– Mint látja, – mondá Cruncher habozva és fejét rázva – nem szivesen
hagyom el. Nem tudjuk, hogy mi történhetik.
– Az Ég tudja, hogy nem tudjuk, – válaszolt Miss Pross – de ne féltsen
engem. Várjon reám a nagytemplom kapujánál, vagy olyan közel, amennyire
lehet, három órakor, bizonyos vagyok, hogy sokkal jobb, mintha innen
indulunk. Szentül meg vagyok győződve. Nos! Isten áldja meg, Cruncher!
Ne törődjék velem, hanem azoknak az életével, akik tőlünk függhetnek!
Ez a bevezetés és az a körülmény, hogy Miss Pross imára kulcsolt kezét
könyörögve nyujtotta feléje, meggyőzte Crunchert. Egy-két biztató
bólintással azonnal távozott, hogy megváltoztassa az intézkedést és
otthagyta Miss Prosst egyedül, hogy majd követi őt, ugy, amint
ajánlotta.
Miss Prossnak vigasztalás volt, hogy az ajánlott óvatosság már a
véghezvitel állapotában volt. Más vigasztalás volt az neki, hogy
megnyugodott és külsejét rendbe akarta hozni, nehogy izgatottsága az
utcán feltünést keltsen. Az órára nézett, két óra mult husz perccel. Nem
volt vesziteni való ideje, azonnal el kellett készülnie.
Izgatottságában félelemmel töltötte el az elhagyatott szobák magánya és
képzeletében látni vélte, hogy minden nyitott ajtón arcok tekintenek be.
Egy tál hideg vizet hozott és szemét mosta, mely vörös és dagadt volt a
sirástól. Lázas félelmének izgatottságában nem tudta elviselni, hogy
egy-két pillanatig az arcáról lefolyó viz miatt nem láthatott, folyton
szünetet tartott és körülnézegetett, hogy nem figyeli-e valaki. Ilyen
szünet közben hirtelen megrettent és fölkiáltott: egy alakot látott a
szobában állani.
A mosdótál törötten esett a földre és a viz Defargené lába alá folyt.
Azok a lábak emlékezetes, durva utakon jártak és sok ontott vért
tapostak, mig ahhoz a vizhez jutottak.
Defargené hidegen tekintett reá és kérdezte:
– Hol van Evrémonde felesége?
Miss Prossnak eszébe jutott, hogy az ajtók tárva-nyitva állottak és hogy
ez elárulhatja menekülésüket. Először is betette az ajtókat. Négy volt a
szobában, mind becsukta. Azután elhelyezkedett annak a szobának az
ajtajában, melyet Lucie lakott.
Defargené sötét szeme követte őt e gyors mozdulata közben és
rászegeződött, mikor ezzel elkészült. Miss Pross nem volt szép, az
elmuló évek nem enyhitették vad külsejét és nem lágyitották durva
megjelenését; de ő is elszánt nő volt a maga módján és végignézett
Defargené alakján.
– Külsőd szerint Lucifer felesége lehetnél, – mondá Miss Pross – de
azért engem nem gyürsz le. Angol nő vagyok!
Defargené megvetően nézett reá, de ugyanolyan érzelmet sejtett, mint
Miss Pross; hogy ők ketten egymás ellen, harcra készen állanak. Szilárd,
erős, kérlelhetetlen nőt látott maga előtt, mint ahogyan sok évvel
ezelőtt Lorry ebben az alakban egy erős kezü nőt látott. Jól tudta, hogy
Miss Pross a családnak hüséges szolgája; Miss Pross jól tudta, hogy
Defargené a családnak kérlelhetetlen ellensége.
– Odavivő utamban, – mondá Defargené, kezével a végzetes hely felé
mutatva – ahol készen tartják számomra székemet és kötésemet, eljöttem,
hogy tisztelegjek nála. Látni óhajtom őt.
– Tudom, hogy szándékaid ördögiek, – mondá Miss Pross – és megbizhatsz
abban, hogy én megállom helyemet ezekkel szemben.
Mindegyik a maga anyanyelvén beszélt; egyik sem értette a másik szavát;
mind a kettő feszülten figyelt, hogy a tekintetből, a viselkedésből
következtesse az érthetetlen szavak értelmét.
– Nem lesz jó neki, ha ebben a pillanatban elrejtőzik előlem, – mondotta
Defargené. – Jó hazafiak tudják, hogy az mit jelent. Hadd lássam őt!
