– Jó napot! – mondá Defarge – és az ősz fejre letekintett, mely mélyen
ráhajolt a cipőkészitésre.
A fej egy pillanatra fölemelkedett és gyönge hang válaszolt a
köszöntésre, mintha távolról jönne.
– Jó napot!
– Látom, hogy még mindig keményen dolgozik.
Nagy szünet után a fej ismét felemelkedett egy pillanatra és a hang
válaszolta:
– Igen, dolgozom.
Ezuttal zavart szempár tekintett a kérdezőre, majd az arc ismét
lehajolt.
A hangnak szintelensége részvétet keltő és rettenetes volt. Nem fizikai
gyöngeség okozta, ámbár a hosszas bebörtönözésnek és sovány élelmezésnek
is része volt benne. Sajnálni való sajátosságát az egyedüllét és a nem
használás eredményezte. Olyan volt, mint gyönge visszhangja a régen
elhangzott szónak. Teljesen elvesztette az emberi hang életerejét és
hangzóképességét, és az érzékekben olyan benyomást keltett, mint valami
egykori szép szin, amely alig látható halvány folttá fakult. Nyomott és
tompa volt, hogy földalatti hangnak tünt föl. Oly kifejezően beszélt egy
reménytelen, elveszett teremtményről, hogy valami éhező vándor, aki
kimerült a pusztában való magános vándorlástól, hazáját és barátait
ilyen hangon emlithette, mielőtt lefeküdt, hogy meghaljon.
Néhány perc csendes munkában telt el és a fakó szemek ismét
fölpillantottak, nem érdeklődés vagy kiváncsisággal, hanem tompán,
gépiesen észlelték, hogy az a hely, amelyen az egyedül észrevett
látogató állott, nem volt még üres.
– Szeretnék több világosságot ide bebocsátani. El tud viselni egy kissé
többet? – mondá Defarge, aki nem forditotta el tekintetét a cipésztől.
A cipész megállott munkájában, üres tekintettel nézett maga mellett a
földre először az egyik, azután a másik oldalra és végül föltekintett a
beszélőre.
– Mit mondott?
– El tud viselni kissé több világosságot?
– El kell viselnem, ha beereszti. (A második szót alig észrevehetően
hangsulyozta.)
A nyitva levő ajtó szárnyát kissé jobban kinyitották és kapoccsal
megerősitették. Széles fénysugár ömlött be a padlásszobába és látni
engedte a munkást félig kész cipővel az ölében, szünetelve munkájában.
Néhány közönséges szerszám, különböző bőrdarab feküdt lábainál és a
padon. Fehér volt a szakálla, rendezetlenül nyirott, de nem hosszu,
beesett az arca és különösen fényes a szeme. Beesett, sovány arca szemét
nagyobbnak tüntette volna föl még most is fekete szemöldöke és kuszált,
fehér haja alatt abban az esetben is, ha nem lett volna nagy, de
természeténél fogva olyan volt és mostan természetellenesen nagynak
látszott, sárga, rongyos, mellén nyitott inge mutatta kiaszott és
lesorvadt testét. Ő maga, ócska vászonkabátja, lógó harisnyája,
szegényes, rongyos ruhája, a napvilágtól és levegőtől való hosszas
távoltartás következtében egyformán tompa, sárga pergament szinüvé
fakult, ugy hogy nehéz volt egyiket a másiktól megkülönböztetni.
Egyik kezét szeme és a napvilág közé tartotta, még csontjai is
átlátszóknak tüntek fel, amint ott ült merev, üres tekintettel,
szünetelve munkájában. Nem nézett rá az előtte álló alakra, anélkül,
hogy előbb ne tekintett volna maga elé a földre, előbb az egyik, majd a
másik oldalra, mintha elvesztette volna azt a szokást, hogy helyet és
hangot egymással összeköttetésbe hozzon; sohasem beszélt anélkül, hogy
előbb ilyen módon ne tétovázott volna.
– Be akarja ma fejezni azt a pár cipőt? – kérdezte Defarge és intett
Lorrynak, hogy jöjjön előre.
– Mit mondott?
– Be akarja ma végezni azt a pár cipőt?
– Nem mondhatom, hogy akarom. Azt hiszem. Nem tudom.
De a kérdés munkájára figyelmeztette őt és ujra föléje hajolt.
