dolog. De van folytatása is. Öreg Szőke Hadadi Sándor nevéből a mai
naptól kezdve a Szőke név kimaradt. Mától kezdve a helyét a Kutyavadász
gúnyszó foglalta el. Hatalmas úr az Isten, de ezt a nevet róluk többé
még ő sem veszi le. Idővel, amikor az öreg csősz már nem is él és a
Juliska unoka lesz férjhez menendő, csak úgy fog arról a pusztaszélen a
szó verni:
– A Kutyavadász Hadadiék Julcsájának holnap kötik be a fejét.
Elmúlás előtt.
Ami a vékonyságot illeti, az még nem nagy baj, ha valaki vékony, mert
hiszen nem is mindig vékony az, akit annak mondanak. Némelyik ember csak
azért látszik olyan vékonynak, mert nagyon hosszú.
– Ha egy harmadával rövidebb volna, egészen rendes testállása lenne neki
– mondják.
Mostanában ugyan már nem nagyon sűrűn adódnak elő szálas emberek.
Fogynak, nem tudni, miért? Egyesek arra vetnek, hogy a nép nagyon hamar
munkába fogja a gyermekét s ezért maradna most rövidebbre, mint ezeknek
előtte. De hiszen azelőtt is korán munkába fogta, talán még korábban,
mint most, mikor az iskolai törvény ezt a szokást mégis csak korlátok
közé szorítja. Mások a pálinkát okolják, megint mások a korai
dohányzást, romló lakásviszonyokat, hiányos és egészségtelen
táplálkozást. Azon a tényen azonban nem változtat az egyik elmélet sem,
hogy rövidülnek az emberek. Hivatalos írást erről aligha vezetnek, de
amúgy szemmel látható. Aki szálas ember régebben szolgálta ki a
katonaságot, emlékezhet arra, hogy mikor berukkolt a századhoz, nagyság
szerint valami nyolcadik-kilencedik volt a legények között, ellenben
szolgálatának harmadik esztendejében már ő volt a leghosszabb köztük.
Mert mindig apróbbak jöttek az eltávozott hosszúk után. Vagy hogy talán
ennek is olyan szokása van, mint a kukoricának, hogy az egyik
esztendőben magasabb szárat vet, a másikban alacsonyat?
Ugyan a kukoricánál is az alacsony száron néha több a cső, mint a
magoson. Ha hosszúra nő a buza, megdől s fejét leteríti a földre. Ha
szélvihar van, a bokorfa állja, ellenben a hosszú jegenyeakác eldől,
mert nem bírja a gyökere a homokban tartani.
Az emberekben is van ez így. A kis emberre azt mondják, hogy ki se
látszol a földből, te kis gömböc, te hasban vállas, te kútkolonc, te
lábatlanság! – A hosszúra azt mondják, mit akarsz, te nagy hoppász,
tögyél vasalóvasat a zsebödbe, mert elfúj a szél, te emeletös gólya! – S
hozzáteszik:
– Kend különben már gazdag embör löhet, mert takarékosan él. Kend ha a
szíjgyártónál szíjat vásárol, a fele is elég egyszöri viseletre.
A hosszú azt mondja erre:
– Csak beszéljen kend, kis tökmag. Hiszen amelyik kerítésön én átlépök,
az alatt kend csak úgy tud átbújni, ha négykézláb lukat kapar magának,
mint a kutya.
Ezek azonban csak mind tréfabeszédek, amik semmi vizet sem zavarnak,
csak azért mondatnak, hogy az idő teljen. Ellenben más dolog az, mikor a
hosszú emberre ránéznek a többiek s félig térfásan, félig szánakozva
mondják neki:
– Mivel élsz te hé? Talán tengeri herkentyűvel? Vagy cukros levegővel,
mint az urak?
– Már miért? – kérdezi a hosszú.
– Hát már apránkint a melled egészen odaszárad a hátadhoz.
A hosszú a fejét lehajtja. Hát ez az.
Az emberek is összenéznek. Hát ez az. Elérte a száraz betegség. Ami
ellen nincs orvosság. Isszák ugyan ellene a petroleumos pálinkát, főzik
róla a székifű virágát, a nyakat nagy és hosszú szalagokkal betekerik, a
mellény alá a háton keresztbe asszonykendőt kötnek, mindez azonban nem
sokat szokott érni.
