A bíró azután az asszonyhoz fordul:
– Föntartja panaszát?
Az asszony lihegve beszél.
– Mert az kérem nem igaz, hogy én beleuntam. Most is azért jöttem haza,
hogy visszamegyek hozzá. Mert az nem igaz, hogy én nem szeretem. Én még
a mostani formájában is szeretem. Hogy lássa, hogy még most is szeretem,
én visszavonom a panaszomat.
Csend van egy kis ideig. Az asszony néz Andrisra, ez meg néz a földre.
Az asszony nyújtja a kezét. Andris nyújtaná is, nem is. A bíró szól:
– No. Hát mi lesz az asszonnyal, Andris?
Hej, fene teremti, nehéz kérdés ez. Hászen húz az asszonyhoz, azt nem
lehet tagadni. Talán más élet is lehetne ezentúl. Mert emígy… emígy mi
lesz ennek az életnek a vége? Már úgy sem merne az anyja szeme elé
kerülni. Mikor volt az, midőn az ünneplő ruháját elitta? Mi lesz ennek a
vége? A rendőrségnél is rováson van, úgy lehet, elveszik a hajtási
engedélyt s mehet megint szenet fuvarozni az öreg féllóval.
– No, Andris, – biztatja a bíró – halljunk szót. Hát mi lesz az
asszonnyal?
Andrisnak talán a tanya fehér fala jutott az eszébe. Öreg édesanyja, kis
huga, aki értük cselédnek akart állani, az udvar az öreg eperfával, –
ej, hazamegy, négykézláb hazacsúszik a szabad mezőkre, inkább éjszaka ő
ugat a kutya helyett, de itt nem marad… A kopott Andris kiegyenesedik és
ridegen jelenti a bírónak:
– Az asszony pedig, tekintetes úr, mönnyön vissza az ángojokhoz…
Értetlenek az emberek.
Két magyar, a János bácsi és a Jóska bácsi, vidám állapotba van
elegyedve, mivelhogy ezt a sors most úgy hozta magával. Hogy miért, azt
nem tudni, nem is kell keresni. Lehet, hogy vettek egymástól valamit s
most az áldomást isszák. Szokás az áldomásivás. Az úrféle, ha valamely
nagy dolgot sikeresen végzett és befejezett, ennek ünneplésére bankettet
csinál, míg a célszerű szegény magyar megmarad a régifajta áldomásnál.
Úgy lehet, János malacot adott el Jóskának. Lehet, hogy hereföld
bérletére történt alku, ami fontos alku, mert nyolc esztendeig tart. A
kontraktus hosszúságát nem a papiroson való írás, hanem a lóhere élete
határozza meg, az pedig elél nyolc évig is gond nélkül (ha hozzáértő
módon van elvetve). Lehet különben az is, hogy lóvétel történt, vagy más
egyéb cserebere. De e felől most már nincsen beszéd semmi, miután nincs
is afelől már mit elmélkedni, ami véglegesen és visszavonhatatlanul
elintéztetett. Itt már csak a vidámság órái uralkodnak. János és Jóska
ezen okból ülnek az útszéli fogadó ereszetalja alatt az asztal mellett,
amelynek a lába a földbe van verve, hogy el ne szaladjon. Jánosnak meg a
Jóskának a lába ugyan nincsen úgy a földbe gyökerezve, mint az asztalé,
de azért szintén nem akarnak elszaladni.
Valami különösen alkalmas íze van ennek a mostani bornak: nem hiába,
hogy kevés termett, de ami van, az jó. Ízét, zamatját élvezik, mindenik
a maga módja szerint. A szűkszavú Jóska bácsi csak néha mondja, hogy no!
s poharával meglöki a társa poharát. Komoly ember ez a Jóska bácsi. Azok
közül való, akikről azt mondják, hogy ha nevetni akarnak, fölmennek a
padlásra, hogy nevetésüket ne lássa senki. Mi más azonban a János bácsi!
Mily csodálatosan másformára teremtette az Isten. Ez a János bácsi
örökké locsog-fecseg, elmondja az öregapja halálát is, pedig senki sem
kérdezi s vidámkodik, furfangos dolgokat mond a kocsmárosnénak és
akkorákat nevet rajta, hogy a kutya is odabámul. Beleszól mindenbe és
különböző hozzáértéseket mutat, szóval tudományos ember. Ért ez
mindenhez, a jó reggelét. Régi magyar királyaink történetében csak úgy
járatos, mint a vidám énekekben.
