az ős Róma felé a tavi tengeren.
– De hát az étellel, a jó reggelét, Sárkány bácsi? Bírja-e a talián
kosztot?
– No, – mondja – én nem élek vele. Tele a tarisznyám szalonnával,
kenyérrel.
– Aztán elegendő az oda-vissza?
– Hej, – feleli – még marad is. Visszafelé jövet, mikor a talián kosztba
már beleuntak, még a tisztelendő úr is megkívánja a tarisznyából a
szalonnát, fehér kenyeret.
– Hát bizony ez a talián koszt…
– Nem ismeri, hogy milyen. Kínálom az olaszt gyönyörű fehér kenyérrel,
azt inti, nem kell. No – mondom – bolond ez is. Azután a kukoricalisztet
összekavarja egy kis vízzel, kiönti a kőtáblára, mikor a napon
megszárad, fölvagdalja pitének, aztán kínálja, hogy ögyem. Mondom neki:
– Ögye mög az apád!
Azonnal hozzáteszi:
– De nem mintha magának mondanám ezt, hanem az olasznak mondtam tavaly.
Nono, hát hiszen, nini, nem is úgy értendő. S fehér vásznakban
tartózkodó fehérlelkű öreg barátunk mosolyogva búcsúzik a kapuajtóban,
hogy cimboráit Porciunkula tiszteletéről hazavezesse.
Mihály szóbelizik.
Tanuzás van a járásbíróság előtt. Szokásos ügy: a pusztaszéli magyarok
összeverekedtek a csárdában és hátszúrás is történt. A legénység, amely
annak idején megvadultan marta egymást a csárdában, ezúttal nem tud
semmiről semmit, ellenben tagad, mint a jégeső. Hogy miként tagad a
jégeső, azt nem tudja senki, de így szokás mondani. Általán ezek a
csárdabeli lacibetyárok, mikor a törvény elé kerülnek, igen csak gyávák
és szégyenletes módon hazudnak. Lehetőleg kennek egymásra mindent, ami
csak kenhető és borzasztó nagy igyekezettel vannak az iránt, hogy
valamiképpen a bíró az ügyben ki ne okosodhasson. Egyik sem vállal
semmit. Surbankó legény mind, katonasor alatt még egyikük sem volt,
aféle fiatal, idomtalan vadállatok, akiknek az ügyét valamely régi
szolgabíró néhány alkalmas pofonnal célravezetőbben intézné el – most
azonban más világ van, a bíró elé citáltatnak, többé nem „hallod-e, te
betyár“-ok, hanem „Ön“-ök, akik ennélfogva elhatalmasulva érzik magukat
s amikor majd innen estefelé a pusztaszélre kihaladnak, minden fiatal
fát kitörnek az útból s ne adja az Isten, hogy valamely védtelen fiatal
leány vagy kóbor vándor az útjukba kerüljön. Szóval nem valami
túlságosan rendes kis társaság ez, a beszédjükön nem tud eligazodni a
bíró, szükséges ennélfogva idősebb tanuk kihallgatása, akik ott voltak a
tött helyön és az ő szavuk lenne az a faggyúgyertya, amely ezen
szurkálás ügyébe belevilágít.
Szól tehát a bíró:
– Jöjjön be Várakozó Mihály tanu.
Minélfogva bejön Várakozó Mihály tanu az ajtón. Barátságos és
mosolygóképű magyar, orcája rózsaszínű virulásán látszik, hogy nem éppen
most ért be a tanyákról, hanem korábban, minélfogva evett már egy kis
paprikáshúst a Pávában és imitt-amott alighanem ivott is hozzá valamit.
– Tessék velem parancsolni – mondja Várakozó Mihály haptákban, mivel
hogy tudja, mi az illendőség a tekintetes törvény előtt.
A bíró megkérdezi tőle, hogy kiféle, miféle, hány esztendős, mert ezek a
dologra tartoznak. Mihály mindezen kérdésekre oly gyorsan felel, mintha
ő volna az olajozott istennyila. Szolgálatkészsége a bírói lélekben
megelégedést kelt, mert hiába, bármit beszéljünk: szép az ilyesmi,
amidőn az egyszerű közpolgár átérti és átérzi, hogy a haza fennállásában
mily fontos tényező az igazságnak igazság szerint való kiszolgáltatása.
