AZ „ÉLET“ KÖNYVEI
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN
EGYSZERŰ EMBEREK
BIBLIOTHECA VITAE
AZ ÉLET KÖNYVEI
SZERKESZTETTE AZ „ÉLET“ ÍRÓIBÓL ALAKULT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN
EGYSZERŰ EMBEREK
KIADTA
AZ „ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZV. TÁRS.
BUDAPEST 1914
– MINDEN JOG FENTARTVA –
A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁT ZÁDOR ISTVÁN KÉSZÍTETTE
„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
Budapest, I., Fehérvári-út 15/c.
Novibazári emlék.
Abban az időben nem igen lehetett mást csinálni a szép Novibazárban,
mint hogy fogadásokat kötött az ember. Egy kis darab helyőrség volt az
egész, lenyomva Törökországba, a senki és a semmi közé, a hatalmas Isten
háta mögé: valami négyszáz gyalogos, valami tizenöt tüzér, tíz
szekerész, két dragonyos mint tábori zsandár, két pék-katona, két
dögész-katona; valóban jó, hogy még néhány haditengerészt nem rendeltek
közénk oda fel a kietlen hegyekbe. Amúgy szépen eléltünk, télen jó hűvös
volt a barakk, nyáron jó meleg a sátor, e tekintetben semmi panasz nem
volt tehető. A legények járták a határt, állták a posztokat s a régi,
hosszú bajonétok élén fönt az ormokon a balkáni hold hideg fénye
csillogott. Hogy mit őriztünk, azt nem igen tudom, azt csak a berlini
szerződés tudná megmondani, mert nem volt ott a mienk semmi más, csak az
életünk. No dehát ott voltunk, mert elvégre valahol csak kell lenni és
jó is volt, hogy valamit dolgozni is kellett, mert másként tökéletesen
és végképpen halálra unta volna magát az ember. Még így is sok volt az
unalomból. Mert ha a tisztelt albán hazafiak nem nagyon jártak idáig föl
rabolgatni, naponta csak hatvanegy ember ment szolgálatba, a többi egy
kis gyakorlattal ölte délelőtt-délután az időt, de mikor nagy hó esett,
azt sem igen lehetett csinálni. A katonák némely része ilyenkor elbujt a
hegyi barlangokba, hogy ott keverhesse titokban az ördög bibliáját, más
része ivott, mint a gödény. A tornaszerek a tábor udvarán jobban koptak,
mint valamely iskolában, mindig rajtuk lógtak az emberek, a tüzérek
unalmukban úgy pucolták az ágyúkat, hogy annál jobban pucolni már
tisztára teljes lehetetlenség, két dögészkatonánk, ha nem volt beteg az
ispotályban, igen szigorúan harmonikázott és okarinázott, mert borbélyok
voltak az istenadták, a train-katonák pedig felültek volna a lóra
lovagolni, de nem volt lovuk, mert ide nem való a ló, hanem szépen
kihizlalt öszvéreik voltak, de ezekre nem szokás ráülni, az öszvér nem
bőrnyerget, hanem vasnyerget visel s ki az ördögnek volna kedve
vasnyeregbe ülni, a szegény polyák szekerészek így más mulatságtól
elesvén, szép lengyel hangon fujdogálták, hogy esztye Polszka
nyezginyala, poki mizsijeme. Szép ez nagyon, különösen mikor a dögészek
is harmonikáztak és okarináztak s a tömérdek török kutya vonyított
hozzá. A káplár Szeles ugyan lőtte őket, már hogy a kutyákat, de sohasem
tudott annyi töltényt lopni, mint amennyi kutya jött, minélfogva bele is
bukott a vállalatba, pedig a kutyák tökéletes kiirtására nézve egy
csillogó halbe napszba fogadott, ami ázsió nélkül négy forint öt
krajcárt jelentett, ázsióval pedig öt forint tíz vasat: ez felelt meg
ugyanis a fél Napoleon d’or fogalmának.
A tisztek is csak úgy ölték időt, ahogy lehetett. A legtöbbje nőtlen, a
nősek közül csak egynek volt bátorsága ahhoz, hogy lehozza e
kietlenségbe a feleségét. Hosszú levelek jöttek-mentek haza, meg
hazulról, a postaőrmesternek volt elég dolga velük, különösen mikor a
hóban elakadt a postapatrull. Szerteszéjjel laktak a tisztek a szomszéd
török városkában, csak a hadnagyunk, meg az őrnagy tartott a táborban
lakást. Egyedüli összejöveteli hely a tiszti menázs, ahol ebédnél,
vacsoránál találkozni lehetett. Az asztalfőn az őrnagy prezideált, egy
hihetetlenül nyugodt észjárású ember. Ha angol katonai expedícióról való
könyvben olvasom, hogy egy kurta és rekedt vezényszóra hat percig
tüzelnek a gépfegyverek és hat perc mulva az expedíció nyugodtan halad
tovább arrafelé, ahova elérni akar, mindig Kónya Sándor jut eszembe.
Copfokon és elavult szabályokon keresztül lépett s nem vette észre, hogy
olyanok is léteznek. Megmondta, hogy mi szabad és mi nem szabad. Ha egy
benszülött szándékosan meglök és nem vágod bele rögtön a bajonétot, az
gyávaság és két évi börtön; ha egy török nő elől teljes tisztességgel ki
nem térsz, az hitványság és tíz évi börtön. Mikor egyszer éjjel a
részeges puskaművesünkre rálőttek, röviden izent a kajmakámhoz, hogy:
még egy lövés s mind a négy oldalán fölgyújtatja a várost. Volt eset rá,
hogy átjött vizitálni a generális Boszniából. Nagyon sokáig vizitálta a
csapatokat, Kónya elunta a dolgot ahogy kísérte, ennélfogva a hóna alá
csapta a kivont kardot, mint a diák a könyvet, előhúzta a zsebéből a
dohánytartót, cigarettát csinált és rágyujtott. Hogy azután ezen a
generális mekkorát nézett, azzal egy árva garas árát sem törődött.
Mikor hazafelé jöttünk, Sarajevóhoz közeledvén, a csapatok elébe
kilovagolt a határba Appel, a félszemű táborszernagy, az okkupált
tartományok kormányzója. Tíz napi mars után persze nem egészen olyanok
az emberek, mintha két napig készülődtek volna az úrnapi parádéra, de
azért tetszett Appelnek a társaság. És azután mégis azt mondja Kónyának:
– S a kocsik, a kocsik?
– Málhás kocsik vannak a szabály szerint való számban.
– Igen, igen. De a betegek kocsijai. Hány kocsi kellett a maródiaknak?
– Kegyelmes úr, nincsenek maródiak.
– Nincsenek maródiak? Tíz napi mars után? Hisz az lehetetlenség!
Azt mondja Kónya:
– Kegyelmes úr, ha a jelentésem igazságában kételkedik, méltóztassék
végigtekinteni a marsoszlopot.
Appel végigment a marskolonnán s kereste a végén a maródiakat. A
kocsikat, amik az elgyötört és kidőlt katonákat hozzák. Azonban seholsem
talált ilyesmit, mivelhogy nem is voltak. Mikor visszatér a haladó
csapat élére, melegen gratulál Kónyának az embereihez.
– Kegyelmes úr, – jelenti Kónya – úgy tessék nézni a dolgot, hogy
nincsen ebben semmi különös sem. Ezek is csak olyan emberek, mint a
többi emberek. Ilyen úton, ilyen időben, tíz napi mars után bizonyosan
megvan köztük is a szokásos százaléknyi beteg. De nem jelentkeznek.
