megint nem hallottam felőle jóideig. De egyszer bent a városban az utcán
járván, egy kis boltajtó fölött látom a friss cégtáblát: Regyep János
órásmester. Elvállal mindennemű javítást, pontosan és olcsón.
Hát csakugyan ez is a Juon volt.
De nem telt bele sok idő, a kis bolt eltünt. Nem gondolom, hogy meghalt
volna Juon, vagy letört volna. Hanem inkább előbbre ment. Nem tudom
biztosan, de úgy vélem, hogy még találkozni fogok az életben a Juonnal.
Hogy gyárigazgató lesz-e vagy bányatulajdonos, halászati bérlő-e vagy
villamtechnikus, az nem tudható. De annyi bizonyos, ha akármiféle
foglalkozásban lesz, a munkáját mindig _bún_ fogja elvégezni.
Mert mégis csak ez a fődolog.
Mezei dolgok réti emberekről.
Ami a réteket illetné, rétek ma már csak imitt-amott találhatók, amik
vannak, azok sem az igaziak. Kicsik már és vékonyak, mert az ember
elfogta a víztől a réteket különböző furfangokkal. A víz hatalmas volt
és terjeszkedő. Nyár közepén, szárazság idején megvonult a mederbe, hogy
messziről nézve bárki azt hihette volna, hogy ha jól nekiszalad, át is
ugorhatná: a víz ilyenkor gyermekies álmokat alszik. Más időben
földuzzadt és elhatalmasodott, a partra kilépett és tovább legelt.
Kiment a rétbe, rokonait, az elhagyott mocsarakat új vízzel köszöntötte,
körülölelte a nádasokat, megmosta tocsogó, apró hullámaival a fák
törzseit és rejtelmes, titokzatos csendű vízi életet csinált a sumárok,
morotvák, erdők messzi tájain. Utját nem állta más, csak a magaslatok,
amik maguktól voltak ott, ahol voltak, mert nem vitte őket oda senki.
Úgy álltak ott, ahogy időtlen idők előtte odatétettek menybéli hatalmak
által s ezek ellen küzdeni valamit merne-e bárki is? Nem mertek az
emberek, inkább tökéletesen bele voltak állapodva, hogy úgy helyes
minden, ahogy van, hogy a víznek maradjon hatalma, de annak a határát
magának a földnek a tulajdon hatalma szabja meg. Igy volt ez sok ideig,
mígnem a föld hatalmát a földtől elvette az ember és harcba állott a
vízi világgal. Az embernek kevés volt a föld és sok volt a víz, próbálta
tehát, hogy elvegyen ennek a birodalmából valamit. Mint a pusztaszéli
nem egyeneslelkű ember, aki évente el-elszánt a szomszéd földjéből
egy-egy barázdát, azonformán lépésről-lépésre próbálgatták elvenni a víz
birodalmát. Sáncokat emeltek elibe, előbb csak a kisded nyúlgátakat,
amiket nem azért neveznek nyúlgátaknak, mintha nyulak volnának, hanem
azért, mert nyúlnak, azután azokat a nagyobb sáncokat, amiket ma már
csak alvótöltéseknek hívnak, végezetül pedig amazon nagy, földből
készült óriási kígyókat, amelyek a vizek mentén mint várfalak haladnak s
amiknek a tetejéről, ha kocsival lefordul az ember, tökéletesen biztos
lehet afelől, hogy sehova máshova nem hull, hanem egyenesen a jólelkű
angyalok szelíd ölébe esik. No így elvették a víztől a hatalmát,
valóságosan elvették az uradalmát, a birodalmát, a királyságát, nem
maradt meg belőle semmi. Rétjei elfoglaltattak. Elveszett réti hala,
vizi madara, a víz összezsugorodott, ma semminek sem hívják, gúnyosan
úgy nevezik: vizecske s régi ereje elől néma rettegéssel csak akkor
menekül a hatalmas ember, amikor a lázadó vizecske zavaros hullámait
messze a partokon túl eleven halál gyanánt minden élőkre kiveti.