– Hát – mondja a bíró – maga azért van idehivatva, Mihály, mert maga tud
erről a szurkálási esetről.
– Én – mondja Mihály – én? Hát én ne tudnék?
Mihály egy pillanatra elhalványodik. Hát ő ne tudna? Ilyent merészel
gondolni felőle a tekintetes törvény? Hiszen az ember csak tudja azt,
amit tud, a jóreggelét neki. Mihály tehát azt mondja folytatásképpen
haptákban:
– Tekintetes főhadbíróság és katonai törvényszék. Egy életem, egy
halálom, mind a kettőt fölajánlom. Bevallok mindent és lemondok
mindenről.
Mihály igen szigorúan beszél. A bíró meg el van kedvtelenedve a
szószátyárkodás miatt.
– Mondja hát el az esetet, – szól – úgy ahogy tudja. Csak a tárgyra
szorítkozzon.
Ez egy kissé bajos dolog, ez a szorítkozás. Mihály nem is igen érti. Már
bizony Mihály is csak úgy van kint a földeken, hogy haladni kell a
korral s csak ünnepnap visel magyar nadrágot, hétköznap pantallót, így
igyekezvén magát a városi urakkal egyformává tenni. Most sincsen magyar
nadrágban, pedig annak a szíjával szokás szorítkozni, ha azt akarja az
ember, hogy szépen megfeszüljön rajta a zsinór. Szóval zsinórra szokás
szorítkozni, nem tárgyra. S mi az a tárgy? Az ördög tudja. A népnyelv
nem ismeri. De Mihály azért azt mondja:
– Hát majd neki szorítkozok… Hát, hogy is csak… ahán… hát szeptemberbe,
vagy hogy talán inkább októberbe – de mégis inkább szeptemberbe volt,
mert aztat tudom, hogy a gólya még itt volt, a fecske pedig már elment.
Az. Az. A fecske már elment odaalá az Afrikába, mert az kérem szépen
olyan, hogy odajár, mert úri madár az, mint a gólya is, mert ez
odakószál, nem mint a paraszti veréb. A veréb olyan földhöz ragadt, mint
a parasztikus ember…
– Jól van, jól, – vág a szavába a bíró – csak röviden. Azt mondja el,
amit az esetről tud.
– Igenis, kérem alásan, – feleli rendületlenül Mihály – tudom én a
rendet, mert katona voltam én, frájter voltam én a negyvenhatnál, de az
őrmester konstatáltatott, mert sokszor elmaradtam időn túl, aztán
ledegradáltak, mondom, én nem bánom, nem avval a csillaggal gyöttem én
az ezredhez, hát haza mehetek én anélkül is – – –
A bíró nem állja tovább. Mérgesen szól rá:
– Ne erről fecsegjen. Az esetről beszéljen, ami a csárdában történt!
Mihály szól:
– Hiszen éppen abba fogtam bele, tekintetes járásbírósági főtörvényszék.
Hát már akár szeptemberben volt, akár októberben volt, de azt tudom,
hogy szüret előtt volt, mert bor már otthon egy csöpp se volt, hát
mondtam az asszonynak délután, hogy én átmék egy pohár borra a csárdába,
legalább majd megtudom a világi eseményeket is, mert szóbul ért az
ember, aztán estére majd eleszplikálom neki, amit hallottam.
– De érjen kend már be a csárdába – kéri a bíró, aki kezdi érezni, hogy
őszül a haja.
Mihály biztatja:
– Mingyár odaérek. Mert hiszen nincsen is messze tőlünk a csárda. Nem
vetek neki félórát, hogy ott vagyok. Ugyan volna rövidebb útja is a
szőlőkön át, de én nem mék arra, hogy énrám valaki rám kiáltson, hogy
mit taposom a földjit? Én rám ne kiabáljon senki!
– Hát majd kiabálok én! – kiáltja a bíró. – Hányszor mondjam még, hogy
az esetről beszéljen?
– Most az következik – véli Mihály. – Hát én mék a csárdába, mint
célszerű szegény ember, mert két hatost adott a feleségem italra, mert
én azt tartom világéletemben, hogy pénzben, kamrában az asszony
parancsoljon. Áldott jó lélek az én feleségem, én bele vagyok győződve
abba, hogy ha ezt az egész kerek világot összejárom, hogy térdig elkopik
a lábam, hozzá foghatót még – – –
A bíró fölugrik a székből:
– Hallja! – dörög Mihályra. – Ha azonnal be nem ér kend a csárdába,
lecsukatom kendet. Azonnal nyisson kend be az ajtón, aztán azt mondja el
röviden, hogy ott mit látott!