– De hát miért? Hol a magyarázat?
– A magyarázat ott van, kegyelmes úr, – mondja a lóról Kónya – hogy
_hazafelé_ megyünk és az emberek nem akarnak elmaradni egymástól.
Hogy mint volt ezzel a fölvilágosítással megelégedve az öreg generális,
akit hosszú életében különféle országokba vetett a sorsa s aki a haza
szent szerelmének tüzeit talán sohasem érezte a lelkében, az valóban nem
tudható.
* * *
Ide s tova negyedszázada lesz már e dolgoknak és már nem jut eszembe
annak a hegynek a neve, amelyen a hadnagyunk esete történt. Alighanem
Csadinye-bodó. De az nem bizonyos. Annyi bodó van ott, hogy valóban csak
a jó ördög tud ráemlékezni valamennyire. Csunya nagy veres sziklák, még
az emberlakta hely közelében is fölhaladnak ezer méternyire.
Mikor mászta őket az alföldi puszták síkjához szokott fiatal katona, nem
állhatta meg, hogy ne szóljon az elüljáró káplárnak:
– Ezök már igazán csunya nagy kövek, apám.
– Pedig ez csak még a fele, fiam, ami kiáll belőlük a földből –
vigasztalta a káplár – mert a nagyobbik felük benne van a földben. Hátha
még az is kibujna?
Voltaképpen azonban e magasságok csak látszólagosak voltak, egy
ezerméteres hegyet egy óra alatt meg lehetett járni, mert maga a völgy
is hétszáz méter magasban feküdt. A tábor mellett állott ez a
Csadinye-bodó, alighanem most is ott áll, de azóta ebből az országból a
mi katonaságunk már kihurcolkodott s azóta most már éppenséggel nem
tudjuk, hogy mi annak idején miért töltöttük ott az időt s miért
hagytunk lent tizenhét olyan embert, akik egész bátran itthon is
meghalhattak volna?
Szóval a Csadinye-bodó. Annak a legtetején állott egy megkopasztott
fenyő, rá volt kötözve egy nagy csomó gyanta, meg puskapor s az őrnagy
lakásából, a táborból villamos gyújtózsinór vezetett föl hozzá. Katonai
műnyelven úgy hívják az ilyesmit, hogy _fanále_. Arra való, hogyha
valamely túlnyomó számú ellenség támadná meg a tábort, lángra lobbanjon
és tüzével a legközelebbi helyőrséget értesítse, hogy baj van, gyertek
segíteni. A legközelebbi helyőrség Európához hat óra járásnyival idébb
feküdt Taslidzában, ott a törökök részéről Szulejman Akkib volt a pasa,
a mi részünkről meg a vörösorrú Fuchs a generális. Ott sokkal nagyobb
volt a fegyveres erő, mint nálunk s egy őrségnek csak az volt a
foglalkozása, hogy állandóan a mi fanálénkat figyelje: mikor gyullad ki.
Nem bántott ott bennünket senki sem. Táborunkat nem mi építettük, hanem
az előzőleg ott járt szebeni vadászok. Azok még veszekedtek. Az egyik
vadász rakta a barakk favázai közé a téglát, a másik meg puskázott
mellette. Azokból még haltak el fegyver által, de már a mi időnkben
csend és béke volt, amit csak az albán hazafiak rablásai zavartak meg
olykor. A tizenhét halottunk, akit ott hagytunk, nagyrészt betegség
nyomán távozott közanyánk ölébe: talán a világ legtisztább levegője van
ott, mégis a halál kasza gyanánt a tüdővészt használta, mert hegymászás
közben a nehéz fölszerelés alatt kiizzadt a legény, a hegytetőkön meg
úgy vágott a szél, mint a borotva: e két körülmény összejátszásánál
fogva kellett síroknak való üregeket vájni a sziklákba. Vajjon halottak
napján ki tesz most azokra koszorút? Senki. Engedd meg, tisztelt
olvasóm, hogy én most rájuk tegyem s az emlékezés sóhajtását küldjem el
ama csontok felé, amelyeknek egykori viselői az ország szolgálatában
álltak s idegen földbe kerültek. Ma úgy sincsen már ott senki, aki
tiszteletet adjon nekik.
Ami pedig a hadnagyunk esetét illeti, nagyon kevés híja volt, hogy
szintén közébük nem került. Egy bolond fogadás nyomán.
Albán barátaink ebben az időben ismét erősebb működést fejtettek ki s
rabolták a ruhát, a pénzt, a kecskét és a birkát. A szolgálat hirtelen
nagyot ugrott. A szabad közlekedés biztosítására szolgáló úti
őrjáratokat az őrnagy megnégyszerezte. Ahol eddig négy ember is elég
volt, oda tizenkettőt rendelt, míg a tizenkettősek számát huszonnégyre
emelte. A kajmakámhoz is átizent, (az olyan
polgármester-főszolgabíró-féle állás a török közigazgatásban) hogy
járassa jobban a török csendőröket is.
De azért a helyzet mégsem javult. Nagyon kellemetlen helyzetben voltunk.
A szerbség a szabadítóját látta bennünk, ellenben a törökség gyűlölt
bennünket. De amennyire gyűlölt, annyira félt is bennünket és a
hatalmunkat önkénytelenül is megcsodálta. A tulajdon szemeivel láthatta
a különbséget a mi katonaságunk s a maga katonasága között. Annak a
legénysége talán különb anyag, de másként anyagi eszközöknek híjával,
mert a Stambulból küldött pénz elolvadt a pasák kezében: rongyos
egyenruha, rossz fegyver; ha egy török katonának a
Henry-Martini-fegyvere elromlott, meg sem tudták csinálni: a mi
puskaművesünk javította ki szívességből. Szóval igen különös ellenségek
voltunk mink ott akkor. Itt rend és összetartás, amott példátlan
szigorúság, de örökös pénzhiány: a védelmet váró nép felénk tekintett.
És nem lehetett a védelmére semmit sem tenni. Nem volt hozzá juss. Amíg
bennünket nem bántottak, nem volt szabad még az ujjunkat sem mozdítani.
Hiszen még azon helyért is, ahol a sátraink álltak, csengő aranyokban a
török államnak bért fizettünk. Ha a legénységet ásógyakorlatra kellett
vinni, hogy a fiatalabb katonák is tanulják meg, hogy puskázás esetén
miként áshatnak maguknak fedezéket: a kajmakámtól erre külön engedélyt
volt szükséges kérni s a kajmakám az engedélyt csak a megásott gödrök
földjének visszatakarása kötelezettsége mellett adta meg. Ezt mind tűrni
kellett és ide valóban olyan flegmatikus ember kellett, mint Kónya
Sándor. Sajátos helyzet volt az: négyszáz fiatal, jóizmú fegyveres
állott a nép védelmére, de teljes és tökéletes mozdulatlanságra
kárhoztatta őket a berlini szerződés. Gondolom, a tizedik pontja.
* * *
Azt mondja vacsora alkalmával a tüzérhadnagy:
– A helyzet kezd ugyanis komolyra válni. Nem kellene ezt már tűrni
tovább.
– No, – mondják a többiek – tudjuk, hogy baj van, de a baj nem lett
nagyobb, mint tegnap volt.
– Hát – mondja a tüzér – Bogulovics már nagyon közel jár.