A hosszú a fejét fölemeli. Kiegyenesedik, mint régente, mikor mint
leghosszabb ember, a zászlót hordozta a regimentben. A Fánit. A
regimencfánit… Ej… azonban, nem megy ez már úgy, mint ezeknek előtte. A
mell nem engedelmeskedik, mert szaggatások vannak benne, a nyak pedig
megvékonyodott, szinte idegenül forog rajta a fej. A hosszú
elkeseredetten mondja a bormérőnek, mert az ilyen esetek ott szoktak
történni:
– Hozzék kend egy liter bort.
Azt mondja a kocsmáros:
– Miért?
Feleli a hosszú:
– Miért? Hát pénzért!
– Nono – feleli amaz, miután ez a beszéd csak azért történt, hogy
nevessenek is valami keveset.
Azt mondja egy kövéres, mosolygó képű alacsony, abban a biztató
tudatban, hogy vele ez világi életben soha olyan nem történhet, mint a
hosszúval történt:
– Jobb volna, ha tejet inna kend.
A hosszú megüti a kezével a levegőt.
– Ittam én már azt is.
– De sokat igyon kend. De ne úgy mint az urak, hogy incum-fáncum, meg mi
fene. Hanem úgy igya kend, ahogy a tehénbül kigyün.
Egy ember két ujjával ráüt az asztalra:
– Ez úgy van.
Ez az ember ugyanis korán özvegységre jutott s nem feledhetvén sehogy
sem az elhalt hitvest, nincsen lelke ahhoz, hogy az asszonynak mását
vigye a házhoz mostoha gyanánt. Ily módon náluk a tűzhelyen nem
túlságosan füstösödnek be a bögrék, hanem van egy tehene, ád nyolc
litert – már nem hogy egyszerre, hanem reggel négyet, meg este négyet. A
tehénnek a mezőre való reggeli szolgálatba menetel előtt alatta
reggelizik ez az ember a két kis családdal, meleg ilyenkor a tej tűz
nélkül, úgy ahogy előadódik. Estére kelve hazajön a mezők illatos füvei
közül a jó tehén s a szarvaival valahogy beférvén a kiskapun és szép két
szolíd szemével a két kis családra nézvén, azt mondja:
– Hozott már megint négy lityi élelmet a búböce.
Akkor megint csak aláállnak az apjukkal egyetemben bögrézni és ebben
nincsen semmi sem, mert nyolc liter tej egy embernek és két kis
családnak kenyérrel egy napra elég, legföljebb a tehén, fejetvén, olykor
félszemmel hátratekint, hogy a testéből adott meleg ételnek a fölosztása
a két kis család között a szociális szempontok megtartása mellett
történik-e.
Ez az ember tehát, aki így él, ismételten most már három ujjal üt az
asztalra, mondván:
– Sokat. Azután a tehénbül, ne a boltbul.
A hosszú nyújtja az üres üveget a bormérőnek, hogy még hozzon bele:
– Beszélhetnek kendék, amit akarnak. Nem segít én rajtam már más, csak a
bor. Mindig bennem van az álom hidege, mintha csak mindig akkor keltem
volna föl az ágyból. Hanem a bor melegít. Az jó. Azzal bírom én ki.
… Kintvaló emberek nem tudnak érvelni. Nincsen rá szavuk elegendő. A
gondolatok oly változatosak, hogy sűrűek, de a fej nem tud a
kifejezésükre a nyelvnek munkát adni. Mérhetlen szókincsük másfelé való
irányban fejlődött, a lélekhez való szóláshoz azonban kevés a szavuk. A
gondolatok járnak-kelnek az agyakban, de senki sem mondja ki, mert nem
is tudná, hogy miként. Csak a gondolatokból leszűrődött igazság jut
kifejezésre ilyképpen, mint a mosolygósképű alacsony szólja is:
– Hát tíz liter borba fogadok, hogy nem élsz egy esztendeig.
A hosszú, a pohárral a kezében, rábámul. Csillog a szeme, sovány arcára
kiülnek a bortűz bazsarózsái és azt kiáltja:
– Hát nem tíz literbe, hanem fél akóba fogadok, hogy elélök még nem is
egy, hanem két esztendeig.
Hát ez bizony nem egészen a vigalmi helyre való beszéd s úgy tetszik,
mintha a nyitott ablak között a keresztszélben lassan lovagolna hol
erre, hol arra a Csonthalál, vigyorogván rozoga fogaival szokása szerint
s a kaszájának éle oly kivert, hogy rendes ember ezt valóban még
szénához sem használhatná.
