való valaki, akkor nem élni való. Adott ugyan kanalas orvosságot üvegbe,
meg herbateát főzni valót, amikkel Mihály hazament, vivén velük a
gyermek életének a reménységét, de nem vált be az a remény. A gyermek
néhány nap mulva elhalt, ami nagy kietlen szomorúságot okozott a
lelkekben, bár a szomszéd tanyában a nazarénusok dicsőítő éneket
zengtek, az ő nézetük szerint ugyanis az a boldog, aki a siralomnak ezen
völgyéből távozhatik.
Mihály tehát újra elővette a dunnát, beletakarta a kis halottat s vitte
az orvoshoz megmutatni. A nyárfájuk előtt elhaladván, letette az árok
szélére a dunnát s a szív alá egy keresztet vésett a fa héjába.
Az orvostól nagyhamar előjött Mihály, mert ott csak addig kellett
várnia, míg a halállevelet megírták. Sietnie kellett, hogy
összebarkácsolja a koporsót. Ugyan nem sok munka az, egy ilyen kis
halottal: ennyi deszka mindig akad a háznál. A halottat tiszta ruhába
tették, azután Mihály nyújtotta az anyjának: csókolj még rajta egy
utolsót, mivelhogy beteges volt még az asszony s az ágyat lakta. Azután
belehelyezte a koporsóba, a födelet rászögezte s hóna alá fogván
fájdalmas apai terhét, útnak eredt vele. Vitte a temetőbe. Amellett
lakik a pap is, meg a kántor. Az út errefelé is ugyanaz, ami az orvos
felé. Mihály elhaladt a nyárfájuk előtt. A fa meztelenül állt, mert a fa
akkor vetkőződik, amikor hideg van. Meztelen ágait nyújtogatta Mihály
felé s integetett: amit mondtam, megmondtam, ventus juventus, juventus
ventus.
Mihály letette a koporsót az árokszélre. Tél-túl fenyőfakoporsó csak,
mert nem igen volt ideje a gyalulásra. Irás nincsen rajta semmi. Mihály
elővette a bicskát, a fa héjából kivágta az egész nagy szívet a
kereszttel, a vö és mö, tö és jö betűkkel együtt s az egészet írás
gyanánt ráterítette a koporsófödélre. Gyantás volt a fiatal
fenyőfadeszka, odaragadt.
Új talicska irányában.
Ki mivel keresi a kenyerét, azt szereti. Szabó a tűjét, kovács a
kalapácsot, kubikos a talicskáját.
Hűséges kenyérkereső szerszám, erős fából való, miként a gazdája.
Megszerkesztése külön tudomány, ahhoz bognárok, asztalosok,
teknőcsinálók nem értenek, mert az egyedül csak a talicskakészítőnek
tudománya. Ez meg viszont nem ártja bele magát a másféle fafaragásokba,
mert az úgy igaz, hogy maradjon meg mindenki a tulajdon ipara mellett.
Nem kell egymástól elszedni a kenyeret, hanem jusson belőle mindenkinek.
Bolti targoncát ugyan csinálhat más is, a gazdasági udvarba való
szemetes talicskát szintén, de már a kubikostalicska készítését csak
erre kiválóan alkalmas emberek értik és az egész életüket ebben a
foglalkozásban töltik el. Csakis így gyarapodhatván egyre jobban a
mesterség belső ismeretében.
Amiként nyilvánvaló, hogy kubikmunkát sem tud végezni mindenki, éppen
olyan bizonyos, hogy a hozzávaló talicskát sem bírja megcsinálni minden
ember. Nincsenek ugyan mérnöki számítások hozzá, de annak minden
részének eltalálva kell lennie ahhoz, hogy valóban kézhezálló legyen. A
kerék nagysága és vastagsága, az oldalak mélysége és magassága
határoznak. Erős legyen és mégis könnyű. Az oldalak rézsút fekvése
figyelembe veendő, hogy a homok bele tetejesre rakható legyen és tolás
közben mégse peregjen le. A keréknek a teherhez való távolsága is
fontos, de leginkább még a talicskanyeleké, mert a terhet nem lefelé
kell húzni, hanem fölfelé kell tolni. Számításba kell venni azt is, hogy
mikor a kubikos izmainak az ereje fölmondja a szolgálatot, akkor a testi
súlyát is segítségül hozza. Hogy amikor tolás közben csaknem ráfekszik a
talicskára, annak a kereke akkor is csak haladjon fölfelé a járódeszkán:
az erők egymásra való hatásának fölfoghatatlan tudományai ezek az olyan
ember előtt, aki nem ért hozzá. Aminthogy azután az ilyen ember,
lehetséges, hogy egész malmokat is tud fából kifaragni, de
kubikos-talicskát építeni nem tud.