Mihály kissé meglapul a mérgesség láttára, minélfogva a jobb lábát
visszavonja s a balt teszi előbbre. Szükséges olykor a helyzet
változtatása. Hallgat.
– Nyisson hát be! – parancsolja a bíró és kétségbeesetten néz Mihályra.
Kisvártatva mondja Mihály:
– Benyithatok, ha így szól a parancs. Mert a befél befél. Ez így volt a
negyvenhatnál is a kapitány úr Udvarnoky alatt. Ott nem volt ellenszólás
semmi. De még annyi se, mint a minuta minutája. Mert az, kérem alásan,
igazságos ember volt, mert ami igaz, az igaz, mert én mindig ahhoz
tartottam magamat, hogy amit meg kell adni, azt meg kell…
– Hát nem nyit be kend? – dörög megint a bíró.
Mihály komoly intelmet s felvilágosítást intéz a bíróhoz:
– Nem kell benyitni azt az ajtót, amelyik úgy is nyitva van.
Szeptemberbe vagy októberbe, mert mondom, hogy a fecskék már elmentek,
de a gólyák még nem, mert úri madár a fecs – –
– Hát menjen be a küszöbön – kéri a bíró és önmagában halkan megfogadja,
hogy a fiát soha bírónak nem neveli. Inkább legyen kazánfűtő.
– Bemehetek – mondja Mihály egyszerűen és sok jóakarattal.
– No – könnyebbül meg a bíró. – Mondja most már azt, hogy mit látott,
mit hallott, mi történt?
– Hát, – mondja Mihály – látni eleinte nem láttam semmit, mert mikor az
ember úgy a napvilágosságról bemén, káprázik a szeme. Az én szemem ugyan
nem hibás, ugyan voltam valamikor trahómás is, de abból is kigyógyult a
szemem, pedig kékkövet rakott rá a külkerületi területi doktor…
A bíró könyörög:
– De hát mi történt?
– Az történt, – jelenti Mihály – hogy amint belépek a küszöbön, aztán
éppen köszönni akarok az ócskább kalapommal, mert mindenki olyan
kalappal köszön, amilyen van, a szegénység nem csúfság, csak szomorúság,
mert az is bolond ember, aki szebben táncol, mint ahogy tud, kérem
alássan az egész tisztelt társaságot, mert azért, hogy én célszerű
szegény ember vagyok, éppen csak kicsibe múlt, hogy a gőztörvényhatósági
bizottságba – –
– Csakugyan börtönbüntetés lesz a vége, – fakadt ki a bíró – ha azonnal
meg nem mondja, hogy mi történt!
Legyintett Mihály a kezével. Ez annyit jelent, hogy csak nyugalom,
lassan érünk messzire, továbbá sohasem volt jó az a nagy sietség.
– Mi történt? – kérdezi Mihály s azonnal ad is a kérdésre feleletet: az
történt, hogy mindjárt a mellemhez csapódott egy kutyaijesztős üveg.
– Micsoda üveg?
– Kutyaijesztős üveg.
– Hát az már megint micsoda?
– Jaj, – neveti Mihály – hát a szódásüveget nevezik így. Mert úgy
semmivel sem lehet megijeszteni a kutyát, mint ha ebbül a fejre
spriccülnek. Az ám. Egyszer velem volt az én kutyám a csárdában, mert
borzasztó gazdás, aztán ahogy az asztal alatt pihent, mert a kutya boros
helyen leginkább az asztal alá húzódik, ahol rá nem hághatnak.
– De arról beszéljen, hogy mi volt, mikor a szódásüveg magához repült?
Mihály lenéz a lábafejére, visszavonja s megint a másikat teszi elő.
Komolyan mondja:
– Kérem az nekem föltünt.
– Föltünt?
– Föl. Hát ha az emberhez vágnak egy kutyaijesztőt, az föltünik. Még az
se tünjön föl? – kérdi sértődötten Mihály.
– Aztán akkor mit csinált?
– Semmit. Tudtam, hogy nem nekem szólt, hanem úgy gondoltam, hogy
valószinűleg alighanem valami tévedés van a dologban.
