nem tagadható, mert hogy is csak, hogy is… várjunk csak. Egy fiuk van,
az is Márton, az most huszonegy esztendős, most oda van katonának, lent
sarcoltatja Boszniában a király. Mikor a Márton született, még nem volt
ideki pap, hát éppen huszonegy éve, hogy bent jártak a városban, mikor
keresztelni vitték.
Az asszony ugyan nem szól semmit, de Márton a szemein keresztül belelát,
hogy merre járnak a gondolatai s vigasztaló szót mond:
– Gyüvőre már hazaeresztik.
Azzal azután megy Tandarihoz. Itt lakik az is nem messze a
pusztaszélben, mert juhász nem lakhat messzebb a legelőtől, hát hamar
odaér. Imre se túlságosan sokszavú ember s mikor Márton látja, hogy Imre
éppen abban foglalatoskodik, hogy tíz darab birkát az akolban a többitől
külön csap, tökéletesen megkérdi:
– Hát mönyünk?
Imre azt mondja:
– Mönyünk hát.
Másnap Mártonnál is, Imrénél is az asszonyok fejik a bürgét, mert Márton
és Imre egész nap szorgalmatosan alszanak. Szombat van ugyanis s
éjfélkor indulni kell a birkákkal, hogy reggel a vásárálláson legyenek.
Mert lassan halad a birka, terelgetni kell, a szamár ilyenkor csak
vendégül megy a juhász után, minden foglalatossága abban áll, hogy viszi
a tarisznyát. Hét órára ott is vannak. Nagy térség ez a vásárállás a
városon kívül. A várost nagy töltések választják el onnan, amelyeken át
csak egy-egy toronynak vagy gyárkéménynek a hegye látszik. Márton
hosszasan nézi a hatalmas sötét töltéseket, amelyek mögött a város
fekszik, amely az ő birkáit megeszi. Mártonnak ily módon nyújtván
élhetést.
Nyolc óra tájon már egy szál birkája sincsen se Mártonnak, se Imrének,
mert jöttek a juhvágók és elkapkodták valamennyit, hogy legyen mit ennie
ennek az örökké éhes városi népnek. A pénzeket Márton és Imre
begombolván, kissé megvetőleg mosolyognak is, azután pedig a
duttyánsátornak a karójához kötik a szamarakat. Ők maguk bemennek a
sátor alá, amely ilyen időben kissé szellős, azonban ez nem baj. A
borocska is hideg, azonban mégis melegít: az ide-oda való mászkálást
megtakarítandó: egyszerre öt féllitert parancsol Márton. Pedig ez kevés,
mert nem sok idő múlva elfogy, mert cigánypecsenyét esznek és Imre
kivitte a kenyérhajat a szamaraknak.
Van ott egy féllábú ember tekerőlanttal, három krajcárért csinál egy
nótát. Igen csak csinálja: hogy legelteti nyáját, fújja furulyáját,
hej-huj könnyen éli világát. Déltájon már valahol a tizenötödik félliter
körül tartanak, lehet ugyan több is, a ménkü számol ünnepnap és Imre a
tekerőlantot kiviszi a sátor elé a szamarakhoz, hogy azoknak is
csináljon három-három pénz ára nótát. Azután jön a Jaksi, akinek a
nyakába van akasztva a boltja, attól Márton megveszi a kendőt. Két
korona hetven fillér, vagyis becsületes magyarra fordítva: egy forint
hetven krajcár – magyarázza a tudós Jaksi, amit Márton nyugodt
helyesléssel vesz tudomásul. Imre bejön a szamaraktól a lantossal a
sátor alá, Márton mondja neki:
– Imre, te mér nem vöszöl valamit?
Azután belátja, hogy ostoba volt a beszéd, de már kimondta, pedig ez is
mutatja, hogy nem érdemes a beszéd. Tavaszi nyíráskor lesz tizenhat éve,
hogy Imre eltörte a bojtár keresztcsontját meg elkergette az asszonyt.
Van abból az időből egy lánya, de nem tudja, hogy kié? Ej haj, a jó
reggelét!… adjanak inkább még öt félliter bort!