Ennek a Bogulovicsnak a neve ott olyan hírt viselt, mint nálunk annak
idején Rózsa Sándoré. Albán volt, a török seregben szolgált egy
ezredorvosnál mint szolga, megölte a gazdáját, kirabolta s fölcsapott
rablóvezérnek.
– Hát majd elintézik a captiék – felelnek neki.
Ez meg a török csendőrök neve. Derék, jól lövő emberek, akik azonban
szintén az örökös pénzhiányban sinylődtek. A pénzt lehet, hogy kiadták
Carigrádban nekik, de a pasáknak sok felesége van és sok selyemruha kell
a hárembe.
Azt mondja a tüzér:
– Az éjjel egy ember bemászott a sáncomba. Kétszer rálőttek az őrök,
mégis bemászott. Úgy mászott a bozótban, mint a vadmacska. Mikor elébem
hozták, azt mondta: inkább lőjjetek agyon, minthogy éhen haljak.
– Miféle ember?
– Innen lent valami faluból. Bogulovics kirabolta, az egész családját
megölte, ő maga öt nap óta nem evett. Kérlek – fordult a számvivő
tiszthez – én most etetem ezt az embert, mert nem birom a sáncból
kidobni: az étap-relutot fölszámíthatom?
A számvevő nem szólt semmit, a számvevők ilyenkor nem szoktak szólni
semmit, de egy ember azt mondja:
– Hátha így áll a dolog, a helyzet csakugyan kezd komollyá válni. A
táborig hosszú az út, az őrnagy úr jól tenné, ha gondoskodna arról, hogy
éjszaka fegyveres őrség kísérje haza a lakásáig.
– Ugyan, – mondja az őrnagy – ne lássatok mindenütt rémképet. Mi az
ördögnek az őrség?
A hadnagyunk beleszól:
– Minek az? Nem kell az ide. Rend van itt. És ha nincsen, majd írunk a
kajmakámnak.
A hadnagy ugyanis íródeákja volt az őrnagynak. Nem zászlóalj-segédtiszt,
hanem konzuli titkár, mivelhogy az őrnagy ott egyúttal konzuli
minőségben is képviselte az országot. A konzuli titkárnak tehát ezen
minőségében kötelességében állt, hogy a közigazgatás ellen intézett
militáris támadásokat kellőleg kivédje. Ez is furcsa foglalkozás –
egyenruhában. De történnek ilyesmik is.
Azt mondja gúnyosan a tüzér:
– Teszerinted minden rendben van itt, pajtás?
– Hát persze, hogy rendben van – mondja a hadnagyom.
– Hát – kötekedik a tüzér – ha olyan rendes itten a közbiztonság, légy
szíves és csinálj egy sétát föl a fanáléhoz.
– Miért ne? – mondja a hadnagyom. – De ingyen nem csinálom meg.
– Tíz üveg ménesi cabinet, – mondja a tüzér. – Áll-e a fogadás?
Bár a pénz odalent elég dúsan állt a házhoz, mert a nehezebb szolgálatot
jobban díjazta az állam s mindent aranyban fizetett, ami abban az időben
még húsz százalék különbséget is jelentett, de azért tíz üveg ménesi bor
nem volt megvetendő nyereség. Igen megdrágult, mire leért, mert ha
Amerikába küldik, kevesebb viszontagság éri. Általán ott nagy fényűzés
volt magyarországi bort inni, de az ottvalót meg nem hívták semminek
sem, savanyú volt és fekete és sűrű, hogy szinte megállott volna benne a
kanál.
– Áll a fogadás – mondta a hadnagyunk.
– De én sétáról beszélek és nem őrjáratról – mondja a tüzér. – Abban
nincsen semmi virtus, ha fölriasztod a készenlétet s tíz emberrel
fölmászol a hegyre. Sétát mondok én, teljesen egyedül. Fegyver nélkül,
kard nélkül. Teljesen egyedül.
– Jó, – mondta a hadnagyunk. – Egyedül, fegyver nélkül, csak a
kutyámmal. Csak a kézi lámpát viszem magammal. Most tizenegy óra, a
fanáléhoz nappal háromnegyed órányi az út, éjjel egy negyed órával több.
Éjfélkor fönt leszek. A jelzés az lesz, hogy a fanálé előtt a lámpát
háromszor körben megforgatom.
– Áll, – mondta a tüzér s a hadnagy a kutyával meg a lámpával megindult.
A menázsiház erkélyéről föl lehetett látni a Csadinye-bodóra s a
fanáléra. Onnan lesték. Néha látszott a sötétben a sziklák között egy
kis fénypont, mint a szentjánosbogár, ahogy halad fölfelé.
Pontban éjfélkor a lámpa a hegy tetején három fényes körvonalat rajzolt
a levegőbe.
– Megnyerte a magyar, – mondta a tüzér s intézkedett, hogy hozzák elő a
vesztett borokat.
A hegyről lefelé csak félóra az út, fél egy órára várták vissza a
nyertest. De még egy órakor sem jött s két órakor sem jött.
– Bizonyosan elfáradt a mászásban s nem akar idáig jönni, hanem lefeküdt
a táborban a lakásán.
– Az nem egészen bizonyos, – mondta az őrnagy, aki eddig egy szót sem
szólt. – Lehet, hogy lefelé jövet érte valami baj. Meg kell nézetni a
lakásán.
Megnézették. De ott sem találták.
Nyilvánvaló, hogy baj érte valahol.
Le nem lőtték, mert fegyverdörrenés nem hallatszott, de lehet, hogy
leszúrták.
– Szép kis mulatság, – mondta az őrnagy. – Ezek az ostoba fogadások!
Most már tessék az egész társaságnak fölmászni a fanáléhoz: gyerünk
elébe.
Megindultak, de nem kellett egészen fölmászniok, mert fél három óra
táján a bodó lábjában találkoztak a hadnaggyal.
Akkor beszélte el, hogy csakugyan, lefelé jövet kalandja történt.
A fanáléhoz vezető úton van egy őrház, meg egy _kúcsa_. A gunyhót
nevezik ott kúcsának, egy vén mogorva kecskepásztor lakott benne. Az
őrház erődített hely volt, az őr a falakon belül állott. A kúcsában
fölfelé menet látott világosságot, de nem törődött vele.
De mikor lefelé jött s a kúcsa előtt elhaladt volna, a sötétben elébe
állott a kecskepásztor.
– Dobar vecser, – mondta.
– Dobar vecser, – felelte a hadnagy.
Novibazár Törökországban van ugyan, de ott jóformán csak az Isztambulból
kirendelt hivatalos személyek, a közigazgatási emberek és a
katonatisztek tudnak törökül, járóbeszédül egy szerbo-bosnyák-turkó
nyelvzagyvalék szolgál, aki azonban a szerb vagy a horvát népies nyelvet
ismeri, kevés fáradsággal könnyen eligazodhat benne.
A pásztor a jóestét kívánás után ezt mondja a hadnagynak:
– Gyere be a házamba.
A házba való meghívás el nem fogadása a Balkánon olyan sértés, aminek
ott lent, ahol olcsó az emberélet, egyetlen megtorlása van. A halál. Ha
éjszaka van.
A hadnagy szó nélkül követte a pásztort. Csak mikor belépett a kúcsába,
akkor gondolta magában: No, szép Szeged városa, téged se látlak többé.
Öt fegyveres ember ült a tűz körül a földön, a hatodik volt a pásztor.
Itták a kávét.
– Dobar vecser, – köszönt be a hadnagy.
– Dobar vecser, – fogadják mogorván. – Ülj le.