Igy például most, öntvén a poharakba azt mondja:
– Ezt hallgassa kend, Jóska bácsi.
– Hát hiszen – mondja Jóska bácsi és nekikönyököl. Ez kell a
foglalkozáshoz.
János bácsi fölemeli a balkezét. A mutatóujját kinyújtja. A jobb
karjával az asztalra dől. Kezdi mondani a nótát:
Cifra csárda, két ol-dala – –
– Jóska bácsi, – szól most – hallja kend, ezt ne úgy értelmözze kend,
hogy másképp. Hanem csak úgy, ahogy van. Azt nem úgy köll értelmözni,
hogy a csárda cifra volna, mint a kávéházak odabent a városban, ahol az
urak a dominócsontokat hajigálják az asztalra. A cifra csárda nem az,
hogy a csárda cifra volna. Hanem, tudja kend…
– Hát persze, hogy tudom – szól Jóska bácsi.
János bácsi legyint a levegőbe:
– Dehogy tudja kend. Majd úgy lösz ez igaz, ahogy én mondom. Hát tudja
kend, az a cifra csárda, amelyikben a mönyecske cifra. Tudja kend:
cifra. No. Aféle szögényembörszánó… Hát persze, ami azt illeti. De hát
azért ne értelmözze úgy, mintha csakugyan a csárda valami szörnyen
finum-fánum csárda volna. Azért is van így a nóta.
S János bácsi újra belekezd:
Cifra csárda, két oldala fa-kó…
– Hát látja kend, – mondja János bácsi Jóska bácsinak, – itt már a nóta
mögmutatja magamagát… Mert nézze csak kend, azt mondja a nóta, hogy
cifra a csárda, de a két oldala mégis csak fakó. Fakó. Tudja kend, hogy
mi az a fakó?
– Hát ló, – mondja Jóska bácsi. – Az én egyik lovam is Fakó. A csás.
– Ajhaj, dehogy, dehogy, – véli János bácsi. – Nem a ló a fakó, hanem a
csárda oldala a fakó. Az hát. Tudnivaló ez. Leverte az eső róla a
meszet. A mönyecske mög azért cifra, hogy ne meszeljön, mert nem ér rá a
nagy szalonnaakgatástól. No, hát nem meszel, aztán jól van. Most pedig
úgy következik (s János bácsi a balkarját az ég felé nyújtja):
Oda vág-tat egy pej lovon Pat-kó.
– Tudja kend, – kérdezi, – hogy ki volt az a Patkó?
– Hallottam a hírit – feleli Jóska bácsi. – Betyár volt. Nótába tötték.
Böcsületes embör nevit nem töszik nótába.
János indulatoskodik:
– No, ilyent ne mondjon kend. Hát a Kossuth Lajos, a Ferenc Jóska, mög a
Rudol? No? Hát azok is benne vannak a nótában. De ez a nóta éppen más
nóta. Ez betyár nóta. Ilyennek is köll lönni. Ezt így szerkesztötték.
– Kicsoda? – kérdezi Jóska csendesen.
– Tudom is én – feleli János. – Mi gondja van kendnek ilyen dolgokra?
Valaki szerkesztötte, belénk eresztötte, aztán van. A diófától se
kérdözi kend, hogy ki ültette.
– Hát nem.
– Hát azért…
Csend van egy kicsit, csak még egy üveg bor iránt történik
kiparancsolás. Akkor János fölemeli megint csak a balkarját, mondván
énekelve:
– Hej aszongya, hogy aszongya
Hej korcsmárosné, így adja föl a szót…
– Már hogy – teszi hozzá magyarázólag a Jóska bácsinak – nem más adja
föl a szót, hanem a Patkó.
– Hát ki adná más? – kérdezi Jóska bácsi.
– Nono, csak azért mondom… Mert ezt a dolgot úgy köll értelmözni, hogy
tulajdon maga a Patkó mönt oda lovon… De ezt úgy tekintse kend, hogy le
se szállt a nyeregből. Nem. Hanem csak úgy a maga mivoltában mögállt a
lóval a csárda előtt.
– Hát egy ital borra – veti bele Jóska bácsi.