A déli harangok szava a városból a töltéseken keresztül kizúdul. Aki a
harangot ritkán hallja, a süveget ilyenkor le szokta venni. Fürtös
fejével fizetés irányában integet a duttyános felé Márton. Ezután
fölülnek a szamarakra a subákban és haladnak kifelé. Körülbelül
napszállat ideje van, mire kiérnek. Márton a tanya-udvaron a csacsit
elereszti, hogy menjen, ahova akar, ő maga pedig beviszi az asszonynak a
kendőt. Az ital mérge elmult, az úton a csacsik tetején kifújta a
fejükből a szél.
– No hát a város? – mondja az asszony.
– Hát mögvan – mondja Márton.
Veron dévajkodva kérdezi:
– Nem tévedt el kend benne?
– Én? – kérdezi Márton önérzettel. – Úgy kiüsmerem én magamat abban a
városban, akár csak idehaza.
Földbúvárokról.
Ver a szó odakint, de már hetek óta ver a szó odakint a felső tanyákon,
hogy földbúvárkodás történik és mérhetetlen kincsek után mélységekbe
szállnak az emberek.
A mélység ugyan nem lehet valami túlságosan nagy mélység, mert mindenki
tudhatja, hogy homokból van itt a föld; annak a szélei hamar beomlanak,
ha gödröt csinálnak benne. De mindegy. Kincs után való kutakodás
történik; mert hogy ott van, az bizonyos. Megmutatta a láng. Vagy
úgylehet, más mutatta meg. Valami különös és titokzatos dolog.
Mi üt ilyenkor a tanyai emberekhez: nem igen lehet tudni. A Paragi tanya
tulajdonosa már idős ember, az apjától örökölte a tanyát: az apja is ott
lakott, amíg élt: soha az eszükbe sem jutott, hogy kincs után
keresgéljenek. Míg most hirtelenében felfedezték, hogy a tanya
hátamögött a föld ritka és tömérdek drágaságot rejt magában: a kincsek
egy hosszú, nagy fordított vályúval vannak letakarva. Aki a vályúig leér
s azt felemeli, a vagyon birtokába jut.
Utunk arra vitt, megkerestük hát a tanyát, mert különben is dolgunk volt
ott. Nem volt nehéz megtalálni, az úton mondták a kérdezősködésre, hogy
csak egy „hosszú tanyát“ vigyázzunk: az az a bizonyos. A hosszú tanya
jómódú embert jelent, az nem tud elférni kis helyen, az szokott időnkint
egy-egy szobát, kamrát hozzáépíteni a házához. De amúgy is látszott a
tanya mögött egy magas, rudakból összrerótt háromlábú ágas: ez
bizonyosan a homokszedő-gép. Befordulunk. Csakugyan ott dolgozik a
bányában egy csapat ember, egy másik csapat kiváncsi pedig a nagy gödör
széléről nézi.
Nyári délelőtt volt, de hideg és esős. Amúgy is szomorú idő nagyon:
előtte való nap söpört végig az Alföldön a nagy orkán s úton-útfélen
otthagyta a keze szennyét. Öreg, magas fák, jegenyenyárak, akácok, füzek
derékban kitörve hevertek. Sok tanya tetejét megtépte a vihar, még az
újfajtájú cseréptetőt sem kímélte. Régebben, amikor még nem volt
fűvel-fával megkötve a puszta, a homoki dombok vándoroltak egyik helyről
a másikra ilyen orkán nyomán, most pedig a takarmány vándorolt. Némely
helyen szénával volt terítve a tarló, ahogy szétszórta a megbontott
boglyát, más helyen a szénát az egyik tanyán felkapta s a széles úton
keresztül átvitte a másik oldalra, kidöntve vele a kerítést. Szélmalmot
lehetett ezen a tájon látni itt is, amott is, de egy sem őrölt. Alapos
oka volt rá: a vitorlákat darabokra törte és szerte dobálta a vihar. Az
ázott mezőkön madár sem látszott, bizonyosan azoknak a fészkeit is
elvitte, magukat a földhöz verte: ahogy a tanyába a kocsi befordul, még
a kutyák sem ugatnak, mintha elvette volna a szavukat a rémület. De a
tanya mögött azért a munka áll.
Egy ember éppen most van távozóban a nézők közül. Ahogy elfordul,
megvetőleg kiáltja oda a többinek:
– Akasszanak föl engöm, ha itt lösz valami!
No hála Istennek, legalább akad egy a kintvalók közül is, aki megmondja
nekik az igazat – gondolom. De visszhang nem hallatszik a szava nyomán.