Hideg fuvalmakat visz átal a keresztszél a szobán.
De a hosszú azt mondja mérgesen:
– Hát én állom! Hát én mondom! Hát én fél akót töszök arra, hogy én élök
még két esztendeig.
Egy csendes hallgató beleszól részvétteljes hangon:
– Ugy engedje az Isten…
Szomorúság van itt; hiába, szomorúság van. Mily jobb volna másról
beszélni, mikor pedig látszik, hogy a hangjából is ugat a halál kutyája.
Az emberek mennének, – de nem mennek. Gondolkodásba esnek. Mitől vannak
az ilyen betegségek? Mondják, hogy ez nem mástól van, hanem hogy hűtés.
Ősszel éri az ilyen az embert, a kora harmaton, amidőn majdnem téli
hideg van már, de még nincsen a télnek nekiöltözködve az ember. Mások
azt mondják, hogy a szárazbetegség úgy öröklődik, mint az anyajegy.
Ugyan most már azt is beszélik, hogy az volna a legnagyobb baj, hogy a
tanyákon a pincét külön szokás építeni. Jóformán sehol sincsen pince a
házak alatt s így az alulról való földi hidegségek minden mérgükkel a
szobába nyomulnak. A gyenge gyereknek már kicsi korában kitekerik a
nyakát, ezért van annyi szomorú kis sír a tanyai temetőkben, – aki
gyerek pedig megbirkózik velük, azért azon is csak otthagyják a kezük
nyomát az egész életére. Bár azonban ki tudhatna ezek felől valami
bizonyosat? A hosszú nyújtja a kezét a mosolygós alacsony felé:
– Hát gyáva legény kend, ha möghátrál. Kend ajánlotta a fogadást, hát én
állom. Csapjon kend föl!
Amaz kényszeredetten nyújtja a tenyerét s megfogják egymás kezét.
– Hát jól van, – szól a mosolygós alacsony. Nem azért mondtam én azt,
János, hogy mondjam, hanem csak úgy mondtam. Hogy ne bort igyál te a
hordóbul, hanem tejet a tehénbül.
– Vagy pedig még jobb volna, ha szamártejet, – véli egy ember, de
azonnal észreveszi, hogy hiábavaló tanáccsal szolgál mondván: – azonban
hiszen nincs is már szamár.
Aminthogy igaz is. Idővel ez is kipusztul, mint a réti csikasz meg a
túzok.
A hosszú megint csak legyint a kezével. Hol kiegyenesedik, hol
meggörbül, már a szerint, ahogy a köhögés fojtogatja.
– Ne féljenek kendtök, amíg engöm látnak. Élök én még három esztendeig
is.
A résztvevő hang ismét mondja csendesen:
– Úgy engedje az isten… Mert az ő keziben van mindnyájunk sorsa.
* * *
Ez csakugyan így is van és nincs máskülönben. Ő szent felsége azonban
már mit sem hallgathatott e fohászkodásra, mert nincsen hatalom, amely
meg ne hajoljon a halál előtt. Négy hét mulva a hosszú ember tanyájából
a gyászoknak ruhájába öltözött asszony haladt ki, tolta talicskán a fél
akó bort a mosolygós alacsony tanyája felé. A halott becsülete így
kívánta ezt, mert az életben tett fogadást nem váltja meg a halál, annak
eleget kell tenni az elmulás után is.
Fél akó bor fél mázsa teher s a homok nehéz még a gyalogösvényen is. Az
asszony sűrűn letette a talicskát s megállt mellette pihenni. Törölte
kendőjével verejtékes homlokát s törölte a minduntalan sírásra álló
szemeit. Szomorú sóhajtása sziklát repeszthetett volna, errefelé azonban
nincsenek sziklák, csak a gyenge szellő jár a mezőn, amely alatt az
elődök csontjai szerteszét nyugosznak. Fölfogta tehát újra az asszony a
talicska szarvát: ő, mint becsületes élő, a halott becsületét tolta maga
előtt.
… boldog Isten birja.
Nyáron át, ha több napig esik az eső s utána hirtelen igen meleg napos
időjárás köszönt be, sajátságos látvány a hullámzó homok. Ahogy a nap
sütése nyomán adja ki magából az elnyelt sok nedvességet, a homok felső
része mozgásba kezd s olyképpen hullámzik, mint mikor gyönge szellő
fodrozza a tó vizét.