– Nincsen mög hozzá a számítása – vélik az emberek. – Nem olyan könnyű
ahhoz érteni. A jó kubikostalicska ritka madár, mint az arasztos
szalonna. Hű asszonyt, jó asszonyt, dolgos asszonyt könnyebb találni,
mint egy jó kezes talicskát.
Ez így van. S miután pedig a dolgok így állnak, Róvó Ádám sok
szomorúsággal nézegeti a talicskáját, amin bizony már a haldoklás jelei
mutatkoznak. Elnehezedett, mint az öreg ember. Pedig kellő ápolásban
volt mindig, már amilyen ápolás a talicskát illeti. De mégis megrepedt
hol itt, hol ott és vaspántokkal kellett rajta erősíteni az
összetartozandóságot.
– Hát az igaz egyébként, – szól a romlásnak indult szerszámhoz Ádám –
sok munkát végeztél ez világi életben.
Sokat. Van olyan vasúti gőzkocsi, amelyik a hat kerekével nem jár be
annyi földet életében, mint az egy vasráfos fakerekével az ilyen
talicska. Szerteszéjjel téglaépítőknél dolgozik, mert ez kötelessége,
miután a cifra házakhoz honnan vennék az emberek a téglát a
kubikostalicska közreműködése nélkül s egyáltalán mit érnének minden
ilyen építési igyekezetek a jól és hasznosan megszerkesztett talicskák
hiányában? Semmit, mert itt is csak egymás segítségével élhetnek a
népek. De más alkalommal megint a földvárak munkáinál van segítségül
Galiciában, vagy pedig Olaszországban épít töltést a Duna vize ellen.
Van eset rá, hogy Németországba viszik el, míg más alkalommal Boszniában
segít utat csinálni. Okos darab fa egy ilyen kubikos-talicska, mert sok
világot járt, sok országot megtapasztalt, sebeit becsületes munkával
szerzé s élemedett korában hazajön az egy keréken elpusztulni, mint most
íme, Róvó Ádám talicskája is, amely az élet iránt való kötelességeit
megtevén, a tűzre kerül és haló porainál majd szalonnát pirítanak.
Parazsába, a szalonna csepegő zsírja mellé belepördül Róvó Ádám néhány
könnye is, amikkel az elhalt munkatárs emlékének adózik.
Azonban a könnyek nem használnak semmit, az öreg talicska nem támad fel
többé. Újat kell venni. Még most, a télen. Először, hogy mikorra a
tavaszi dologra menni kell, a talicska készenlétben álljon, másodsorban
pedig a vétel nem egészen könnyen megy, mint gondolni lehetne.
Ámde gondolkodva pipázik otthon és az ujjain számlálja elő a
talicskakészítőket. Ehhez a foglalkozáshoz elég a félkeze is, mert nem
valami nagyon sokan vannak e tudós mesterek. Nem lehet mondani, hogy az
egyik különösebb lenne, mint a másik, mert mind a három az apjától
örökölte a tudományát.
Ámde ócska és kopott kártyát vesz elő a tükörfiókból, szép kerekre
vannak kopva a sarkai. Hármat kiválaszt. Nagy Péter lesz a zöld csikó,
Szemerédi Mihály a makk csikó, ellenben a piros csikó Bujdosó Jánost
jelképezi.
A kártyákat összekeveri s lefelé fordított képükkel szétrakja az
asztalon. Azután azt mondja a fiának:
– No Janika, húzzál egyet.
A fiú lassan nyúl a kártyák fölé, hol az egyikre, hol a másikra teszi
kezét. Azután egyet megfog s fölvágja: A piros király: vagyis, hogy
Bujdosó Jánosnál kell megvenni a talicskát.
