Furcsa eset az. A világosi fegyverletétel negyvenkilencben volt, ez a
két ember pedig még az ötvenes évek elején is itt csatangolt a határban.
Ha menekülni akartak, miért nem mentek odább a pusztán, a Duna felé?
– Hát azt gondolja bátyám, hogy talán bizony azok is…
– No – vág a szóba – nem mindig mondja ki az ember azt, amit gondol. De
az már régi igazság, hogy aki a korpa közé keveredik, azt megeszik a
disznók.
Ilyen beszédek vannak, előre-hátra. Kétségtelen, hogy ezekben a
történetekben máig sincsen világosság és senki se tudja, hogy a
legendákból mi igaz, mi nem.
Beszélgetünk erről s mondom, hogy a mesékben talán nagyon is rémesre
vannak festve az azon idők erkölcsei.
A hely, ahol tárgyalunk, nagyon alkalmas az ilyen ódon dolgok
beszéléséhez. A régi szegedi várnak egy darabja. Amikor a felséges úr a
város fejlesztése céljából ajándékba adta a várat a közönségnek, ezt a
darabot meghagyták belőle régi idők emlékeül. Ezeknek előtte vendéglőt
csináltak belőle, de ennek divatja múlt s most a városi hivatalnokok
egyesülete tartózkodik másfél méteres falai között. A vendéglői üzleti
vállalkozás reklámot csinált a régi épületből, melynek falait még a
törökök idején rakták és a Rózsa Sándor egykori börtöne gyanánt
hirdette. Ez is mese, egy szó sem igaz belőle, mert ez a megmaradt
épületdarab lóistálló volt világéletében. Az igaz, hogy mint ilyen
eléggé előkelő volt, mert nem közönséges lovak, hanem tiszti lovak
laktak benne.
Éppen erről van szó. Hogy a hazugságok miként mennek át igazság gyanánt
a köztudatba. Mondom, hogy Rózsa Sándort úgy hirdették, mintha a
kegyetlenségek kőbe faragott szobra volna. Pedig mondom, volt eset rá,
hogy a tanyánkat meglátogatták, de az éppen kint időzött édesapámhoz be
sem mertek menni. Csak az öreg-béres házánál jártak s az öreg Dékány
József öreg-béres óvakodott fel illő kopogtatással a tanyaházba, hogy a
Sándor itt van ötödmagával, egy zsák zab, néhány kancsó bor s vacsorára
szalonna meg kenyér kellene. Kaptak is. És éjféltájig Józsefnél
kancsózván, távoztak, a lelkére kötvén Józsefnek, hogy a szívességért a
gazdának a köszönetüket tudtul adja.
Mondom ennélfogva, hogy sok mindenféle mesék vannak a világon. Talán
abban a világban sem történt minden úgy, ahogy a mostani regék beszélik.
Azt mondja erre egy öreg ember:
– Hát én meg még kabaréztam is nekik.
– Kabarézott bátyám?
– Hát. Akkor ugyan még nem volt kabaré. Hanem mulattam velük,
ettem-ittam velük s danoltam nekik.
– S mikor történt ez?
– Régen. A hatvanas évek elején, még talyigás-szenátor koromban.
Aki beszél, Vékes Sándor, aki negyven évi hivataloskodás után ment
nyugalomba. Szálas ember még ma is, valamikor nevezetes nótázó volt. A
szava most is erős, régente pedig a hangja nyomán megreszkettek az
ablakok.
A talyigás-szenátorság gúnyszó s nem valami magas hivatalt jelent. A
városi tanácsnokot annak idején szenátornak nevezték, mint latinos
világban illett is. A néphumor azután a városi kézbesítőket, akik az
idéző-cédulákat hordták ki a városházáról hivatalos ügyekben a
közönségnek: gyalogszenátornak nevezte el. Voltak azonban olyan
hivatalosak is, akik jártak-keltek. Ezeknek hivatalból kidukált egy
kétkerekű kocsi, meg egy ló. A gyalogszenátor formájára tehát a nép
ezekre a talyigás-szenátor titulust akasztotta.
Ilyen minőségében ment tehát Sándor bátyánk ki a csöngölei pusztára,
hogy valami tizennégy forint körül való adót egy renitens magyaron
behajtson. A csöngölei puszta jól fent van, egészen Félegyháza alatt.