Mondhatnánk ugyan erre a beszédre Tóth Suhajda Sándorral egyetértőleg
azt is, hogy nem igaz ebből a beszédből semmi, mert két vége van a
beszédbeli botoknak is és éppen az ellenkezőjét is lehetne mindezeknek
gondolni. Ez teljességgel igaz, de éppen ezért nyilvánvalóan áll
Vecsernyés Mihály elmélkedése is, amely szerint szükséges az, hogy a szó
ne egyezzen. Mert ha nincsenek egymással ellenkező észjárások és a
szavak olyképpen egyeznek, hogy mindenki egyformán gondolkozik, akkor
apránkint elfelejtünk beszélni.
De annyi mégis mindenképpen igaz, hogy elvesztek a nagy rétek, amiken
régente különös emberek éltek. Itt-ott ugyan maradt ilyen erdős és nádas
réti táj, a fák ezen erdőkben már mind óriások. Rejtélyes sűrűségek
vannak itt. Vadul nő bennük a kék szeder, amely olyan, mintha lábai
volnának, magátul halad és iszalagos folyondárjaival maga is erdő az
erdőben. Öreg fák korhatag belsejében akkorák az üregek, hogy el lehetne
bennük laknia annak, akinek más barlangot nem adott a sorsa. Aki úgy
élt, mint a remete; voltaképpen nem is mások ezek, mint a remeteség
maradványai. Honnan kerültek, miként támadtak, azt nem tudni. De éltek,
elbújva a világtól, a réti erdőkben, ahol nem kereste őket senki, nem is
bántottak semmit. Csak éppen annyit, amennyi a megélhetéshez kellett.
Valami gunyhót tákolt össze magának, csinált magának
tapogató-szerszámot, amivel a csekély vízben a halat foghatta, tőrrel
megfogta a madarat, ha kellett, némely fogását arravetődő paraszti
vadásznál, halászembereknél elcserélte sóra, dohányra. Azután így élt,
amíg bírt, ha meghalt, sem törődött vele senki, testét a tavaszi kiöntés
vize elsodorta a folyóba, a nagy temetőbe. Vagy úgy lehet, ha vackát
üresen találták, hogy nem is halt meg, csak elvándorolt. Megunta a
vidéket és más tájra ment, mert az ilyen magános életet élők nagyon
szeretik a kódorgást. Minden holmija elfér egy tarisznyában, főzőedénye
egy bogrács vagy az se, hanem csak egy csupor; ennyi holmival könnyű új
lakást keresni.
Nem lehet megmondani, hogy mi viheti az ilyen elhagyatott, magános és
kietlen életre az embereket. A régi réti halász, meg a vadászó ember
nagyon megszokta a kint való tanyázást, lehet azután, hogy a felesége
elhalt vagy elhagyta vagy a családja elpusztult, ilyenkor azután kivette
magát a rét rejtelmes világába végképpen, télre és nyárra egyaránt. A
másikat talán a lelkiismeret üldözte oda, mint Káint a bűne. Az ötvenes
években az algyevi rétségeken volt egy ilyen magának való ember, aki egy
ladikban élt, azt húzta-tologatta a sekélyes parti vizeken ide-oda a nád
között. Öregek beszélték, hogy az örökös vízben való járástól olyan
fényesre vált a bőr a lábszárán, mint a halé. Ennek a sorsáról annyi
tudatik, hogy a német világban a zsandárok valami cserkészés alkalmával
agyonlőtték. (Adjon az Isten neki örök nyugodalmat.) Hát mi viszi az
ilyen embereket az ilyen életbe? De néha csodálatos lakásoknak
csodálatos lakója akad. Volt már úgy, hogy családos embert is találtak,
olyant, aki egy mindenkitől elhagyott fakunyhóban húzta meg magát.
