Tellson bankja a Temple Bar mellett ódivatu hely volt már az 1780-ik
esztendőben is. Nagyon kicsi, nagyon sötét, nagyon csunya és nagyon
kényelmetlen. Ódivatu volt erkölcsi tekintetben is, a cégtársak büszkék
voltak kicsinységére, büszkék a sötétségére, büszkék a csunyaságára,
büszkék a kényelmetlenségére. Dicsekedtek még ebben a tekintetben való
kiválóságával is és szentül meg voltak győződve, hogy ha kevesebb volna
rajta a kifogásolni való, kisebb volna a tekintélye. Ez nem passziv hit,
hanem aktiv fegyver volt, melyet a legkényelmesebben berendezett üzleti
helyiségek ellen használtak. Tellsonéknak – amint ők mondták – nincsen
szükségük helyre, sem világosságra, sem szépitésre. Noakes és Társa,
vagy Snooks Testvéreknek, azoknak kell; de Tellsonéknak hála Istennek
nem.
Bármelyik cégtárs kitagadta volna a fiát, ha a Tellson-helyiség
ujjáépitését merészelte volna emliteni. A cég ebben a tekintetben
hasonló volt az országhoz, mely gyakran kitagadta fiait, akik olyan
törvények és szokások megjavitását ajánlották, melyeket már régen
kifogásoltak és éppen azért azokat még inkább megbecsültek.
Igy aztán a Tellsonék helyisége győzedelmes tökéletessége volt a
kényelmetlenségnek. Ha az ember egy vékony hangon nyikorgó, hülyén
makacs ajtót betört, két lépcsőn keresztül Tellsonék üzlethelyiségébe
esett és nyomorult kicsiny, két fizető asztallal felszerelt helyiségben
jutott eszméletre, ahol a legidősebb emberek kezében remegett az
utalvány, mintha a szél lebegtetné; az aláirást a lehető leghomályosabb
ablaknál vizsgálták meg, mely állandóan ki volt téve a Fleet street eső
és sárfürdőjének és a beleillesztett nehéz vasrudaktól és a Temple Bar
sötét árnyékától még homályosabb volt. Ha valami üzleti ügyben valaki »a
céget« kivánta látni, börtön cellájához hasonló helyre vitték a ház
hátulsó részébe, ahol elmélkedhetett helytelenül eltelt életről, mig »a
cég« zsebredugott kézzel megjelent, a kétes félhomályban még pislogó
szemmel is alig lehetett őt látni. A befolyó és kifizetendő pénzt
szúette, ócska fafiókokban tartották, melynek apró részecskéi az ember
orrába és torkába kerültek, valahányszor azokat kihuzták vagy betolták.
A bankjegyeknek dohos volt a szaga, mintha ismét rongyokká rothadnának.
A cégre bizott ezüstnemüt a pöcegödrök közelében levő pincékben
helyezték el és az ártalmas kigőzölgés annak fényét egy-két nap alatt
tönkretette. Az okmányokat konyha- és mosóházakból rögtönzött
levéltárban tartották. A családi okmányokkal telt könnyebb szekrények
egy emeleti tágas terembe kerültek, amelyben állandóan nagy ebédlőasztal
volt, amelyen sohasem ebédeltek; és ahol még 1780-ik évben is régi
szerelmednek vagy kis gyermekeidnek első levelei csak röviddel azelőtt
szabadultak meg attól a rémülettől, hogy az ablakon keresztül Abessinia
vagy Ashantihoz méltó érthetetlen brutalitással a Temple Barra kitüzött
fejek kacsintanak reájuk.
