lehajtja a fejét és nézi, hogy mint mozog a homok a csizmáján. Mint
emelődik föl s mint folyik le róla ismét szerteszét.
– Az állat… – mormogja. – Az állat inkább elpusztítja a fiát, de nem
nézi, hogy éhen kínlódjon…
János úgy érzi, mintha az öreg fösvény szavai szíven ütnék. Igy is
szolgálhat valakinek az esze? Az öregek zsörtölődők ugyan és
elégedetlenek rendszerint, de hát mégis. Amint azonban föltekint a
szomorú, leszáradt tájékra, látja, hogy az semmi reménységet nem nyújt a
jövő iránt. Most eszébe jut hirtelen, hogy az élet, a munka élete nehéz.
Valóban igen nehéz.
A közön lassan, szótalan, elkomorodva lépegetnek. Hát csakugyan így van?
A lelkekben nehéz fásultságok és bús elkeseredések lakjanak?
De talán nem. Az iskola előtt haladnak el. Városi kocsi áll az udvaron,
a falak újra meszelve, zöld lombok a nyitott ablakokban. Itt most vizsga
van alighanem. Csakugyan az van, már a vége felé is közeledik, mert
énekelnek odabent. Vékony a gyerekhang, de sok van s az ablakokon át
kiárad az az útra, csilingelve jövén ártatlan gyermekszívekből az
imádság: Isten áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel…
A két ember megint megáll s egymásra néz. Szemükből néhány meleg
könnycsepp poros arcukon át a forró homokra esik.
Kis török.
Az ember, ha egyéb dolga nincs, szívesen lovagol régi emlékein, amelyek
mindig érnek annyit, mint az újak. Idő multával az emlékekből lassan
kipusztul minden keserűség, szomorú hangulat s csak a jó dolgok maradnak
meg, hasznos alkalmatosságul arra, hogy a délutáni csibukfüstben
felmerülve, elimbolyogjanak a szobában, ahol az ember a gondolataival
egymagára van.
Igy bujik föl nekem a trebinjei kék füstjéből néha, mintha a rokon
dohány mérges zamatával akarna egybevegyülni, egy csodálatosan száraz,
nagy égőszemű gyermekfej, piros, kékbojtos fezzel a borotvált kicsi
koponyáján, fapapucsokban, vézna, öregesen görnyedt termetén fehér ing,
fehér salavári, piros selyem öv kopottas – bizony – a derekán, abban
feszeng aztán, helyét nem találva, egy rettenetes nagy handzsár,
nagyobb, mint az egész kicsinyke férfiú.
Török gyermekek közt csodálatos szépeket lehet látni. A leánygyerek, ha
a szél elfújja néha a fejéről a fátyolt, amit buzgó anyja a Korán
törvényét megelőzve, már kiskorában ráerőszakol, oly arcot mutat,
amelyet megnézhetne akármely lelkesebb ifjú költőnk, aki leírásaiban
szereti úsztatni fehér tejben a halvány-piros rózsát. Pufók, kedves képű
baba valamennyi. Messze idegenben a hazátlan, kicsapott katona, ha
gyereket látott az úton, elévődött rajta (tudom magamról), hogy ugyan
melyikre hasonlít ez vagy amaz az otthoniak közül. Káplár Papp, aki
asszonyt, két iskolás gyereket hagyott itthon, talált is a Cadinje Brdó
fenyős tetején egy bosnyák házban két apró fiút, olyat, hogy megesküdött
volna rá, hogy az övé mind a kettő.
Annál csodálatosabb volt ez az apró öregfejű gyerek a többi között, az ő
magába vonult szótlanságával, hallgató szájával. Csak a szeme volt neki
véghetetlen beszédes. Gyakran láttuk, mert egyetlen mulatságunk volt
nekünk is, ha beültünk Antóniohoz, az albánhoz, akinek az útszélen volt
a csárdája és lestük az úton a kószáló utas törököket, akiken legalább
volt mit nézni, gyönyörű régi fegyvereket hordván valamennyi.