Leült a többi közé a földre. Azaz, hogy nem is ülnek, hanem csak
guggolnak ott az emberek.
Egy öreg rabló, aki egész fegyvertárt viselt az övében, azt mondja neki:
– Mit kerestél itt a bodón?
– Semmit. Csak sétálni jártam, – felelte a hadnagy.
– Éjszaka? Fegyver nélkül?
Ott teljesen szokatlan a fegyver nélkül való járás. A hadnagy mondja:
– Igen, fegyver nélkül. Mi, ha sétálunk, nem szoktunk fegyvert viselni.
Csend. Az emberek a fejüket csóválják és hallgatnak.
A pásztor megfőzte az ital kávét és sorba adja az apró findzsákat. A
hadnagyot is kinálja. El kell fogadni. Cserében kihúzza a zsebéből az
ezüst dohányszelencéjét és kinálja a cigarettát. A szelence körbe jár,
elfogadtatik, de köszönés nélkül.
A pásztor azt mondja a hadnagynak:
– Te asszony után jártál a bodón.
A hadnagy azt feleli:
– Jokk!
Sértő szó. Voltaképpen itt azt jelenti, hogy „nem“, de valami rendkívül
gúnyos, sértő és lenéző értelemben. Ezúttal azonban helyesen volt
alkalmazva, mint visszautasítása még csak a föltevésnek is, mintha a
hadnagy asszony után járt volna. Különben kellettek is az ördögnek.
Nincsen az a juhász, aki olyan áporodott juhtúrószagú volna, mint az ott
való pásztorasszonyok s azonfelül mód nélkül piszkosak.
– Hát azért, – mondta az öreg rabló, – mert ha asszony után jártál
volna, most meghaltál volna.
Megint hallgattak. Újabb kávét főztek, a dohányos szelence megint körben
járt s a hadnagy azt gondolta magában: próba-szerencse. Fölállt, kezet
fogott a rablókkal s elköszönt:
– Laku noty.
* * *
– Ez megint nagyon csinos történet, – szólt az őrnagy, mikor a hadnagy
elmondta az esetet. – Most jut eszembe, hogy az élelmezésünk már
csakugyan botrányos a menázsban. Örökké ez a sovány, rostos marhahus…
Tehát holnapután vaddisznóvadászat a Csadinye-bodón.
Nagy, szinte őserdőnek nevezhető rengetegek vannak ott a hegyeken.
Leginkább a Vakufé, az meg valami szent alapítvány: voltaképpen a senkié
a rengeteg, az hordott belőle fát, aki akart és sok őz meg vadsertés
lakott benne. De jól utánuk kellett menni a sűrűbe. Afféle
hajtóvadászatok voltak azok, amiket műnyelven Streifungnak neveznek.
Nehéz sport, az egy-két vaddisznó elejtése nem érte meg azt a
fáradságot, amivel a dolog járt, de másként ez volt az egyetlen módja,
hogy megtisztítsák a tábor körül való erdőségeket a rablóktól. Ilyenkor
még sem érezték magukat egészen szabadjára s odább vonultak.
A hajtás harmadnap kora reggel megkezdődött. Mászott felfelé a társaság:
tisztek s a tábor európai kantinosa, aki jól értette a nép nyelvét. Még
az első okkupáció idején került le mint katona a Balkánba s azután
ottragadt. Amíg a terméketlen, sivár sziklákon kellett kapaszkodni, még
ment valahogy a haladás, de az erdő régióiba érve, következett az
ősrengeteg, amelyet alig jár valaki más, csak a rabló. A favágó csak a
széléig megy, hogy onnan téli időben levigyen a lova hátán egy teher
fát: a völgyben két hatos volt az ára annyi fának, amennyit egy ló a
hátán levinni bírt.
A hajtók a legénységből teltek ki, azok elől jártak, a vállukon fegyver,
a kezükben a kurtanyelű katonaásó, amelynek egyik oldala kardélű, a
másik oldala fűrész, azzal alkalmasan lehetett a rengeteg iszalagjai,
gyökerei, bozótjai között utat vágni. Néha el-eltünt egy közülök valami
gödörbe, hogy azután újból előmásszon. Ebből sok nevetség támad, mert a
katona hajlandó az ilyen apró baleseteket az ügyetlenség rovására írni.
Miért nem ügyel jobban? Különben hozzászoktak már ahhoz, hogy egy-egy
ember elessen, fölbukjon, lecsússzon: annyi fegyveragy-törést aligha
produkált még más társaság, mint a novibazáriak.
Egy helyen oldalt tisztás látszik a rengetegben és füst szaga érzik. Hat
ember ül a földön tűz körül, főznek valamit, alighanem kávét. Mind
fegyveres, körülöttük némely holmi, batyuba kötve. Hallják a csörtetők
zaját, lármáját az erdő fái alól, de oda sem néznek.
Azt mondja a kantinos:
– Ezek rablók. Sőt úgy lehet, csak előörsei egy nagyobb csapatnak.
Ez azonban nagyon tág fogalom. Elvégre ott mindenki fegyverrel jár, sőt
egyenesen bolond az, aki a rengetegben sem visel puskát.
– Meggondolandó a dolog, – mondja a kantinos, – hogy menjünk-e beljebb?
– Hát persze, hogy menjünk – szólt az őrnagy s logikai alapon azonnal
leszűrte az elfoglalandó álláspontot. – Elsősorban nem is bizonyos, hogy
rablók. Másodsorban ha azok is, amíg belénk nem kötnek, beavatkozásnak
helye nincsen. Csak gyerünk tovább.
Mennek is. Hol őz, hol vadmalac kerül puskacső elé. Ez mind jól van. De
még egy kicsit beljebb kellene menni, hogy több legyen a zsákmány, mert
nagyon unalmas már a marhahús odalent.
Ahogy újból egy sziklacsoporton tisztásra ér a vadászó társaság,
pásztorgunyhókra találnak. A világ legelhagyatottabb népe lakik itten,
birkáival, kecskéivel.
Keresztény jobbágyok. A gunyhókból asszonyok, lányok, gyermekek s öregek
tolakszanak elő, lármázva és sírva, a kétségbeesés elszomorodásával az
arcukon és térdre vetvén magukat, így csúsznak az őrnagy elé.
– Segíts, gospodár, segíts! A rablók mindenünket elvitték! Élelmünket,
kevés pénzünket, birkánkat, még ünneplő ruhánkat is! Segíts, gospodár,
segíts! Éhen halunk a gyermekeinkkel, egy fejet tejet nem birunk adni az
öregeinknek!
Az őrnagy a sapkájába vetett egy aranyat, a többiek is adták bele a
pénzt, rövidesen valami harminc-negyven forint egybegyűlt: igen nagy
summa azon a helyen, ahol tizenhat forint volt ára egy tehénnek s
tizenhat krajcár egy tyúknak és húsz krajcár egy liter pálinkának.
Különben olyanok is voltak tehén, tyúk és pálinka egyaránt.
A pénz szétosztódott s a társaság most már csakugyan visszafordult a
rablók felé, de már nem volt semmi nyomuk a ritkáson, csak a tűz hamuja
mutatta, hogy ott is jártak. Ugyan ha ráakad is a vadásznép a rablókra,
akkor sem sokat tehetett volna velük. A szabályok a kereskedelmi utak
biztosítását és a postaszolgálat fentartását rendelték el s fenn a vad
rengetegben nincsen sem kereskedelmi út, sem postaszolgálat.