Mondja meg neki, hogy látni akarom őt. Hallja?
– Még ha a szemed csavarhuzó volna is – válaszolt Miss Pross – és én egy
angol mennyezetes ágy volnék, még akkor sem lazitanád meg egy porcikámat
sem. Nem, te gonosz idegen nő! Fölveszem a küzdelmet!
Defargené, természetesen, nem értette meg ezeket a megjegyzéseket; de
annyit megértett belőlük, hogy dacolni készül vele.
– Ostoba, disznóképü nő! – mondá Defargené homlokát ráncolva. – Nem a te
válaszodat akarom. Látnom kell őket! Vagy mondd meg neki, hogy látni
akarom őt, vagy pedig távozz az ajtó elől, hadd menjek be! – Ezt jobb
karjának fenyegető lengetésével mondotta.
– Nem hittem volna, – mondá Miss Pross – hogy valaha kivánni fogom, hogy
ostoba nyelvedet megértsem, de ruhámon kivül, melyet viselek, mindent
odaadnék, ha tudnám, hogy sejted-e az igazat, vagy annak részét.
Mind a ketten egy pillanatra sem veszitették el egymást szemük elől.
Defargené nem mozdult el arról a helyről, ahol állott, mikor Miss Pross
először vette az ő jelenlétét észre; de most egy lépéssel előbbre jött.
– Britt vagyok, – mondá Miss Pross – kétségbeesett vagyok. Két angol
pennyt sem törődöm magammal. Tudom, hogy mennél tovább tartóztatlak,
annál nagyobb Katicabogaramnak a reménye. Egy maroknyi nem marad fekete
hajadból, ha érinteni merészelsz!
Igy beszélt Miss Pross fejét rázva és minden gyors mondat között egyet
villámlott a szeme, minden gyors mondata egy lélegzet volt. Igy beszélt
Miss Pross, ki életében sohasem ütött meg senkit.
De bátorsága oly izgatott természetü volt, hogy elnyomhatatlan könnyek
tolultak szemébe. Defargené ezt a bátorságát annyira nem értette meg,
hogy gyöngeségnek tartotta. »Ha, ha! – nevetett. – Te szegény nyomorult!
Ugyan mit érsz te? A doktort szólitom most! Azután hangosan kiáltott: –
doktor polgár! Evrémonde felesége! Evrémonde gyermeke! Bárki válaszoljon
Defarge polgárnőnek, ezt a nyomorult bolondot kivéve!«
Talán a beállott csend, talán Miss Pross arcának valami kifejezése,
talán valami hirtelen sejtelem, mely nem függött össze azzal, amit
látott, azt suttogta Defargenénak, hogy eltávoztak. Három ajtót gyorsan
kinyitott és betekintett.
– Ezek a szobák mind rendetlenségben vannak, ott gyorsan csomagoltak,
mindenféle hever a padlón elszórva. Abban a szobában mögötte senki
sincs! Hadd nézzem!
– Soha! – mondá Miss Pross, ki a fölszólitást oly teljesen megértette,
mint Defargené a választ.
– Ha nincsenek abban a szobában, akkor eltávoztak, de üldözni lehet őket
és visszahozni, – mondá Defargené magában.
– Ameddig nem tudod, hogy ebben a szobában vannak-e vagy sem, nem tudod,
hogy mit tégy, – mondá Miss Pross _magában_ – és nem fogod megtudni, ha
én képes vagyok megakadályozni; és ha tudod, vagy nem tudod, nem távozol
innen addig, amig én foghatlak.
– Elejétől kezdve ott voltam az utcákon, semmi sem állitott meg,
darabokra téplek, ha nem távozol abból az ajtóból. – mondá Defargené.
– Egyedül vagyunk egy magas háznak legfelső emeletén, magános udvarban,
nem valószinü, hogy meghallanak, testi erőért imádkozom, hogy itt
foghassalak, mert minden perc, ameddig itt vagy, kedveltemnek százezer
guineát ér meg, – mondá Miss Pross.
Defargené az ajtó felé indult. Miss Pross, pillanatnyi ösztön hatása
alatt, mindkét karjával dereka körül fogta és szorosan tartotta az
asszonyt. Defargené hiába ellenkezett és ütött; Miss Pross, a szeretet
élénk kitartásával, mely mindig erősebb, mint a gyülöleté, szorosan
fogta és a küzdelemben föl is emelte a földről. Defargené mindkét
kezével ütötte és karmolta az arcát; de Miss Pross fejét lehajtva,
dereka körül fogta és oly görcsösen tartotta, mint valami vizbefulladó.