Fönt mindjárt, ahogy a maródi lovak istállójánál nekikanyarodott az út a
Cadinje-hegynek, kezdődött a Szmail bég kertje, akit közönségesen török
grófnak neveztek a táborban. Régi nemes familia, amely valaha szerb volt
a nagy Dusán alatt, azután törökké vedlett s nagy úr volt a környéken
nagyon, mert rajta kívül csak egy civil aga akadt még az egész
Priepoljén. Ennek a feleségeihez volt beosztva Ibrahim, onnan szaladgált
le naponkint többször az albánhoz, hogy az ő grand magazinjából
selyemszalagot, cukrot, egyéb tetszetős dolgot vásároljon a Szmail bég
asszonyainak.
A Limben gyerekek fürödtek nyaranta egész nap, azok okvetlenül
meghajigálták az öreg fiút, akit nem vettek be maguk közé. Szomorúan
nézett végig rajtuk s a szeme égett, mint a parázs, olyan fáradt, öreges
futással szaladt előlük, mint amikor egy vén embert kergetnek.
Kicsi homlokán ráncok voltak, az tette olyan öreggé. Vékony hangján
köszöntötte be a mer habát a boltba.
– Hogy vagy, Ibró?
A vállait megrántotta egy kicsit s nagy egykedvűséggel felelt, csakhogy
éppen mondjon valamit:
– _Bás_…
Soha senki se látta játszani, de nem is kellett ő a többinek s olyan
sivár volt ennek a gyermeknek az élete, mint maga a priepoljei kősziklás
tájék.
– Ibrahim, akarsz dohányt?
– Nem… mondta lassan, a jatagánon úgy támaszkodva a könyökével, mintha
asztal volna.
– Szépek a bej feleségei?
Valami fáradt, kötelességszerű felháborodással lépett hátra s
fenyegetően, ami végtelen furcsán hangzott az ő kis eunuch-torkából,
szólt a kérdezőre:
– Ne beszélj, mert leszúrlak.
Ha a jól megtermett katonák, akik félkézzel a levegőbe dobhatták volna
minden jatagánostul a kicsi háremőrt, megnevették ezt az erélyes
föllépést, halvány arcára némi pir ült ki.
Nem szerette senki, nem szeretett senkit, üres óráiban a hegyen mászkált
és fújta a tárogatót. (Mert ott lent még most is megvan ez a csodálatos
furulya, hiába tüzeltették föl annak idején Magyarországon valamennyit).
A cigányok Novibazárban is a város szélén laknak, kovács valamennyi,
rajtuk túl már nincs egyéb, csak a koldusok. Sorba ülnek és énekelnek.
Ennek a nyomorult sornak a szélén ült egy leány, szerb volt és nyomorék,
kék ruhában, fehér kendő a fején. Nem tudom, mint támadt a vélemény,
hogy olyan, mint egy irgalmas néne. Sohasem kért semmit, csak ült
szótlanul nyomorék lábain, sápadt arcát a földnek hajlítva. Mert hogy
semmit sem kért senkitől, ő kapott legtöbb alamizsnát, amint már szokása
az adakozónak, hogy elkerüli a lármás koldust.
A többiek haragudtak reá, szidták, ő hallgatta csöndesen.
Egyszer nagy lárma volt ott.
Pénzfizetés napján történt. A baka odalent úr. Többet keres, mint
amennyi itthon a téli napszám, pénzét nem költhette, mert nem volt mire.
Valaki, aki nem tudott a vagyonával mit csinálni, egy teljes ezüst
forintot dobott oda a _soror_nak, ahogy egymás közt neveztük. Ebből
kezdődött a mérges verekedés. A többi mind rátámadt, irígy haraggal
akarták elkergetni a helyéről. A nyomorult leány néha szólt nekik,
könyörögve, a koldushad üvöltött, mankók emelkedtek föl s úgy lehet,
agyonverik, ha nem jön le akkor megint a Cadinje oldaláról Ibrahim, az a
kis eunuch.
A nagy jatagán hirtelen szerepelni kezdett. A gyermek kirántotta,
megcsillant a széles acél a napon, az apró ember a féktelen had elé
állt, merészen fenyegetve, ölni készen, vékony hangja úgy csendült, mint
egy erős vezényszó:
– _Natrág!_ Vissza!
Vissza is mentek morogva. Amint a katonai iskolákban a hadi cikkelyekről
tanítják, hogy elhatározó pillanatokban egyes emberek helyes föllépése
csaták sorsát döntötte el. Alig mukkantak, helyükre mentek s a földre
tették mankóikat.