Nem is egymaga ment, volt vele egy városi lovas pusztázó katona is,
bizonyos Ábrahám János. Másfelé az ilyent pandurnak nevezték, meg
hajdunak, de nálunk csak a gyalogos városi katonát mondták hajdunak, míg
a lovast pusztázónak hívták. Nem is a talyigán ment ki ilyformán Vékes,
hanem összefogták a két lovat egy rendes kocsiba, feltették a gunyát, a
tarisznyát, a puskákat, már mint, ahogy az ilyenkor szokásos,
megindultak, el is értek oda, ahova akartak.
A tizennégy forintokkal nem sok baj volt, a gazda szó nélkül fizette meg
az adót és a behajtási költséget. Voltaképpen nem is kötözködésből nem
fizették a kinvaló népek az adót, hanem a nagy távolságok miatt messze
volt nekik a város; jobban szerették, ha helyükbe mennek a pénzért.
Amúgy a bejárást meg nem nagyon kívánták. Még ma is él kint a tanyákon
olyan öreg ember, aki legutoljára negyvennyolcban volt idehaza, akkor
sem más egyébért, mint hogy beállhasson honvédnek.
A pénzt tehát fölszedvén, a hivatalos formák szerint indultak vissza.
Késő délutánra értek ki s a gazda tartóztatta is őket, hogy ne menjenek
el éjszakára, háljanak ott.
– De – mondja Sándor bácsi – az abban az időben nem volt szokásos.
Elviszem a pénzét adóban, azután még ott vendégeskedjek? Ez nem járja.
Azért van csárda a pusztán, majd odamegyünk s ott meghálunk.
Oda is mentek. A lovakat bekötötték az istállóba, a csárdásné meg
vacsorát főzött.
– Valami jó ételt-e? – kérdem, tudván, hogy az öreg úr a régi magyar
konyhának nagy ismerője s bizonyos hónapokban még a finom
pulykapecsenyét is eltolja maga elől, azon az alapon, hogy úri ember nem
eszi meg a pulykát akkor, amikor fészekszagú.
– Jó ételt? Mit képzel? Csárdában márciusban nincs jó étel, mert
olyankor nincsen más főznivaló hús, csak a kotlóstyúk. Ez az eset pedig
éppen március tizenhetedikén történt; onnan tudom, mert másnap volt a
nevemnapja.
Hát megették a kotlóstyúkot, megitták a messző borukat, Ábrahám János
kiment aludni a lovak közé, Vékes pedig lefeküdt a vendégszobában. Mert
úgy voltak akkor a csárdák berendezve, hogy tartoztak vendégszobát
tartani arra az esetre, ha valamely kintjáró hivatalosra ráesteledik az
idő. Az egész napi törődés után jól esett az ágy és szívesen hajtotta
Vékes álomra a fejét. Mikor úgy félszenderben volt, hallott még valami
kocsirobogást, de nem sokat törődött vele. Bizonyosan utasok jöttek.
Azért csárda a csárda, hogy a vendégek megszálljanak benne.
Elaludt. De alig hogy szunnyadt, a csárdásné fölrázta álmából.
– Keljen föl!
– Miért?
– Itt vannak a betyárok a kocsmaszobában. Hivatják.
– Kicsodák?
Az asszony az ajkára tette a két ujját, ami tudvalevőleg minden nyelven
annyit jelent, hogy ne szólj szám: nem fáj fejem.
– Csak öltözzön sebösen, mert baj lösz. Mönjön közibük. Ne várja mög,
míg érte gyünnek.
– Hányan vannak?
– Öten.
– Hát Ábrahám pusztázó hol van?
Legyintett a kezével a csárdásné:
– Elbujt a padláson a szénába.