A többiek nézik a saras, vizes nagy gödröt s csendesen bólintanak, mikor
egy öreg asszony azt feleli vissza:
– Nem hívtunk mink ide sönkit se, csodát látni. Aki kételködik benne, ne
gyüjjön ide…
Ez nekünk is szólt, hogy mi se menjünk csodát látni. Ugyan nem is volt
belőle látnivaló egy csöpp sem. A gödör már van akkora, mint egy
háromablakos szoba, jó mély is s az alján víz fakad. Nem lehet benne
dolgozni, azért egy olyan géppel, mint amilyen a kútcsinálómestereknek
van, szedik ki a víz alól a homokot. Nehéz, nagy vasszerszám ez,
szárazbagger a neve. Kistelekről hozatták, napjára öt pengőt fizetnek a
koptatásért. A vizet egy kis géppel szivatják ki a gödörből, de a föld
árja mindig több vizet ad bele, mint amennyit a gép kihúz. És a befolyó
víz újabb, meg újabb homoktömegeket sodor magával a bányába. De azért
csak dolgoznak. Meg a szivattyú, meg a bagger: a dél-afrikai kezdetleges
gyémántbányászatokról lehet látni ilyen képet, mint amilyen itt van most
a elsőtanyán a Paragiéknál.
Már nyolc méterre lent vannak. A munka meddő, de efelől hiábavaló lenne
nekik beszélni. Téglából rendes kútformát építenek a gödörbe, hogy majd
abból kiszedik a vizet, de a tégla nem ereszti bele a homokot. S akkor
leérnek a titokzatos vályúhoz.
Egy kövér, erős ember izzadva dolgozik a bagger körül, ingujjban. Az
arca olajbarnás, tűzben ég a fekete szeme. Szélmolnár egyébként, de az
arcán, a szemén, a beszédén, a kincsbe vetett hitén látszik, hogy a
multból van valami köze a virgavesszősökhöz. Ez a társ a
kincskeresésben, ez a vezető; az öreg Paragi voltaképpen csak aféle
csendes üzleti személyiség, aki a földet adja a kincskereséshez.
A társ hosszú rúddal tapogatózik a víz alá. Üt vele nagyot a vízbe.
Ilyenkor kongó hang hallatszik fel, amit eltompít kissé a víz, ami
fölötte van. A rúd meg van hegyezve. A hegye a homokon keresztülfúródik,
de azután nem megy lejebb. Akár a kút innenső részén, akár a túlsó
részén. Ha azt a keménységet erősen verik a rúddal, a faragott hegye
eltompul, de nem megy lejebb.
– Hát ott a vályú – mondja az a bizonyos nevezetű Mélykuti Laci János.
Az nem ereszti lejebb a rudat. A fordított vályú. Alatta van a kincs.
– De hát miféle kincs?
Kezdődik a szokásos kertelés:
– Én arrul nem beszélök – mondja. – Ha beszélöm, úgy sem hiszik el. Én
azt mondom, hogy ott van. Ha nem tudnám, hogy ott van, nem költeném rá a
pénzt, meg a munkát, úgy-e bizony?
Invitál le a gödörbe. Lemegyek s a kezembe nyomja a rudat. Hogy
próbáljam. Hát a rúd csakugyan lemegy egy darabig a vizes homokba, de
azután megáll, nem halad lejebb. Ha verem vele a víz fenekét, tompa hang
hallatszik fel.
– Hát – mondja Laci János – az úr bizonyosan tanult ember. Hát mondja
mög, hogy mi van ott lent, ha nem a vályú, amelyik a kincseket takarja?
Hiába mondanám, hogy mit gondolok afelől, hogy mi van ott lent. Mert
valószínű, hogy odalent agyagréteg van, kék és kemény agyagpad, amivel
már mindenki találkozott, aki csak valaha a mezőkön ártézi kutat furatni
próbált. Az is lehet, hogy darázskő van oda alant. Egy különös fajta
föld, terméskőnek is nevezik. A vizes mélyből ásóval darabokban ki lehet
ásni: ha azután a földszinre kerül, a nap melegétől, szél fúvásától kővé
szárad: házak alapját szokás megvetni vele. E dolgokat azonban igazán
hiába beszélném akár Paraginak, akár Mélykutinak, mert ők bele vannak a
vályúba győződve. Mondom ennélfogva:
– De ki tehette le ide azt a kincset?