Amint a had elvonult, gyöngéden hajolt le a nyomorékhoz Ibró s
megcsókolta a kis irgalmas néne homlokát.
– Ne félj…
Az nem félt. Fekete szemeiben könny csillogott, Ibró ügyetlenül dugta
vissza a jatagánt s lassan lépkedve veres babussaiban a sziklaösvényen,
fölment az asszonyaihoz.
Eddig van. Több nem történt. Kivéve, hogy gyakran bosszantották a fiút
az albán füstös, rozoga kantinjában e dologgal a katonák, kivéve, hogy
egy napon rákiáltottak:
– Ibró… Ibrahim, a kis koldusleány meghalt.
Ibró megdöbbenve állt az ajtóban s elfeledte becsukni. Halovány vékony
arca megfakult.
– Nem igaz! – mondta határozottan.
– Hát eredj, nézd meg.
Kiment a koldusok sorához, a nagy százados diófák alá. Nem találta sehol
a kis nyomorékot, a foszlányos kék ruhában s végig kérdezte a többi
szerencsétlent, hogy hát hol van. Hát hol van, hát elment, föl a hegyek
fölé s mankóját hagyta csak itt.
Szomorúan jött vissza s vásárolt a boltban egyet-mást, ami éppen akkor
kellett a Szmail bég féltucat feleségének.
– Hát igaz-e, Ibró? – kérdezték a katonák.
– Igaz – mondta halkan, remegő hangon, lehúzva vékony ajkszögleteit.
A kegyetlenek tovább kérdezték:
– Sajnálod?
Nem felelt, csak intett s megindult kifelé. Lassan haladt a vízparton,
ismét kergetni akarták tarfejű gyermekek, de ő visszafordult, szemközt
állt velük és szótlan mozdulattal tette sovány kezét kése markolatára.
Amint azok megrettenve az eddig nem tapasztalt bátorságon, visszatértek,
megint ment föl a hegynek, fáradtan, lehajtott fejjel. Olyan öreg, olyan
nagyon öreg volt e pillanatban a kis szerencsétlen félember, mint egy
agg, aki száz évet hordoz roskatag vállain.
Borszedés.
Szőlővel való vergődés soha sem volt valami alkalmas gazdálkodás, mert
sok dolog van vele. Sok rá a kiadás. Nagy munkát kíván. Tavasztól őszig
a szőlősgazda egyebet sem csinál, csak veszi ki a fiókból a pénzt és
fizeti el napszámban – már ugyanis ha van pénze. Ha nincsen,
elhanyagolva marad a szőlő, vagy pedig kölcsön kell a pénzt kérni, abban
bizakodván, hogy majd csak terem őszre a szőlő és a bor árából meg lehet
fizetni az adósságot.
De hátha nem terem? Mert van az elégszer úgy, hogy nem terem. Sok
ellensége van nagyon a mindenféle bogártól kezdve az időjárásig.
– Az a szőlőnek a baja, – mondja az öreg Vas János – hogy nagyon sokáig
kint hál.
Hát ez igaz. Árpa, buza, kukorica már mind betakarodott födél alá a
mezőkről, mikor a szőlő még mindig kint hál a szabad ég alatt. Mennyi az
aggodalom vele tavasszal, a virágzás idején! Egy kis hajnali hideg
fuvallat éri és vége a jó termésben való reménykedésnek, de azért az
őszig minden munkáját meg kell neki adni. Ha korán beáll az őszi
éjszakák hidege, akkor is fagy érheti. Ha esős a nyár, az a baj, mert
elrothasztja a növendék fürtöt. Ha napos a nyár, az jó, mert érleli a
gyümölcsöt. De ha nagyon napos a nyár, az már megint baj. Mert a sok égi
melegség elhervasztja a leveleket, amik lehullanak a fürt fölül. A
védtelenül maradt fürt nem birja ki a nap erős sugarait és – mint
mondani szokás – megsül.
– Olyan az – véli ismét Vas János – mint a városi kisasszony. Napernyő
alatt kell járnia, máskülönben fölégeti a nap a bőrit.
Az pedig szintén baj, ha a fehérszemély ilyen finnyás. A régi paraszti
nótában is azzal indokolja a legény, hogy miért nem veszi el a
szomszédasszony lányát, hogy azt mondja: Neköm pedig dologra köll az
asszony. A kend lánya fölpirul még a napon.