– Hát akkor egészen helyben vagyunk, mint Makó – gondolta a
talyigás-szenátor és öltözködni kezdett. Előbb azonban a kétcsövű
vadászpuskáját eldugta az ágyba a szalmazsák alá. Pedig nem volt az az
ember, aki a maga árnyékától megijedt volna. Erről később elég
bizonyságot tett csendbiztos korában, meg az árvíz idején. De akkor…
– Hát féltem – mondja. – Ha maga az oroszlánszívű Rikárd mondaná, hogy
ilyen esetben nem tart valamitől, még az is hazudna. Ha puskával megyek
közibük, már az ajtóból azonnal lelőnek… Vagy hát, mondjuk, a legjobb
esetben lelövök belőlük kettőt. Akkor még mindig marad három. Azonfölül
még kint is van legalább egy vagy kettő. Mert az csak a nótában van,
hogy „szolgálóját istrázsára állítsa kend“. Ha öt betyár ivott, egy vagy
kettő mindig a csárdán kívül maradt józanul. Hát most már egymagamban
mit csináljak ennyi akasztófavirággal szemben, éjszaka a pusztán? Bizony
csak féltem. Bizonyság rá, hogy mikor már fölöltözve voltam, akkor
láttam, hogy a ruhadarabokat fordítva szedtem magamra. Akkor újra
kellett vetkőződni, meg öltözködni, pedig a csárdásné már ugyancsak
sürgetett…
Kiment a betyárok elé.
– Jó estét adjon az Isten.
– Adjon az Isten – felelték. – Gyűjjön ide, üljön le.
Az elbeszélésbe beleszól egy öreges hang:
– Természetesen e díszes társaságban az elnöki helyre ültették kendet?
Aki közbeszól, az Koncz Antal bátyánk, nyugalmazott gyöngye az ország
összes archiváriusainak s arról is nevezetes, hogy okosabb ember, mint
az édesapja volt. Erről kézzelfogható bizonyság az, hogy bár
negyvennyolcban az apjával együtt állt be katonának s együtt mentek neki
a branyiszkói hegynek is, az öregje csak káplár maradt, ő pedig
hadnagyságig vitte s Világos alatt hamarabb kibujdokolt az osztrák kéz
alól, mint az öreg.
– Hogy mondja kend? – kérdezi a Sándor bácsi. Az elnöki székbe? Hát!
Három betyár ült szemközt, kettő meg ezeknek ellenébe, ezek közé
ültettek. Azután azt mondták, egyek az ételből.
Mondom: Köszönöm, én már vacsoráztam.
– De csak ögyön! – mondták. De olyan hangon mondták, hogy sietve fogtam
bele megint a kotlóstyúk evésibe. Öt kétcsövű puska meg keresztben
hevert az asztalon.
Nyilvánvaló, hogy elég csinos asztalteríték mellett kosztolta az öreg
tyúkot Sándor bátyánk, többi felebarátjával együtt.
Étel után azt mondja az egyik betyár:
– Tíz itce bort ide az asztalra.
– Hát, – mondja Sándor bácsi – most kezdett már kellemetlen lenni a
dolog. Jól tudjuk, hogy még az úrféle is neveletlen, ha sok bort iszik.
Hát mi lesz majd most itten a betyárok között?
Nem is csalódott. Egyik betyár azt mondja neki:
– Hát az úr vacsora után nem pipázik?
– De szoktam – feleli a szorongatott Vékes – de a pipám meg a dohányom
bent maradt a szobában. Majd kihozom.
Készülődött is, hogy majd kihozza, de az emberek visszanyomták a padra.
– Sohase menjen. Majd kihozza a csárdásné.
Kihozta az asszony a pipát a zacskóval együtt.
– Gyönyörű szép pipám volt – beszéli az öreg – tizenöt forintért vettem
Okernyi kávéstól. Nagy pénz volt abban az időben a tizenöt forint. Hát
megtömtem, rágyujtottam s kínáltam tovább a dohányt. A betyárok szeme
rámeredt a pipára. Egyszer azután a jobbfelül ülő szomszéd kirántja a
szájamból a pipát, de olyformán, hogy egy fogam majdnem velement a
csutorával.
Azt mondja:
– De szép pipája van az úrnak.
Azzal a szájába veszi a pipát és szívja tovább. Birtokba vette, a kis
késit neki.
Most csönd volt. Az erőszakoskodás, így nyilvános helyen, a többi
embernek nem tetszett.
Akkor azután az előljáró betyár a fegyverekre tette a kezét és azt
mondta a piparablónak:
– Te kapcabetyár! Hát így mersz bánni a vendéggel? Hát nem adod vissza
rögtön azt a pipát? Te kapcabetyár?
A pusztai csavargó megszégyenülten adta vissza a pipát.