– Arra – hagyja helyben János és nyújtja az üres gyufatartót a
kocsmárosné felé, mert már mind kiégette belőle a belevalót. – De nem
bizonyos, hogy csak arra.
János hamisan kacsint Jóska bácsira.
– Hej – mondja – hej, hej. Hátha talán nem egészen úgy van. Mert löhet,
hogy a mögállás a kocsmárosnét illetőleg történt.
– Az löhet, – integet Jóska – mert sohasem löhet tudni, hogy kiben mi
lakik?
– Hát hiszen éppen ezt beszélöm – mosolyodik csintalanul János. – Mert
hiszen éppen azért mondja magadicseködés okából Patkó, hogy:
Látott-e már egy lo-von hét pat-kót?
– Érti-e kend? – kérdezi Jóska bácsitól. – Ilyen találósságot csinál ott
a csárdaajtóban a lóról a cifra mönyecske előtt? De ilyen kitalálást.
Jóska bácsi! Hát már kend csak világi embör, mert élhet kend a kedves
családjával, az isten éltesse valamennyit holtig. Kend is csak
tapasztalt embör, katona volt, sarzsi volt, írást tud… de látott-e kend
már egy lovon hét patkót?
– Mondja kend tovább – biztatja Jóska.
Ezt nem kell János bácsinak kétszer mondani.
Fölemeli a karját s kezdődik az aszongya, hogy aszongya. Emelt hangon
danolja:
Ha nem látott, jőjj…
Abban hagyja.
– Ezt úgy nézze kend, hogy most mögint csak a Patkó beszél a lóról. A
csárda elül beszél be a kocsmárosnénak. Annak beszél, tudja-e kend?
Jóska bácsi mondja a pipaszár mellől:
– Hát hogy ne tudnám. Tudom én az ilyesmit, ni-ni.
– No-no – bolondítja tovább János – hát kend ne tudná? Persze, hogy
annak mondja, hogy:
Ha nem látott, jőjjön ide, lát-hat…
– De – mondja János bácsi – miért mondja azt a Patkó, hogy gyüjjön ide?
Ez az Jóska bácsi, ez az! Ez a csomó! Ezt a csomót bontsa kend ki, ha jó
foga van kendnek. Miért mondja azt, hogy gyüjjön ide? Miért nem mén be?
Miért nem óvakodik be a csárdába a Patkó?
Jóska bácsi elgondolkozva nyúl a pohár után.
– Talán… – szól kétkedve – talán, hogy attól tartott, hogy zsandár van
bent.
János elgondolkozva nézi az asztalt. Jóskának volna-e igaza? Elvégre
lehetséges, hogy csakugyan zsandártól tartott a Patkó. De hiszen akkor
oda sem mehetett volna dalolni, mert a zsandár már régen kilőtt volna az
ablakon. Azonfelül nem félt Patkó egy-két zsandártól. Nem, az
árgyélussát, nem az még hattól sem. Mondja is ennélfogva:
– No, az nem úgy van, Jóska bácsi. Nem félt az sohasem a zsandártól.
– Nem, – feleli nevetve Jóska bácsi – de azért mégis fölakasztották.
János megütődve hőköl hátra. Ezt a kegyetlen igazságot nem kellett volna
itt elmondani. Itt most a nóta járja, amelyik magasan repül, mint a daru
és nem a földönjáró igazságokról beszél.
– Nono, – adja a választ elütőleg – hát föl. De csak később. Az jóval
később történt. Most nem erről van szó. Most azt beszéljük, hogy miért
hívta ki a szép csárdásnét, mert, igaz is az – esik nagyot a tulajdon
szaván – nem is úgy van a nótában, hogy kocsmárosné, hanem úgy, hogy
szép csárdásné…
– Egyre mögy… – hagyja rá egykedvűen Jóska.
– No, nem éppen – véli János. – Hanem hát jó, mönjön egyre. De akár így,
akár úgy, még sem azért hívta ki a kocsmárosnét, mert zsandár volt
odabent, hanem azért, mert nem möhetött be a csárdába lóháton.
Jóska bácsi mondhatlan egykedvűséggel önt a poharába, iszik is, de már
nagyokat pislant. Mégis azonban, tudván, hogy mivel tartozik Jánosnak,
aki őt dallal ellátja, visszakérdezi:
– Hát már miért mönt volna be lóháton? Nem szokás lóháton mönni be a
házba. Kötötte volna a lovát a karóhoz, aztán mönt volna be mint
tulajdon egymaga.