Lorry csendesen előrejött, a leányt otthagyta az ajtó mellett. Mikor már
egy-két perc óta Defarge oldala mellett állott, a cipész föltekintett.
Nem csodálkozott azon, hogy egy másik alakot is látott, egyik kezének
nyugtalan ujjai ajka fölé tévedtek, mikor rájuk nézett (ajka és körmei
egyformán sápadt ólomszinüek voltak), a keze aztán munkájára siklott és
ő ismét a cipő fölé hajolt. A nézés és a cselekvés csak egy pillanatot
igényelt.
– Vendége van, mint látja – mondá Defarge.
– Mit mondott?
– Vendége van.
A cipész föltekintett, mint az imént, de anélkül, hogy kezét munkájától
eltávolitaná.
– Hallja! – mondá Defarge – itt van ez az ur, ki a jól elkészitett cipőt
meg tudja birálni. Mutassa meg neki a cipőt, amelyen dolgozik. Fogja,
uram!
Lorry kezébe vette.
– Mondja meg az urnak, hogy micsoda fajta ez a cipő, és a készitője
nevét is!
A szokottnál hosszabb szünet állott be, mielőtt a cipész válaszolt:
– Elfelejtettem, hogy mit kérdezett. Mit mondott?
– Azt mondottam, hogy képes volna-e ennek az urnak megmondani, hogy
miféle az a cipő.
– Női cipő. Sétacipő fiatal hölgy számára. Legujabb divatu. Sohasem
láttam a divatot. Egy minta volt a kezemben. – Rátekintett a cipőre,
kissé büszke tekintettel.
– Mi a készitő neve? – kérdezte Defarge.
Most, hogy keze nem volt munkával elfoglalva, jobbkezének bütykeit
baljának mélyedéseibe illesztette és azután a balkéz bütykeit a jobbkéz
mélyedéseibe, majd egyik kezével szakállát simogatta; ezt tette
folytonos egymásutánban, pillanatnyi megszakitás nélkül. Az a feladat,
hogy őt kiszólitsák abból a gondolatnélküliségből, melybe minden
beszélgetés után jutott, körülbelől olyan lehetett, mint mikor gyönge
embert aléltságból kell eszméletre hozni; vagy mintha valaki arra
igyekeznék, hogy egy haldokló lelkét föltartóztassa, abban a reményben,
hogy még valamit megtudhat tőle.
– Nevemet kérdezte?
– Természetesen.
– Százöt, Északi Torony.
– Ez minden?
– Százöt, Északi Torony.
Tompa hanggal, mely sem sóhaj, sem nyögés nem volt, munkája fölé hajolt
ismét, mig a csendet ujból meg nem törték.
– Ön nem hivatásos cipész? – kérdezte Lorry, miközben szilárdan
rátekintett.
Üres szeme Defarge felé nézett, mintha azt akarná, hogy ő vegye át a
kérdezést; minthogy azonban nem kapott segitséget, a kérdező felé
fordult ismét, megelőzőleg azonban a földet kereste.
– Hogy hivatásos cipész vagyok-e? Nem, nem voltam hivatásos cipész. Itt
– itt tanultam. Magamtól. Engedelmet kértem…
Ismét szórakozott lett néhány percre, kezével játszott az egész idő
alatt. Szeme végre lassan visszatért az archoz, ahonnan letévedt; mikor
ismét rajta pihent, összerezzent és ujra beszédbe fogott olyan módon,
mint mikor az álmából hirtelen felébredő az elmult éjszaka egy tárgyára
tér vissza.
– Engedelmet kértem arra, hogy megtanulhassam, és hosszu idő után, nagy
fáradsággal megkaptam, azóta folyton cipőt csinálok.
Mikor kezét a cipő felé kinyujtotta, amelyet elvettek tőle, Lorry igy
szólt hozzá, miközben mereven nézett az arcába:
– Manette ur, nem emlékszik reám?
A cipő a földre hullott és ő tompán nézett a kérdező arcába.
– Manette ur! – Lorry kezét Defarge karjára tette – emlékszik-e erre az
emberre? Nézzen reá! Nézzen reám! Nem dereng-e emlékében egy öreg
bankár, egy régi üzlet, egy öreg szolga, egy régi kor képe, Manette ur!