Ádám megtömi a dohányzacskót, masinát tesz a zsebébe s nagyot húz a
vízeskancsóból annak a jeléül, hogy ezen útjában másféle itallal
találkozni nem kíván.
Így szalad el Bujdosó házáig, ami nincs is messze, mert csak a második
utcában van. Szép kis fordított elejű ház, amit el sem lehetne
téveszteni, mert az ajtó fölé egészen akkurátusan ki van kicsibe faragva
egy talicska. Hát Ádám ide benyit. Kölcsönös üdvözlés s a vélemények
kicserélése az időjárás felől. Azután mondja János:
– Hát talán fiákert?
– Leginkább – mondja vidáman Ádám. – Finomat, de könnyűt. Egy kerékre
járjon, mert én löszök benne a ló.
– Nono – mondja János, – tekintettel a világi állapotokra, amely szerint
egyiknek így, másiknak úgy. Az egyiknek öt kerekes a hintója, aztán csak
ül benne, a másiknak csak egy kerekes, azt is maga húzza.
Rámutat az ereszes alatt a sok talicskára, amik egymás tetejébe rakva
várják a vevőt.
Ádám lefordít egyet a tetejéből. Félkézzel fogja az egyik nyelét s
rátekint. János pedig elmegy a dolga után, hogy a bíráló a tanulmány
tárgyával magára maradjon.
Ádám fordítja ugyancsak félkézzel a talicskát jobbra-balra, figyelemmel
kísérvén, hogy miként lotyog a kerék vastengelye a talicskafej
lyukaiban.
– No – véli helybenhagyólag – egészen rendes lotyogása van neki.
Leteszi most már Ádám a talicskát a földre. Három lépésre távozik s
onnan nézi. Lassan körüljárja megfelelő távolságból s minden oldalról
megtekinti. Hát, ami azt illeti, alkatrészei jól vannak egymásba
eresztve, csak az ékek, a jó reggelét neki – nézzük az ékeket.
Ádám már egészen barátságos viszonyban van a talicskával, amelyet pedig
még az előbb is csak mint idegen jószágot rángatott. Hozzámegy, leguggol
mellé s minden éket külön megvizsgál. Nincsen repedés-e rajtuk? Nincs! A
csapba rendesen vannak-e beleeresztve? Hát az igen.
Most az oldalakat és feneket kell megvizsgálni. A fa ellen nem lehet
kifogás, mert az mind jó fa. Tölgyfa. Jó az. Nem olyan világ van, hogy
talán diófából legyen a talicska. Diófából ma már még koporsóra sem
tellik, pedig a kétkézi munkásnak az az egyetlen valódi parádéja az
életben, mikor temetik.
Miután az oldalak rendesek, ez ellen nem lehet észrevétel. De
átvizsgálandó még, hogy a fenéknek van-e játéka. Mert annak játékának
kell lenni. Száraz időben nagyon szét ne váljon, nedves időben nagyon
össze ne dagadjon, mert szétszorítja egymást. Azonban e tekintetben sem
lehet panasz. A játék egészen rendesen el van találva.
Bujdosó János jön föl az udvar alsó végéből, ahol a fásszínben tartott
szemlét. Ahogy elhalad Ádám mellett, kérdezi:
– Mondja-e?
– Hát hiszen – felelé térdenálltából Ádám – majd kitudódik…
– Azért, – mondja odavetőleg János – mert van miből válogatni. Ha ez nem
alkalmas, ahol a többi.
Ez nem sok gőggel, de mégis bizonyos gőggel van mondva. Mert Bujdosónál
alku nincsen, ellenben korlátlan a személyválogatás. Tehát tudja meg
Ádám, amit különben amúgy is tud, hogy akár holta napjáig is válogathat
a talicskák között, de ha azután kedve szerint valót talált, ne
alkudozzon rá.
– Hiszen nem is – gondolja magában Ádám, ahogy a felülvizsgálatot
folytatja.
A vizsgálat ezúttal a csomókra tér át. Ádám a bicskát veszi elő a
zsebéből. Alkalmas bicska, hosszú, szükség esetén fegyver is néha
odakint az idegenben, ha nincsen kéznél az ásó, amelynek a suhintása
nyomán úgy hasad a koponya, mint az alma – szép bicska szóval, tülök a
nyele, a végei rézzel vasalva.