– Még csak meg sem mertem a csutoráját törülni – mondja Sándor bácsi –
nehogy sértés történjen. Szívtam tovább.
A tíz itce bor elfogyott. Az előljáró újból kirendelt tíz itcét és azt
kérdezte Vékestől:
– Hát tud-e danolni az úr?
– Jaj-haj – gondolta Vékes, most kezdődik még csak a cifrája. Majd
azután következik a kuferces tánc és mit lehet tudni afelől, hogy a
mestergerendába vagy az én fejembe hajítják-e bele a baltát?
– Danolni tudok – mondta Vékes, amire azt mondták az emberek: akkor jó.
S a kabaré megindult. Tetszettek a nóták. Sándor bácsi a harangszóhoz
illő hangjával valóságosan elkábította az akasztófa jövendő virágait.
Természetesen a hozzávaló szöveggel. Például:
Mikor Pista betyár lett,
Szennyes inget, gatyát vett.
Szennyes ingbe, gatyába
Becsapott a bandába.
Ez nagyon tetszett. S fölbátorodva rajta, most már a betyárvirtust
dicsőítette a következő nóta:
Nem vagyunk mi betyárok,
Útonálló zsiványok.
Aki szegény, nem bántjuk,
A gazdaggal tréfálunk.
Már beledanoltak a betyárok is s nagy bődüléseikkel rontottak a nótán.
Közben iszogattak és parancsolták, hogy
– No még!
Mondta azután Vékes a régieket sorra:
Kizöldült az erdő fája, leveles,
Akinek nincs, csendes tanyát ott keres.
Akit otthon vetett ágygyal nem várnak,
Minden bokor szállást ád a betyárnak.
Éjfélt kakukolt az óra, a csárda ajtaja fölnyílt s belépett a hatodik
betyár, az őr. Nem szólt egy szót sem, csak nyitott ajtónál, puskával a
kezében, megállt. Erre a bentlevők a fegyverhez nyúltak s fölálltak az
asztal mellől. Az előljáró betyár egy ötvenforintos bankót vetett az
asztalra fizetés gyanánt s azt mondta Vékesnek:
– Köszönje az úr, hogy jól tudott danolni.
Ezzel kocsira kaptak s elmentek a sötét éjszakába. Vékes a sok izgalom
után nem tudott fekvőhelyére térni, kiment a csárda elébe s ott járkált
a fűvön. Egyszer messziről, az erdő fái közül puskadörrenés hallatszott.
Ahán! Bizonyosan üldözik őket. Bár megfognák valamennyit! Vagy legalább
csak azt a betyárt, aki a pipát majdnem a fogával együtt kapta ki a
szájából.
Pedig nem így történt. Nem üldözte akkor éjjel őket senki. Hanem éppen
az a pipás betyár lőtte hasba a vezért, hogy megtorolja a sértést,
amiért lekapcabetyározta. Testét azután még azon az éjjel bevetették a
csorda-kútba s másnap a hazatérő Vékes láthatta, amint onnan a gulyások
kiemelték…
Egy a nép közül.
Gyerekkoromban új udvaros került a házhoz. Apám nagyvendéglős volt, oda
sok udvaros kellett, volt talán négy is. Egy, aki a megszállott utasok
ruháit takarította, a másik a fahordást meg a tüzelést látta el, a
harmadik a vendégkocsikat látta el, szedte az istállópénzt, árulta a
kocsisoknak a szénát, szalmát, faggyúgyertyát, a negyedik pedig egyebet
sem csinált, csak örökké fát vágott. Nem volt abban az időben még a
favágóipar úgy kifejlődve, mint most. Házi személynek kellett azt
végezni. Igy azután volt vendégudvaros a Lohndiener, konyhaudvaros a
Küchenknecht, udvari udvaros a Hofknecht, favágó-udvaros a Holzknecht.
Mind magyar volt, de azért német nevük is volt, mint ahogy a fogadósság
mesterszavai leginkább német eredetűek is.