S e kérdésre mindenek a közelünkbe tolulnak, hogy a választ
meghallgassák. Mert érdekes ez nagyon. Csakugyan kincs lehet a földben;
ha már az urak is kijöttek a városból a föltekintésére. De Mélykuti nem
felel. Gyanusan néz végig. Mit akar itt ez a városi? Ez az úrféle?
– Én tudom, amit tudok – mondja. – Nem vagyok én olyan bolond, hogy
törvény ellen csináljak valamit. Kéröm az urat, tiltja ezt az ásást a
törvény?
– Dehogy tiltja. Már miért tiltaná? A tulajdon homokját mindenki úgy
turkálhatja, ahogy akarja.
Mondja Mélykuti, diadallal tekintve szét az egybegyűlteken:
– No hát akkor, kéröm szépen. Én bennem mögvan a tudományágazat a
földmélységről és én látom, amit mások nem látnak.
Próbálom mondani:
– Nézze csak, János. Én már régebben turkálom a földet, mint maga. De
sohasem akadtam olyan földre, amelyik harmadfél méteren alul is
forgatott föld lett volna. Azon alul már az eleven föld következik, amit
ásó nem forgatott meg. És a víz fölfakad. Hát mondja csak, ki ás el a
földbe kincset? Legföljebb, aki menekül idegen hadak elől. Hát miért
ásná az el kincsét nyolc méter mélységre? Hiszen nem is ér rá. Miért
temetné a kincsét a fakadó vízbe?
Egészen természetesnek találtam volna, ha Mélykuti az Attila-kincsről
beszél, vagy ha arról tárgyal, hogy nagyon sok vezérek és királyok
sírját, sírjának a helyét sem ismerjük. És a legenda szerint patak
ágyába temették a hun vezért minden kincseivel egyetemben az aranyból,
ezüstből és vasból való hármas koporsóba. De efelől a szélmolnár mit sem
szól, csak állhatatosan ismételgeti:
– Én tudom, amit tudok… És tudom, amit tudok…
– Hát pedig a láng nem mutat itten semmit. A lángnak ilyen helyen
nincsen járása.
– Nem is a láng… Hanem én tudom, amit tudok.
De amíg beszélt, a bagger folytonosan dolgozott, ő nehéz munkával emelte
fölfelé a nagy vas ásógépet s fordította ki belőle a partszélre a
homokot. Gondoltam: kissé megforgatom Mélykuti Laczi Jánost, mondván:
– Maga nem tud semmit. Maga nem lát a föld mélységébe, amiként, hogy én
sem látok a földek mélységébe. A fölöttünk élő hatalmas Isten hatalmával
el van takarva. Csak szűzleány láthat bele a földbe tükörüvegen
keresztül, van itt olyan szűzleány?
Ahogy Mélykuti Laczi János most rám tekintett, akár hét bíró előtt is
letettem volna az esküt arra, hogy ez a szép, erős férfi cigány. A
szemében ugyanazt az ijedt pillantást láttam, amit kártyavető és
jövendő-jósoló cigányasszonyoknál lehet tapasztalni, ha néhány odavetett
szóval a hindu Shiva istent és az ő shivályijukat említi az ember. (Oh,
a Devla verje meg, hát már a „fehér“ is ismeri ezeket?) Mélykuti
megriadtan nézett rám. A föld mélyében a kincseket üvegen meglátó
szűzleány dolga szintén az alkimia idejéből datálódik és a vándorcigány
hitében mélységes és teljességgel megfoghatatlan titok.
De szóra Mélykutit ezzel se birtam.
– A kincs lent van – mondotta határozottan. – Én tudom, amit tudok. Ne
kérdözzön a tanár úr. Hagyjon dolgozni. Nem töszök én a törvény ellen…
Ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni.
S indulatosan vágta bele a szárazbagger kapálóvasát a vízbe.
– Ereszd aztat a kötelet – kiáltotta. – Miért fizetlek, ha sömmit se
csinálsz?
A „ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni“ arra vonatkozott, hogy mink
ezúttal itten hivatalos ügyben járunk a társammal együtt és ime, nemhogy
biztatással lennénk a kincskeresőknek, hanem még kötözködéssel vagyunk.