A tanyai apró gyerek, mikor látja ezt a dolgot, nagyot kiált:
– Édös apám! Nézze kend már! Nyől a főd!
– Az ám, fiam, – hagyja rá az apja – nyől. Csak az a baj, hogy csak
fölfelé nyől.
Csakugyan fölfelé nő, duzzadozik, emelkedik, de azt is csak addig, amíg
a nap vissza nem szívja tőle irígyen azt a vizet, amit kapott. Azután
még fölfelé sem nő. Oldalt pedig sehogysem nő és sohasem nő. Mindenütt
szomszédok állják a határát, azok is nőnének, ha lehetne, de nem lehet:
a földecskék egyformák maradnak s a tanyai kutya ha húsz évig él is, a
birtokhatár tekintetében nem kell új tanulmányokat csinálnia.
A „kiscsalád“ azonban nem olyan mint a föld, mert az nő, azaz hogy
szaporodik. A tanyai nyelvben a gyermek külön-külön véve: cseléd, a
familia összes tagjai együttvéve: család, külön együttvéve a gyerekek:
kis családok. S a kis családok bizony szaporodnak. Van belőlük sok, bár
hullik is lehetősen. A külső temetőket az jellemzi, hogy sűrűen
domborodnak benne az apró sírhalmok, de azért csak marad gyerek. E
tekintetben az a nézet az irányadó, hogy a gyerek olyan, mint az
üvegpohár. Törékeny. De éppen ezért kell belőle sok. Hogyha egy-kettő
eltörik is, azt észre se lehessen venni.
Miután azonban a föld csak fölfelé nő s azt sem teszi mindig, hát itt
baj van. A gyerek sokasodik, a föld nem. A föld minden öröklés után
apróbbra tagozódik, már hírül sem akkora, mint nagyapó idején volt.
Utoljára egynek-egynek csak oly kicsike marad, hogy alig lehet belőle
megélni. Ugy a hat hold körülbelül az a haza, amin egy család a kintvaló
életben el lehet valahogy. Olyképpen, hogyha otthon nincsen dolog,
másfelé elmegy napszámba, aki csak bir. Azon alul már csak tengődés az
élet.
Igy állván a dolgok, amikor Márki Sándor a maga kilenc hold földjéről
elhalt s utána maradt az özvegy, egy eladóleány s két legényfiú, az
Andris fiú a temetés után, ahogy ülnének otthon a szívek szakgatásaiban,
azt mondta, hogy valamit segítségül mondjon:
– Én mög majd bemék a városba cselédnek. Egy szájjal kevesebb lössz, aki
a kenyeres polcra tekint.
Cselédnek. Nehéz szó, irgalmatlanul nehéz szó olyan helyen, ahol eddig a
kis haza szabad függetlenséget adott. Más keze-lábának lenni szomorú
sors e helyeken nagyon és ez a szó olyan, mintha két élesre fent páros
kés volna, amely két oldalon is hasogatja a lelkeket.
Az özvegy sírva fakadt megint, csak hogy most már ezt meg kellett érni.
– Élet, élet, – sóhajtotta – mikor éröm végedet? Én jó uram, ugyan hogy
volt lelköd elhagyni engöm.
A Mihály legény azt mondja:
– Ne Andris mönjön. Majd én mögyök.
Andris beleszól!
– Nem. Te vagy az öregebb, testvér. Az öregebb maradjon a gazdaságban.
Én majd csak jobban ellígek-lógok odabent valahogy.
Nézi őket az özvegy a könnyes szeme szivárványán keresztül: melyik
karját vágják le? Mert ez két olyan kar, hogy akár a bal, akár a jobb:
egyformán a szíve felé esik mind a kettő.
A leány, az eladóleány, a padkán ülve nézi a szoba földjét s azt mondja:
– Ti maradjatok itthon. Majd én keresek odabent szolgálatot.
Most mind a három másik egyszerre mondja:
– Hát!
Hát. Hát persze, hogy hát. Hát még mit nem? Éppen te mennél. Nem mégy.
Nini. Hogy híred keljen? Hogy azt mondják rólad, hogy urak rongya
lettél?
Van benne valami. Híre megy az ilyesminek. S gyanút fognak a kintvaló
emberek. A jó hír könnyen elvész, annál veszendőbb portéka nincsen. Nem
mégy, hát nem mégy no, maradj anyádnál. Majd így akad becsületes ember,
aki elvesz, a család híriben eddig nincsen hiba: mért rongálnánk a
becsületünket?