A hosszu ideig fogságban sinylődött merev tekintettel fölváltva Lorryra,
majd Defargera nézett, a lelkére boruló sötét ködön keresztül lassankint
egy élénken gondolkodó elmének régen elmosódott vonásai tolultak homloka
közepére. A homlok elborult ismét, a vonások gyöngültek, eltüntek; de
megjelentek. Éppen ugy megismétlődött ez a kifejezés leányának szép
fiatal arcán, aki a fal mellett egy helyre kuszott, ahonnan láthatta őt;
ott állott most és őt nézte, kezét eleinte rémült szánalommal tartotta
maga elé hogy távol tartsa őt magától, hogy megóvja magát a
reátekintéstől; de most feléje nyult remegő vággyal, hogy a kisérteties
arcot meleg keblére ölelje, hogy szeretetével az életnek, a reménynek
visszaadja – oly pontosan ismétlődött meg ez a kifejezés (erősebb
vonásokban) ifju szép arcán, hogy mozgó fénynek látszott, mely róla a
leány arcára került.
Azonban őreá sötétség borult ismét. Mindinkább csökkenő figyelemmel
nézte a két férfit, homályos zavarában szeme a földet kereste és a
szokott módon tekintett maga körül. Végül hosszu, mély sóhajjal elővette
ujra a cipőt és munkájához látott.
– Fölismerte őt uram? – kérdezte Defarge suttogva.
– Igen, egy pillanatra. Eleinte teljesen reménytelennek hittem, de
minden kétséget kizáróan, egyetlen egy pillanatig csupán, láttam azt az
arcot, amelyet olyan jól ismertem azelőtt. Ss! Lépjünk hátrább! Ss!
A leány a padlásszoba falától egészen a pad közelébe jött, amelyen ő
ült. Valami irtóztató nyilatkozott meg abban, hogy ő nem tudott semmit
arról az alakról, mely kezét kinyujthatta, megérinthette volna őt, amint
munkája fölé volt hajolva.
Egy szót sem szólottak, egy hang sem hallatszott. A leány szellemként
állott mögötte, ő pedig munkája fölé hajolt.
Végül véletlenül ugy történt, hogy neki a kezében levő szerszámot a
vágókéssel kellett felcserélni. A kés nem azon az oldalon feküdt, ahol a
leány állott. Felvette és éppen munkája fölé akart hajolni, mikor a
leány ruháját megpillantotta. Fölnézett és meglátta arcát. A két
szemlélő oda akart lépni, de a leány kezével visszatartotta őket. Nem
félt attól, hogy a késsel feléje döfhet; amazok attól féltek.
Rettegő tekintettel nézett a leányra, egy idő mulva ajka szavakat
képezett, ámbár hang nem hallatszott. Nehéz, gyors lélegzése
szüneteiben, lassankint hallani lehetett, amint mondta:
– Mi ez?
A leány, arcán lefolyó könnyek árjában, kezét ajkához szoritotta és
csókot intett feléje, majd kezét mellére fektette, mintha az ő gyöngült
fejét hajtaná oda.
– Nem a börtönőr leánya?
A leány tagadó mozdulatot tett:
– Nem.
– Ki vagy?
A leány nem bizott még szava hangzásában, melléje ült a padra. Ő
visszahuzódott; a leány azonban kezét karjára fektette. Különös
borzongás érte őt, mikor a leány ezt tette, és látható volt, amint
testén végigfutott; gyengéden letette a kést, amint mereven nézett reá.
A leány aranyos haját, melyet fürtökben hordott, hirtelen visszahajtotta
ugy, hogy az válláról omlott le. Ő félénken, habozva nyujtotta ki kezét
feléje, néhány fürtöt megfogott és nézte. Ezenközben ujra visszaesett
zavarába és ujabb mély sóhajtással cipőjén dolgozni kezdett.
De nem sokáig. A leány eleresztette karját és kezét az ő vállára
fektette. Mikor ő kétszer-háromszor kétkedően pillantott oda, mintha meg
akarna bizonyosodni afelől, hogy tényleg a vállán van, félretette
munkáját, nyakához nyult és levett onnan egy megfeketedett, zsinórral
körültekert összehajtott lapot. A kis csomagot térdén óvatosan
kibontotta és tartalmát, egy kevés hajat, előszedte, csak egy-két hosszu
aranyos hajszál volt, melyet hosszu idővel ezelőtt ujjára tekert.
A leány haját ismét kezébe vette és figyelmesen vizsgálta.
– Ugyanaz. Hogyan lehetséges ez? Mikor volt? Hogyan történt?