A szőlő pedig nemcsak hogy fölpirul, hanem megég és elpusztul. És azután
a többi veszedelem. A sok rovar. Mindez régente nem volt. A szőlő első
átka, a filokszéra, itt nem sok vizet zavart. A homoki tőkéknek nem
ártott, mert a homok megölte. Az élete olyan, hogy egyik időszakában
lemegy a gyökerekre lakni, ahova utat ás magának. De a homok összefolyik
mögötte és eltemeti. – Kisüti a szömit, mögvakul és nem lát visszamönni
a tőkére – mondták akkor nevetve a Vas Jánosok és örvendeztek azon, hogy
a homok így megtréfálja a kutyafülű amerikait.
De most már nem nevetnek. Jött a kutyafülű amerikai helyett egész csomó
más ártó féreg, egyik a tőkén lakik, a másik a leveleken, a harmadik
magában a szőlőszemben. Honnan kerültek? Ez az utóbbi istenveszedelme
egészen új keletű, pár év előtt még soha a hírét sem hallották. Mi hozta
ide? Miért nem vitte az ördög máshova? És még mindig egyre ártóbb. Eddig
csak a kukacát lehetett megtalálni a szőlőszemben. Az idén már a
szőlőszemben begubózva is találtak hernyót. Mi lehet ennek a sok
istenverésének az oka? Az egyre szaporodó vasúti hálózatok viszik-e
egyik országból a másikba? Vagy hogy a régebbi oktalan fészekpusztítások
megfogyasztották a madarakat és nincsen már belőlük annyi, hogy
elegendők lennének az ártó férgek elpusztításához? Nem tudni. Bár ha
tudnánk, akkor se sokat nyernénk vele, mert hiszen annak, akit
agyonütött az istennyila, teljesen mindegy, hogy milyen istennyila
ütötte agyon.
Az emberek elkomorodva mondják:
– Ha így tart, néhány esztendő mulva nem lössz szőlő.
Annyi bizonyos, hogy egyre költségesebb a vele való gazdálkodás, a
termés meg egyre kevesebbet igér. Ha néha beüt valami nagy termés, akkor
meg nincsen ára. Ilyenkor megesik, hogy több a must, mint a hordó, és a
hordó drágább, mint a must. A szőlősgazda ilyen esetekben valósággal
elkótyavetyéli a termést, a bor ára azonban azért nem igen lesz olcsóbb.
Leszáll egy félesztendőre, de azután fölmászik a létrán. S onnan már nem
is igen jön le. Olyan az, mint a péksütemény, ami kisebb lesz, ha kevés
búza termett, de nem lesz nagyobb, ha nagy a buzatermés. A bornak az ára
is már csak előre megy és azért még sincsen belőle a termelőnek valami
nevezetes haszna. Talán mikor olcsóbb volt a bor, jobb hasznát látta.
Nincsen még ötven éve, mikor három krajcárért mértek egy messzely bort.
Még huszonkét-huszonöt esztendő előtt is tizenhat krajcár volt egy liter
ára. Ma negyven meg negyvenöt. Az idén alighanem fölrúgtat a kimérési
ára egy koronára. De miért ne rúgtatnák föl, mikor így is van rá vevő?
* * *
Azt lehetne hinni ezekből a magas árakból, hogy most már a
szőlősgazdának könyökig tejföl a világ s olyan vigasságos szüretek
esnek, hogy az valóságos csoda. Pedig dehogy. Régen írták már azt a
verset a szüretről, hogy gondolatim mostan vigadozva járnak. Nem járnak
biz azok már vigadozva a szüreten, mert szigorú, számító, gonddal járó
üzlet lett abból is. A régi aratóünnepeket még föl lehetett újítani, de
a régi, vidám, zajos, csőszpuskadurrogós, szüretelő-leánynótás,
tűzijátékos, cigánybandás szüretek alighanem elmúltak végképpen s egy
újabb nemzedék már meg sem tudná érteni, hogy miért is voltak valaha?
Más már ennek a formája. Van már olyan szőlő, ahol nem is a gazda
szüretel. Járnak a „szödők“. Borkereskedők ügynökei, akik megveszik a
bort még akkor, amikor még fürt alakjában a tőkén csüng. A megszorult
szántóvető szokta volt eladni a búzát még lábon: ma már a borszőlő is
elkel így. A „szödő“ szedi össze a különböző szőlőkben így lábon a bort,
azután maga szüretel a maga hordójába. A célja az, hogy a saját
rendszere szerint szüreteljen, különböző szőlőfajokat ne keverjen össze.