Defargené keze gyorsan megszünt ütni és az övét tapogatta.
– Karom alatt van, – mondá Miss Pross fulladó hangon – nem fogod
kihuzni. Erősebb vagyok mint te, áldom érte az Eget. Addig foglak, mig
egyikünk elszédül vagy meghal!
Defargené keze keblében volt. Miss Pross föltekintett, látta, hogy mi
az, feléje ütött, egyet villámlott és durrant és egyedül állott – a
füsttől megvakulva.
Mindez egy pillanatig tartott. Rémületes csend állott be, mikor a füst a
levegőben elszállt, mint az őrjöngő asszony lelke, akinek teste
élettelenül hevert a földön.
Helyzetének első félelmében és aggodalmában Miss Pross annyira távozott
a tetemtől, amennyire csak tudott és leszaladt a lépcsőn, hogy
eredménytelenül segitségért kiáltson. Szerencsére, még idejében
meggondolta cselekedetének lehető következményeit, mást határozott és
visszafordult. Borzasztó volt a szobába ismét bemenni, de ő bement, sőt
közelébe is ment, hogy kalapját és egyéb holmiját elhozza. A
lépcsőházban magára vette, betette és bezárta az ajtót és a kulcsot
magával vitte. Azután leült néhány pillanatra a lépcsőre, hogy
lélegzetet vegyen és sirjon, majd fölkelt és elsietett.
Szerencsére, fátyol volt a kalapján, különben alig mehetett volna végig
az utcán, anélkül, hogy meg ne állitsák. Szerencsére, a megjelenése
természettől fogva is oly különös volt, hogy az eltorzitás nem tünt föl
rajta annyira, mint más nőn. Mind a két előnyre szüksége volt, mert az
arca mélyen össze-vissza volt karmolva, haja borzas volt és (hirtelen és
izgatottan rendbehozott) ruhája százfelé volt huzva és rángatva.
Mikor a hidon áthaladt, a kulcsot a folyóba dobta. Néhány perccel előbb
ért a nagytemplomhoz, mint kisérője és mialatt várt, azt gondolta, ha a
kulcs egy hálóban megakadt, kifogták, felismerték, ha az ajtót
kinyitották és a tetemet felfedezték, ha a sorompónál megállitják,
börtönbe vetik és gyilkossággal vádolják! Ez izgató gondolatoknak
közepette megjelent a kisérője, fölvette a kocsiba és elhajtatott vele.
– Lárma van az utcán? – kérdezte kisérőjét.
– A szokott lárma – válaszolt Cruncher és meglepetten nézett reá, mikor
a kérdést hallotta és külsejét meglátta.
– Nem hallom önt – mondá Miss Pross. – Mit mond?
Cruncher hiába ismételte azt, amit mondott; Miss Pross nem volt képes őt
meghallani.
– Fejemmel bólintok, – gondolta Cruncher elbámulva – azt mindenesetre
meglátja. És ő meglátta.
– Van valami lárma az utcán mostan? – kérdé Miss Pross ismét, rövid idő
mulva.
Cruncher ismét fejével bólintott.
– Nem hallom.
– Egy óra alatt megsiketült? – mondá Cruncher elgondolkozva, nyugtalan
hangulatban. – Mi történt vele?
– Ugy érzem, – mondá Miss Pross – mintha villámlott és dörgött volna és
az a dörgés lett volna az utolsó hang, melyet az életben hallottam
volna.
– Átkozott legyek, ha nincsen valami különös állapotban! – mondá
Cruncher, mindinkább jobban megzavarodva. – Mit vehetett be, hogy
bátorságát megóvja? Hallga! Ime, itt dübörögnek ezek a borzasztó
szekerek. Ezt csak hallja, Miss?
– Nem hallok semmit – mondá Miss Pross, látva, hogy ő beszél hozzá. – Ó,
jó ember, először nagy dörgés volt és azután nagy csend és ugy látszik,
hogy ez a csend maradandó és változhatatlan, sohasem törik meg, ameddig
csak élek.
– Ha nem hallja ezeknek a rettenetes szekereknek a gördülését, most,
mikor azok utjuk végéhez közel vannak, – mondá Cruncher vállán át arra
tekintve – az a véleményem, hogy ebben a világban többet nem fog hallani
soha.
És valóban sohasem hallott.