Mikor ez a koncentráló kifejezés homlokára visszatért, ugy látszott,
hogy tudatára jött annak, hogy ez a kifejezés a leány arcán is ott van.
A világosság felé forditotta őt és reánézett.
– Azon az estén, mikor engem kihivtak, ő fejét vállamra hajtotta… busult
azon, hogy elmegyek, ámbár én nem busultam; és mikor az Éjszaki Toronyba
hoztak, ott találták ezt a kabátom ujján.
– Hagyjátok ezt nekem. Ez nem segitheti elő testem menekülését, csupán a
lelkemét. Ezeket a szavakat mondtam akkor. Nagyon jól emlékszem.
Ennek a beszédnek a szavait ajkával sokszor alakitgatta, mielőtt
elmondani képes volt. Mikor aztán ugytalálta, hogy azok hangzanak,
összefüggően, de lassan beszélt.
– Hogyan történt ez? _Te vagy az?_
A két szemlélő ismét előre akart rohanni, amint ijesztő hirtelenséggel a
leány felé fordult. A leány azonban nyugodtan ült, mialatt ő megragadta
őt, és halk hangon mondotta:
– Kérlek, jó uraim, ne jöjjetek közelünkbe, ne beszéljetek, ne
mozduljatok.
– Hallga! – kiáltott ő – Kinek a hangja volt ez?
Keze elengedte a leányt, amint ezt kiáltotta és fehér hajába markolt és
tépte vad dühvel. A kiáltás elhangzott, elveszett, mint minden elveszett
belőle a cipőkészitést kivéve; a kis csomagot ujra összehajtotta és
nyakán biztonságba helyezni igyekezett, de még mindig a leányra nézett
és zavartan rázta fejét.
– Nem, nem, nem, nagyon is fiatal, nagyon is viruló vagy. Nem lehet.
Nézd mi lett a fogolyból. Ez nem az a kéz, ez nem az az arc, melyet ő
ismert, ezt a hangot ő nem hallotta. Nem, nem. Ő is és én is – az
Éjszaki Torony lassu évei előtt voltunk – századokkal ezelőtt. Mi a
neved, bájos angyalom?
Gyengéd hangját és enyhülő viselkedését kedvező jelként üdvözölve,
leánya letérdelt előtte és könyörgő kezét mellére fektette.
– Ó uram, más alkalommal megtudod majd nevemet, hogy ki volt anyám, ki
volt atyám és hogy hogyan volt az, hogy sohasem ismertem az ő szomoru
történetüket. Most nem mondhatom, itt nem tehetem. Amit itt és most
mondhatok, csak az, kérlek, tedd kezedet fejemre és áldj meg. Csókolj,
ölelj meg! Ó, drágám!
Az ő télies, fehér feje elvegyült a leány aranyos fürteiben, meleg
ragyogással övezte, mintha a szabadság napja fénylene rajta.
– Ha hangom, – nem tudom, hogy ugy van-e, de remélem – ha hangom azéra
emlékeztet, akinek hangja lágy muzsikaként zengett füledben, sirasd,
sirasd! Ha hajam tapintása kedves főre emlékeztet, mely kebledre hajolt,
mig fiatal és szabad voltál, sirasd, sirasd! Ha otthonra célzok, mely
előttünk áll, melyben hü leszek hozzád, szivem minden szeretetével,
minden kötelességével, ha ez otthonra emlékeztet, mely már régen
elhagyatott maradt, mialatt szegény szived elepedt érette, sirasd,
sirasd!
Nyakát átkarolta és mint gyermeket, keblén ringatta.
– Ha azt mondom, neked, egyetlenem, hogy kínjaid véget értek, hogy azért
jöttem, hogy innen elvigyelek és hogy Angliába megyünk, hogy békében és
nyugalomban éljünk, ha emlékeztetlek arra, hogy hasznos életedet bünös
kézzel tétlenségre kárhoztatták, hogy szülőhazád, Franciaország, volt
oly kegyetlen hozzád, sirasd, sirasd! Ha megmondom, hogy mi a nevem, ha
még élő atyámról, meghalt anyámról beszélek, ha megtudod, hogy imádott
atyám előtt térdelnem kell, hogy bocsásson meg azért, hogy őérette
nappal soha nem küzdöttem, éjjel nem virrasztottam, mert szegény anyám
szeretete ezt a kínt eltitkolta előttem, sirj, sirasd őt, sirass engem!