Mihály azt mondja:
– Én mék!
Andris kéri a bátyját:
– Testvér, én mék.
Ugat odakint a kutya. Jön a sógor. Benyitja a pitvarajtót s a konyhában
köhécsel. Tisztesség hozza magával, hogy előtte a szobaajtót kinyissák s
megkérjék, hogy kerüljön belül.
– Nono, hát hiszen nem azér… – mondja a sógor, mert ez hozzá tartozik az
udvariassághoz.
A sógor bejön s leül a székre, amelyet az özvegy a kötényével előbb
letörült, jelezvén ez által a szíves fogadtatást.
– No, – kérdi a sógor.
– Hát csak ehun-e. Találgatjuk sorsunkat, – mondja az özvegy.
A legények beszélnek a sógornak. Hogy menni akarnak szolgálatba. Hogy az
itthonvalókon segítsenek.
A sógor bólogat, hogy valóban, valóban, valóban. Ennek úgy kell lenni.
Szép dolog a gyermekek részirül. Szülőszeretés az ilyen. A sógorasszony
ne vegye a lelkére olyan nagyon. A lány nem mehet. A lány itthon eladó,
becsületes legénynek, aki hites ura lesz, míg bent Szodomák és Gomorhák
vannak, az ördög cilinderbe meg cifra katonaruhába van fölöltözködve és
az utcasarkokon leselkedik. A lány ne menjen, az egy világért se menjen.
Az özvegy most mondja is, amit az előbb csak gondolt:
– Melyik karomat vágassam?
A sógor a pipáját tömködi, mert nagyon alkalmas dohánya van most neki.
Szűzdohány. Ez kiszokott dudorodni a pipából és úgy lesi a fináncot.
– Már hogy melyik fiú menjen? Az attól függ, hogy melyik mihez ért? Mit
tud olyasmit, aminek a városban hasznát lehetne venni. Mert ott is van
ugyan aratás, de ott nem kaszával aratnak, hanem ésszel mög furfanggal.
Hát mit tudnak a legényfiak ahhoz? Tudnak írni, olvasni, számolni, amit
a tanyai iskolában megtanultak, az Andris tud pikulázni is, de ezenfölül
csak az a tudományuk van meg, ami a kintvaló élethez szükségeltetik.
Andris szól:
– A lóhoz értök én. Elmék kocsisnak. Mert én úgyis fiakeros akarok
lönni. Én úgyis mindig mondtam már kicsi koromban is, hogy én az
szeretnék lönni. Hát hagy menjek én, Mihály.
Mihály úgy érzi, hogy az öccsének igaza van, mert csakugyan szereti a
kocsisságot, hisz itthon is jóformán mindig az istállóban lakik és
danolós kedve van, ha a lovat csutakolja.
Ennélfogva hát hadd menjen Andris. Elvégre az a város sincsen az
óperenciás tenger határán. Majd fölkeresik néha. Ugyan ha más
foglalkozást vállalna, olykor ő is hazajöhetne, a homoki ember mind jó
gyalogos, mert a homokon való járás-kelésben igen megedződnek az inak,
de hát a kocsisembernek ritkán jár ki a szabadság, rabja lévén a lónak,
itatásnak, etetésnek, szerszámtisztításnak, kocsikenésnek.
Mindegy ez azonban most már. Andris utána jár a dolognak, kiváltja a
cselédkönyvet s útra készül. Mihállyal ládát faragnak, kis kéziládát,
abba rakják a fehérneműt, batyuba az ünneplő ruhát, az öreg
bőrtarisznyába szalonnát tesznek, meg akkora félkenyeret, amekkora a
száján belefér. S egy kora hajnalon, még sötétesen, elköszön hazulról,
az ajtófélfát is megfogja búcsúzásul a kezével s Mihállyal együtt
behajtanak a városba. Mihály a kocsival hazatér, Andris meg ottmarad,
helyet keresvén, ahol szolgálhatna.
Kap hamarosan, mert kevés manapság az ember. A városi legény nem igen
megy kocsisnak, az inkább a gyárba megy, vagy parti munkásnak, vagy
boltiszolga szeret lenni, avagy följut a villamosra. De olyan is akad,
hogy már serked a bajusza, amikor valamely iparba eláll inasnak.