Csomó van a fában, az bizonyos, mert senki sem lehet teljesen hibátlan.
Az a kérdés, hogy könnyen állnak-e ezek a csomók. Mert ha könnyen áll a
csomó, kiesik a fából s lukas lesz a talicska. Így tehát a csomók
bicskavéggel végigkalapácsolandók, hogy szigorúan állnak-e a helyükön.
– Az ördög bujjon belétök – tanácsolja nekik Ádám – ki ne essetök. Mert
néha még kukoricacsév sincsen, amivel bedugnálak.
A csomók ilyenkor valószínűleg fogadalmat tesznek Ádám előtt, hogy soha
és semmi körülmények között nem hagyják el sem őt, sem a talicskát. Ez
nagyon hihető, mert Ádám azt mondja nekik:
– Úgy is akarom. Rendben van. Ádám föláll. Azután lehajol a talicskához
és két kézzel fogja meg a nyeleket. Fölemeli a levegőbe. Azután leteszi
a kerekével a földre és tolja. Egészen jó menése van neki. Próbál
nekifeszülni. Persze ez csak játékból van, mert üres talicskának
nekifeküdni: bolondság. Azután megfordul a talicska előtt, kezet vált a
fogókon és húzza a talicskát. Elsőrendű követelmény, hogy jó kézváltás
lehessen a talicskán, mert enélkül fordulások alkalmával a talicska nem
ér semmit. Hogy ez így lehessen, ahhoz a nyeleknek nem szabad széjjelebb
állni, mint ahogy az megkívántatódik.
Valóban, e tekintetben sem észlelhető semmi hiba sem. Úgy látszik,
mintha ez a talicska a világ összes talicskáinak a királya volna.
Fölületes bírálat volna azonban az, amely így a dolgok közepén
megállana. Ádám most hirtelen az ereszet falához tolja a talicskát s
odatámasztva, a falhoz állítja. Odaáll mellé és azt nézi, hogy
mellmagasságban meddig ér föl hozzá. Hát egészen fölér.
A faügyek vizsgálata ezzel körülbelül véget is ért. Ádám fölkapja a
talicskát és most már úgy fordítja meg, hogy nyelével áll a földön. Ádám
négy ujját nedvesíti meg a nyelvén s úgy üt a kerékre, hogy pörögjön.
Lássuk azt is, hogy miként pörög. Elég jól forog. Ezen pörgés ellen
senkinek kifogása nem lehet, hacsak nem kötözködő az ember. Tehát a
vastengelyek felülvizsgálata következik. A tengelyek elég jól állanak, a
pántok jól fognak. A kerék ráfján nem sok vizsgálat szükséges, mert első
tekintetre is megállapítható, hogy egy darabból van, meleg korában
húzták a kerékre, minélfogva jól tart.
– Hejnye – mondva Ádám a talicskának – talicskám, talicskám…
Könyérkereső társam…
Ilyen az elfogultság. Ádám az új szerszámmal oly baráti viszonyba
ereszkedett, annyira megtetszett neki a formája, állása, játéka, hogy ím
meggondolatlanul, már csaknem birtokba vette. De az önfeledtség
pillanatait a józan meggondoltság percei követik – ohó, hát a húzó
karika? Lám, mit nem tenne az elhamarkodás.
Ádám szigorú vizsgálat alá veszi a karikát. Ez az, aminél fogva meredek
helyre a talicskát fölhúzni segít a kubikos társa, a csikónak nevezett
gyerek. Ebbe a karikába akasztja a vaskampóját, annak hát egészen
rendesen a fejtől való talicskafal közepén kell lenni.
Ádám a karikába akasztja az ujját és úgy emeli a talicskát a levegőbe.
Ebből megállapítható, hogy csakugyan a középen van-e a karika. Mert ha
nem volna a karika a rendes helyen, félrebillenne az eszköz.
Azonban ott van, egészen ott van. Ez jó. A szege sem kivetni való.
Cigányszeg, kétágú. Helyes, maradjunk csak meg a régi igazságoknál.
Vannak ugyanis újítók, akik csavaros karikaszeget csinálnak és sróffal
erősítik a tölgyfadeszkához.