Valaha superok laktak ott, apróbb hajókat csináltak, csónakokat
barkácsoltak, azok készítettek oda rossz deszkadarabokból egy
gulibaformát. Azután elmentek onnan, mert nemcsak a nagy halak eszik meg
a kis halakat, hanem a nagy hajók is a kis hajókat. Elmentek hát a
superok, otthagyták üresen a gulibát. Azután ment arra vándorlásában a
bujdosó ember, az asszony, meg a gyerek, akik fölfogták lakásnak a
faházat és éltek benne abból, amit a réti növény meg a víz adott. Éltek,
községet, rokont, szomszédot nem ismerve, nem tartozva senkihez és
semmihez, az ember halászott, a gyerek madártojások után kutatott a
nádasban, az asszony csinálta az ételt. Mert a tojást meg lehet a szabad
tűzön is sütni, ha előbb sárba rakják s úgy vetik a tűzbe, valamint a
kenyértésztát meg lehet sütni a melegített kövön, ha előbb alkalmas
födőt készítenek hozzá az égetett sárból. Igy laktak ott, amíg el nem
takarodtak, hogy máshol verhessenek tanyát. De nem igen lehet már, mert
kihal a rét, elvesz az erdő, elhagyott gulibák összeomlanak. Van azután
olyan magának való ember is, aki hajóban lakik. A hajó valamikor,
régebben, összeütközött egy másik hajóval, azóta a partszélen hever és
pör alatt áll. Hogy ki nyeri meg a pört, az nem tudatik, de a hajó
szépen megsüppedt a fövényben, ha a víz kilép a partra, csak az a kis
ház látszik ki belőle, amelyben a kormányos lakott. Hát ebbe
beleköltözött egy bujdosó ember s lakja télen-nyáron. Ez arról
nevezetes, hogy ha segítségkiáltást hall, fuldoklót menteni rögtön
odasiet, továbbá, hogy olykor deákul beszélget önmagával, mert valaha
kispap volt. Élete egyéb regényeit azonban, mint valami koporsó zárja
magába az elsülyedt hajó.
… Réti megbúvó ember, amint az erdőben kutatott és járt a szederbokrok
sűrűjében napi élelme után, a bozótból panaszos, síró gyerekhangot
hallott. Ment utána s ijedten hallgatta. Mi hoz ide gyermeket az
elhagyatott, a világtól elszakadt útjába? De csak kereste s meg is
találta a bokrok aljában, már félig aléltan elterülve. Valami úriforma
gyerek, úgy valahogy négy esztendő körül. Nem lehet más a története,
minthogy hazulról elcsatangolt, lepkét kergetve játszadozott, azután
valamerre talán kutyák riasztották meg, menekült előlük, végül az erdőbe
jutott s itt eltévedt végképpen. Éhségében az epret kezdte szedni, de
aztán elfáradt, föl-fölbukott az indákban, kezét, arcát a tüskék
kisebezték, azután már nem bírt továbbmenni, nem is tudta merre, hát
leroskadt s miután anyuskáját hiába kiáltozta volna, már csak aléltan
nyöszörgött. Az ember, aki a társadalomból önként kizárta magát,
megdöbbenve nézett a különös leletre és sietve emelte karjába a
gyermeket. A kis fiú nem rémüldözött, a gyermekszem a bozontos,
koldusforma emberben meglátta a megmentőt s a nyakába akasztotta a
karját. A réti lakó szíve megdobbant, mert előle még a kivert kuvasz eb
is futni szokott.
Kérdezte aztán, hogy hogy hívják. Hát Józsinak. Aztán hol laknak. Hát
egy házban. Aztán merre? Hát azt már nem tudta, csak mutogatott erre,
arra, – óh, kis bolondom, – mormogta az ember – ha te nem tudod, én hogy
tudjam?
A gyermek már egy éjjelt az erdőben töltött, mert délután szaladt el a
mezőn a pillangó után: fáradt volt és tűzben égett. Az ember vitte a
gunyhója felé, az erdőt elhagyta, a nádas vizében lépdelt tovább s
vigyázott, hogy a sás levele a gyerek arcát meg ne vagdossa. A gunyhóban
leültette a vacokra s adott neki, amije volt, vizet, epret, vadalmát,
szedett papsajtot, aztán tüzet rakott a nádtövekből és tojást is sütött.
Közben nem győzte a gyermeket nézni, amint eszik, mert jól esett neki az
étel s vadalmát meg papsajtot bizonyosan nem evett még. A gyerek aztán
fáradtan lehúnyta szemeit és elnyúlt a vackon. Az ember a kabátját
terítette rá s a gunyhó előtt nádat vetett a tűzre, hogy a füst
távoltartsa a szúnyogokat. Igy ült a tűz mellett, virrasztott s olykor
nézte a gyermeket, kinek hálótermébe a nagy lakoma után lámpa gyanánt a
kelő hold bevilágított.
