Nagy hordó bort ejtettek le az utcán, szétpukkadt. A baleset a szekérről
való lerakodáskor történt; a hordó gyorsan legurult, abroncsai
megpattantak és ott feküdt a kövezeten a csapszék bejárata előtt, mint
egy széttört dió héja.
A környék minden népe beszüntette munkáját vagy tétlenségét, hogy
odasiessen és a bort feligya. Az utca durva, faragatlan köve minden
irányba nyuló csucsaival hihetően arra volt szánva, hogy minden élő
lényt bénává tegyen, aki közelébe kerül. A bor kis pocsolyákba oszlott,
területéhez képest kisebb-nagyobb csoportok vették körül. Néhány férfi
letérdelt, két tenyerét összetéve, meritőnek használta és belőle
szörpölt, vagy a válluk fölé hajló asszonyoknak igyekeztek juttatni
belőle, mielőtt a bor ujjaik között kifolyt. Egyes férfiak és asszonyok,
törött cserépedényeket meritettek a pocsolyába vagy az asszonyok fejéről
való kendőt, melyet aztán a csecsemők szájába facsartak; mások sárból
kicsiny gátakat csináltak, hogy a bort folyásában föltartóztassák; ismét
mások, a magas ablakokból szemlélőktől irányitva, ide s tova futkostak,
hogy a kisebb borpatakok utját elvágják, melyek uj irány felé
igyekeztek; némelyek a bortól átázott és seprőtől megfestett dongákkal
foglalkoztak, azt nyalták, sőt mohó vággyal meg is rágták a bortól
legjobban átázott darabokat. Nem volt csatorna, melyen a bor
lefolyhatott volna, mégis nemcsak hogy az egészet fölszitták, hanem
annyi sarat is hordtak el, hogy utcaseprésnek tetszhetett azoknak,
akiknek ilyen művelet nem volt ismeretlen, ha ugyan hihettek ilyen csoda
létezésében.
Harsogó nevetés, vidám csevegés – férfiak, asszonyok és gyermekek hangja
– visszhangzott az utcában, amig ez a borral való játék tartott. Kevés
durvaság és jó hangulat kisérte a játékot. Különös barátságos érintkezés
nyilvánult meg benne, mindegyiken észrevehető volt a hajlandóság, hogy a
másikhoz csatlakozzék és ez különösen a szerencsésebbek és kedélyesebbek
között vidám ölelkezést, egymásra köszöntést, kézfogást, sőt,
összefogózkodva, körtáncot is eredményezett. Mikor a bor elfogyott és
azokat a helyeket, ahol legbőségesebb volt, ujjaikkal megjelölték, a
tüntetés is megszünt oly hirtelen, mint ahogyan keletkezett. Az ember,
aki otthagyta fürészét a fában, amelyet fürészelt, ismét munkához
látott; az asszony, aki a kapu lépcsőjén hagyta forró hamuval telt kis
fazekát, amelyen kiaszott kezének és lábának vagy gyermekeinek ujjait
melengetni igyekezett, visszatért oda; mezitelen karu, kuszálthaju,
fakószinű férfiak, akik pincelakásaikból bujtak elő a téli nap fényébe,
ismét leszállottak oduikba és homály borult az esemény szinhelyére, mely
sokkal természetesebben illett oda, mint a nap fénye.
A bor vörös volt, és ott, ahol kiömlött, megfestette Saint Antoine,
Páris külvárosa szük utcájának kövezetét. Megfestett sok kezet is és sok
arcot, sok mezitelen lábat és sok facipőt. A favágó keze vörös nyomot
hagyott a fán, melyet fürészelt; a gyermekét szoptató asszony homlokát
megfestette az öreg rongy, melyet ismét fejére tekert. Azoknak, akik
mohón rágták a hordó dongáit, tigrishez hasonlóan véres volt a szájuk;
és egy karcsu, ilyen módon bekent bohóc, akinek a feje kilátszott,
hosszu, piszkos zsákszerü hálósapkájából, sáros boriszapba mártott
ujjával egy falra ezt mázolta: Vér.
Eljövendő volt az idő, mikor az a bor is kiömlött az utca kövére és
annak foltja sok helyen piroslott.