János meglepődve mered tekintetével Jóska bácsira. Már látnivaló, hogy
értetlenség van itten, teljes értetlenség, amely nem ismeri a régi
világot. Hej régi világ, hol vagy? Seholse vagy, eltüntél, nem
emlékeznek rólad, még a nótádat sem értik már. Elkeseredetten magyarázza
hát:
– De nézze már kend, Jóska bácsi. Nem möhetött be, mert hogy möhetött
volna be – ló nélkül. Hiszen a lovon köllött mögmutatni a patkót.
Jóska bácsi irtózatos értetlenséggel néz rá és kérdezi:
– Már miért?
János most már magyarázat helyett megint csak felnyújtja az ég felé a
balkarját és mondja a nótát:
Négyet visel e gyönyörű ál-lat.
– Érti kend? – folytatja. – Érti kend, Jóska bácsi?
– Hát – hagyja helyben félszemmel Jóska bácsi, mert a másikat már
behunyta (elég ehhez a mulatsághoz egy is).
János feláll. Ezt így hozza magával a nóta is, mert most igen nagyot és
hosszút kell kiáltani:
Az ö-tö-dik magam va-gyok raj-ta…
Most jönne a befejezés. Ez az, amire János az egész előadás súlypontját
helyezni akarta. De amint álltából az ülő Jóska bácsira tekintene, elhal
a szava. Jóska bácsi ugyanis félkönyéken úgy elaludt az asztalnál,
mintha dajka ringatta volna.
János elszomorodva ül le. Balkeze is leereszkedik s bágyadtan legyint
vele néhányat. Vége van itt már mindennek. Hiábavaló bármiféle törekvés.
Az értetlenség válik apránkint úrrá az emberek fölött…
Külső történetek.
Csőszi munka.
A csőszség olyan foglalkozás, hogy annál van ugyan alkalmasabb is, de
azért nagyon sokan szeretik. Nem olyan szabad élet ugyan, mint akire
olyan jószág van bízva, amelyik lábon jár, mert oda van kötve a földhöz.
A csikós, a gulyás, a juhász mind szerteszéjjel járhat a határban, ha
megunja egy helyen, megy másfelé. Ha a juhásznak az eszébe jut, hogy de
régen nem látta már a komáját, aki a puszta másik szélén lakik, átmegy
látogatóba. Nem kell neki se úrtól, se gazdától szabadságot kérni, nem
alázatoskodik senkinek, hanem átballag mindenestül, birkástul,
kutyástul, szamarastul. A gulyás is csak járhat-kelhet egyik járásból a
másikba, a csikós pedig akkor kap a lóra, amikor akar, ha éppen olyan
kedve van, hogy szeretné megjátszani magát egy kicsit.
De egészen másforma a csősz, mint az ilyenféle járó-kelő pásztor. A
csősz urabbnak tartja magát, mint amazok. Födél alatt lakik nyáron is,
nem kósza életet él, nem viszi a tarisznyában az élelmét s az a vélelme
a juhászatról, hogy ott a kutyának, csacsinak, birkának mind jobb dolga
van, mint magának a juhásznak. A gulyásra nem sok tekintettel van, mert
az sem igen jut tavasztól őszig födél alá; ha kevés a jószág a keze
alatt, alig van élhetése; ha sok a jószág a gulyában, majdnem letörik a
kezeszára az itatásnál a kúthúzásban, azonfelül sohasem tudja, hogy
mikor teszi csúffá a megvadult bika. Ami pedig a csikóst illetné, annak
kezd már a napja letelni, fogy a csikó, amit a mezőre csapnának, kivesz
alóla a legelő is s már nincs is szükség arra a statutumra, amikor a
magistratusok eltiltották a csikósoknak, hogy a kövér lovat a maguk
használatára levágják.
– Már a csőszség ennél valamennyinél különb foglalkozás, – így tartja
Vadlövő Pál is. – Mer a csősz úgy van, mint a maga birtokán. Úr a
földjin. Nem parancsol neki senki, ő pedig bíró mindenki fölött.
Igen. S azonfelül ez olyan hatalmasság, hogy a termésben is úr
imitt-amott, mert mint mondani szokás: sóra, paprikára, apró-csöprőre
telni köll. S ami a frissen érett szőlőből garabolyonkint legelsőbb a
piacra kerül, annak is csősz-szőlő a neve.