Itt a beavatkozás a török csendőrök dolga. Amint hogy a völgybe érve, az
őrnagy tudatta az esetet a kajmakámmal, ez pedig útnak indította a
captiéket. Megindultak és dalolva haladtak el a tábor előtt a
Csadinye-bodó felé. Bús dalokat énekelve mentek: némelyik részük úgyis
most énekel utoljára. Mert fönt a szirteken már a halk cserkészés, hason
csúszás, bujkálás következik – s nem mind jön haza elevenen, aki elment.
Már az elindulásuk után másnap délfelé ágakból font hordágyakon paraszt
emberek két csendőr holttestét hozták le a hegyek közül.
Csendes, szótalan, szomorú halottas menet, ahogy a folyó hídján áthalad,
a túlsó oldalról a fájdalmas sikoltások éneke hallatszik s felülmúlja a
sziklás hegyi víz hullámainak zúgását.
A többi captié fönmaradt. Ez egészen egyszerű balkáni észjárás. A
halottakat hazaküldték, ők megállták a helyet tovább, hogy vagy ölnek
vagy megöletnek. La illa il Allá.
Harmadnap délután vidám nóták hangjait hozta le a hegyi ösvényről a
szellő. Jöttek lefelé a diadalmas csendőrök és zengett a bosszúálló
Istenhez az ének.
Nem maguk jöttek. Hozták a rablókat is. Hozták, de a rabszállításnak a
lehetőleg egyszerűsített különvonatán. Csak a fejek jöttek le a hegyi
bozótból, a testek ott maradtak, ahol lelövettek. A fejeket ismét
paraszt emberek hozták a csendőrök között: hosszú karókra voltak tűzve a
lenyiszált koponyák. Hat fej. Több lehunyt szemmel, sápadtan viselte
magát, egy pedig rémületesen vigyorgott a karón, mert éppen a képe
húsába kapta a golyót s ezt még a halála után is nevetnivalónak találta.
A hadnagyunk, ahogy a menet a tábor előtt elhaladt, a faház irodájából
láthatta a menetet. A mély útból a fejek a karókon fölemelkedtek a
kancellária ablakáig s ott sorjában elsasiroztak, mint illik.
– Ez azután defilée – vélte a hadnagy, amikor a fejekben fölismerte a
pár nap előtti éjjelen szerzett ismerőseit. Elől rang szerint vonult a
_kúcsa_ öreg pásztora, utána a többi rabló s a handzsárral lenyiszált
nyakakról lógtak a húscafatok.
A diadalmas dal erősbült, amint a hazatérő csapat a hídra tért s azután
a túlsó parton kanyarodott a város felé. Mint másszor is, most is a
különben igen nyugodt és csendes viselkedésű lakosság örömlármába tört
ki, ha a bosszúvételnek és az igazságszolgáltatásnak ezt az előtte
egészen természetes és megszokott formáját látta. A gyermekek
szaladgáltak és kiabáltak az utcákon, mint a hetvenes években nálunk, ha
kengyelfutó komédiás érkezett a városba. Az emberek dala belevegyült a
győzelmi énekbe: így mentek a captiék lábon s a hat koponyák rúdon a
kajmakám háza elé, ahol elevenek és holtak megálltak.
A karókat ott a köves földbe leszúrták, a fejek rajtuk maradtak. Ott
álltak azután napokig, mint ingyen mutatvány az istenadta nép
szórakozására. Ezt ott szükségesnek tartják. Mert miként a csáti botnak,
ennek a dolognak is két vége van. Igazságszolgáltatási, de másfelől
közigazgatási és rendőri ügy is ez egyszersmind. A török
igazságszolgáltatás e tekintetben még valahol Hamurábi törvényeinél tart
s elrettentő példákkal dolgozik. Másfelől így látványosan bizonyítandó
be, hogy a közbiztonság közegei képesek halált halni a népért, de tudnak
halált osztani is a népért. Mint a példa mutatja.
Az ügy közigazgatási része pedig abban van, amit a kerek világon
mindenütt pénznek neveznek. Az élve visszatért captiéknek joguk van
ahhoz, hogy azért, mert a halállal szembehelyezkedtek, jutalomban
részesüljenek. Ez körülményes állapot.
Hogy kik laknak a hegyek között s hányan laknak a hegyek között: ki
tudná számon tartani? Allá ugyan mindent tud, de Allá ugyanolyan isten,
mint a pogány magyar „öreg úristene“, aki számon tart ugyan mindent, de
senkinek sem tartozik felelettel.
Megtörténhetik tehát, miután az ujjunk sem egyforma, hogy a captié
kimegy a hegyek közé, a _bodókba_ meg a _válékba_ a rabló után s valahol
a rengetegben találván egy félvadembert, szó nélkül lelövi. A nyakát
elválasztja a törzsétől, a fáról karót vág, a karót beledugja a nyakba s
hazahozza a fejet diadalmasan a rúdon, mondván győzedelmi ének éneklése
mellett: Im, elvégeztem, a bosszú megtétetett, kérem a jutalmamat,
kajmakám.
Az ilyen eljárás mindenesetre csalás volna a captié részéről.
Mert nem mindig érkeznek be hatosával a fejek. Néha kevesebb. Volt rá
eset, hogy csak szóló-fej érkezett.
A fejnek tehát kint kell állani a fórumon a kajmakám, mint a legfőbb
közigazgatási hatóság lakása előtt. Tisztán csak csalások és
félreértések elkerülése végett. Mert csak ez az egyetlen módja annak,
hogy a megraboltak, vagy a meggyilkolt hozzátartozói, ha a városba
hetipiac alkalmával lekerülnek, igazolják, hogy a csendőr a bosszút
csakugyan illetékes személyen gyakorolta.
Ez, ha a dolgokat ebből a szempontból nézzük s a helyi viszonyokat kellő
figyelemmel mértékeljük, elfogadható fölfogás, amely gyakorlati érzékre
vall.
Nem másért, hanem tisztán csak ezért állanak őrséget a fejek a kajmakám
portája előtt.
Az emberek nézik a fejeket.
A kutyák is nézik, de nem juthatnak hozzájuk.
A legyeknek azonban e tekintetben szabadság van engedve. Allá szárnyakat
adott nekik s így minden korlátozás nélkül röpködhettek a fejeken és a
birkahúson, amelyet szintén rúdon sütöttek és azon hordozták. Nem lehet
mondani, hogy drága lett volna akkor a hús-étel odalent, mert egy darab
bordát a rájatartozó hússal egy krajcárért adtak.
Ezt nem lehet drágaságnak nevezni s miután a hegyekből lejött emberek
eladták a piacon azt, amit magukkal hoztak: a bocskornak való szőrös
állati bőröket és a világítógyertyául szolgáló gyantás
fenyőfa-szilánkokat, húst vettek és ettek és pitét vásároltak hozzá,
amely fehér és meleg és szintén hordják az utcán a készítéséhez értő
pékek s egyéb simindzsiások, kiabálván, hogy _biali vrúcsi_ és amely oly
jó volt, hogy a batalion orvosfőnöke büntetés terhe alatt tiltotta el,
hogy valaki belőle, bárcsak egy harapást is egyen, mert mint mondta a
tiszteletreméltó doktor: ő és az ő két dögésze nincsenek Karlsbadra s
egyéb gyomorfürdőhelyekre berendezve.
Különbözők azonban az egészségi fokozatok. Az emberek minden
halálveszedelem nélkül ették a _mészát_ és a _biali vrúcsit_ s vidám
szavakat intéztek a fejekhez:
– Haj, kutya, úgye nem rabolsz már?