Ez nem volna hiba, de ha kint, valahol az idegenben a sróf lecsavarodik
a szegről és elvész a homokban, hol veszel mását? Jobb a cigányszeg itt,
bárki bármit is beszéljen, mert annak két ága van és a végét kétfelé
lehet visszaverni a fára.
Bujdosó János a szeg tekintetében nem tartozik az újítók közé. Ezt Ádám
örömmel látja s mikor János újból arra jön azzal a kérdéssel:
– Hát mondja-e?
Azt mondja:
– Ez már az enyém.
Fizet s elkezelnek. Ádám tolja haza az utcán az új talicskát. Derült
kedvvel taszítja be az utcaajtón s a talicska csodálatára a házból az
udvarra mindenek kijönnek; az asszony, a Janika, a kicsi Etel.
Janika fölfogja és tolja.
– Édös apám – kiáltja – édös apám! Milyen könnyű!
Róvó Ádám az asszonyra néz. Azután büszkén mondja:
– Hát hiszen, – akit én kiválogatok…
A nagyvíz.
Hetvenhétben néhány esztendőre elszakadtunk az ősi várostól, mert
édesapámék átmentek Makóra lakni. A nagyvendéglőt bírták bérbe a püspöki
uradalomtól. Ott jártam iskolába s hetvenkilenc tavaszán a harmadik
gimnáziumi osztály küszöbét tapostam. Kis algimnázium volt, a
reformátusok tartották fent, a négy osztálynak igazgatóstól együtt csak
négy tanára volt. De abból is egy egyúttal pap is volt, Szalárdy Antal
tiszteletes úr. Ha a tiszteletesnek délután el kellett menni temetni,
akkor már valamelyik osztály tanár nélkül maradt. Ilyenkor engem küldtek
le az első vagy a második osztályba, hogy tartsam meg az órát, azaz,
hogy húzzam ki valahogyan az időt a négyórai csengetésig. E
megtiszteltetés kedves anyámékat boldoggá tette, én pedig szigorú
igyekezettel tanultam, hogy méltó maradjak a bizalomra. De kellett is
erősen tanulni, mert alig nyolc-tizen járván egy-egy osztályba,
körülbelül minden órán minden gyereket fölhívtak a leckéből felelni. Nem
lehetett úgy spekulálni, mint itthon a népes piarista-gimnáziumban
tettük, hogy ha ma feleltem latinból, bizonyos, hogy két hónapig nem
kerül rám a sor. Szóval, ott nem igen heverhetett a könyv, ha az első
helyet meg akarta tartani „az ember“. De mégis, ezen a hetvenkilencediki
hideg, szeles márciusi estén nem igen ment a tanulás. Cajus Julius
Caesarnak az írásai lettek volna a soron a gall háborúról: Tota Gallia
divisa est in partes tres, quarum unam incolunt Belgae, aliam Aquitani,
meg mi egyéb, de hiába, nem ment, mély aggodalom ülte meg a szíveket
Szeged iránt, amely már napok óta vívta az élet-halál-harcot. Kedves
apám sűrűn bejött a kávéházból a szobába, pipáját a dohányos-szitából
megtöltötte s elfeledett rágyújtani, a lámpába tekintett mereven,
kinézett az ablakon a sötét piacra, nagy, piros, selyemkeszkenőjével
törülgette a homlokát, anya kérdezte tőle: mi lesz, mi lesz? Az öreg
csak legyintett egyet némán a kezével s szótalan kiment, hogy újból
bejöjjön.
Március tizenkettedike volt, Gergely napja jött s régi paraszti
időjövendölés, hogy Gergely meg szokta rázni a szakállát. Vihar volt
ekkor is, rázta az udvaron az akácfák ágait s a nagypiacon süvöltve
ütközött bele a házfedelek sarkaiba. Szegednek vége – sóhajtotta anyám s
az ablakon át behallatszott, hogy emberek mennek el az ablak alatt és
szintén azt mondják: Szögednek vége… Gergő sógor mögrázta a szakállát.