A dolog ugyanis ott kezdődik, hogy Mélykuti Laczi János az előző nap
bentjárt a városon, hogy adjon ki neki pénzért használatra egyet a város
szivattyúiból. A város tart raktáron egy csomó szívattyú-gépet, amiket
felhőszakadások meg egyéb veszedelmek: földárja, fakadó víz meg mi egyéb
esetén kölcsön ad a polgároknak, hogy a pincéből a befolyt vizet
kiszivathassák. De ivóvízkutak tisztítására is igen alkalmatosak. Aki
kéri, kikapja. A használatáért naponta két pengő az angária. Jó gépek
ezek, olyan vastagon húzzák a vizet, mint egy kalap karimája.
Ha a János kúttisztításra kéri a szivattyút: viheti szó nélkül. De a
János a városban tudományoskodott és beszélt a lángokról, amik a kincset
mutatják a föld alatt. Nyilvánvaló, hogy hatósági szivattyúk ilyen
célokra nincsenek berendezve, másfelől pedig nem lehet a polgári
kérelmet elutasítani. De mégis: előrelátónak kell lenni hasonló
dolgokban, nehogy szó érje a ház elejét, ennélfogva tanácsos előbb
megtekinteni a titokzatos kincsek helyét. Hát éppen ebben jártunk és
abban állapodtunk meg, hogy csak hadd vigye ki a szivattyút a János.
Minden polgárnak jussa van hozzá, ha a koptatása árát megfizeti. Hogy ő
kutat tisztít-e vele, vagy hogy kincset keres, azzal nem kell törődni.
Az az ő dolga. Sőt a szivattyúnak a kiadatása egyenesen kivánatosnak
mutatkozik, mert így hamarább elmulik a babona a határról. Az majd
kihúzza rendben a vizet a gödörből s akkor bele lehet látni a mélységbe
és megláthatja mindenki, hogy nincsen annak a fenekén semmi kincs.
Ellenben, ha nem kapja ki a szivattyút Laczi János, akkor kezd még majd
csak a szó igazán verni a kincsről. Mert akkor bizonyosan belegyőződik
mindenki abba, hogy csakugyan ott van kincs, de az urak nem engedik
fölvenni. Nem akarják, hogy a szegény ember jusson hozzá. Várják, hogy
elcsituljon a szóbeszéd róla, azután majd később kiásatják ők maguk
maguknak. (Mivelhogy tudvalevőleg ilyenek az úrfélék.)
Tudtul adtuk tehát Jánosnak, hogy két jó lóval jöhet a városba a gépért.
– Hát kihozhatom?
– Hát persze hogy kihozhatja.
– No, – mondta az ember – akkor a jövő hétön föl lösz emelve a kincs.
– Majd elválik.
– El, el – intett bizalmasan. – Látom, úgy sem hiszik, amit mondok. De
majd meglátják. Mert – és a szívére tette a kezét – tudom, amit tudok.
Munkások és nézők tisztelettel tekintettek reá s a háromlábú homokszedő
vasgép, a láncain csörömpölve újból megindult.
A határban ezen ez éjszakán alighanem mindenki a rejtőzködő
karbunkulusokról és a vederszámra való tiszta színaranyakról álmodott.
Öreg búcsús.
A nagybúcsú hete van. De még csak szerda, ellenben a búcsú péntekre
esik. Hát majd csak csütörtökön kezdenek jönni a vidékbeliek, közelről
és távolról egyaránt. Igen messzi vidékiek vasúton, másrészt kocsin,
azonban a valódi búcsús csak gyalog ereszkedik útnak. És tele lesz velük
a város, templomi lobogóikat énekelve viszik keresztül az utcákon és
ahol találkoznak a lobogók és keresztek, lassú némasággal meghajolnak
egymás előtt. S fáradt, poros utasok ajkáról szól a könyörgés fölfelé.
Van könyörögni való rendszerint elég, az idén meg még megszaporodott az
esővel is.
De hát mindez még csak holnapután lenne, a kapuajtón pedig most, amikor
legjobban uralkodik az ebédutáni forróság, benyit egy vidéki formájú ősz
magyar. Lassan halad a kapuajtón befelé, mint aki nem egészen biztos
benne, hogy csakugyan jó helyen jár-e.