Abban a korban a halálraitélés valóban nagyon általánosan elterjedt
recipe volt minden iparban és foglalkozásban és Tellsonéknál sem
kevésbbé. A halál a természetnek általános gyógyitó szere, miért ne
legyen a törvényhozásé is? E szerint a hamisitót kivégezték; a hamis
bankó forgalmazóját kivégezték; aki egy levelet törvénytelenül
felbontott, kivégezték; aki negyven shilling és hat pennyt tulajdonitott
el, kivégezték; egy embert, akinek Tellsonék kapuja előtt egy lovat
adtak át, hogy azt fogja és aki a lóval megszökött, kivégeztek; aki
hamis shillinget vert, kivégezték; azok közül, akik a gonosz tettek
skálájának valamely hangját megütötték háromnegyedrészt kivégeztek. Nem
mintha evvel elejét vették volna a gonosz cselekedeteknek – az
ellenkezőjét lehetne inkább állitani – de legalább ezen a világon
megszabadultak minden egyes esetnek nehézsége és fáradalmától és minden
avval összefüggésben levő gondot igy egyszerüen megszüntettek. Igy
Tellsonék is abban az időben mint más korukbeli nagyobb üzletek, annyi
embert fosztottak meg életétől, hogyha azoknak a fejét, ahelyett, hogy
csendben eltemették, a Temple Barra tüzték volna ki, valószinüen
lényegesen elfogták volna a földszintnek még azt a csekély meglevő
világosságot is.
Szekrényekbe, lehetetlen sarkokba préselt öreg emberek látták el komoly
méltósággal az üzletet Tellsonéknál. Ha Tellsonék londoni házába fiatal
ember jutott, eldugták valahová, mig megvénült. Valami sötét helyre
rejtették, mint valami sajtot, mig Tellson-szagot és -penészt kapott.
Csak azután vált láthatóvá, amint nagy pápaszemmel, hatalmas könyvek
fölött tépelődött és térdnadrágban és harisnyában növelte a cég
általános tekintélyét.
Tellsonék háza előtt – sohase belül, csak ha behivták – volt egy alkalmi
munkát végző ember, hirvivő, a cégnek eleven táblája is egyuttal.
Sohasem hiányzott az üzleti órák ideje alatt, kivévén, ha valahová
elküldötték, ilyenkor fia helyettesitette, utálatos kis tizenkétéves
törpe, apja teljes hasonmása. A világ megértette, hogy Tellsonék magas
nivójuk ellenére is miért türik meg ezt az embert. A cég mindig megtürt
ilyen foglalkozásu egyént; az idők viharja vetette őt itt partra.
Családi neve Cruncher, melyhez a houndsditchi templomban való
megkeresztelése alkalmával még Jerry nevet füztek.
A cselekmény szinhelye Cruncher lakása. Hanging-Sword-Alley, Whitefriar
városrészben, ideje reggeli fél nyolc óra, szeles márciusi napon _anno
Domini 1780_. (Cruncher Urunk esztendejét _Anna Dominó_nak mondotta,
nyilván azt hitte, hogy a keresztény időszámitás onnan veszi kezdetét,
amikor egy nő felfedezte ezt a kedvelt játékot és saját nevével nevezte
meg.)
Cruncher szobái nem valami tiszta környéken voltak, számszerint csak
kettő, még akkor is, ha a kis ablakokkal ellátott kamrát is
hozzászámitották. De tisztán tartották. Ámbár olyan korai volt még az
idő ezen szeles márciusi reggelen, a szoba, ahol ő még ágyban feküdt,
már tisztára volt seperve; a nehézkes faasztalra hófehér abrosz volt
teritve, melyen a reggelihez való csészék voltak elrendezve.
Cruncher tarkafoltos takaró alatt pihent, mint valami harlekin az
otthonában. Még mélyen aludt, majd forgolódni kezdett ágyában és lassan
fölemelkedett; tüskés haja oly merev volt, hogy ugy látszott, mintha az
ágynemüt rongyokba tépné vele. Ezen mozdulata közben méltatlankodó
hangon fölkiáltott:
– Akármivé legyek, ha ismét nem azt teszi!
Az egyik sarokban, rendes és tiszta külsejü asszony hirtelen és remegve
kelt fel térdelő helyzetéből, sejtetve, hogy ő az emlitett egyén.
– Micsoda! – mondá Cruncher, miközben egy cipő felé nézett ágyából.