– Haj, hajduk, úgye nem ölsz már?
A hadnagy is nézte.
Arra megy az őrnagy s a vállára üt:
– No, mit néz rajtuk annyi ideig, Dominig?
– Őrnagy úr, – mondja a hadnagy, – már sok társaságban megfordultam. De
ilyen úri társaságot, mint ezek, akik a viszontlátogatáshoz névjegy
helyett a fejüket küldik be: ilyent még nem láttam.
– Fiam, – fordult az őrnagy egy arra csatangoló közkatonához, aki
vászonnadrágot viselt, – nem fázol meg ebben a ruhában?
A katona elértette a kérdést (mivelhogy nem volt szabad a városba a
gyakorló ruhákban kimenni):
– Őrnagy úrnak jelentem alássan, rajtam van a másik is, de húst kell
hazavinnem, azt sajnálnám összezsírozni, mert vadonatúj. Tegnap kaptam.
– Igen, igen, – mondta az őrnagy. – Látja, hadnagy úr, ez szabálytalan
dolog és mégis helyes dolog. A kincstár érdekei mindig szem előtt
tartandók… Miért csináltunk volna mi Streifungot, meg esetleges
nemzetközi bonyodalmat ezek ellen? Mikor így is el van intézve a dolog?
Kutyavér a havon.
Tél van, jól meglepte a határt a hó, minden aludni látszik, csend és
némaság van a tájon. Ilyenkor nem igen járnak-kelnek az emberek a
hidegben, amit nyilvánvalóan mutat az is, hogy az úton csak egy ökrös
szekér mozog. Halad kifelé, a pusztának. Ritkaság az ilyesmit látni,
mert errefelé nem szokás az ökrön való járás. Leginkább lóval haladnak.
Nem is igen van itt szekér, hanem csak kocsi.
Most azonban úgy áll a dolog, hogy ez a szekér fáért megy ki az erdőbe.
Barátságból, szívességből, meg egy kis részért, amit a fából kap. Mert a
szekér Savanya Jánosé, ami fa pedig kint van az erdőn hazahozni való, az
a komáé, bizonyos nevezetű Franczia Péteré. Péter ugyanis, mikor
árverezték a rőzsét az erdőben, rálicitált egy kisebb rakásra, ki is
fizette és most azt mennek hazahozni. Mindketten ott ülnek a szekéren,
beszélgetvén. Van rá módjuk, mert az ökör nem szokott valami nagyon
sietni. Azért mondják a lusta emberre, hogy lassan jár mint az uraság
ökre.
Ezek ugyan nem urasági ökrök, hanem csak célszerű szögény embör
jószágjai, bár úgy lehet, hogy ennélfogva még lassabban mennek. Alig
hallatszik, hogy haladnak, pedig így a havas világban a csendek csendje
ül a tájon. Nem mozog senki és semmi, még a varjak is eltávoztak jobb
helyre, mert mit keressenek a havon? De éppen ezért, mikor némi zajt
hall a hátuk mögött Péter, visszatekint.
– No – mondja – gyün a kend kutyája a kuvasz.
– A Talpas?
– Az.
Hát csakugyan. Jön a kutya s ahogy a szekérhez ér, ugyancsak ugrál és
mint mondani szokás: nagyon hányja-veti a fülét. Ez kutyanyelven örömet
jelent s ha még trüszög is hozzá, ez a legnagyobb fokú örvendezés. Azt
mondja ilyenkor a kutya:
– Hiába akartok elszökni előlem, csak utánatok jöttem a tanyábul.
A gondolatban való beszédre azonban azt mondja Savanya János:
– Az ördög bujjon beléd, miért nem maradtál otthon?
De a kuvasz csak ugrál előre-hátra a szekér körül, valamit kiabál az
ökröknek, mond is valamit, amit Franczia Péter alighanem megért,
szólván:
– Hiszen otthon hagyta a pulit házőrzőnek.
Ez némi megnyugtatás volna, mert így a baj csak kisebb. De alig telik
bele néhány minutum, már hallatszik hátulról a beszéd, hogy bek-mek
belemek, mire feleli a kuvasz, hogy buff-buff balabuj. Mert jön ám a
pulikutya is ész nélkül a szekér után s a kis fekete gombóc állat szinte
nem is szalad, hanem gurul a havon sebesen, mint a ballangógyökér, mikor
az őszi szélvihar a pusztán kergeti. S közelbe érve, mondja a puli is
ugyancsak:
– Engem sem lehet ám becsapni! Engem sem lehet ám becsapni!
A két állat bolondos táncot jár afölött való örömében, hogy megtalálták
a szekeret. Savanya János ugyan jókedvvel legelteti a szemét a kutyákon,
másként azonban ez baj, hogy eljöttek a tanyából. Mert ha a kutya így
elszökik hazulról a gazda után és az orra után menve megtalálja, azt
visszakergetni nem lehet. A kutya hűsége mondja-e föl ilyenkor a
szolgálatot, vagy hogy éppen a hűsége tartja ott az úton levő, ennél
fogva esetleg veszedelemben levő gazdánál: azt nem tudni, de annyi
bizonyos, hogy azt sem szó, sem ütés el nem riasztja. Ha megverik,
néhány száz lépésre hátramarad, de azután újra elősompolyog és olyan
szomorúan tud a szeme nézésével beszélni: ne űzz el, engedd, hogy veled
lehessek. A külső ember, ha a város felé megy kocsin s észreveszi, hogy
a kutya utána szökött, inkább visszafordul, így hazamegy vele a kutya
is. Otthon azután a kutyát megkötik s a gazda újból elindulhat. Mert egy
rendes házőrző kutya ér annyit, mint egy borjú s ha a kutya a kocsival a
városba kerül, ott eltéved és elvész.
Itt ugyan nem a városba mennek most, hanem azért csak baj van. Mert a
törvény szerint az erdőbe nem szabad bevinni a kutyát. Ha a csősz
megtalálja a fák közt, lelövi.
Visszafordulni sem lehet a kutyák kedvéért. Mert itt most meg az a baj,
hogy ökörrel vannak. Lóval még meg lehetne fordulni, mert sebes járású.
De az ökörrel nem, mert akkor estig sem érnek ki az erdőbe. Pedig a
rőzse már ugyancsak szükséges, mert hideg van és a tüzelő Franczia
Péteréknél végképpen elfogyott.
A kutyai ügyben a szekéren megindult lassú tanácskozás utoljára is abban
állapodik meg, hogy nincsen itten már más tennivaló: hadd jőjjenek az
állatok. János mondja:
– Majd oda parancsolom őket a szekér alá a kerekek közé.
– Hát persze, hogy persze – feleli megnyugtatólag Péter, egyébként sem
az ő kutyáiról lévén szó.
És mert senki sem tudta még ekkor, hogy mi következik.
* * *
Bárki bármit beszéljen, csak elér azért az ökör is oda, ahova
kívántatódik, mert íme idő multán ott vannak az erdőben. Franczia Péter
tanulmányozza a rőzserakásokat és bár még az ősszel vette meg a magáét,
ráismer a mostani havas állapotában is. Mert, amikor licitált rá, ócska
asszonyszoknyából való kék rongyból azután pántlikákat csinált s azokat
a rakásnak mind a négy sarkára odakötötte. Mert hiszen szokás-mondás
ugyan, hogy igaz jószág nem vész el, de e tekintetben az elővigyázat
sohasem fölösleges. A rongyok például most megmondják Péternek az igazát
és egyben arról is tanubizonyságul szolgálnak, hogy a rőzse egy sarkából
sem lopott senki. Mert ha lopott volna, a lopott holmival elvitte volna
a sötétben a rongyot is. Mert annyira már csak mégsem szemtelen senki,
hogy nappal lopjon. Mert aki ezt tenné, az már csakugyan nem volna
becsületes ember.