Most, hogy a köd ismét ráborult St. Antoinera, melyet egy pillanatnyi
napfény elüzött az ő szent arcáról, sötétsége sulyos volt – hideg,
szenny, nyavalya, tudatlanság és szükség voltak a kamarások, akik ő
Szentségét kiszolgálták – mind nagyhatalmu nemesek; de legkivált az
utolsó. Egy népnek mintapéldányai, amely nép a malomban rettenetes
őrletésen ment annyiszor keresztül és bizonyára nem a mesebeli malomban,
mely az öregeket ifjakká őrölte, a hidegtől remegtek minden sarkon, ki-
és bejártak minden kapun, kitekintettek minden ablakon, rongydarabokban
lebegtek, melyeket a szél megrázott. A malom, mely őket leőrölte, az a
malom volt, mely ifjakat vénekké őröl; a gyermekeknek öreg volt az arcuk
és komoly a hangjuk; a felnőttek arcába és az életkor minden ráncába
mélyen volt bevésve az Éhség. Mindenütt ez uralkodott. Éhség áradt ki a
magas házakból a nyomoruságos ruházatban, mely a rudakon és köteleken
függött. Éhség volt beléjük foltozva szalmával, rongyokkal, fával és
papirral. Éhség, ezt ismételgette a szegényes tüzifának minden
porcikája, melyet a favágó fürészelt. Éhség meredt le a füsttelen
kéményekről és riadt föl a piszkos utcán, melynek szemetjében nem akadt
megehető hulladék. Éhség volt a cégtábla a pék üzletében, beleirva
csekély készletének minden hitvány kenyerébe és a hentes üzletében, a
döglött kutya husából való készitménybe, mely eladásra kinálkozott.
Éhség csörgette száraz csontjait a forgó hengerben pörkölődő gesztenye
között. Éhséget szeleteltek atomokba, minden fillér áru tányér levesbe,
apró néhány csepp undoritó olajban piritott krumpliszeletkék alakjában.
Lakóhelye alkalmas volt minden tekintetben. Keskeny, kanyargó utcák,
tele szeméttel és büzzel, melyekből más keskeny, görbe utcák ágaztak
szét, mind rongyokkal és hálósapkákkal népes, és mind rongyoktól és
hálósapkáktól büzlött, minden látható tárgy külseje betegséget sejtető.
A nép üldözött tekintetében vadállati gondolat volt, annak a lehetősége,
hogy üldözője ellen fordul. Ámbár nyomott és alázatos volt a lelkületük,
izzó szemekben nem volt hiány, sem összeszorult ajkakban, sem
homlokokban, melynek ráncai hasonlók voltak a hóhér köteléhez; erről
álmodoztak a szenvedők és boszut lihegők. A cégtáblák (annyi volt, mint
ahány az üzlet) mind a Szükség ijesztő képei voltak. A mészáros és
hentes csak a legsoványabb csontos husdarabkát festette reá; a pék a
legdurvább apró kenyérkéket. A csapszékeken az esetlenül festett képeken
iddogáló nép zsörtölődött a vékony sör és bor kurta mértékén és
vésztsejtő bizalmassággal sugdolódzott. Semmi sem volt viruló állapotban
jelképezve, a szerszámokat és fegyvereket kivéve; ellenben a késmüves
kései és baltái élesek voltak és ragyogók, a kovács pörölyei sulyosak és
vérszomjas a fegyverkovács készlete. Az utca burkolatának, bénitó
köveivel és sok apró sár- és vizpocsolyájával, nem volt gyalogjárója,
hanem közvetlenül a kapukig ért. A csatorna az utca közepére folyt, ha
ugyan folyt általában, csak heves esők után, akkor aztán szeszélyesen
változó rohamokban folyt be a házakba. Az utcán keresztben nagy
távolságokra nehézkes lámpák lógtak csigán és kötélen; éjjel, ha a
lámpagyujtó leeresztette, meggyujtotta és ismét felhuzta ezeket, egy sor
pislogó kanóc inogott szédülést keltő módon a magasban, mintha a
tengeren volnának. Valóban a tengeren is voltak és a hajót és
legénységét is veszedelmes vihar fenyegette.
Mert eljövendő volt az az idő, mikor ennek a környéknek lesorvadt
madárijesztői tétlenségükben és éhségükben addig figyelték a
lámpagyujtót, mig arra a gondolatra jutottak, hogy megjavitsák az ő
módszerét és embereket huznak föl a kötelekkel és csigákkal, hogy vakitó
fényt vessenek az ő állapotuk sötétségére. De még nem jött el az ideje,
minden szél, mely Franciaország fölött fujdogált, hiába rázta a
madárijesztők rongyait, mert a széphangu és tollazatu madarak nem
ügyeltek a figyelmeztetésre.