Nincsen mit csodálni azután rajta, ha a csőszi állásban beálló változás
nagy esemény. Akármi oknál fogva áll is be. Lehet, hogy kihal a csősz a
csőszházból, de az is lehet, hogy elmódosodik s úgy gondolja, hogy most
már jobb lesz a maga vagyonát őrizni (hátha azt jobban őrzi).
Ver a szó ilyenkor a határban nagyon s olyan érdeklődések támadnak,
amilyent csak talán a régi királyválasztások alkalmával lehetett volna
tapasztalni. A gazdák, akiknek beleszólásuk van az ügybe, büszkén járnak
és kelnek, a nagy botokat úgy viszik a kezükben a homokon, mint a
kormányzópálcát.
– Most mink határozunk, – mondják hivalkodva – hogy kinek jusson a
könyér.
– Hát aztán kinek jut? – kérdezik azok, akiket ez érdekelne.
– Hát hiszen, ami azt illeti, – vélik – az még bizonyosan nem tudatik.
Nagyon sok ember nyújtja a kezit érte. De akárhány nyújtja is, csak egy
jut belőlük a jó helyre. Elég egy templomba egy pap.
A választás napján igen nagy a forgalom a gazdakörben. Valami módosabb
tanyán van ez a helyiség, fizetnek is a tartásáért. Hétköznap üres,
vasárnap össze szoktak bele járni a közellakók, de csőszfogadás esetén a
messzibbrül valók is eljönnek és büszkeséggel haladnak át a köri
udvaron, ahol reménykedve ácsorognak mindazon emberek, akik a csőszi
méltóságot elnyerni óhajtanák. Van köztük, inkább a fiatalabbjában, aki
kalapot is emel a gazdának, aki előtte elhalad, de a legtöbbje ennyire
nem alázkodik.
– Ha köllök, köllök, – mondják, ütögetve a botvéggel a homokot – ha
pedig nem köllök, akkor se durran szét a világ.
Azok az emberek, akik így gondolkoznak, erősen csóválják a fejüket, ha
látják a fiatalabbak alázkodását.
– Hát ez is csősz akar lönni? – gondolják, de mondják is. – Már is
cselédül igéri oda magát? Mit süvegöl? Nincs itt mit süvegölni. Egy
gazda nem parancsol, csak valamennyi együttvéve röndölközik. Nem jó
csősz az, aki kiadja a kezibül a csőszbotot.
Van két öreges ember, már idősek lehetősen, ezek külön állanak az
udvaron. A régi világból valók. A nagy harcsabajuszok lelógnak a
szűrgallérokra. A szűrök kopottak és foltosak. A csizmák nagyok és azon
fajtákból valók, amelyek egy fél emberéletre készültek. A vastag kalapok
súlyosan ülnek a fejeken s alóluk az ősz haj lever a nyakszirtig. Még
csak az hiányozna, hogy varkocsba lenne fonva a fül előtt, hátul pedig
bádogfésű tartaná össze. Ezek a divatok azonban elmultak már. A két
öregben csak az van még meg a régi világból, hogy valamikor fiatal
legénykorukban betyáros életet éltek, szenvedtek is érte öleget
imitt-amott, börtönfalak között, minélfogva a csőszi hivatásra méltónak
tartják magukat. Mert ez így is volt valamikor, a szegénylegényből vált
a legjobb persecutor, hasonlóképpen a csőszségbe is az illett bele
legjobban, aki a tolvaji furfangokban legalkalmasabban kiismerte magát.
Jaj, de hát bizony semmi sem úgy van már, mint régen volt. Nem az
öregekre esik a gazdák tekintete. Bent a gazdakörben hosszas
tanácskozások folynak. Süli Mihály volna elsőbb szóban, de van ellene
vélemény:
– Nem tud írást, – mondják.
– Hát aztán? – vélik az ellenfelek. – Mi köztünk is van, aki nem tud.
Aztán nem fiskálisnak köll, hanem csősznek.
– De majd nem tudja fölírni, hogy melyik gazdától mennyi csőszbért
kapott. Majd többet követel. Az ilyesmibül lösznek aztán a veszeködésök.
Pedig nem sokat ér annak a termése, akire haragszik a csősz.
– Jó, jó. Hát majd fölrója rovással a bot nyelire. Van az olyan írás,
mint a másik. Aztán nem is szakad el, mint a papiroskontraktus.