– Már megint az teszed, te?
Mikor a reggelt igy másodszor is üdvözölte, harmadik üdvözletnek cipőt
hajitott az asszony felé. A cipő nagyon sáros volt és Cruncher otthoni
körülményeinek egy sajátos esetére vallott, ugyanis üzleti órák után
nagyon gyakran tiszta cipőben került haza és másnap reggel mégis tele
volt sárral.
– Micsoda! – mondá Cruncher megváltoztatva a megszólitást, mivelhogy
célt tévesztett. – Pokol fajzatja te, mit csinálsz már megint?
– Reggeli imámat mondottam csak.
– Imádkozol? Gyönyörü egy asszony vagy! Mit akarsz azzal, hogy odaveted
magadat és ellenem imádkozol?
– Nem ellened, éretted imádkozom.
– Nem igaz. És ha igaz is, nem akarom, nem tetszik nekem. Ime! nézd csak
fiam Jerry, anyád gyönyörü egy asszony, apád szerencséje ellen
imádkozik. Kötelességtudó anyád van fiam! Jámbor anyád van fiam! Térden
csuszkál és imádkozik, hogy a jó Isten egyetlen gyermeke szájából a
vajas kenyeret elvegye!
Az ifju Cruncher – aki még egy ingben volt – ezt nagyon rossz néven
vette és anyja felé fordulva hevesen tiltakozott az ellen, hogy az ő
teste táplálékából valamit is elimádkozzon.
– És mit gondolsz, te képzelődő nőstény, – mondá Cruncher öntudatlan
következetlenséggel – ugyan mit ér a _te_ imádságod? Ugyan mennyire
becsülöd a _te_ imádságodat?
– Azok szivemből jönnek, Jerry. Annál többet nem érnek.
– Annál többet nem érnek – ismételte Cruncher. – Akkor bizony nem sokat
érnek. De akárhogy is legyen, mondom neked, nem akarom, hogy ellenem
imádkozz. Nincs módom hozzá. Nem akarom, hogy szerencsétlen legyek a te
nyafogásod folytán. Ha minden áron térdeden csuszkálni akarsz, ugy tedd
ezt urad és gyermeked érdekében, de ne ellenök. Ha nem volna ilyen
természetellenes feleségem, ha ennek a fiunak nem volna ilyen
természetellenes anyja, ugy az elmult héten kerestem volna valamit:
ehelyett azonban ez a jámbor komédia csak szerencsétlenséged hozott
reám. »Kárhozzam el!« – mondá Cruncher, aki ez alatt az egész idő alatt
öltözködött – ha nem ez az imádkozás, meg ez az istentelen személy volt
az oka annak a szerencsétlenségnek, amely engem, szegény ördögöt, a
becsületes iparost az egész elmult héten üldözött. Jerry fiam,
öltözködj, mialatt én cipőmet tisztitom figyeld anyádat és szólits elő,
ha ismét ilyesvalamit látsz. Mondom neked – és ismét feleségéhez szólott
– nekem ez nem tetszik. Annyira össze-vissza vagyok rázva, mint egy
fiakkerkocsi, álmos vagyok, mint a laudanum (ópiumkészitmény) tagjaim
annyira tul vannak erőltetve, hogy a bennük levő fájás nélkül azt se
tudnám, hogy melyik az enyém és melyik a másé és a zsebem mégis üres;
fogadom, hogy kora reggeltől késő estig egyebet se tettél, minthogy
megakadályoztad azt, hogy valami a zsebembe jusson és nekem ez nem
tetszik tovább, te pokol fajzatja te! Mit mondasz most?