Ráért gondolkozni a holdas éjben a réti ember, hogy a gyermekkel mitévő
legyen. Bármennyire rettegett is attól, hogy emberek közé menjen, reggel
útnak kell vele eredni, az bizonyos. Aminthogy hajnalban levette a
gyermekről a foszladozó takaróruhát, felköltötte a fiút, kínálta megint
eperrel, aztán a karjára vette s vitte a nádas vizéből kifelé.
Valamerre menni kell vele. S a nád szélére érve, megállt, hogy
gondolkozzon, hova és merre vigye. Ekkor az erdőből emberi alakok
tünedeztek elő és kiáltás hallatszott:
– Megállj!
Ugyancsak eldörrent egy puska is.
Most asszonyi sikoltás szólt:
– Ne lőjjenek, ne lőjjenek!
A gyermek szíve pedig repdesni kezdett örömében s a csavargó karjáról a
maga karját nyujtva amarra, kiáltozott:
– Anyuskám, anyuskám!
A réti ember letette a gyermeket a földre s megvárta, amíg amazok
közelednek. Közben a lábát nézte, amelyet sörét ért s vérezni kezdett.
Jöttek vagy hatan, a gyermek apja, anyja s néhány béresforma puskás. A
gyermek az anyjához futott. Az apja lihegve mondta:
– Azt hittük, rabló cigányok vitték el. Már tegnap óta keressük.
– Nem, – felelte a réti ember – nem rabolták el. Elkódorgott. Tegnap
estefelé találtam meg az erdőben. Már alig volt benne élet.
A gyermek anyja, boldogan szorítván magához a kicsit, rémüldözve nézte
az elhagyatott embert, bozontos haját, rongyos ruháját.
– Kicsoda maga? – kérdezte.
Az ember oda sem nézett, csak kurtán mondta:
– Csavargó.
A gyermek apja azonban ismerte a réti embert. Tudta, hogy nem az.
– Réti ember, – mondta neki – miért él ilyen életet? Jöjjön közénk, adok
én rendes foglalkozást magának. Maga megmentette a gyermek életét, mi
hálával tartozunk…
A réti ember szemközt nézte a gyermek apját. Véres lábára mutatva,
szólt:
– A hálát már megkaptam a puskából előbb.
Megdöbbenve néztek oda mindenek. A gyermek apja szinte siránkozva
mondta:
– Nem akartuk, lélekre mondom, hogy nem akartuk. De annál inkább jöjjön
velünk, a sebet gyógyítani kell.
A réti ember mosolygott egy kicsit s a fejét rázta:
– Majd rágok rá – felelt – egy kis sóskalevelet.
A szeme még a gyermekre tévedt egy pillanatra. Megfordult és szétnyitván
maga előtt a náderdőt, birodalmába lépett vissza. Abba az életbe, amely
szomorú, rideg, nyomorult és elhagyatott, de ahol nem parancsol senki
más, csak az egyedül hatalmas Isten.
Ló nem való korcsmaszobába.
Kint a mezőkön úgy szokás az, hogy szombaton délután megszünik a földben
való munka. A szőlőben, a gyümölcsösben sem dolgoznak. A szombat délután
már valahogy beletartozik a vasárnapba, mert akkor már a rávaló
készülődések folynak. Az udvart felsöprik, hogy az ünnepre tiszta
legyen. Az asszonyok meszelnek. Az alföldi tanyák azért olyan fehérek
mindig, mert a faláról szombaton délután eltüntetik azt a piszkot, ami
esetleg a héten át rákerült. A lányok vasalnak, kötőt, fejkendőt,
pántlikát, hogy másnapra készen álljanak. Az ember széjjelnéz a
szerszámai között, ami hibás, azt kijavítja, a baltát, metszőollót
megköszörüli s dohányt vág, ha van miből.
Ha mindezzel megvan s még sincsen este, elmegy a korcsmába, szót érteni.