Ilyen körülmények között nem bírtam törődni azzal, hogy Gyula császár
idejében hol laktak a belgák meg az akvitánok. Letettem a könyvet s
kimentem a kávéházba. Az urak az emeleti kaszinóba járván, a város
egyetlen kávéháza a jómódú polgárság gyülekezőhelye volt. A makói
népviselet tisztes fekete ruhájába öltözött gazdák, nagy tajtékpipájú
zsidó gabonakereskedők, néha egy-egy őszszakállú török zarándok, aki Gül
Baba felé való budai útjában pár napra megpihent, ez volt a kávéház
rendes esti képe. A buzakupecek a Lloydot és a Fremdenblattot olvasták,
a török egyfolytában szívta a cigarettáit, a gazdanép a billiárdokon
játszott piramidlit meg russische kéglit, vagy pedig az asztaloknál
gyertyavilág mellett rufmáriást és preferánszot. Ezúttal azonban nem
volt a kezekben sem újság, sem kártya, sem dákó. Valami nagypénteki
szomorúság és csönd lakozott a máskor oly kedélyes, egyszerű nyilvános
helyen. A szomszéd város nehéz sorsa mély kedvetlenséggel töltötte el a
népeket. Valami különös megilletődés volt ez. Szeged még állt, de már
mindenki sejtette, tudta, hogy ezen a viharos süvöltőszeles éjszakán el
fog veszni. Egy tisztes polgár, Görbe Sámuel presbiter mondja egy
asztalnál a nagy csöndben:
– Az volt igaz, amit Madarász mondott az országgyűlésen. Tízezer katonát
kellett volna kirendelni a szegedi töltésekre, hogy fölváltanák az
elfáradt népet. Nem tették. Majd megbánják még. Ugy lehet, a jövő
tavaszon mi is erre a sorsra jutunk. Nem tudják azok az urak odafönt
Budapesten, hogy mi forog itt kockán, ha a Tisza megharagszik.
– Nono – mondta Diós-Szilágyi uram – a rabokat már elvitette. Hogy
valahogy bajuk ne essen. Azok voltak az elsők.
Valami végtelen fájdalom és elszomorodás vett rajtam erőt, ahogy ott az
emberek ezeket a szavakat beszélték. Makón szerettem lenni mint gyerek.
A nagyvendéglő udvarának változatossága az ő különféle népeivel, oláh
medvetáncoltatókkal, torontáli sváb parasztokkal, akik franciául
beszéltek, savoyard majmosokkal, a gülbabás törökökkel, a
megyegyűlésekre érkező vidéki előkelő urakkal, mind-mind lekötötte a
gyereklélek figyelmét. A pajtások között jó cimborák, az iskolában
kedves lelkű tanárok s a kávéházban, ha nem volt lefoglalva az asztal,
szabad volt billiárdozni: mi kell a gyereknek egyéb? Semmi vágyat nem
éreztem haza, a város és a rokonok iránt. E pillanatban azonban, amikor
kimondatott, hogy Szegednek vége, a hirtelen támadt fájdalom erőt vett
rajtam s kimentem a kávéházból az udvarra, hogy ne lássák a könnyeimet.
S az udvaron is, az állás alatt azt beszélték a kocsik mellett a
kocsisok, hogy Szegednek vége, mert Gergő ugyancsak rázza a szakállát.
Nincsen az a töltés, amelyik ezt a szelet kiállja.
A szülővárosnak vége van tehát… Voltaképpen nem is szülőváros. Cegléden
születtem a régi vasúti állomáson. Irtózatos nagy hideg volt hatvanhat
karácsonyán, így nem is vittek be keresztelni a városba, hanem a papot
hívták ki az állomásra. Aminél fogva előállott az a sajátságos helyzet,
hogy sohasem voltam még abban a városban, amelyben a keresztlevél
szerint születtem. Aminél fogva ismét meg csak az a helyzet, hogy csak
az a város a szülőváros, amelynek a földje apáék és nagyapáék csontjait
barátságosan méhébe fogadta.
Ezen éjszaka csakugyan elveszett Szeged. Másnap kora reggel már tudtuk.
Makó ugyan akkor még meglehetősen távol esett a forgalmas világtól.