Azután továbbmorgott maga elé. – Ó, igen! Jámbor is vagy. Nem akarsz
urad és gyermeked érdeke ellen cselekedni! Valóban nem? – ehhez hasonló
gunyos megjegyzések közben Cruncher ismét neki látott cipője
tisztitásának és napi munkájához való általános előkészülésnek. Azalatt
fia, akinek a fején kisebbek voltak a tüskék, és fiatal szeme éppen
olyan közel volt egymáshoz, mint apjáé, a parancs szerint anyját
figyelte. Időközönkint megremegtette ezt a szegény asszonyt azzal, hogy
hálókamrájából, ahol öltözködött, halkitott hangon kikiáltott:
– Már megint térden akarsz csuszkálni anyám. Halló, apa! – és miután igy
ok nélkül zajt ütött, nem gyermekhez való vigyorgással kirohant.
Cruncher hangulata nem javult, mikor reggelijéhez ült. Különös
keserüséggel feddette feleségét, hogy titkon asztali áldást rebegett.
– Nos! Pokol fajzatja! Mit csinálsz? Már megint kezded? – Felesége
magyarázta, hogy csupán – áldást könyörgött.
– Hagyd abba! – mondá Cruncher körültekintve, mintha inkább azt várta
volna, hogy a kenyér eltünik felesége imádkozásának hatása folytán. –
Nem akarom, hogy kiimádkozzanak házamból és otthonomból, Nem akarom,
hogy azt a darabka kenyeret elimádkozzad asztalomról. Maradj nyugodtan!
Bosszusan, vörös szemmel, mintha az egész éjszakát társaságban töltötte
volna, mely nem valami kellemes módon végződött, inkább falta, mint ette
reggelijét és morgott hozzá, mint valami állatseregletnek négylábu
lakója. Kilenc óra felé borzas külseje kissé elsimult és olyan
tekintélyes és üzletszerü külsővel, amilyennel csak befödhette
természetes valóját, napi foglalkozása után látott.
Iparnak ugyan alig volt mondható, ámbár ő szivesen nevezte magát
»becsületes iparosnak«. Tőkéje egy faszék volt, melynek törött támláját
lefürészelte; ezt a széket a fiatal Jerry, apja oldalán haladva,
reggelenkint a Temple Bar mellett levő banküzlet ablaka alá vitte; ottan
aztán egy csomó szalmát szórtak alája, amit a legelső arra haladó
szekérből csentek el, hogy lába hideg és nedvesség ellen védve legyen,
igy aztán elkészült a napi táborozó hely. A Fleet street és Temple-ben
ugy ismerték ezen a helyen ülő Crunchert, akárcsak magát a kaput, az ő
külseje sem volt sokkal külömb annál.
Háromnegyed kilenc órakor már helyén volt, elég jókor, hogy megemelhette
háromszögü kalapját az öreg urak előtt, akik Tellson bankjába mentek.
Jerry leült helyére ezen a szeles márciusi reggelen, az ifju Jerry
mellette állott, ha ugyan nem portyázott a kapu körül és bántalmazott
testileg és szellemileg arramenő fiukat, akik elég kicsinyek voltak,
hogy szeretetreméltó kedvtelésének megfeleljenek. Apa és fiu rendkivüli
módon hasonlitottak egymáshoz; csendesen szemlélték a Fleet street
forgalmát, fejüket ugy összedugták, hogy olyan közel voltak egymáshoz,
akárcsak a szemük; rosszindulatu majompárhoz voltak hasonlók. Ezt a
hasonlóságot nem csökkentette az a körülmény, hogy az idősebb Jerry
szalmát rágcsált és azt köpdöste, mialatt az ifju Jerry élénk szeme
nyugtalanul figyelte őt és minden egyebet, ami Fleet street-ben történt.
Tellson üzletében alkalmazott szolgák egyike kidugta a fejét kapun és
kiszólt:
– Hirvivő kell!
– Hurrá, apa! Korai munka! Kezdetnek elég jó!
Apjának Isten veledet mondva, az ifju Jerry ült bele a székbe, birtokba
vette az örökséget, a szalmát, amit apja rágott és elmélkedett:
Mindig rozsdás! Ujjai mindig rozsdásak! – mormolta az ifju Jerry maga
elé. Honnan szedi apám azt a sok vasrozsdát? Itten ugyan nem rozsdásodik
meg!