Ezúttal azonban a legalsóbbrangú udvarosságra, a favágószakmára, nem
magyar ember került, hanem egy oláh legény, valamelyik csanádmegyei
faluból. Egy szót sem tudott magyarul, de amúgy csinos, fürge, eleven,
csak úgy beszélt kifelé az okosság a két fekete szeméből. Volt egy pár
csizmája, talán két rend fehér-ruhája, egy ködmöne, meg egy
szalmakalapja, amit maga font még otthon. A neve Redzsep Juon, ami azt
mutatja, hogy nem tiszta oláh volt, hanem valami szerencsés beolvadás,
talán még a török időkből, mert a neve törökül okos embert jelent, olyan
okos embert, aki az eszénél fogva tanítani tudja a tudatlanabb népet.
Juon tehát beköltözött favágói helyiségébe s buzgón fogott a munkához.
Egész nap szólt a fűrész és csattogott a fejsze a fás-színben. Rendes
táplálkozáshoz jutván, a vékonyka legény emberesedni kezdett s az arca
színre kapott. Egyéb átváltozásokon is kezdett keresztülmenni. Irni
tudott, papírt vett tehát, azt összevarrta könyvbe s bele irkálta a
magyar szavakat, amiket hallott. Azután pénzt kért ki a fizetéséből.
– Ruhára kell?
– Nem, – mondta János (mert a Juon is átalakult), – a ruha ráér. Könyvet
vásárolok.
A kisváros egyetlen könyvkereskedésében román-magyar szótárt vásárolt
János s este az istállóban, a kocsisok között, a falra hosszában
felragasztott faggyúgyertya fényénél János tanult. Tréfálták, nevették,
gúnyolták érte, János ilyenkor felnézett a könyvből s csökönyösen,
határozottan mondta: magyarul akarok tudni. Bún akarok tudni magyarul.
Nem telt bele sok idő, János már a második könyvet vette meg a Gaál és
Gömöry boltjában. Ezúttal már magyar-német szótárt. Mert „németül is
akarok tudni“. Nyelvtan nem kellett neki, a szótárak segítségével haladt
előre, ritka szép gyorsasággal.
A nép embereiben néha különös nyelvérzékek lakoznak. Ismertem
Novibazárban egy Szimó nevű délszláv legénykét, aki félig segédje, félig
szolgája volt annak a vállalkozónak, aki a zászlóaljunknak az
élelmiszert szállította. Érintkezésünk volt vele naponta, mert ő
porciózta ki a szakácsoknak a főznivalót. A Szimkó beszélt minden
balkáni nyelven s egyformán tárgyalt a német számvevőőrmesterekkel meg a
magyar napos-káplárokkal. Egy évi lentlét után híre jött, hogy megyünk
haza, a helyünkbe egy zászlóalj jön a harminchetesektől. Mondtuk is a
Szimkónak: no Szimkó, jönnek az oláhok, azokkal majd hogyan beszélsz? A
Szimkó nevette: Majd megtanulom én azt két hét alatt. Mondtuk: jól
beszélsz Szimkó, egy esztendő alatt sem tanulod meg, nehéz az nagyon,
oláhul dunyezózni. De Szimkó csak nevette: ahogy a magukét megtanultam,
úgy megtanulom azt is. A magukét is két hét alatt tanultam meg. Hát
csakugyan a dolog nem tréfa, de úgy történt. A harminchetes zászlóalj a
felváltás napja előtt valami három héttel előre küldött egy kis
csapatot, hogy tájékozódjon a szolgálati viszonyok felől. Leginkább
útszolgálat volt ott, amit a berlini szerződés szerint hivatalosan úgy
neveztek, hogy a Boszniából és Hercegovinából Törökországba vezető
kereskedelmi utak biztosítása. Derék albán testvéreink ugyanis ugyancsak
betyárok szoktak lenni és azoknak az uralma alól kellett fölszabadítani
az utakat. Azért jött le tehát előljáróban egy kápláralja fiatal oláh,
hogy ezeket az utakat megismerjék, mert rendes térkép nem is volt még
csinálva abban az időben a tájékról. Hát leérkezett a húsz rumuny és az
ételükhöz való holmit szintén a Szimkó porciózta ki nekik. A Szimkó az
első napon hallgatag nézte a lassújárású, nehéz embereket, de másnap már
kezdett beszélgetni velük. Az „ungye masina, pringye lumine“ alapján
hamar megtalálta az albán-oláh kapcsolatot s nem telt bele két hét: a
Szimkó beszélt oláhul.