– Adjon az Isten jó napot – mondja.
– Adjon az Isten magának is.
Fekete felsőruha van az ősz emberen, fekete csontgombokkal, a nyakán
fekete selyemkendő, a kalapja kissé széles karimájú, olyan juhászos
formára van az eleje lehúzva; bizonyos, hogy Makó tájáról való az ember.
Ugyan ki lehet? Azt mondja:
– Nem maga az, Pisti?
A kérdés formája azonnal visszahajít a gyerekkorba. Az Istvánok ugyan
nem igen szoktak emberkorukba sem felülemelkedni a Pista tituluson,
azonban a Pisti egészen gyerekkori név. A multkor idegen urakkal mentem
egy közeli községbe bérkocsin. A kocsis gyerekkori ismerős, a hetvenes
évek elején esztendőszámra a ház előtt állt a kocsija s az utcában lakó
gyermekek meg a fiakerosok ismeretséget kötöttek. Az öreg kocsis elhajt
szó nélkül a községbe, csak mikor odaér, ahol a főutca kettéválik, szól
vissza a bakról nyugodtan: – Hát most már merre menjünk, Pisti? – Ebbe
már bele kell szokni.
– Maga meg nem a Sárkány bácsi?
– Dehogy nem – mondta elégülten. Nini.
Huszonöt éve, hogy nem láttam az öreg Sárkányt. Bár ugyan akkor éppen
olyan ősz volt, mint most s mosolygó arcán akkor is így fakadoztak az
egészség piros virágai. Makón történt a találkozás a nagy víz idejében,
amikor Sárkány familiája ismerős volt a mienkkel. Zöldséget meg
ilyesfélét szállított Sárkány, vagyis hogy inkább a felesége. Minek
megfelelőleg egyszer a felesége testvére lányának a lakodalmán ott
voltunk. Ez mindössze nem nagy sor, de mégis, ezen időtől fogva tartatik
a barátság. Nem annyira Sárkánnyal, mint a feleségével. Bejártak
kereskedni a makóiak zöldséggel, hagymával, kocsin vagy hajón, mert
vasút akkor még nem volt. De a hajó azért most is megvan, amit lefelé a
Maros hoz, fölfelé a parton húzzák, a neve pedig: Futár. Mikor
hazakövetkeztünk onnan, meg volt mondva Sárkányéknak, hogy a ház kapui
emitt is nyitva állnak és még két tányér számára mindig van hely az
asztalnál. És Sárkányné, ahányszor bent járt, beszólt egy-egy szóra,
amennyire futó üzleti dolgai engedték és ha gyász történt, szomorú
szótlansággal, egyszerű fekete díszükben mindig megjelentek, elmentek a
sírig és megtekintették a gödröt, ahová szerettünk leszállott. Pedig hát
mit nekik mink s mi nekünk ők?
A francia azt mondja, hogy apró ajándékok tartják fönn a barátságot.
Magyarországon ezt a látogatásokról lehet elmondani a régi időkben. A
nemesség, hogy fentartsa a rokonságot, hogy az egymáshoz való vérbeli
tartozandóságát igazolja, a kötelék igazságát ébren tartsa, nagy utakat
tett, elment kocsin a tiszántúlról a dunántúlra, a baráti látogatások is
régente élték fénykorukat, ma mindebből alig van valami. Nincsen-e
vérbeli rokonod, akit tíz esztendeje nem láttál, pedig akár neki, akár
neked csak két órát kellene menni vasúton, hogy egymást láthassátok?
Nincsen-e rokonod, akit még sohasem láttál, hanem csak úgy az öregek
beszédéből tudod, hogy az is rokon? A látogatások, fölkeresések szokását
utóbb a levélben való érintkezés váltotta fel, majd meg az is elmúlt.