Persze az nem megy úgy egyszerre: mindjárt fölülni a bérkocsi bakjára s
ottan uraskodni, urakat és finom nagyságákat szállítani ide-oda, már
ahova parancsolják. Meg kell tanulni az utcákat, hogy melyik merre
fekszik. Melyik oldalon vannak a páros számok, melyiken a páratlanok.
Azt is, hogy a számozás az utca melyik feléről kezdődik, hogy éjszaka is
odatalálhasson, ahova kell. Ezt mind jól kell tudni, mert olykor a
megzavarodott vidéki utas olyan utcanevet említ, amilyen nincs is. Tudni
kell a rendőri szabályokat, azután a vasutak, gőzhajók járás-kelésének a
rendjét, tudni kell, hogy milyen utak vezetnek a közeli községekbe, mert
a jó út olcsóbb, a rossz út drágább, de rajta olykor a nehéz
vastengelyes hintóval nem is lehet vállalni a fuvart. Éjszakai korhelyek
kedvéért tudni kell a mulatóhelyeket, nappali komoly utasok kedvéért a
különböző hivatalok, kórházak helyét, orvosok lakását, mi egyéb, –
Andris szédülve érezte, hogy ennyi tudományt egymagába egyesíteni soha
nem lesz képes.
Nem is megy könnyen az ilyesmi. Bizony egyelőre még messze van a fiáker
bakja: Andrist egy szénkereskedő avatja föl egy girhes félló
kormányosává. Azzal hordja szét zsákokban a városba a szeneket,
szegényes helyre félmázsát, máshova két mázsát, bár vannak tehetősebbek,
akik egyszerre öt mázsát vásárolnak. Az ilyenek borravalót is szoktak
adni, kisvekerlét vagy nagyvekerlét.
Mily nehéz volt eleinte elfogadni. Mint szökött a vér az arcába, amikor
először nyújtottak neki egy kisvekerlét, hogy: no, ehol ez meg a magáé s
mint utasította vissza ügyetlen röstelkedéssel:
– Nem vagyok én ehöz szokva… kilenc hold örök földünk van nekünk odaki
Átokházán…
Mint bántotta, mikor az úr kinevette s azt mondta neki: hiszen maga
akkor nagyságos úr énhozzám képest, mert nekem csak hat láb földem van a
temetőben, de az sincs még kiváltva.
Azután belefásult. Sokkal több nyomorúságot látott a fertálymázsa szenek
hurcolása közben, semhogy bele nem fásult volna, már várta is a
borravalót. Kellett. Robot hajnaltól estig, akármilyen volt is az idő,
estére kelve, kifogás után kivánta a meleg ételt. Vannak igen alkalmas
kis helyek, bár furcsák: az egyik szobában gázon sütik a kolbászt és
átjáró ajtó van a másik szobába, ahol bort mérnek. A tanyán csak
vasárnap vagy más jeles ünnepen isznak, inkább csak mulatság okából, itt
rászokott a naponkint való borra, mert ha összeázott: fázott s az
istállóban nem fűtenek. A lovak szoktak ugyan magukból meleget
árasztani, de mennyi meleget adhasson egy öreg félló? Ami kevés melege
van, az magának is kell.
Ej, otthon Átokházán, kint a homokon ilyenkor más világ van.
Bedurrantanak a boglyasba szalmával vagy kukoricaszárral és úgy
melegszenek a padkán. Jobb volna kint, jobb bizony. De hát ha nem lehet,
akkor nem lehet. Nagy úr a muszáj. Kínlódni kell tovább, mert ilyen a
szegénység meg a nincsetlenség sorsa. Valahogy majd csak lesz. Ez jó
vigasztaló sóhajtás, ez a valahogy majd csak lesz, különösen ha
hozzáteszik: mert még sohasem volt úgy, hogy sehogyse lett volna.
Valahogy azután csakugyan úgy lett, hogy Andris bejutott vágyai
birodalmába. Fölfogadták fiákeros kocsisnak, mert már kiismerte magát a
világi forgalomban. Hajtóengedélyével a zsebében, büszkén ült a bakon és
hajtotta a lovakat, amerre kellett. Még otthon is járt velük vagy
kétszer, mikor a végrehajtót kellett kivinni arrafelé.