– Hát ez az no, ha mondom – vélte Franczia Péter a rőzsére mutatva.
– Hóha, hó – szólt Savanya János az ökröknek, mire azok (nagy nehezen:
egy szóra) megálltak. Ki is veszi azonnal a jármot a nyakokból, e nagy
fehér szótalanságokat kötélre eresztvén. Azután rakják a rőzsét a
szekérre, ami voltaképpen nem nagy munka, mert nem olyan sok a rőzse,
hogy egy fuvarban haza ne lehetne vinni. A kutyák ülnek a szekér mellett
s nézik a dolgot. Ahogy a rakodással készen vannak, a szekérrúdra ül a
két ember és előveszik a tarisznyát. Enni kell. Az ökröknek nem kell
enni adni, mert azok a tulajdon belsejükben viszik a tarisznyájukat,
kérődzvén kedvükre. Az emberek szalonnát esznek kenyérrel, a kutyák
kapják a bőrét meg a héját. Ha majd ettek, fognak s indulnak mindjárt
visszafelé: így csak talán nem lesz a kutyákkal semmi baj.
Ekkor a nem messzi csőszházból, amely eddig a hóban eltemetve aludni
látszott, kijön a csősz és feléjük tart. De nemcsak maga jön, hanem az
unokája is beleakaszkodott, fogván öregapó kabátjának a zsebje szélét.
Öregapó mondja neki:
– Ne gyere Juliska, ne gyere kicsinyöm, mögfázol.
De a kis vakarcs csak belekullancsoskodik és huzatja magát a zsebszélnél
fogva. Igy a csősz ráhagyja a dolgot s halad. Ahogy azonban közel érnek,
a két kutya dühödt ugatással támadt rájuk. Azt amúgy is megtennék, hogy
ugatnának az idegenre, mert a szekérnek és ökröknek védelmét
kötelességüknek ismerik, de így étel idején különösen mérgesek,
valószínű, hogy ilyenkor az állat az ennivalóját félti a közeledőtől.
Mire Savanya János a szekérrúdról felugrik, az öreg csősz, bot nélkül
lévén, ugyancsak topog a kutyák előtt, tolván hátra a két kezével maga
mögé a kis unokáját, hogy az ebek meg ne marják. A kislány azonban, mire
Savanya odaér, hogy a kutyákat elkapja, már halálra rémült, reszket,
sikít, ordít, kiabál.
Savanyáék kötelet vetnek a megdühödött veres kuvasz nyakába és János a
pulit a háta szőrénél fogva kapja el. De még így is alig lehet a kötélen
tartani a kuvaszt, a puli pedig annyira menne neki a sikoltozó
kisleánynak, hogy még a gazdája kezéhez is visszakapkod, hogy eressze.
Lehet, hogy az öreg csősz a legjobb szándékkal jött, de lehet az is,
hogy némi bosszankodás volt benne. Lehet, hogy hivatali tekintélyét
látta megsértve azáltal, hogy tudta és beleegyezése nélkül rakták föl a
szekérre a rőzsét. Sőt ez a valószínűbb és a kutyák szörnyű
megvadulásának az oka is ebben keresendő. Mert a kutya meg tudja érezni
azt, hogy kiken kell ellenséget vélni. Mindegy azonban most már, bárhogy
van a dolog, a csősz tökéletesen dühös. A csőszházból a nagy ugatásra,
jajveszékelésre és lármára kiszalad a háznép és az öreg szörnyű haraggal
kiabál nekik.
– Hozzátok ide a puskámat! Lelüvöm azt a disznó dögöt! Ne tögye
nehézségössé az én unokámat.
Savanya fogja a kutyákat.
– Csak talán nem lüvi kend le?
– Lelüvöm én – kiabál a csősz.
– De nem engedöm ám!
A csősz fia vagy veje azonban szaladva hozza már a puskát és szalad
utána a háznép is! lüvés lössz. Az öreg kézbe ragadja az ócska mordályt
és a kutyára fogja. Azonban, ahogy ő takargatta az unokáját a kutya
elől, úgy takargatja most Savanya a kuvaszt a puska elől.
– Ne bántsa kend, ne bántsa kend! – kiabálja.
A kötéllel odarántja a kuvaszt a lába közé, csizmáival átszorítja
derekát. A csősz ordít:
– Eressze kend el a kutyát! Lelüvöm!
– Nem eresztöm! – ordít vissza Savanya és a sok ordítozás olyan lármát
csap a havas erdőben, hogy a többfelé a fákon dolgozó napszámosok is
előfutnak: talán embert ölnek itt.
Forog a csősz mindenfelé a puskával, hogy honnan találhatná el a
kuvaszt, de forog Savanya is, a kutyával a lába között. Végül az öreg
csősz, félig megvadulva azon, hogy a tekintélye így forog kockán, rálő a
kutyára. Jól talált. A fejet találta el, a kutya megszünik a gazdája
lába között ugatni, megroggyan, egy szót sem szól, véresen a hóra esik.
Nagy lárma támad, az ökrök a lövéstől megvadulnak, majd elszakítják a
kötelet, káromkodások hallatszanak és a csősz, akit nagy indulatából a
fegyverdörrenés észretérített, sietve vonul minden népével vissza a
házba.
Franczia Péter fogja be az ökröket, Savanya nézi a döglött ebet. Véres
feje mellett megáll a puli és vékony apró szűkölésekkel temeti a
cimborát. De az egybegyűlt emberek is vetnek utána némi elismerést,
szólván a riadalom után hirtelen beállott csendben:
– Kár érte…
– Jó kutya volt…
– Röndös kutya volt…
Savanya úgy érzi, mintha a torkát fojtogatnák. Nem szól semmit, mert
attól tart, hogy talán sírva fakadna, ami még sem volna illő. Csak némán
emeli föl az öklét a csőszház ellen. Azután elhaladnak a szekérrel,
amely után szomorúan ballag a puli.
A kuvasz teteme ott marad az erdőszélben a havon.
A szekér már messze jár, de Savanya János olykor visszafordul róla és
átkozódva emeli az öklét a csőszház felé. Franczia Péter bólogat hozzá
és azt mondja:
– Fiskálist köll fogadni.
* * *
Csakugyan Savanya János ügyvéddel megy el a tárgyalásra a járásbíróság
elébe. Mert ez olyan dolog, hogy ha a tanya egyik sarka rámegy is, itt
igazságnak kell történni.
Egybegyültek mindenek, panaszos, vádlott és tanuk is számosan. A fiatal
fiskális izgatottan mozog köztük, mert bizonyára különös tetemrehívás
ez. Az-e? Vagy kutyalövési ügynek nevezzük? Az sem, mert ez a törvény
szerint nem más, mint idegen ingó dolog szándékos megrongálása. Ez a
meghatározás Savanyát balsejtelemmel tölti el. Hiszen olyan kutya nem
volt a határban. Azután csak ingó dolog. A kútveder az ingó dolog az
ostorfán, mikor a szél fujja, nem pedig a kuvasz. Hát micsoda dolog ez?
De félre az elmélkedésekkel. A bíró a tárgyalásba kezd és megkérdezi az
öreg csőszt, bizonyos nevezetű Szőke Hadadi Sándort, hogy hallván a
vádat, bűnösnek érzi-e magát?