Ott találkoznak többen, hogy megcsinálhassák a hétvégi beszélgetést:
kinek milyen sora volt az eltelt hatodfél nap alatt, ki mit dolgozott s
mibe akar a jövő héten kezdeni. Ez azért is jó, mert itt tanácsokat
lehet kérni és adni a dolgok mibenléte felől. Az egyik ember többet tud,
mint a másik, ez onnan van.
Ilyképpen a jelen esetben is öt-hat pusztaszéli ember találkozik a mezei
bormérésben egy-egy pohár ital mellett. Kisebb fajta gazda, különösen ha
szőlője nincsen, otthon nem tart bort s így egy héten egy pohár jól
esik, ha még olyan rossz is. Amint hogy az ilyen helyeken jó bor ritkán
szokott lenni.
Hát beszélgetnek. Látszik különben az ablakon, hogy jön Csúzi András is.
Csúzi egy kissé távolosabbra lakik, lóháton jön ennélfogva. Nem valami
díszesen ugyan, hanem csak úgy, mint szombaton délután szokás. Csak úgy
– a kötőfék szára a ló szájában, nyereg gyanánt pedig valamely régi,
szétszakadt subának a darabja van a hátára kötve. De jó ez így is, mert
András úgy sem akar itt parádés lófuttatást csinálni.
Megérkezik. Van valami sövény a csárda előtt, a lovat ahoz köti, ő maga
belép. Jó szívvel fogadják, mert András aféle jókedvű, tréfálkozó ember,
amúgy meg esze is van neki. A korcsmáltató oda viszi neki a borát az
asztalhoz.
– Igyék kend – biztatják. – Hiszen van kendnél pénz bűven.
– Az ám, – mondja Csúzi – helye van bűven, de pénz nem nagyon. Vasárnap
váltottam föl egy tízfilléröst, azután már csak imitt-amott van belőle
valami.
No így nevetgélnek s beszélnek mindenféle bolondságokat előre-hátra.
Tréfáikban, adomáikban nem sok változatosság foglaltatik, körülbelül
mindig ugyanazokat mondják el, de úgy kell annak lenni, hogy vagy
elfelejtik egyik hétről a másikra, vagy pedig el sem felejtik, de mégis
nevetnek rajta, ha újra hallják. Ha valami fölvevős kártyát játszanak és
a fölvevőnek nem sikerül a színre való vágás, akkor azt mondja:
– Ez bevágott a színbe! – S csendesen utána teszi: – De a fás színbe!
Ez „hallhatatlan“ jó mondás. Egy-egy játék ideje alatt tízszer is
mondják és mindig olyan jókat lehet rajta nevetni, hogy „szinte
mögfájdul az embörnek bele a haskérge“. Ilyen egyszerű dolgok történnek
és ez a mulatság. El sem lehetne gondolni, hogy az ilyesmiből veszekedés
is támadhat. Pedig igen. Például: Csúzi András leteszi a pénzt a borért
az asztalra és azt mondja:
– No én már elmék.
Tartóztatják, hogy ne menjen el. Maradjon még egy fél literre.
– Maradjék kend, nem öszik mög a kutyák a tanyát.
– Majd mögönnék, – véli Csúzi – ha mind a négy sarka szalonnával volna
bekenve.
De azért nem akar maradni, hiába szólnak újból neki.
– Vár az asszony – mondja, hogy a távozáshoz valami okot adhasson.
Ezzel azonban nem sokat ért el. Azt felelik vissza nagy
egyértelműséggel, hogy hát hadd várjon az asszony. Nem akar itt úgy sem
senki eléjféledni, egy óra hosszat pedig várhat még az asszony, azért
nem dől össze a világ.
– Nono – mondja András, mert elvégre a tekintély abban is fentartandó,
hogy nem az asszony viseli otthon a kalapot. – Hanem – teszi hozzá kis
vártatva – szél van, a ló mög ide van kötve a sövényhöz.
Csúzi azt hiszi, hogy ezzel az érvvel már csakugyan hat a többire.
Azonban nem egészen így van a dolog. Mert bár csakugyan esti szél van s
a ló kint van a szélben s nem azért dolgozott a ló egész héten át, hogy
most ilyen sarcoltatásban részesüljön szombaton délután, de azért minek
menjen el Csúzi András? Mondja is neki egy ember:
– Azért ne haladjék el kend. Inkább hozza kend be a lovat a szélrül.