– No jó, – türtőzteti magát a bíró – idáig csak eljutottunk valahogy.
Most már azt mondja meg, hogy miként történt a verekedés?
– Melyik verekedés? – kérdezi csodálkozva Mihály.
– Hát a bicskázás, no?
– Jaj, kérem szépen, – feleli Mihály – hiszen az nem a korcsmaszobába
történt, hanem az udvaron. Nem voltam én ott jelenleg, kérem alássan,
mert én az ilyen surbankó kölykök telektálózására nem igen szoktam
ügyeletet fordítani…
Haladni kell.
Azt mondja egy régi mondás, hogy aki út mellé épít, annak belátnak az
udvarába. Ami annyit jelentene, hogy nem helyes dolog út mellé építeni,
mert akkor a lakók élete nagyon is a járókelők szemeláttára folyik le.
Különösen a tanyán, ahol tavasztól őszig nem igen tartózkodnak a
szobában.
De azért sokan nem adnak erre a beszédre semmit sem. Különösen némelyik
helyen az út mellett úgy helyezkednek el a birtokok, hogy egészen az
útszélre lehet a házakat építeni.
Az ilyen helyen azután apránkint egész sor ház keletkezik. Ha az út
túlsó oldalán is hasonló módon helyezkednek el a földek, ott egy másik
sor ház keletkezik s mindjárt készen a régi „faluba való verődés“
alapja, az első utca.
Következik a többi polgárosodás. Az ott lakók közül egy szőlősgazda
italjogot vált a financiánál, hogy a borát maga mérje el. Csak úgy, a
háza egyik szobájában, vagy jó időben az ereszet alatt. De nem tart
sokáig az egyszerű állapot. Hogy forgalmasabb legyen az üzlet, a bormérő
maga buzgólkodik a legjobban arról, hogy valamiféle kör, vagy egyesület
alakuljon a háznál. Nevet könnyen lehet hozzá találni. Népkör, gazdasági
kör, társadalmi kör vagy más egyéb ilyesmi. Hamar meg is alakul, mert az
elnöknek, jegyzőnek, pénztárnoknak kiszemeltek maguk is mozgatják az
ügyet. A kör megalakulásával bevonul a telepre a sajtó is, mert a kör
újságot járat s az emberek most már az újság kedvéért munka után
esténkint hétköznap is eljárnak a körbe.
A telep gyermekei is megnőttek már annyira, hogy megértek az iskola
számára. A város iskolát állít hát oda, tornyos iskolát. A tornya ugyan
csak fából van, de van benne egy nagyobbfajta csengetyű, bár hiszen
kisebbfajta harangnak is beillik. Ezzel azután a tanító minden nap
csendít többször. Reggel azért, hogy az Úr szerencsésen átsegítette a
telep népét az éjszakán. Este Mária üdvözletére csendít, míg délben
annak az örömteljes emlékére, hogy Hunyadi János Nándorfehérvárát
visszafoglalta a pogánytól. Az iskolába beköltözik a népkönyvtár s a
gyerekek olvasnivalókat visznek haza az apjuknak. Ez jól is van így,
mert azt mondja az öreg Kásás Mihály, aki már akkor is itt lakott,
amikor még egymagában állott a tanyája:
– Haladni köll a korral.
Kásás a haladnit nem úgy mondja, hogy: haladni, hanem úgy, hogy
halladni, a fölös lö betűkkel jelezvén a haladás föltétlenül szükséges
voltát.
Hát hiszen, ami azt illeti… nini. Nem is maradhat el az ilyesmi
semmiképpen. Egy idő multával már trafikengedélye is van a kör
vendéglősének s ott úgy pipadohányt s mind a kétféle dohányt lehet
vásárolni: bőrszivart is, meg papirszivart.
Azután azonban egy ember a korcsmárostól magához váltja a trafikjogot,
mert föltette, hogy a szatócsüzletre adja a fejét, mert amúgy is
elvállalta a tűz meg a jég ellen való biztosítási ügynökséget. Ezt annál
is inkább teheti, mert jó írása és különösen szép szavalási képessége
van neki.