Adjatok hálát az Istennek, ti jó urak! Szent könnyeit érzem arcomon,
zokogása szivemet éri. Nézzétek! Adjatok Istennek hálát érettünk,
adjatok hálát.
Manette leánya karjaiba hanyatlott, arcát keblébe rejtette. Ez a látvány
megható és mégis rettenetes volt. A két szemlélő elfödte arcát. Arra a
kimondhatatlan szenvedésre és jogtalanságra emlékezett, amely ezt a
jelenetet megelőzte.
A padlásszoba nyugalma sokáig zavartalan maradt és viharos keble,
megrendült alakja végre megnyugodott, hisz minden vihart nyugalom követ
– az emberiség szempontjából a nyugalom és csendnek jelképe, melyben
végül az életnek mondott vihar is elcsendesül – a két férfi előjött,
hogy az atyát és leányát a földről fölemelje. Ő fokonkint a padlóra
csuszott és fáradt lethargiában feküdt ott. Leánya melléje ült, feje az
ő karján pihent és hosszu fürtjei mint valami függöny a napfénytől
megvédték.
– Ha – szólt a leány, kezét nyujtva Lorrynak, aki föléjük hajolt és több
izben orrát fujta, – ha ugy lehetne intézni, hogy anélkül, hogy őt
zavarnók, Párist azonnal elhagyjuk, ugy hogy őt innen a kapuból egyenest
elvigyük…
– De fontolja meg, képes-e ő utazni? – kérdezte Lorry.
– Sokkal jobb ránézve, azt hiszem, minthogy itt maradjon ebben a
városban, mely oly borzasztó reá.
– Igaz! – mondá Defarge, aki ott térdelt és figyelve hallgatózott.
– Több mint igaz: különböző okból legjobb, ha Manette ur kivül van
Franciaországon. Béreljek kocsit és postalovakat?
– Ez üzlet, – mondá Lorry és azonnal rendszeres modorát öltötte föl – és
ha üzleti ügyet kell elintézni, legjobb, ha én végzem.
– Akkor legyen szives, hagyjon magunkra, – sürgette Miss Manette. –
Látja, hogy mily nyugodt lett, nem kell félni mostan attól, hogy őt
velem egyedül hagyja. De miért is? Ha bezárja az ajtót, hogy ne
háborgassanak, nem kétlem, hogy visszatértekor oly nyugodtnak fogja
találni, mint amilyen volt, amikor elhagyta. Mindenesetre gondjaimba
veszem őt, mig visszatér, és azután azonnal elvisszük innen.
Mindketten, Lorry is és Defarge is, nem nagyon voltak hajlandók, hogy
ezt a tanácsot kövessék, és szivesen látták volna, ha közülök egyik
ottmarad. De minthogy nemcsak kocsit és lovat, hanem utileveleket is
kellett szerezni, és az idő is sürgetett, minthogy a nap már nyugovó
félben volt, végre aztán ugy egyeztek meg, hogy az elintézendő dolgokat
megosztják és elsiettek, hogy el is végezzék.
Mikor az este beköszöntött, a leány fejét atyjáé mellé hajtotta a kemény
padlóra és őt figyelte. A homály mindinkább sötétült, mindketten
nyugodtan feküdtek ottan, mig fény nem hatolt be a fal repedésein.
Lorry és Defarge mindent elkészitettek az utazáshoz és utiköpenyeken,
takarókon, kenyér és huson kivül borról és forró kávéról is
gondoskodtak. Defarge az ételt, italt és a lámpát, melyet magával
hozott, a padra helyezte (a padlásszobában nem volt más egyéb, mint egy
szalmazsák), és Lorry segitségével a foglyot talpra állitották.
Emberi ész nem lett volna képes arra, hogy arcának tétova, üres
tekintetéből lelke titkaiban olvasson. Vajjon tudta-e, hogy mi történt,
emlékezett-e arra, amit neki mondottak, tudta-e, hogy szabad, oly
kérdések voltak, melyekre még a legélesebb elme sem lett volna képes
válaszolni. Megszólitották, de válaszai oly zavartak és lassuak voltak,
hogy zavarodottsága aggodalmat keltett bennük és megegyeztek abban, hogy
egyelőre tovább nem kisérleteznek vele. Rettegő, néha heves módon fejét
keze közé fogta, ezt a szokását előbb nem vették észre; de leánya
szavainak a hangja gyönyörködtette és valahányszor beszélt, mindig
feléje fordult.