Elfér itt köztünk.
Az ötlet többek részéről helyeslésre talál. Inkább a ló jöjjön be, mint
András haladjon el, mert akkor ki mond ezentúl olyan hallhatatlan
szépeket. András látván a bizalomnak és szeretetnek ilyen
megnyilvánulását, kimegy a pejlóért, elköti a sövénytől és bevezeti az
ivóba, mindenek nevetésére. (No, majd lesz erről a jövő héten mit
beszélni.)
A ló egészen rendesen meg van bent a korcsmában. Mikor bemegy, prüsszög
egyet-kettőt, mint ahogy a lónak ez szokása, ha födél alá ér. Még a
tulajdon istállóját is azzal üdvözli, hogy a belépéskor trüsszent neki
egyet. Csendes állat ez, nem ijedezik, megáll az asztalnál és legyezgeti
magát a farkával. Sok bent ilyenkor a légy, a szél mind befújja. A ló
veri is ennélfogva a lábával a padlót.
A csárdásné bejön s látja a lovat a házban. Azonnal sugdos valamit az
urának, hogy ez már még sem járja. Az ő házukkal ilyen
tisztességtelenségek. Azután a szikelt padlót mind fölveri a lábával.
Ahogy az asszony mérgeskedik, egyszerre haragos lesz a csárdás is. Most
már ő is mondja, hogy ez nem járja. Nem engedi magát megszégyeníteni.
Rendes ember többet nem is jön ide, ha az eset hírét meghallja.
– Ugyan ne lármázzon kend, – csitítja Csúzi – hiszen a ló is vendég.
A korcsmárosné mérgesen kiált közbe:
– Ha vendég, fizessön.
– De ha nem iszik, mit fizessön?
– Helypénzt fizessön!
– Úgy van, úgy – szól haragosan a csárdás is. – Helypénzt.
– Hát mennyit? – kérdezi Csúzi.
A csárdás még dühösebb:
– Két koronát fizessön. Ezért a szégyönért!
Csúzi erre szó nélkül a mellényzsebbe nyúl és kifizeti a két koronát.
Eleinte azt hiszik a népek, hogy ez tréfa. De amikor a csárdás el is
teszi a pénzt, egy-két ember fölzúdul, hogy ez már nem járja.
– Ez zsarolás!
De vannak mások, akik azt kiabálják vissza, hogy ez nem zsarolás. Ha
olyan úr a ló, hogy korcsmába jár, fizessen.
A lárma egyre hangosabb s kezdődik a tülekedés a szokásmódon: egy
asztalt fellöknek, néhány széket a földhöz vágnak s jól meghúzgálják
egymást.
A ló ezt látván, önként kimegy az udvarra a szobából. Az okos Csúzi
utána megy, fölül rá és elhajt rajta.
Az ok eltávozván, megszünik az okozat. Az emberek már nem hajigálják az
üveget, hanem mennek haza. De még az úton is nagyon lármáznak egymásra.
Ez a baj. Szombat estén kint a tanyák vidéke nagyon csendes, mert minden
munka áll s a szó messzire elhallatszik.
Arra halad egy csendőr. Hallja a zajgást, látja, hogy a csárdából
jönnek: no itt bizonyosan verekedés volt, aminek utána kell nézni.
Bemegy a csárdába, ott éppen akkor teszik rendbe a fölforgatott szobát:
le sem lehetne az ügyet tagadni. Tehát a jegyzőkönyv fölvétetik, a
résztvevők beleiratnak, a csárdás felhivatik, hogy a jegyzőkönyvet, mint
panaszos, írja alá.
– Nem írom én, – mondja a csárdás – én nem panaszolok senkit.
– De kára volt – véli a csendőr.
– Hát négy pohár, egy félliteres üveg, meg egy ablak. Vasárnap délután
majd mögfizetik.
De a csendőr nem enged. Itt muszáj aláírni. Azért van a jegyzőkönyv, meg
azért van a meghatalmazási papiros. A csendőr addig követelőzik, hogy a
csárdás csakugyan odaírja a papirosra a nevét.
S a pör ezzel megindul.