Igaz ugyan, hogy a közönséges beszédben ehhez a tudományhoz
két-háromszáz szónak az ismereténél több nem kell, de mégis csak érdekes
ez a dolog, mikor nyilvánvaló, hogy az iskoláinkban nyolc esztendőn át
tanítják a gyerekeket bizonyos idegen nyelvekre és a gyerek még sem tud
azon a nyelven beszélni. Míg a Szimkó két hét alatt dunnyezózott oláhul
minden javított és bővített mondattan nélkül.
Ez olyan dolog, hogy egészen ráillik a Mikszáth-féle elméletre, hogy az
ember egy esztendei tanulás után egész rendesen belegyakorolhatja magát
az egérfogás tudományába, de a macska ezt már hat hetes korában is érti.
Amilyen volt a Szimkó odalent a nagy kopár sziklák között, olyan volt
idehaza Juon Redzsep a lapos és tág mezőkön a nyelvi tudások
állapotában. Ha már Redzsep valaki, akkor annak muszáj okosnak lenni.
Miért? Ki tudná megmondani? Talán a titokzatos hetes számnak van ehhez
köze, mert a redzsep arabul meg a hold járása szerint számított
esztendőnek a hetedik hónapját jelenti. S a hetedik hónapban született
gyerekek táltosok szoktak lenni, így van ez a magyar hitben is…
Egyébként az ördög bánja ezeket a babonákat: csak a tényeket állapítsuk
meg. A tény pedig az, hogy Juon példátlanul nagy hirtelenséggel
megtanult magyarul és németül az istállók faggyúgyertyái mellett a
könyveiből.
Azután egyelőre nem tudom, hogy mi történt Juonnal. Mi haza kerültünk
apámékkal a szelíd kisvárosból az urbsba s az onnan való többi emlékek
között elfeledtem Redzsep Juont is.
Évek multán, ahogy itthon az „Európa“ nevű vendégfogadó előtt elmegyek,
a bejárat lépcsőjéről rám szól valaki örvendező hangon.
– Jó reggelt kívánok, ifjúr.
Föltekintek. Egy tekintélyes férfiú állott a lépcső legmagasabb fokán.
Kék uniformis a testén, aranyos tengernagyi sapka a fejében: ez a
portás. És ez a Juon Redzsep.
No ezen a találkozáson igen megörültünk és ez jó volt. Valóban, mily
kevés ember van, aki a neki tett szívességekre emlékezik s lám, Juon
emlékezett arra, előkelő portási mivoltában arra az időre, amikor a
magavágott fákkal hajnalonkint a gyerekszoba kályhájába begyújtott,
emlékezett a gyerekre, aki a lompos oláh ködmönéért nem nevette ki s aki
vele a fényesen kivilágított istállók sarkában, német tanulmánya
közepette, a derdidasz rejtelmei felől tanácskozott.
No azután megint multak az idők és az évek suhantak egymásután. Juon
Redzsepet megint csak elfeledtem. A sors esztendőkön átal az ország
határain kívül vetett. Valóban egyéb gondom is volt, semhogy azon
tépelődjek: mi van most Juonnal. Teljesen és végképpen elfeledtem a kint
való életben.
Néhány év multával a sors megint hazahozott. Pár évig legénykedtem még
és sokszor megfordultam az „Európa“ nevű vendégfogadóban, de Juont már
nem találtam ott. Gondoltam: alighanem elveszett, eltünt – talán mint
afféle törekvő ember, kiment Amerikába szerencsét próbálni. Megint csak
kitörültem Juont az emlékezetemből. De azután amidőn jegyben jártam s
hivatalos voltam a jövendő ipam asztalához baráti vacsorákra, egy
alkalommal, ahogy a konyhán mennék keresztül – mert a régi magyar
házaknál a szobába a konyhán keresztül vezetett az út és a ház
asszonyai, leányai ott voltak találhatók, nem pedig a szalónban
sláfrokkban – hát ott a konyha sarkából rám szól valaki:
– Jó estét kivánok, ifjúr!
Ránézek a közbeszólóra: hát ez Juon Redzsep.
No ennek megint örültünk.
Kérdezem ezután a szobában, hogy miként kerül ide a konyhába Juon
Redzsep?
Mondják, hogy nincsen ott a konyhában semmiféle Juon Redzsep.