Külön tudomány ez, de a külföldi fogyasztásra szánt bornál fontos dolog.
Mert azok odakint megkívánják, hogy a bornak mindig egyforma színe, íze,
meg ereje legyen. Ott nem lehet azt mondani, hogy:
– Most másfajta bor van, mert új hordót csapoltunk.
Mert a német sógorral így nem lehet beszélni; ő egyöntetű rendszert
kíván még a poharakba való öntésben is.
Járnak hát a szedők. Különféle fajtájú népek, némelyik nem is tud
magyarul, az társat visz magával. Ez is egészen felfordult világ,
régebben nem volt ennek nyoma sem. Azelőtt a víg szüret után a csendes
pincébe került s ott a hordókban álmodozott. Azután megjöttek az ő
édességének a forradalmai, a must forrni kezdett és borrá alakult. S
mikor már egyszer vagy kétszer meg is fejtették, csak akkor kezdtek
utána járni azok az emberek, akiknek borra volt szükségük. Kereskedők,
vendéglősök, korcsmárosok. Tanyáról-tanyára mentek s amely tanya mellett
szőlőt láttak, oda betértek.
– Adjon Isten jó napot.
– Adjon Isten.
– Kérdezzék no, hogy miért jöttünk?
– Minek kérdözzem, úgy is tudom, hogy bor irányában.
– Persze, hogy abban. Hát van-e?
– Hát hogyne volna, mikor van?
– Aztán jó-e? Mert mindenféle rissz-rossz borért le sem szállunk a
kocsiról.
– Hogy jó-e? – kérdezi vissza büszkén a gazda. – Hiszen ilyent nem
ivott, mióta a bábaasszony kezibül kikerült.
No ez már más. Akkor csakugyan jó bor lehet, ennek a feltekintésére már
csakugyan érdemes leszállni. A gazda lement a pincébe, hozott az
újborból egy „szívatot“. Már hogy teleszívott belőle egy lopótököt.
Abból azután úgy az ujja alól ereszti a poharakba. Míg a gazda lent
járt, a borvételben járó ember kivett a zsebéből egy almát és
beleharapott. Az volt a nézet, hogy az alma íze után jobban meg lehet
állapítani a bor zamatosságát. Így kóstolgatták. Rágták a bort, de nem
igen nyelték le, mert az ilyen bírálati foglalkozás nyomán nagyon
könnyen be lehet törülközni. Fejrázások, gondolkozások, csettintgetések
következnek. Azután az alku jön. Mennyiért? Ennyiért.
– No, engedjünk egymásnak.
Árú és pénz közelednek egymáshoz. Ha nem tudnak megegyezni, a borkereső
tovább megy, de barátsággal válnak el: a gazda nyugodt. Ha ennek nem
kell a bor, majd jön holnap másik, akinek kelleni fog. Ha pedig
megegyeznek, arra már csakugyan isznak áldomást. A pincébe is lemennek.
A pincében csapról vagy lopóból poharazni ugyan egy kissé veszélyes
foglalkozás s a gazda figyelmeztet is rá:
– Nem azért mondom, mintha sajnálnám. De jó lössz vigyázni, mert a bor
ereje idelent hamar mögcsapja az embert.
Meg bizony. Sok tapasztalatlan ember megjárta már azzal, hogy a pincében
csak kicsit is poharazott. Csak mikor a friss levegőre fölér, veszi
észre, hogy meg van szédülve. Az esze rendesen szolgál ugyan, de a lába
nem birja. Ez tökéletes színigazság, aminek az eredendő okát nem lehet
tudni. Talán ott keresendő, hogy új bor idején sok a pince levegőjében
az ártó levegő. A nép azt mondja róla: a gáz. A pincében levő béka fel
is szokott tőle fordulni. A szó való értelmében fölfordul: Mielőtt
elpusztulna a szénsav nyomán, előbb a hátára fekszik. Ellenben szokott a
pincékben lakni egy rákféle kis, soklábú állat, amit ászokbogárnak
neveznek, annak nem árt meg; hozzá van szokva a kis korhely.