– Hát nem, – mondja az öreg és hivatali méltósággal lép előbbre – mert
én törvényösen töttem, amit töttem. Itt a bizonyság…
És a belső zsebből előhúzza az erdőőri utasítást, amelybe bele van
nyomtatva, hogy a kártékony állatot lelőni kötelesség.
– De – mondja a bíró – a kutya nem kártékony állat. Akkor nem tartanák a
tanyákon, ha kártékony volna.
– De bizony csak – véli Szőke Hadadi – kártékony az, ha nincsen kötve.
Ez érv. De most Savanya tanui lépnek elő és igazolják, hogy hiszen kötél
volt a kuvasz nyakában, meg a gazda lábai között is volt.
– Itt, – mutatja Savanya a lábait – itt a tulajdon két lábom közt volt.
– Hát pedig – mondja a csősz, bizodalmasan tekintvén a bíró felé (hiszen
mindketten hivatalos emberek) – én amellett vagyok, amit mondtam. Az a
kutya van kötve, aki láncon van, karó mellett.
– De a gazdája lába közül lőtte kend ki?
– Hát ha onnan is, – rángatja panyókára a vállát az öreg csősz – akkor
is csak törvénytelen állat volt. A törvény kötelez engöm.
A törvény… A csősz diadalmasan néz körül. Ki az, aki a törvény ellen
mer? Savanya szomorúan kezdi érezni, hogy a kuvasz esete alighanem
megbosszulatlanul marad.
Azonban okos ember a bíró, mert hiszen azért bíró. A csősznek most így
adja föl a szót:
– Ha kendnek minden törvénytelen állatot le kell lőni, mért nem lőtte
kend le a pulit is?
Savanyáék pártján elfojtott kacaj. Ahán. Ez azután kérdés. Ez már teszi.
Az öreg csősz is meg van lepődve. Az ám. Csakugyan. Erre nem számított.
Kezd megzavarodni. De azután hirtelen támad az ősz hajak alatt egy
gondolat és csendesen feleli a bírónak:
– Mert a csőszpuskának csak egy csöve van.
Hiába azonban minden furfang és okoskodás. A bíró kétszáz koronára
elítéli a csőszt, amit az megroggyanva vesz tudomásul. Csak akkor éled,
mikor tudatja vele a bíró, hogy büntetlen multjára való tekintettel az
ítélet végrehajtását felfüggeszti.
– Hanem – mondja tovább – kártérítéssel tartozik. A kutya árát meg kell
fizetni.
– Hejnye, hejnye – csóválja a fejét öreg Hadadi Sándor.
– De pedig úgy, úgy – vélik Savanyáék és a fiatal szorgos fiskális
azonnal meg is állapítja a kutya árát:
– Nyolcvan koronát ért a kutya!
Savanyának ez tetszik. Hálás pillantást vet az ügyvédre és a kuvasz
méltatásába kezd. (Az sem gondolta volna világéletében, hogy ilyen úri
helyen fájlalódnak a fejek végette.) Mondja Savanya:
– Hát szép kutya volt. Nagy kutya volt. Erős, bátor… Az üsmert a
határban mindönkit.
Mélabúsan teszi hozzá:
– Ugyan ütet is üsmerte mindönki a határban.
A tanuk komoly meggyőződéssel bólogatnak:
– Hát ami igaz, az igaz.
– No de – mondja a bíró – nyolcvan koronát még sem ér egy házőrző kutya.
– Hát kit így, kit úgy, – véli Savanya – kutyája válogatja, mög gazdája
válogatja.
Hát ez az. Savanya így állapítja meg, hogy mi az a praetium affectionis.
A magyar törvény sokkal szebb szavat talált erre a fogalomra. Ugy hívja,
hogy: kéj-becsár.
A bíró előszólít egy tanut:
– Hát ismerte maga azt a kutyát?
– Hát – feleli sértődve a tanu – már mögkéröm az urat, hát hogyne
üsmertem volna. Ugy igaz, ahogy a sógor mondja: üsmert az mindönkit, mög
ütet is üsmerte mindönki.
– No jó – mondja a bíró. Hát mennyi pénzt adott volna érte?
A tanu előreteszi az egyik lábát s gondolkozva nézi a csizmája fejét.
– Pénzt, – szól – pénzt nem adtam volna érte.
– Akkor hát nem is ért a kutya semmit.
Most többen is szólnak:
– Dehogy nem, dehogy nem. Ért az. Csakhogy nem szokás kutyáért pénzt
adni. A kutyát cserélni szokás.
– Azután mit adott volna cserébe?
A tanu megint gondolkozik, a bíró meg türelmetlenkedik. Valóban, a
kéj-becsár megállapítása nem egészen könnyű dolog.
Az ember széjjelnéz, hátratekint, mintha a többitől várná beszédéhez a
jóváhagyást.
– Hát egy birkát löhetött volna érte adni.
– Milyen birkát? Valami kis bárányt?
– Nem. Öreg birkát.
– Mit ér egy öreg birka?
– Hét-nyolc pengőt.
– Jól van – állapodik meg a bíró a dologban. Tehát egy nyolc forintot
érő birkát adna a kutyáért, ha megvolna.
A tanu helyénvalónak találja a teljes igazság kedvéért – még egy
megjegyzést tenni.
– Már kérem alássan, – mondja és lassan sikálja a kezefejével az állát –
én nem adnék érte még egy kis bárányt se, mert neköm van kutyám. Hanem
ezt úgy köll fölfogni, hogy akinek nincsen kutyája, annak mögért volna
egy öreg birkát…
Jól van ez már így is. A bíró a különféle körülményeket mérlegelve,
huszonöt koronában állapítja meg az elpusztult kuvasz árát.
– Hallotta, – szól Hadadihoz – huszonöt korona. Ennyit tartozik
kártérítésben fizetni.
Az öreg csősz félszemmel néz a bíróra, azután kérdezi:
– Mennyi az, kéröm?
– Mennyi? – mondja a bíró. Hát hogyan mondjam? Huszonöt korona az
huszonöt korona.
– Nem értök én ahhoz – feleli Szőke Hadadi elütőleg. Hanem, hogy mennyi
pengőben?
– Tizenkét forint ötven krajcár. Ennyit fizet kend. Belenyugszik?
Az öreg elszomorodva feleli:
– Hát, ha muszáj…
Azonban Savanya János áll elő:
– De kéröm alássan, én mög keveslöm azt a pénzt a kutya árában.
– Elég az pedig, hallja – inti le a bíró.
– De kéröm, veszteségbe, szomorúságba, fájdalomba, miért volna az elég?
– Azért, – mondja ki a bíró az igazságot – mert a kutyának nincsen
szalonnája.
Öreg Szőke Hadadi sietve gombolja ki a mellényt, hogy a pénzes-zacskót
elővéve, azonnal fizessen. Amíg följebb nem megy a kutyának az ára.
Savanya a pénzt zsebreteszi.
– No – mondja a bíró, az ügy sikeres elintézése után – most már nincsen
baj semmi, úgy-e? Meg vannak elégedve mind a két oldalon?
Szőke Hadadi fölhúzza a vállát, legyint a kezével.
– Hát a bírság… mindegy no. Ha így van az ítélet, hát így van. De én már
embörrel ezöntúl nem találkozhatok odaki, hogy mög ne kérdözze tüllem:
mikor mögy kend mögint kutyára vadászni, Sándor bácsi?