Mondom, hát már hogyne volna ott, mikor ismerem. Favágó-udvaros volt az
apámnál, azután meg portás az Európa-fogadóban.
Mondják, hogy az lehetetlenség, amiket beszélek. Mert aki férfi a
konyhában van, az sohasem volt oláh, hanem magyar ember, a neve: Regyep
János. A foglalkozására nézve esernyőművész és az ura a szakácsnőnek. A
szakácsnő külön lakik és a János azért szokott esténkint eljárni, hogy
hazakisérje az asszonyát. Ha marad ki valami étel: kap vacsorát is, mert
igen rendes egy pár és Regyep a házbeli esernyőket ingyen szokta
reparálni.
Elhallgattam, gondolván, hogy miért rontsam egy kiképzett és alkalmas
esernyőművész tekintélyét. Tőlem művészkedhetik a világ végezetéig
esernyői tekintetekben. Nem is szóltam azután erről többet.
Később is láttam azután Juont a konyhában néhányszor, de azt is
hallottam, hogy nem valami jól élnek. Az asszony idősebb volt, mint a
férfi és féltékenykedésekkel gyötörte a csinos Jánost. Alighanem talán
el is váltak, az asszony a szolgálattal felköszönt, elment s ezután
ismét nem hallottam semmit Jánosról.
Egyszer kint a tanyák között megyek az úton, gyalog, igyekezvén valahova
az apostolok lovain. Hétköznap, ha nincsen valamerre a környéken
hetivásár, néptelenek ezek az utak, mert mindenki a földeken dolgozik.
Már messziről látni, hogy jön szemközt egy ember, nem tanyai, mert
pantallóban van, meg keménykalapban, a hátán nagy batyu és sokféle
ligő-lógó holmi. Miféle gyalogkereskedő lehet ez? Mert nem igen járnak
így a tanyák közt. Gyűrűs zsidó már régen nincsen ezen a tájon, az
olajkáros is kiveszett, sőt az ablakostót, meg a drótostót is
ritkaságszámba megy. Az edényféle elég olcsó, nem igen drótoztatják már,
ha eltörik, kivetik a szemétre s újat vesznek. Ha ablak törik ki,
vásárolnak hozzá üveget, meg kittet a városban s beablakozzák maguk. Még
a tanyai boltban is lehet kapni ablaküveget, olyan aprókat, amilyen a
tanyákon szokott lenni. Jó az oda, mert úgyszólván csak télen
tartózkodnak a szobában, meg éjszaka, amikor tudvalevőleg nem túlságosan
sok szükség van ablakra.
Szóval hát kiféle lehet ez a kereskedelmi vándor? Rongyszedő nem lehet,
mert a tanyán nincs rongy, ott minnenféle elszakadt gunyát felhasználnak
valamire. Kötöző-madzag lesz belőle a karózott gyümölcsfához, vagy bél a
legrégibbfajta világítóeszközhöz, a tatarhoz, vagy pedig a felhasogatott
rongy-szalagokat egymás végébe varrják s van hozzá értő mester, aki
ezekből a rongyokból lóravaló pokrócot, meg ágyravaló terítőt sző.
Kiféle hát ez a gyalogvigéc?
Mikor közelre ér, megemeli a keménykalapot és örvendező hangon kiáltja:
– Jónapot kivánok!
Hát a Juon volt. Hátán esernyők, meg különféle sétálós órák, kakukos,
meg nem kakukos, azután viaszkos vászonban olcsó amerikai
csengetyűs-órák.
– Hát maga?
– Hát így – mondja. – Járom a tanyákat. Esernyőt reparálok, órát
javítok, meg árulok is.
– Azután meg lehet ebből élni?
– Meg – mondta bizalmasan. – Csak bánni kell tudni a néppel. Nem szabad
semmit sem magasra taksálni. Becsületes munkát kell végezni.
– De gyalogolni sokat kell, úgy-e? Nem nehéz a cókmók a hátán?
Nevetett.
– Kicsit nehéz, – mondta – de ez nem lehet másként. Nekem pénz kell,
mert én önálló akarok lenni.
– Miféle önálló? Önálló esernyőművész?
– Nem – mondta ugyanazzal a határozottsággal, amint mondta egykor az
istállóban: én tudni akarok németül, én bún akarok németül tudni – én
önálló órásmester akarok lenni.