Hát az igaz. Tinta sem kell hozzá, meg toll sem. Elég egy bot hozzá, meg
egy bicska. De sőt csalni sem lehet vele, ha a botot kettőbehasítják s
az egyik fele a csősznél, a másik fele a gazdánál, van. A papirosbul
összevarrt könyvbe mindenki azt írhat bele, amit maga akar, de erre a
botra csak akkor lehet új rovást vágni, ha a két felét közös akarattal
összeteszik. (Vannak ilyen régi tudományok, amik jobbak, mint az újak.)
Ez hát nem volna baj, legalább valami nagyon nem. De egyéb ellenvetések
történnek Süli ellen. Hogy botfülüsödik, egyik fülére már csak a nagyot
hallja: mi lesz vele, ha egészen megsiketül. Éjjeli őrzésben hogyan
hallja meg, ha tolvaj szándékkal közeledik valamely kocsi a homokos
közön át?
– Az ám, – bólintanak az emberek – erre is tekintettel köll lönni.
De még más hibát is elősorolnak.
– Az is baj, hogy Süliéknél sok a kis család.
Vagyis, hogy sok a gyerök – de miután gyerök néven a kintvaló nyelvben
mindig csak fiú értetődik, hát úgy mondják, hogy sok a kis család. S
voltaképpen ha sok a kis család, az nem baj, hanem istenáldás, mert
mihelyest lehet, felhasználják az erejét, kispásztornak igen alkalmatos.
Hanem csőszi helyen hibáztatják a sok gyereket, mert annyi bizonyos,
hogy az mind a gazda gyümölcsén él.
Sebők Ferenc azt mondja:
– Ha csak tíz almát mögöszik egy-egy egy nap, a hét gyeröknél napjára
már az is hetven alma… Aztán ha csak a férgesire, az ütődöttjire vetnék
magukat… De mindig a javát fogyasztják.
Ez döntő érv, mert hiába, ami igaz, az igaz. Ennélfogva Sülit elejtik
(kiesett az Isten markábul) s más után néznek. Ott van Kis Tóth András,
az jó lesz. Alkalmas fiatal ember, de már katonaviselt, nemrég vette el
a feleségit.
– Nohát erre köll szavazni, – mondják az emberek s a dolog úgy is
történik.
A többi pályázó összetekint, mikor az eredményt az udvaron kihirdeti
nekik az öreggazda. A fejek lekonyulnak, mert mindenütt reménységek
semmisültek meg. De hát ez ellen nem lehet tenni semmit, mert csak egy
ember választható meg csősznek, a többinek el kell buknia, amint hogy az
urak is el szoktak bukni a képviselőválasztáson, ha nem kedvez nekik a
szerencse. Már most Tóth András az a szerencsés, aki beköltözik a
csőszházba s onnan uralkodik a birodalmon.
Csak a két, régi világból való ember nem szól semmit. Megindulnak,
húzván maguk után a homokban a botot. Hát hogy ez a fattyú, ez a siheder
költözik a csőszházba? Hát ők senkik és semmik? Akik úgy látnak éjszaka
is, mint nappal? Akik ismerik a furfangoknak valamennyijét, akiknek az
eszén nincsen az a tolvaj, aki túl tudna járni. Hát még ezt is meg
kellett érni?
… Másnap éjjel szép világosság van a szőlőhegyben. Leégett a csőszház.
Abban ugyan többet nem lakik senki.
Irás a jegenyenyáron.
Azt mondja a régi kinvaló mondás, hogy elpusztul az a tanya, amelynek
jegenyenyárfája meg pávája van. Értvén alatta azt, hogy nem a mai
szigorú életben való a fölösleges cifrálkodás s nem olyan a világ, hogy
haszontalanságokat termesszen az ember. A páva szép jószág, ha a
tisztára söpört udvaron csillogó tollaival gangosan szétterpeszkedik, de
semmi haszna nincsen. Ellenben enni igen csak kell neki adni, mert ahhoz
gyámoltalan, hogy miként a tyúkféle, maga keresse meg magának az élelmet
az ugaron. A jegenyenyár is nagyon szép teremtés, messze ellátszik, egy
órajárásnyira is elhirdeti, hogy merre van a tanya. Levelei andalító
módon susognak, ebéd után való félszenderhez altató muzsikául
szolgálnak. De semmiféle hasznos gyümölcsöt nem hoz, ellenben hosszú
árnyékát messze a vetésre beveti, elfogván tőle a napot. Nagyon sok
baráthernyót termel s azokat a szél a magas fákról messze befújja a
gyümölcsösökbe. A fája semmire sem alkalmatos, lefölebb tűzre, de ott
sem sokat ér. Lobban egy-kettőt, azután elhamvad: olyan, mint a magyar
jószándék.