A csapszék saroküzlet volt és külseje szerint jobbnak látszott, mint a
többi; gazdája az ajtó előtt állott sárga mellényben és zöld nadrágban
és a borért folyó küzdelmet szemlélte.
– Nem az én hibám – mondá végre vállát vonogatva. – A vásár népei
okozták. Hozzanak másik hordót.
Véletlenül megpillantotta a karcsu bohócot, amint tréfáját a falra irta,
átkiáltott hozzá az utcán keresztül:
– Mondd csak, Gaspard, mit csinálsz ottan?
A legény nagy fontossággal mutatott tréfájára, mint a hozzá hasonlóak
tenni szokták. De eltévesztette célját, nem volt hatása, amint az
szintén gyakran megesik az ő fajtájával.
– Mit jelentsen ez? Őrültek házának vagy-e a jelöltje? – mondá a
kocsmáros, átment az utca másik oldalára, letörülte a tréfát egy marék
sárral, melyért lehajolt és a falra mázolta.
– Mit firkálsz itt a nyilt utcán? Mondd csak, nincs más hely, hogy ilyen
szavakat irj?
Kérdezősködés közben másik tisztább kezét (talán véletlenül, talán nem)
a bohóc szivére tette. A bohóc kezével ráütött, felugrott a levegőbe és
fantasztikus tánchelyzetben jutott ismét a földre, egyik foltos cipőjét
lábáról lehuzva, kezében kifelé nyujtva tartotta. Ebben a helyzetben
nagyon is praktikus, majdnem kegyetlen jellemü bohócnak látszott.
– Huzd föl, huzd föl, – mondá a másik – kiáltsd bor, bor és vess véget.
– Ezzel a tanáccsal piszkos kezét a bohóc ruhájához törölte, az is olyan
volt – szándékosan tette, mert kezét őmiatta piszkolta be; azután
visszakerült az utca másik oldalára és belépett a kocsmába.
A kocsmáros bikanyaku, harcias tekintetü 30 éves férfi volt, forró
lehetett a vére, mert, ámbár hideg volt, a kabát nem volt rajta, hanem
vállára vetette. Ingujja is föl volt gyürve és barna karjai könyökig
meztelenek voltak. Fején sem volt egyéb, mint rövidre nyirt göndör,
fekete haja. Általában fekete volt, jó szemeiben széles, nyilt tekintet.
Jókedélyünek, de engesztelhetlennek is látszott; nyilván szilárd
elhatározásu, erős akaraterejü egyén volt; olyan ember, akivel nem
kivánatos találkozni, ha szük ösvényen előresiet, melynek meredek van
minden oldalán; őt aligha lehetne visszatéritésre birni.
Madame Defarge, a felesége, az üzletben a számolóasztal mögött ült,
mikor ő belépett. Defargené termetes, férjekorabeli asszony volt,
figyelő szeme ritkán látszott valamire tekinteni, nagy keze tele volt
gyürüvel, arca nyugodt, vonásai durvák, modora higgadtnak látszott.
Külseje szerint Madame Defargeról bátran lehetett állitani, hogy
számadásaiban aligha hibázott a saját kárára. Minthogy Madame Defarge
érzékeny volt a hideg ellen, prémbe volt burkolva és nagy, tarka kendő
volt feje köré tekerve, ugy azonban, hogy nagy fülönfüggői láthatók
voltak. Kötése előtte feküdt, de félretette, hogy fogait piszkálja.
Ebben az elfoglaltságban jobbkarja balkezére volt támasztva; mikor férje
belépett, nem szólott semmit, éppen csak alig hallhatóan köhécselt. Ez a
köhécselés és éles fekete szemöldökének egy vonallal való emelkedése
tudatta férjével, hogy jól teszi, ha a vendégek között az ujabban
érkezettek felé néz az üzletben, akik azalatt jöttek be, mig ő az utcán
állott.
A kocsmáros ehhezképest körültekintett; szeme megakadt egy öreges uron
és fiatal hölgyön, akik egy sarokban foglaltak helyet. Más társaság is
volt ott; kettő kártyázott, ketten dominót játszottak, három a
számolóasztalnál állott és egy kevés bort lassan iddogált. Mikor ő a
számolóasztal mögé lépett, észrevette, hogy az időses ur tekintetével
mintha ezt mondta volna a fiatal hölgynek: »ez a mi emberünk«.