Egy napon tehát megnyilik a bolt is, kapható benne kávé, cukor,
rizskása, lámpaüveg, petróleum, gyertya és még sok más értékes holmi,
amik a gazdasági életben szükségesek. Kék-gálic, raffia-háncs, kasza meg
kaszanyél, bordói keverék, továbbá bombócukor a gyerekeknek és színes
pántlika a lányoknak.
Ebben az időben Kásás köri elnök, az érdekeltséget összehíván,
figyelmükbe ajánlotta, hogy gyalogjárók kellenének a házak elé. Hogy
sáros időben ne csak lóháton lehessen közlekedni.
E fölhívás nyomán többen deszkapalánkokat raktak le a házkerítések elé,
míg mások az építkezésből kimaradt s törött féltéglákat helyezték oda.
Ismét mások, azon szerencsés helyzetben lévén, hogy terméskövet lehet
ásni a földjükön, a tavaszra igérték a gyalogjáró elkészítését, amikor
már majd elég meleg sütése lesz a napnak.
– Majd ha a nap süti a követ. Mert a nap olyan pék, hogy hidegöt oszlat,
követ süt.
Ez úgy értendő, hogy a terméskő a föld mélységében találtatódik, de ezen
lelt állapotában olyan, mint a vízben málló szappan. Hanem onnan
fölvetve a föld színére, ott a nap megszárítja és keményre süti.
A tavaszi meleg napfény megérkezte után ezek a népek is kirakták az
utcára a kövezetet, aminek nyomán a következő télen a köri bálra már
gyalog és eberlaszting félcipőben mehettek a táncra vágyó lányok és
menyecskék.
Ez szép s a báli jövedelem hatása alatt Kásás elnök a díszzászló
beszerzését és a zászlószentelési ünnepély mikéntjét forgatta elméjében,
amidőn gondolatait gyakorlatiasabb irányba terelte az a tény, hogy
hónapokra megállt a szél.
Ez nem minden esztendőben van ugyan így, de néha megtörténik. A szelek
istene ilyenkor minden erősebb fuvalmat beledug a zsákjába s nem ereszti
ki semerre sem, ami azután baj.
Azért baj, mert ha nincsen szél, akkor áll a malom, áll a vitorlája, nem
lehet őrletni. A szárazmalmok pedig már elmultak. A Tisza nincsen ugyan
valami nagyon messzire, de azon is múlófélben vannak már és csendes
kihalásnak indultak a vízimalmok.
Kásásnak most az eszébe jut, hogy hiszen van nekik cséplőgépjük, mert
vettek egyet közösen. Hát hiszen járhat annak a gépje akkor is, ha nem
éppen csak csépel. Vizsgázott emberük megvan hozzá, mert egy odavaló
legényt kitaníttattak rá odafent a Pesten. Ilyenformán vettek egy kis
malmot, építettek neki félszert, elébe fogták a cséplőgarnitura gépjét s
megvolt a gőzmalom is. De azért a szélmolnár sem panaszkodhat, mert szél
idején jut neki is őrletni való. Akkor a gőzmalmocska paprikát őröl.
A gép kazánját azonban tudvalevőleg kétféleképpen kell etetni. A gép
szenet eszik és vizet iszik rá. A kútvíz azonban nem nagyon alkalmas
erre, már legalább az nem, amelyik a telepen fakad a földből, ha jó
mélyen leásnak érte. Ha valakinek köves a foga, azt mondják, hogy borkő
rakódott rá: minek iszik annyi italt? A kazán meg a víztől lesz köves,
ebben különbözvén az embertől.
Hát itt nincs más mód, minthogy ártézi kutat kell furatni a malom mellé.
A fölös vizét kantákban mindenki hazahordhatja s talán idővel csöveken
még majd a házak udvarába is külön-külön elvezethetik.
Ez így történt, mert mindenek belejárultak ebbe a dologba, Samu Illést
kivéve, akinek teljesen mindegy, hogy milyen ízű a víz, mert nem szokott
vele élni.
Az öreg Kásás mellét már igen dagasztotta a büszkeség ezen nagy
előhaladások láttára. Azután egy vándor borbély éppen szombati napon
járt arra s elegendő munkája akadván, a letelepedésre határozta magát.