De azért a pincébe csak le kell menni. Az üzlet komolyabb része ott
köttetik ugyanis. Ott már a vevőnek csakugyan innia kell s minél több
hordó bort vesz meg, annál több pohárral. No, nem nagyokkal, csak olyan
aprókkal, amiknek kvaterkás pohár a neve s a gyárakban rossztüdejű és
vékonypénzű tótok által fúvattatnak: ezért marad az üvegje vastag, a
belső világossága meg vékony. Igen alkalmas pohár, mert ez még akkor sem
törik el, ha a földhöz vágják.
Szükség van rá a pincében. A vevő a tulajdon szemével és nyelvével akar
meggyőződni afelől, hogy a hordóban csakugyan az a bor van, amiből a
gazda mutatót fölvitt. Ez megállapítandó és ebben nincsen sérelem a
gazdára nézve, mert hiszen az eladó lányt sem szokás látatlanban
elvenni.
Ha most már a mutató bor, meg a hordó bora vág: kész a vásár, miután
rajta van a hordón, hogy hány liter van benne. Beleverik a dugót. A vevő
zsebében ott van a darab gyertya, a spanyolviasz, meg a pecsétnyomó.
Ezeknek a segítségével azután lepecsételi a hordót a száján is, az
akonáján is s otthagyja a pincében, ahol van. Most már ott is az övé.
Kifizeti az árát, ha ismerős a gazdával, a felét, ha nem ismerős, az
egészet. S majd eljön a borért, ha szüksége lesz rá. (Mert a városi
pincék kisebbek, semhogy minden vett bor beléjük férne).
A gazda ráhagyja:
– Én tüllem itt maradhat. Elfér. Láthatja.
S megkönnyebbülve néz a lepecsételt hordókra, gondolván: ezökkel nincs
már több bajom. Nem is törődik velük, de nem is törődhetik, mert az
idegen pecsét tilalma alatt állnak. Csak egy vékony papirszalag tartja
ugyan a pecsétet, de az szent és sérthetetlen. És ha a vevő nem jön
idején a borért, amelyet esetleg már harmadszor is le kellene fejteni s
a mulasztás miatt elromlik az ital, hát az is a vevő baja. A pöcsétöt a
tulajdon vagyonáról csak neki magának szabad letépnie.
* * *
Van még ilyen szokás, de már nem teljes, mert járnak a szedők. Ezeknél
bizonyosan jobban ki van fejlődve a borismerés tudománya, mint a régi
divatú vevőknél. Mert neki nem a kész bort kell megítélnie, hanem a még
a tőkén levő fürtökből kell kitalálnia, hogy ebből a gyümölcsből majd
annakidején milyen bor lesz? Csak a szőlőszemeket kóstolgatja s abból
érzi ki, hogy mit lehet érte adni. És bizonyára mégis eltalálja, mert ha
nem tudná, hogy eltalálta, vaktában nem adna érte pénzt.
… Féllovas rozoga kocsin a tanyák homokos közét két különös ember járja.
Nem valami túlságosan különösek ugyan, de ott szokatlanok s az útszélen
barmot legeltető gyerekek, pulykapásztorleányok megbámulják őket, mintha
csakugyan ők volnának ketten a francia császár. Kopott fekete
keménykalap a fejükön, ősz szakáll az állukon, hosszú ősz tincsek a
fülük előtt, kaftán a testükön.
Nézik az emberek is: hát ez miféle szerzet s ugyan honnan jöttek ide, az
idegen földre.
Szedők. Szintén szedők. De alighanem ezek a szedők ősapjai. Vén ortodox
zsidók. De az ócska féllovas kocsin nem üzletben járnak, hanem vallási
dologban. Bor kell nekik, nem sok, csak egy jókora hordóval, az
ünnepekre. Kósernek kell lennie annak azonban. Amit maguk szüretelnek a
maguk hordójába a maguk eszközeivel. Hát bizony jó darabig
vándorolhatnak a szőlők között, amíg a hordójukat megtölthetik, kinek
volna kedve egy hordónyi bor kedvéért ilyen fölfordulásokhoz, mint
amilyent ezek csinálnak? De türelemmel vannak, megszokták s mennek
tovább kitartóan. Nem is tudják, hogy hova mennek. Nem e tájra valók. A
környéken már nem is igen vannak ortodox zsidók, ami mégis ilyenfajta
hitközség imitt-amott olyan kihalófélben volna, a maga határában is
talál szőlőt. Leginkább távolosabbról jönnek, olykor a Duna mellékéről.