Az olyan ember alázatos módjával, aki hosszu idő óta megszokta, hogy a
kényszernek engedjen, megevett és megivott mindent, amit eléje tettek,
felvette a köpenyt és takarókat, melyet neki nyujtottak. Szivesen vette,
hogy leánya karját az övébe füzte, és kezét mindkét keze közé fogta.
Lassan leszállottak; Defarge elől ment a lámpával, Lorry zárta be a kis
menetet. Néhány foknyit mentek csak a hosszu lépcsőn, mikor ő megállott
és a tetőt és a környező falakat bámulta.
– Emlékszel a helyre, atyám? Emlékszel arra, hogy ide jöttél?
– Mit mondottál?
De még mielőtt megismételhette volna a kérdést, ő választ mormolt,
mintha a leányát ismételte volna.
– Emlékszem-e? Nem, nem emlékszem. Nagyon régen volt.
Nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, hogy börtönéből ebbe a házba
hozták. Hallották, amint maga elé mormolta: »Százöt, Északi Torony«, és
mikor körültekintett, láthatóan kereste az erős várfalakat, melyek oly
hosszu ideig fogva tartották. Mikor az udvarba jutottak, ösztönszerüen
megváltoztatta lépését, mintha azt várná, hogy felvonóhidra lépnek;
minthogy felvonóhid nem volt és megpillantotta a nyilt utcán várakozó
kocsit, elengedte leánya kezét és ismét fejéhez kapott.
A kapu előtt nem volt tolongás; senkit sem lehetett a sok ablakban
látni; még véletlenül arra menő sem volt az utcán. Természetellenes
csend és elhagyatottság uralkodott; csak egy lélek volt látható, Madame
Defarge, aki az ajtófélfának támaszkodott, kötött és semmit sem látott.
A fogoly a kocsiba szállott, leánya követte, Lorry már a lépcsőn állott,
mikor szánalmas hangon kérte őt, hogy szerszámait és a befejezetlen
cipőket hozza magával. Defargené rögtön odaszólt urához, hogy ő elhozza
és kötésén dolgozva ment az udvaron keresztül. Gyorsan lehozott mindent
és a kocsiba nyujtotta. – Közvetlenül azután ismét nekitámaszkodott az
ajtófélfának, kötött és semmit sem látott.
Defarge a bakra szállott és odaszólott a postakocsishoz:
– A sorompóhoz!
A kocsis ostorával pattantott és elrobogtak a pislogó, fölöttük ingó
lámpák alatt.
A lámpák alatt, – melyek a jobb utcákban világosabban, a rosszabbakban
homályosabban imbolyogtak – fényesen megvilágitott üzletek és kávéházak,
vidám embertömegek, szinházak bejárata mellett a nagy város egyik
kapujához. Katonák álltak ottan őrt, lámpával fölszerelve.
– Uti leveleiket, utasok!
– Itt vannak, tiszt ur – mondá Defarge, leszállott és félrevezette őt.
– Ezek az őszfejü urnak az utilevelei. Velem adták a… – hangját
halkitotta. A katonák lámpái izgatottan mozogtak, az egyik egyenruhás
kar benyult a kocsiba és a karhoz tartozó szem nem mindennapi vagy
minden éjjeli pillantással nézte meg az őszhaju urat.
– Rendben van!
– Előre! – hangzott az egyenruhás szava.
– Adieu! – mondá Defarge. Igy haladtak mindig homályosabban égő és
imbolygó lámpások alatt ki a csillagos ég alá.
A mozdulatlan és örökös napok boltozata alatt (ezek közül némelyik oly
távolságra van ettől a kicsiny földtekétől, hogy a tudósok állitása
szerint kétes, vajjon sugarai fölfedezték-e már a világürnek ezt a
pontját, ahol cselekvés, vagy szenvedés van folyamatban) az éjszaka
árnyai szélesen feketéltek. A virradatig terjedő hideg, nyugalomnélküli
hosszu időközben ismét susogták Lorry Jarvis fülébe – aki szemben ült az
eltemetett és kiásott emberrel és azon tépelődött, hogy milyen szellemi
ereje veszett el mindörökre, és hogy milyen erők lesznek képesek őt
ismét helyreállitani – a régi kérdést:
– Remélem, hogy szivesen lép ismét az életbe?
És a régi választ:
– Nem tudom.