Kiárendált egy szobát, annak az úti ablakát kitörette ajtónak s
nemsokára a fényes, sárgarézből való szappanhabverők ott himbálóztak az
officina ajtaja fölött. A borbély tanulmányos ember volt, mert sváb volt
és tudott németül s hozott is nemsokára valamely torontáli faluból sváb
menyecskét a házhoz, aki meg ruhavarrónő volt és szépen dolgozott. A
borbély tudott harmonikázni meg okarinázni és nem sok idő telt bele,
hogy megalakította a rezesbandát, három pikulással, két réztrombitással.
Ekkor történt, hogy az öreg Kásás a köri ülésen megtette azt a büszke
kijelentést, hogy:
– Van itt már mindön!
Az emberek igenlőleg bólintgattak. Az öregebbek a pipafüstbe tekintvén,
elméjükkel visszarévedeztek a multba, amikor még semmi sem volt; s
összehasonlították azt az időt a mai állapotokkal. A fiatalabbak
csodálattal tekintettek Kásásra.
Most, a sarokból egy szintén öreg ember, aki kétkönyéken támaszkodva az
asztalra, szipkából papirszivart szítt, semmit sem szólván, mondá:
– Templom azonban nincsen…
Mintha valami láthatatlan kéz hirtelen arculverte volna az embereket,
mindenki fölkapta a fejét, mint a ló, ha orronütik. Kásás megriadtan
dőle hátra az elnöki gondolkodó-székben. Azután görbedni kezdett a
nyaka, a feje lekonyult, piros képe megfakult az ősz hajak alatt és a
lelki vergődések ezen csendjében mindenki hallhatta, amidőn mormogta:
– És a te szent hajlékodról megfeledköztünk…
Az emberek elszomorodva mentek haza és elmondták a népeknek otthon a
hallottakat.
Nagy hirtelenséggel alakul ki a népekben az a nézet, hogy kár volt az a
nagy elbizakodás abban, hogy minden van, mikor voltaképpen semmi sincs.
De hát hogyan lesz itten templom? A kör gyűlésein ebben az irányban
nagyon sokféle indítványt tettek az emberek, de mindannyinak csak az
volt a vége, hogy kérni kell. Várostól, püspöktől, országtól. Kásás
azonban rájuk förmedt zordonul:
– Mindig csak kérni, mindig csak kérni. Igaz ugyan, hogy ez a
legkönnyebb dolga a világnak. Kérni könnyebb, mint adni.
Az emberek értelmetlenül néztek rá.
– Hát azt hiszitek, hogy érnek valamit az olyan kérős irkafirkás
jegyzőkönyvek? – s az ujjával megpeckelte az oldala mellett ülő köri
jegyző keze alatt a papirost, mint ahogy ősszel a gyámoltalan legyet az
asztalról lepeckelni szokás. (A jegyző fejében ebben a pillanatban
támadt az a gondolat, hogy ideje volna már az öreg Kásást kibuktatni az
elnöki tisztségből.) – Hát gondoljátok, hogy adnak így a szavunkra
valamit? Nem ér az bizony egy hajítófát sem. Hanem adjunk mink is.
– Hogy-hogy? – kérdezték az emberek.
– Ugy, – mondta Kásás – hogy könnyű járulni a templomba, ha készen van,
de járuljanak kendtek bele, amikor még nincsen készen.
Ez ugyan érthető beszéd, de nem igen akarták eleinte érteni.
Azt mondta Kásás:
– Irja csak, jegyző úr.
– Irom.
Az öreg mondani kezdte, lassan, külön ropogtatva minden szavát:
– Én, Kásás Mihály, járulok a templomba húszezör darab téglával, húsz
kocsi homokkal, húsz napi lófuvarral, egy havi embörnapszámmal, a
feleségöm járul egy körösztös selyömlobogóval, egy oltárpárnával.
Kásás szétnéz. Az emberek most sorra adják föl a szót a jegyzőnek, hogy
ki mivel járul. A jegyzőnek van mit írnia.
S a templom ügye így megindul. Igaza volt Kásásnak, mikor azt mondta:
– Igy kell ezt kezdeni, nem másképp.
* * *
Épp arra járunk s a kocsi megáll azon a helyen, ahol a templom majd
lesz. Mindig van közönség, aki nézi s különben is az emberek fuvarozzák
oda az anyagot, téglát, homokot, meszet: ki mit vállalt, hogy azzal
belejárul a templom falába. Vannak, akiknek ilyesmire nem telik, azok
ingyennapszámot vállalnak.
Öreg asszony is áll ott.
– Örül-e neki szülém, hogy templom lössz?