Jó, ha egy-egy kurta üdvözlet esik újév idején, de már szokás, hogy az
alól is megváltják magukat az emberek, mert unalmas. Már a legkurtább
levél is hosszú s helyüket a távirat foglalja el, ami még a kurtánál is
rövidebb. Minél üzletibb a világ, annál hidegebb a benső élet. Az
emberek járnak városokban, ahol ismerőseik, rokonaik, barátaik vannak,
elmennek a házuk előtt, de nem szólnak be, mert ha betérnek, mégis csak
le kell ott ülni vagy másfél órát elbeszélgetni – pedig ez nem
lehetséges, az idő pénz és sok a dolog…
… Már csak így módosabb öreg gazdaemberek azok, akik a látogatások régi
szokását tartják, mint most Sárkány is e. Erre járt, hát betér. Tudok
öreg gazdaembert, bizonyos Ördög Ferencet, aki annak idején a
felsőtanyákról, Félegyháza alól eljött kocsin Makóra látogatóba,
oda-vissza három napot eltöltött, mindössze azért, mert valamikor
tanyaszomszéd volt az öreg. Tehát így jön most Sárkány is. Örömmel
vezetem be az öreg barátot az udvarba a fák alá, ahol a háznép
foglalatoskodik. De Sárkányon is látható az öröm, beszélget régi
időkről, a gyufák sorra elégnek az ujjai között, anélkül, hogy hasznukat
venné a szivarhoz.
– Hát Sárkányné asszony nem jött be?
Elhallgat kissé az ember, azután mondja:
– Nem. Nem jöhetett. A tavaszon temettük.
Ezt egyébként is lehetett volna tudni, mert eddig a baráti látogatást
mindig Sárkányné asszony végezte. Elhalván a jó asszony, Sárkány vette
át e foglalatosságot. Már ebéd után volt, mikor idejött, ebédre egyik
rokonához tért be; mint mondja, kissé későn érkezett ugyan, de azért
nincsen semmi hiba sem az étel körül. Ez jól van így. De nem jól van az,
hogy a hű életpár elköltözött.
– Most hát egymagára van otthon?
– Úgy ám, – szól Sárkány – már bizony egymagamra. Hát így elválik az
ember egymástól. Negyvenkét esztendei együttlét után. Azután, gondolják
csak, még egyre kínálják az asszonyt.
S derűs nevetésre fakadt az öreg.
– Aztán nincsen köztük alkalmas?
– Alkalmas? – vélte. – Hetvennyolc éves vagyok én már. Minek nekem az
asszony? Csak ezzel vagyok én már társ.
Mellénye alól kihúzta a nyakába akasztott olvasót. Ez átterelte a
búcsúra a beszédet.
– Most persze a havi búcsúra jött be a fekete Máriához?
– Nem, – szólt – én ide néhány társammal szent Porciunkula tiszteletére
járok.
– Olyan búcsú is van? (Kérdem, mivelhogy csakugyan sohase hallottam.)
A kérdezett nem botránkozott meg.
– Van, – említé nyugodtan – épp ma volt a búcsúja, azon voltunk
néhányan. Mert leginkább csak így öregek vagyunk ezen a tiszteleten.
Lassan tette hozzá öreg Sárkány:
– Az ám, leginkább öregek.
– De most már a havira itt marad?
– Nem, nem, – tiltakozott – várnak már a cimboráim. Mária tiszteletére
nem ide szoktam én járni, hanem Olaszországba.
– Hova, Sárkány bácsi?
– Olaszországba, – mondta egyszerűen – Lorétóba.
Annyi nyugalom, egyszerűség volt a szavában, mintha azt mondta volna,
hogy Szentkútra szok járni.
– De az idén lemegyek Rómába is. Tudja, arra Ankóna felé megyünk a
tengeren keresztül.
– Aztán tűri a hajón a tengert?
Az öreg nem mondta meg, amit akart. Úgy látszott, nem szándékolta a
szentes beszédűséget. Azt akarta mondani, hogy Isten látja a hajó útját,
tudja, mi okból és mi által űzve és hajtva mennek: tehát az útjokból
minden vihar és rossz időjárás elparancsolva van. De nem mondta ezt.
Búcsújáró útjain bizonyára megfigyelte, hogy a túlságos kenetes beszéd
nem a hétköznapi társalgásra való. Csak annyit mondott:
– Mint a tavon, úgy jár a mi hajónk a tengeren.
Sok egyéb ilyféle kérdések vannak.
– De megyek már, – mondja közben – mert várnak a cimboráim.
– Ráér még, Sárkány bácsi.
– Hát kérem éppen azért megyek, mert ráérek a menésre – neveti.
Ilyformán csak elbúcsúzkodtunk. Azonban némely kérdések még hátra
vannak.
– Miért megy az idén Rómába?
– A feleségem így hagyta rám, hogy menjek el majd oda is.