De úgy utak mellett mégis vannak jegenyenyárok, úgy állván ott a maguk
hosszúságában, mintha valamely óriás fiú dugdosta volna őket, mikor a
maga mulatságára kerítéscsinálósdit játszott. Nagyon szépek, mert hiszen
a haszontalanságok leginkább szépek is szoktak lenni. Derekukra úgy
simul a finom héj, mint az ezüstös fehér selyem. Szokás bele bicskával
szíveket vágni s a legény odavési a szerette leány nevének a nagybetűit.
A surbankó fiatalság ugyan, amely még nem érzi a tiszta szerelem tartós
komolyságát, durva dolgokat is karcol, de később megbánja, mivelhogy itt
is csak megvan a juventus ventus: a fiatalság bolondság. Mert már mások
im, egy darab héjat kivágván a nyárfából, szentképet illesztenek oda,
ráhúzván a széleire a fa bőrét. A jegenyenyár azután körülnövi a képet,
magába foglalja, rámát csinál neki s a Mária az eleven fa oldaláról
tekint le a járókelő népekre, az emberek kalapot emelnek, az asszonyok
keresztet vetnek előtte, sóhajtván hozzá: Hétfájdalmú anya, légy velünk.
Ily különféle jelek vannak a nyárfa oldalán, még a kósza sátoros cigány
is odaköt az alsóbb ágára valamely színes rongydarabokat, amik az ő
színnel beszélő nyelvükön jelzik az utána következőknek, hogy ő merre
vette útját s melyik tanyából lehetne legkönnyebben malacot lopni.
Nyergeshátú malacot, amelyik olyan, mintha le volna ütve a dereka, pedig
éppen ez a jó tulajdonsága: az ilyen girhes jószágról még a szolgabíró
sem hiszi el, hogy lopta volna a cigány.
Most két esztendeje nyáron Vizhányó Mihály is mint fiatal kézimunkás
legény is fölvéste Toppantó Juliska nevét az útszéli öreg nyár oldalára,
már hogy csak a tö betűt meg a jö betűt. A tavaly azután a farsang
alkalmával összekelt ez a két szegénység, hogy, mint mondani szokás: ha
eddig csizmában jártak, ezentúl mezitláb járjanak. Ezen alkalommal, hogy
a messzi paphoz mentek volna, Mihály szívet is vágott a fába, a betűk
után, majd meg a szív mögé odavágta a maga nagybetűit, a vö betűt meg a
mö betűt. És még egy nagyobbfajta szívet vágott az egészre, jelezvén
ezáltal, hogy a mindent fentartó örök szerelemben két lélek már megint
egybeforradt. A fa nézte s nevette ezt a dolgot: ventus juventus,
juventus ventus.
Történt azután most a télen, a második hideg embernek, a dec embernek
havában, hogy csillag gyúlt ki a kis kapásház fölött, amelyben Vizhányók
mint célszerű szegény emberek laktak s újszülött gyermek sírása
hallatszott bele a rejtelmes, holdfényes pusztaszéli éjszakába.
Ez a gyermek azonban nem volt élni való. Van ilyen is és nem maradhat
meg mindenki, mert ha mindenki megmaradna, az emberek nem férnének el
egymástól. Bár nagyon szerették volna, ha lett volna egy kicsinyük, de
éppen ebből az egyből nem sok jót néztek ki a szomszédasszonyok sem.
Történt tehát egy napon, hogy dunnába pólyázták s Mihály a karjaiba
vette, hogy elviszi a doktorhoz. Itt kint persze nem úgy van az, mint a
városon, hogy az egyik házban bába, a másikban fiskális, a harmadikban
orvos s azután megint bába, ügyvéd, orvos, hanem itt jó távolosan laknak
a hivatalosak. Haladt a csecsemővel Mihály az úton s a nyárfájuk elé
érve, köszönté Máriát: Mária segíts!