Visszakérdezi:
– Még kérdözheti is?
– Nono. Szép lesz úgy-e?
– No, – véli a szüle – olyan nekünk való. Nem löhet valami nagyon
díszös. Mert vannak tudja, nagyon díszös templomok. Tudja, láttam én már
olyan templomokat is, hogy három volt egyvégtibe.
– Hol látta ezeket szülém?
– Hol láttam? – kérdezi a szüle. – Hát ahol vannak, Lorettóba,
Milányóba, Genóvába, Mántovába.
– Hát arrafelé mind járt, szülém?
– Hát hogyne – mondja a szüle. – Nem is egyször.
– Rómából hogyan ment Genóvának? Nem arra van annak az útja.
A szüle meghúzza a fejkendő csücskét, mert bántja a kételkedés:
– Hát hiszen Rómába nem is arra mönyünk. Jó is volna, ha arra mönnénk.
Rómába Ankónának visz az út, emerre mög csak Velencének.
A vénasszony magyarázza a földrajzot. Még csak az kellett volna, hogy
térképet rajzoljon botjával a homokba s azon mutogassa az utakat, amikor
zarándokolt.
– De Ankónának hosszabb ám a hajóútja – folytatta a beszédet. – Nagyon
hányja-veti a hajót a tengör. De Velence felé sokkal símábban viszi a
hajót. Hanem azután arra pedig drága nagyon.
– Hát akkor miért ment arra, szülém?
Nevet a vén tanyai nenő.
– Jaj-haj, oka van annak. Azért, mert a Franciaországnak arra van az
útja.
– Od is eljár, szülém.
– No, nem nagyon járogatok, – szólt a szüle – de voltam már. A Lurdesba.
Oda visz a Genóván körösztül az út. A Lurdesba látta a csodát a
Bernadotte-lány. Ott van az mindjárt Lurdes város mellett, a Gáné
patakon túl: három templom is egy végtibe…
A szüle elhallgatott. Nézte a készülő templom helyét. Talán majd ha ez
fölépül, nem kell olyan messzire mennie a másik után…
Kabarézás a csárdában.
A régi betyárvilágnak sok mindenféle története van. Leginkább rémesek és
veszedelmesek. Legendák vannak róla, mint valami hősi világról.
Csakugyan vannak mindmáig kitudhatatlan történetei. Kiderítetlen
gyilkosságok s más egyebek. Például még ma sincsen tudva, hogy ki ölte
meg az ötvenes években a Pallavicini-uradalom igazgatóját, Palásthy
Jánost. Pedig az úgy lakott az algyői kastélyban, mint a várban,
kőkerítések, zárt nehéz tölgyfakapuk védték a házat őrséggel, mégis egy
éjszaka egyesek szerint húsz, mások szerint negyven lovas ember ostrom
alá vette a házat, elfoglalta s Palásthynak válogatott kínzások között a
lelkét vette. Ha volt neki – teszi hozzá a mesemondó, mert az volt a
nevezetessége ennek a Palásthy Jánosnak, hogy bár paraszti sorból
származott, igen nagy sarcolója volt a népnek. (Ámbátor ugyan talán nem
is „bár“-t kellene ide leírni, hanem „azért“-et. Mert a parasztból lett
urat általában rossztermészetűnek tartják. Talán azért, mert a paraszti
élhetés minden csínyját-bínját ismeri.)
De más egyéb dolgokról is szó van olykor. Állítólag egyszer egy
betyárbanda elevenen megnyúzott egy külföldi kereskedőt, aki kocsival
igyekezett Szegedről Szabadkára és a Putri nevezetű csárdánál a kezükbe
került. Mit lehet ma tudni, hogy mi e beszédekből az igaz? Annyi
bizonyos, hogy sokat beszélnek még ma is a Rózsa Sándorról, a Patkó
Bandiról, a Bogarakról, különösen az Imréről, akiről a nóta is mondja,
hogy:
Megáradt a Maros,
Nem akar megszállni.
Az a híres Bogár Imre
Átal akar szállni.
Azután az árendás zsidóról, akit a tulajdon felesége hajával fojtottak
meg, a Gracza és Záhony honvédőrnagyok megöletéséről, akikért a Lefánti
juhászt fel is akasztották, amire ezt mondja egy öreg ember, volt
pusztai rendőrtiszt: