Gay-Lussac Olivér özvegye tizenkilencz éves korában jutott tökéletes
árvaságra, és húsz éves korában özvegységre, egy kis beteg fiuval a
karján.
Maradt egy viskója, meg egy kis konyhakertje, a melyben répát meg
salátát termelt; abból élt.
Aludt-e özvegységének első öt-hat esztendejében? – nem tudni, mert senki
se látta aludni, azt ellenben hallották a szomszédok, hogy éjszaka is a
siránkozó kis fiát hurczolgatja, és danol neki.
Mindennap százszor kellett cselédmódra szolgálnia a szigoru Természetet
és minden éjjel százszor kellett perlekednie a Halállal, hogy
visszapörölhesse tőlük a beteg kis gyermeket.
De felnevelte. Felnevelte, mert az anyai tudomány nagyon egyszerű valami
ugyan, de az anyai lélek gazdag leleményben, és sok mindent kitalál és
megérez, a mire nézve a higiéne nem szolgál tanácscsal. Felnevelte, mert
a csodadoktoroknál is jobb gyógyító a szakadatlan ápolás. Felnevelte,
mert igen nagy árt fizetett ezért: az egész fiatalságát.
Mindez nem volt elveszett fáradság: az ifjabb Gay-Lussac Olivér se vált
szégyenére a Gay-Lussac-oknak.
Harmincznégy éves korában az ifjabb Gay-Lussac Olivér az embriológia
tudományának egyik büszkesége volt, a kinek a felfedezései több
dicsőséget szereztek a Gay-Lussac névnek, mint bármelyik őse, mint akár
a nagy Gay-Lussac, az aranybetüs nevű.
Ez annál nevezetesebb eredmény volt, mert egyébként ugyancsak kimélnie
kellett a szervezetét, hogy bírhassa a munkát.
Még felnőtt korában is folyton résen kellett lennie, hogy kijátszhassa a
halált; az apai örökség átkát nem lehetett egykönnyen kihevernie.
De nem úgy élt, mint az apja; hanem úgy, a hogy az anyja óhajtotta.
Az ifjabb Gay-Lussac Olivér nem ragaszkodott az élethez annyira, mint a
másik, hasonló nevű. De nem akart fiatalon meghalni, hogy meg ne
szomorítsa az anyját. És nem akart fiatalon meghalni azért se, mert úgy
gondolta, hogy még hasznára lehet az embereknek.
Folyton figyelnie és óvnia kellett magát, hogy a munkából ne dőljön ki
idejekorán.
És minél idősebb lett, annál jobban láthatta, hogy egyre több munkára
képes, és hogy eleinte oly csekély életereje mind határozottabban
győzedelmeskedik a végzeten.
Ritkán gondolt az apjára, a ki az életet odadobta neki, vagy inkább:
csak úgy elejtette számára az életet. Nem volt büszke a szellemi
erejére; se arra, a kitől ezt a szellemi erőt örökölte.
De nem múlt nap, hogy így ne imádkozott volna:
– Te imádott nő, a ki ifjui ártatlanságodban egész szerelemben adtad át
magadat annak a szegény félhalottnak, és szeplőtlenül tiszta, forró
ölelésed erejével uj életet tudtál adni bennem a te jó szivednek, a te
jó tüdődnek, a te ép, egészséges testednek-lelkednek, te imádott nő, a
ki feláldoztad a te életedet azért, hogy én élve maradjak, légy áldott,
légy áldott!