Csakhogy más egy városi pör s más egy pusztaszéli pör. Mert például mi
lesz ebből az ügyből? A csendőrségtől a járásbírósághoz megy, ahol a
törvényes eljárás megindul. Szép hosszú hivatalos címe van a törvényes
eljárásnak. Úgy szól: idegen ingó dolog szándékos és jogtalan
megrongálásának vétsége.
Tárgyalás lesz bizony ebből. Az idézések kimennek a pusztaszélre,
külön-külön mindenkinek, mert ez olyan dolog, hogy ebben érdemes másfél
napig idézőpapirosok hordozgatásával foglalkozni.
A csárdás is megkapja a pecsétes levelet, de meg is mondja a
kézbesítőnek, hogy ő ugyan a messzi városba ezért a haszontalanságért
nem megy be.
– Hiszen a káromat már meg is fizették, – mondja – hát minek menjek.
A kézbesítő a vállát vonogatja:
– A kend dolga, ha nem megy be.
A többi azonban bemegy a városba, ahol a bíróság van. Csekély hatvan
kilométer a távolság, ami a pusztai viszonyok szerint annyit jelent,
hogy két napon alul nem lehet megjárni. Ami megint annyit jelent, hogy
fejenkint két napi munka is elvész.
Megjelennek tehát a népek, heten. Ebből négy ember a tanu, három meg
vádlott. Panaszos azonban nincsen, minélfogva az ügy nem is tárgyalható,
kivéve abban, hogy az összes fölmerült költségek a meg nem jelent
panaszos nyakába esnek. A vádlottaknak nem járna se útiköltség, sem
napszámpótlás – mivelhogy azonban már nem vádlottak, mert nincsen
panaszos: hát nekik is jár.
Koponyánkint tizenhat korona az útiköltség, meg hat korona két napra jár
az elveszett munkabér után. Ez hétszer számítva, százötvennégy koronát
jelent, amit a csárdásnak kell megfizetni. Mert a törvény: törvény.
Mint látnivaló, itt a város és a puszta között megint lényeges
különbségek vannak. Ha valaki széles jókedvében a városon bemegy lóval a
korcsmába, az: virtus. Ellenben ha a pusztán történik meg ez a
csárdában, akkor annyi pénzbe kerül a mulatság, hogy az árából másfél
olyan girhes lovat lehetne venni, mint amilyen a Csúzi Andrásé.
Asztag-égés.
A hosszú életnek egyik titka gyanánt a köhögést is emlegetik, mondván,
hogy aki sokáig köhög, az sokáig él. De nem mindenkivel van ez így, mert
van, akibe beleszárad az egészség s mulnak el a napok felette
nyomtalanul. Különösen úgy a pusztán van ez így, ahol az emberek egy és
ugyanazon dologban élvén, voltaképpen észre sem veszik, hogy
megöregszenek. Ott olyan egyforma minden s egyik hét úgy halad el, mint
a másik. A nap nyáron itt kél fel a tópart felől, télen emerre a kiserdő
táján s ez a hatvan évekkel ezeknek előtte is így volt. A hold lám
változandó, de mégis mindig csak ugyanazon utakat járja, az anyabürgék
ha megöregszenek, eladódnak s helyettük a fiatal bárányok lesznek
anyabirkák, hogy idővel szintén eladódjanak. Igy van ez mindennel, a
dolgok egybefolynak, határkövekül maradván csak néhány emlékezés jó és
rossz napokra: bő termés, szárazság, lakodalom, születés, halálozás s
más egyéb ilyen esetek, amikről valóban nem lehet mindig tudni, hogy
melyik közülök a szerencsés és melyik a szerencsétlen esemény.
Igy például, aki egy majorságban tölti el az életét elejétől végig,
annak miként állt hetven évig a világ? Született és megmaradt. Nem
vitték el azok az ártó rémek, boszorkányok és kisértetek, amelyek az
apró gyerekek után ólálkodnak s az öreg erdő korhadt fáinak oduiból
azonnal előbújnak, ha valahol születés történik és ott röpködnek
halálmadár és denevér képében a ház fölött s hallatszik a szél szavához
hasonló panaszos sivításuk, ha a szenteltvíz és a keresztbe tett seprő
erejénél fogva annak a küszöbén átsuhanni nem bírnak…