Egy hordó borért. Ki látott ilyent?
Adnának ők a borért jobb árat, mint bárki más. Mégis nehéz ez.
– Az ördög vergődjön velük – vélik a Vas Jánosok ingerülten. – Mit
kételködnek az én tisztaságomban? Adok én nekik bort, ha köll, de az én
tanyámat ne forgassák föl az idegön istennel. Nem tisztább az ő kezük,
mint az enyim, hát mit okoskodnak.
A két vén bolygó zsidó összenéz szótlanul és mennek odább, mint
gyámoltalanok, félreismertek és idegenek. Homokban, porban, napban.
Viszi őket a vallás a rossz kocsin. Közpolgári ésszel alig lehet a
kóborgásukat megérteni. Ha ennyi bajjal jár egy hordó kóser bor
összeszedése, nem alkalmasabb volna-e, ha egyáltalán nem innának bort?
Az egész életük lemondás, hát ne tudnának éppen erről lemondani? Úgy
látszik, nem tudnak s mennek tovább, mert ők küldetésben vannak.
Ugyan hiszen kódoroghatnának a világ végezetéig, ha a félló kocsisának
nem volna több esze, mint nekik kettejüknek. A kocsis azonban látván ez
eredménytelenségeket, hirtelen letér az útról Ótott Kovács Biacsi Mihály
tanyájába, aki tudvalevőleg nazarénus. Igen alkalmas nazarénus, még nem
egészen püspök, de már majdnem. A Biacsi-tanyán a két felekezet bibliai
tisztelettel üdvözli egymást és az újabb vallás híve a régibb vallás
híveinek a bor megszűrésére kezet enged.
A tanyák némely részein nagy lelki nyugalmak tartózkodnak, egyszerűségek
és csodálatosan szép szeretetek társaságában. A bolygó zsidók levetik a
kaftánt, fölgyűrik az ingujjat, dologba kezdvén. Ótott Kovács Biacsi
megemeli a kalapját s a háza népének mondja:
– A Megváltó segítségével a mai napra rendelt felebaráti jótétemény
elvégeztetett…
A nap, a melegítő sugaraival, szelíden végigcsókolja az embereket.
Látogatás a városban.
– Ögyünk egy kicsit hamarabb, – mondta Márton – mert majd elmék
Tandariékhoz.
Ezzel be is ment a kamrába, hogy majd segít az asszonynak. Délutánra
járt az idő, a hó esett s kint a tanyák mezőin csapatosan ténferegtek a
varjak.
Igy téli időben a nap oly későn megy föl az égre s oly igen hamar
leszáll, hogy napjában csak kétszer szokás enni, úgy reggel nyolc óra
körül, meg délután három felé. Márton juhászos ember s a reggelit a
juhistállóban végezte el, mert akármit beszéljünk, mégis csak az az
igazi tej, amit maga fej ki az ember magának az állatból. Most délután
pedig káposztát ennének, azért ment Márton a kamrába, hogy a káposztás
hordóból kiemeli a követ: ki is emelte, pedig nehéz volt, egy régi
templom romjai állnak amarra odább a pusztai juhlegelőn túl, annak a
falából hozták el éppen harminc esztendeje. Azaz, hogy harmincegy, mert
tavaly ilyenkor is harmincnak mondták, de akkor húst is főztek a
káposztába. Most ez nem igen megy, hús van ugyan a kéményben, de csak
ünnepnapra telik. Juhászembernek ez körülbelül mindegy, mert nyáron át
leginkább csak akkor szokott húst enni, ha vagy ő beteg, vagy a bürge,
de mégis, mikor az elkészült savanyúkáposztát kanalaznák, Márton ő maga
sorsa fölött gúnyolódván, azt mondja Veronnak:
– E közt a káposzta közt akkor volt hús, mikor a káposztafejek még a
földben voltak, aztán kutya szaladgált köztük.
Veron mosolyog, mint illik, azután kérdi:
– Minek mén kend Tandariékhoz?
– Vasárnap vásár lössz – mondja Márton. – Majd bemögyünk a városba.
Néhány birkát behajtok. Majd hozok neköd is egy kendőt.