– Mi az ördögöt keresel _te_ itt ezen a gályán? – mondá Monsieur Defarge
magában. – Nem ismerlek.
De ugy tett, mintha a két idegent nem venné észre és beszédbe elegyedett
a három vendéggel, akik a számolóasztal mellett ittak.
– Hogy megy, Jacques? – szólott egyik a három közül Defargehoz.
– Fölitták a kiömlött bort mind?
– Minden csöppet, Jacques – válaszolt Defarge.
Mikor ez a keresztnéven való kölcsönös megszólitás megtörtént, Madame
Defarge, aki még mindig nyugodt higgadtsággal piszkálta fogait, ismét
köhécselt és szemöldökét egy vonallal ismét feljebb huzta.
– Nem gyakori, – mondá a második a három közül Defargehoz – hogy ezeknek
a nyomoruságos teremtéseknek alkalmuk van valami más egyébnek is
megismerni az izét, mint a fekete kenyér és a halálét. Nem igaz,
Jacques?
– Ugy van, Jacques – válaszolt Defarge.
Mikor igy másodszor keresztnéven szólitották egymást, Defargené még
mindig nyugodt higgadtsággal piszkálva fogait, ismét egyet köhécselt és
szemöldökeit egy vonallal ismét feljebb huzta.
A három közül az utolsón volt most a sor, hogy beszéljen, letette üres
poharát és ajkával cuppantott.
– Ó, annál rosszabb! Ezeknek a nyomorult teherhordóknak mindig keserü a
szájuk ize és keserves életet élnek, Jacques. Igazam van, Jacques?
– Igazad van, Jacques – volt Defarge válasza.
Ez a harmadszori keresztnéven szólitás éppen elhangzott, mikor Defargené
letette fogpiszkálóját, szemöldökét felhuzta és székén alig
észrevehetően megmozdult.
– Várj csak! Igaz! – morgott a férj.
– Uraim – feleségem!
A három vendég megemelte kalapját Defargené előtt és feléje bókolt. Ő
üdvözlésüket feje meghajtásával fogadta és hirtelen rájuk tekintett.
Azután mintegy véletlenül körülnézett az üzletben, nagy nyugalommal és
higgadtsággal elővette kötését és belemélyedt.
– Jó napot, uraim! – mondta Defarge, feleségét élénk szemeivel figyelve.
– Az a butorozott legényszoba, melyet látni óhajtottak és amely után
kérdezősködtek, mikor az ajtón kiléptem, az ötödik emeleten van. A
lépcsőföljárat a kis udvarban van, mindjárt itt balra – kezével az
irányt mutatta – üzletem ablaka mellett. De most jut eszembe, hogy
egyikük már ott volt és ő megmutathatja az uraknak az utat. Uraim, Isten
önökkel!
Megfizették borukat és eltávoztak. Defarge felesége kötését figyelte,
mikor az időses ur előjött a sarokból és őt néhány szóra kérte.
– Szivesen, uram – mondta Defarge és nyugodtan az ajtóhoz lépett vele.
Beszélgetésük rövid, de határozott volt. Már az első szónál Defarge
fölriadt és nagyon figyelmessé vált. Egy percig sem tartott, egyet
bólintott és kiment. Az ur intett azután a fiatal hölgynek és ők is
kimentek. Defargené gyors ujjakkal kötött, szemöldökei nem mozdultak,
nem látott semmit.
Mikor Lorry Jarvis és Miss Manette igy elhagyták a kocsmát, Defargehoz
csatlakoztak a kapualjban, ahová ő éppen az imént utasitotta a másik
társaságot. Ez egy kicsiny, büzös, sötét udvarnak volt a kijárata és
nagy háztömeghez vezető közös bejárás, ahol nagyon sokan laktak. A sötét
téglázott bejáratban, amely a homályos, téglázott lépcsőházba vezetett,
Defarge letérdelt öreg gazdája gyermeke előtt és kezét ajkához emelte.
Gyöngéd cselekedet volt, de a kivitel módja nem volt gyengédnek
mondható; arca nehány másodperc alatt csodálatos változáson ment
keresztül. Nem volt már kedélyes, nyilt a tekintete, titkolódzó, dühös,
veszedelmes emberré változott.
– Nagyon magas; kissé nehéz fölmenni. Jobb, ha lassan kezdjük – szólt
Defarge kemény hangon Lorryhoz, amint a lépcsőn fölfelé kezdtek menni.