Nem mindenkinek való azonban ez a mesterség. A kocsislegény a bakon
könnyen elkorhelyeskedik. Mulatós úrfélék egész éjszaka hurcoltatják
vele magukat egyik dáridós helyről a másikra, bort küldözgetnek ki neki,
meg reggel pálinkát. Azután maga is megtanulja, hogy merre van a jó bor.
Olykor titoktartásért, miegyébért jó borravalót kap, az égeti a zsebjét,
nem bir benne maradni. Kártyázni is megtanul, hideg téli éjszakákon,
mikor már úgy érzi, hogy majd elfagy a lába, besurran valamely füstös
kávéházba a kocsi melől. Azután történik, hogy az ilyen ember valahogy
összeakad valami csinos menyecskefélével, összeszűrik a levet,
megesküdnek egymásnak balkézről, bagolyhitre – mint Andrissal is
történt.
No azután az ilyesmiből sohasem lesz valami jó dolog. Az asszony aféle
menyecske, aki az urakra jár takarítani, délelőtt nincsen otthon, a
bérkocsis meg éjszaka nincsen otthon, reggel, ha hazatér, üres a szoba,
délben ha fölébred, nincs, aki egy tányér meleg levest adna neki, azután
ha összetalálkoznak, egymást gyanúsítják, hogy hol jártál ennyi ideig.
Az asszony az emberen keresi, hogy hova tette a pénzét, az ember az
asszonyt szidja: kinek cifrálkodsz annyira, ki vette ezt a sárga
selyempapucsot, mi? Igy azután nem sokat ér az egykonyháramenés, gyakran
összevesztek, olykor egymás haján búcsúztak, – egy reggel, mikor Andris
a szolgálatból hazatért: hát üres a lakás, az asszony megszökött s
elvitte minden holmiját.
– Gombház, – gondolta Andris – ha leszakad, lesz más. – Azonban nem úgy
van ez egészen. Andris mégis csak húzott ehhez az asszonyhoz, csak most
látta ezt, mikor a menyecske kámforrá vált. Bánkódott s még jobban az
italnak adta magát. Kereste és tudakolta, hogy merre van az asszony, de
eleinte hírt sem hallott felőle. De azután megtudta egy pincértől. A
pincér meg a fiákeres ismerni szokták egymást, mert leginkább éjjeli
életet él mind a kettő. Ez a pincér a Tátrából jött haza s újságolta,
hogy látta a menyecskét. Nagyon jól megy sora, szobaasszony egy
szállodában, ahova gazdag vendégek járnak, németek meg angolok.
– Úgy hát? – gondolta Andris – ángojok? Hát ángojok köllenek, én mög nem
köllöttem – s két napig haza sem ment, mindig a kocsmák ajtaját
nyitogatta!
Kopott a gyerek, egyre kopott. Soványodott is, rongyosodott is, ha
valamely józan percében végignézett magamagán, még rá sem mert az
átokházi tanyára gondolni.
Egy éjjel soros volt a kisebb állomáson, várta a vonatot. Bóbiskolt a
bakon, mert bor volt benne most is, észre sem vette, hogy megjött a
vasút, mikor rászól valaki a sötétben:
– Mennyiért visz be?…
Hisz ez az asszony hangja! A kocsilámpa fényénél ráismer. Bársonyfelöltő
rajta, cifra kalap a fején, gyöngyös metál a nyakán – Andrisnak hirtelen
eszébe jut minden nyomorúsága, a vér elönti a fejét, leugrik a bakról és
torkon kapja az asszonyt.
– Én? Én vigyelek?
Üti. Az asszony sikolt:
– Jajj Andris, ne bánts! Teutánad jöttem, teérted jöttem!
De ennek már elöntötte a vér a szemét is. Talán meg is fojtja az
asszonyt, ha a rendőrök ki nem veszik a kezéből.
Mi lesz az ilyesmiből? Hát mi lenne, pör lesz belőle. Pör, visum
repertummal, majd megmutatom én-nel, meg miegyébbel, mint ez már szokás.
Állnak hát a bíró előtt. Ott van az asszony, szépen föltisztálkodva,
igen szemrevalóképpen s ott van Andris is kopottan, züllötten,
borostásan. Azt kérdik tőle:
– Miért bántotta maga ezt az asszonyt?
– Mert itthagyott, elhagyott, – mondja rekedten Andris. – Mert belémunt,
azután hűtelenné vált.
– Nem azért – sírja az asszony. – Hanem mert elitta a keresményit, az
enyémen élt, azután ha nem adtam neki, ütött.