Vasútja nem volt, a Maroson gőzös nem járt, ma sem jár. Kocsival
közelebb útja lett volna a tápai kompon át Lele felé, de arra a rossz út
miatt nem járt senki. Inkább a másik úton jártak, Torontálmegyén
keresztül. Erre ment az a kétkerekű talyiga is, amely a postát vitte, ha
ki nem rabolták az útonállók, azután aztán szuronyos, fegyveres katona
ült a kocsis mellett a talyiga bakján. A csendőrség nemsokára véget
vetett ezeknek az állapotoknak, de akkor bizony még nem nagyon volt
bátorságos az út. Távíróhivatal azonban volt már akkor is, oda érkezett
az első hír s onnan szétfutott a csendes városba nagy hirtelenséggel.
Arról azonban, hogy mekkora a veszedelem, hogy nagy-e a baj, vagy csak
olyan, ami könnyen kiheverhető, nem tudott senki. Talán a hatóságok
tudtak róla, de még nem publikálták. Volt ugyan egy hirlap, de az csak
egy héten egyszer jelent meg, szombat esténkint. Annak a tudósítására
tehát néhány napig még várni kellett. A talyigás posta sem járt, hogy
legalább a kocsisa valami hírt hozhatott volna.
Délután kezdtek kocsikkal érkezni az első menekültek a nagyvendéglő
udvarára. A két legelsőn festettképű lányok, akik viháncolva ugráltak le
a kocsiderékból. Az emberek bosszankodva mondogatták, ahogy a szegedi
kocsik jöttére a kávéházból kicsődültek: hát előbb a rabok, azután ezek…
Később azután jöttek mindtöbben mások is. Azonnal mindjárt megkezdődött
a menekültek szétszállásolása, ruhaosztás, élelemosztás és a nemes
csizmadia-testület olyan alkalmas patkoltcsizmákat osztogatott, hogy
azokhoz fogható kevés tartózkodik a világűrben.
Estefelé jött egy kocsi rokon is. A tulsóparti szőreghi rác fuvarosok
ugyancsak kihasználták a bajt. Rendes körülmények között „féderes
üléses, kivágott derekú“, szóval az azon idő szerint való fölfogás
szerint „úri“ kocsin négy forint volt a fuvar taksája. Ekkor azonban a
kukoricaszárüléses trágyahordókocsiért is elkívántak harminc forintot.
– Még jó, hogy ennyiért is lehet kapni ilyen nagy forgalomban – mondta
rá a menekültek keserű humora.
Szóval egy kocsi rokon jött. Vége-hossza nem volt a faggatásnak, hogy
hát mi történt és hogy hát a többiekkel mi van? A napok óta tartó
izgalomtól, a földönfutóvá válástól, a hidegtől elcsigázott szegény
hazátlanjaink nem igen tudtak a kérdésekre felelni.
– A töltés átszakadt, a víz bejött, menekültünk. Hogy a többiekkel mi
van, nem tudjuk.
Még csak a borzalmakat sem beszélték. Elfásulva, szótalanul ültek s az
elébük tett melegítő italokra olyformán néztek, mintha azt kérdeznék:
hát ilyen is van még a világon?
Másnap reggel, ahogy a könyveimet szíjaznám össze, apám szólt, hogy ma
ne menjek föl az iskolába, fog a kocsis, menjek át vele Szegedre s ha
van ott még rokon, hozzam el. Mert talán azért nem jönnek, mert nincsen
alkalmatosság, amin jöhetnének.
A megbizatás nagyon megörvendeztetett s vidáman készülődtem az útra. Nem
ritkán jut eszembe ez a kis epizód, de ahányszor csak az eszembe jut,
mindig el tudok gondolkozni az akkori meg a mostani gyermeknevelés
fölött. Ma aligha jutna akár nekem, akár más szülőnek eszébe, hogy egy
tizenharmadféléves gyereket olyan körülmények között, mint akkor voltak,
megbizatással útra bocsásson. Abban az időben ez egészen természetesnek
látszott. Mint már nagyvendéglőnél szokás, volt ugyan elég léhűtő a
háznál, de ezek nem ismerték a szegedi rokonok lakásait s nem jutottak
volna semmire. Azonfelül ott volt a rettentő hosszú és hegyes,
kiviaszkolt bajuszú negyvennyolcas öreg huszár, a Sándor kocsis, annak a
szárnyai alatt elereszthettek, mert az tapasztalt ember. Mint néhány
forradás mutatta a mellén, annak idején a kozákok dárdáit is
megtapasztalta.