– Magában van? – suttogta az utóbbi.
– Egyedül! Isten segitse őt, ki legyen vele! – válaszolt a másik
halkitott hangon.
– Tehát mindig egyedül van?
– Igen.
– Saját kivánságára?
– Saját kényszere folytán. Ugy van még mostan is, ahogyan akkor volt,
amikor először láttam őt, mikor engem megtaláltak és megkérdeztek, hogy
magamhoz veszem-e őt? Megmondották, hogy biztonságom érdekében tartsam
titokban az ő ittlétét.
– Nagyon megváltozott?
– Megváltozott!
A korcsmáros megállott, kezével a falra ütött és iszonyuat káromkodott.
Egyenes válasznak nem lett volna ilyen hatása. Lorry kedélye mindinkább
nyomottabbá vált, mennél magasabbra jutott két társával.
Ilyen lépcső, az ő járulékaival a régebbi Páris sürün lakott részében
mostan elég kellemetlen volna; de akkor undoritó volt arra nézve, aki
ehhez nem szokott hozzá és érzékei nem fásultak el. Ebben a nagy
piszoktól duzzadó háztömegben minden kicsiny lakás hulladékait a lépcsőn
hagyta, kivévén azt, amit az ablakon át kidobtak. Az ezáltal keletkezett
rothadás megfertőzte a levegőt, melyhez még hozzájárult a szegénység- és
szükségnek megmagyarázhatatlan szennyessége. Ez a két forrás egyesülve,
a levegőt türhetetlenné változtatta. Ilyen légkörben, meredek, sötét
méreggel és piszokkal telitett aknán vezetett az ut. Lorry a saját,
valamint ifju kisérője folyton növekedett izgalmainak hatása alatt
kétszer megállt, hogy pihenjen. Minden ilyen pihenőnél egy szük
ablakrostély nyilott, amelyen az a kevés, talán még meg nem romlott
levegő is elillanni látszott és az undoritó párák beáradtak. A rozsdás
lemezek között a vad rendetlenségben össze-vissza halmozott házak
tömkelegét lehetett megpillantani; semmi, ami közelebb vagy távolabb
volt a szemhatárhoz, nem mutatta egészséges életnek, fejlődő jövőnek
nyomát.
Végre elérték az utolsó lépcsőt és harmadszor is megpihentek. Még egy
lépcsőn kellett felkapaszkodni, amely még meredekebb és szükebb volt,
mielőtt a padlásszobákhoz jutottak. A korcsmáros, aki kissé előrement és
mindig Lorry oldalán haladt, mintha attól tartana, hogy a fiatal hölgy
kérdést találna hozzá intézni, itt megfordult, kabátja zsebeit
tapogatta, melyet vállára vetve viselt és kulcsot vett elő.
– Az ajtó tehát zárva van, barátom, – mondá Lorry meglepődve.
– Igen – volt Defarge válasza.
– Szükségesnek tartja, hogy a szerencsétlen uriember ilyen magányban
tartassék?
– Szükségesnek tartom, hogy zár alatt legyen. – Defarge ezt fülébe
suttogta, miközben egészen odahajolt hozzá és homlokán komor ráncok
jelentkeztek.
– Miért?
– Miért? Mert olyan sokáig élt bezárva, hogy félne, dühöngne, darabokra
tépné önmagát, meghalna, vagy nem tudom, hogy micsoda veszedelembe
kerülne, ha ajtaja nyitva maradna.
– Lehetséges ez? – kiáltott föl Lorry.
– Lehetséges! – ismételte Defarge keserüen.
– Igen! Szép világot élünk, ha ez lehetséges, és sok más ilyen dolog is
lehetséges, nemcsak lehetséges, de meg is történik ez alatt az ég alatt
mindennap. Az ördög sokáig él. De menjünk.
Ez a párbeszéd oly halk hangon folyt, hogy egy szó sem érte az ifju
hölgy fülét. Azonban ő a heves felindulástól ugy remegett, arcán oly
rettenetes gyötrelem, rémület és borzalom fejeződött ki, hogy Lorry
szükségesnek látta, hogy egy-két nyugtató szót szóljon hozzá.
– Bátorság, drága Miss! Bátorság! Üzlet! A legrosszabb elmulik egy perc
alatt; csak a szoba ajtaján kell áthatolni és a legrosszabb elmult.
Akkor aztán kezdődik mindaz a jó, vigasz, szerencse, amit hoz neki. A mi
jó barátunk támogatni fogja a másik oldalon. Ez helyes, Defarge barátom!
Jöjjön most! Üzlet! Üzlet!
Lassan és óvatosan haladtak fölfelé. A lépcső rövid volt és hamar
elérték utolsó fokát. Minthogy ott hirtelen megfordult, egyszerre a
három férfi előtt állottak, ezeknek a feje egymáshoz közel hajolt és
néhány hasadékon és a falban lévő lyukon keresztül feszült figyelemmel
néztek a szobába, amelyhez az ajtó tartozott. Mikor lépéseket hallottak
maguk mögött, megfordultak. A három egynevü ember volt, aki a korcsmában
iddogált.
– Látogatásán való meglepetésemben megfeledkeztem róluk – magyarázta
Defarge. – Menjetek, jó fiuk, dolgunk van itt.
A három ember elsiklott mellettük és csöndben lefelé ment. Más ajtó azon
az emeleten nem volt és a korcsmáros éppen e felé az ajtó felé
közeledett. Mikor ismét egyedül maradtak, Lorry félig halkan,
szemrehányóan kérdezte tőle:
– Ön Manette urat mutogatja?
– Megmutatom őt, ugy, amint látta, néhány kiválasztott egyénnek.
– Helyes ez?
– Azt hiszem, hogy az.
– Ki az a néhány? Hogy válogatja ki őket?
– Valódi férfiakat választok ki, akik az én nevemet viselik, – Jacques a
nevem – akikre ez a látvány hasznos lesz. De elég! Ön angol; ez nem
tartozik ide; kérem, várjon itten egy pillanatig.
Visszamaradást jelző kézmozdulattal lehajolt és a falon levő repedésen
benézett. Majd kiegyenesedett, kétszer-háromszor az ajtóra ütött –
nyilván azzal a céllal, hogy zajt üssön. Ugyanazzal a célzattal a
kulcsot három- vagy négyszer végighuzta az ajtón, mielőtt ügyetlenül a
zárba dugta és a lehető legnagyobb zaj kiséretében felnyitotta.
Az ajtó lassan nyilt befelé. Defarge benézett és valamit mondott. Gyönge
hang válaszolt valamit. Nem igen beszélhettek többet egy szótagnál,
mindkét részről.
Defarge vállán keresztül visszanézett és intett nekik, hogy lépjenek be.
Lorry átkarolta a leány derekát és szorosan fogta őt, mert érezte, hogy
összeesik.
– Ü… ü… üzlet, üzlet! – biztatta őt, s nedvesség volt az arcán, mely nem
látszott üzletszerünek…
– Jöjjön be, jöjjön be!
– Félek – válaszolta remegve.
– Mitől? Kitől?
– Tőle. Atyámtól.
Lorry szinte kétségbeesetten fonta nyaka köré a vállán remegő kart,
fölemelte a leányt és ugy vitte a szobába. Az ajtó mellett letette és
tartotta, mialatt a leány beléjekapaszkodott.
Defarge kihuzta a kulcsot, betette az ajtót és belülről bezárta, a
kulcsot aztán ismét kihuzta és kezében tartotta. Mindezt rendszeresen
végezte, oly zaj kiséretében, amilyet csak ütni képes volt. Végül sulyos
lépésekkel a szobán végigment az ablakhoz. Ott megállt és megfordult.
A padláskamra, mely arra a célra épült, hogy tüzifának legyen a
lerakóhelye, szük és sötét volt. Ablaka tulajdonképpen ajtó volt,
fölötte emelődaru, hogy az utcáról a fát felhuzzák; üveg nem volt rajta,
közepén két szárnnyal záródott, mint más francia szerkezetü ajtó. Hogy a
hideg levegő ne tóduljon be, az ajtó egyik szárnya be volt téve, a másik
kissé nyitva állott. Ilyen módon olyan kevés világosság jutott a
kamrába, hogy belépéskor nehezen lehetett valamit is látni és csak
hosszas megszokás képesitett arra, hogy ebben a homályban csinosságot
igényelő munkát lehessen végezni. És mégis ilyen munkát végeztek a
padlásszobában; u. i. háttal az ajtónak és arccal az ablak felé
fordulva, ahonnan a korcsmáros nézte őt, őszhaju férfi ült alacsony
padon, előrehajolva és szorgalmasan cipőket készitett.