Gay-Lussac már maga is közel járt az ötven esztendőhöz, a mikor egyszer
rá akarta bírni az öregasszonyt, hogy menjenek el együtt valahová a
tengerpartra. Úgy rémlett neki, hogy az öregasszony egészsége hanyatlik,
és arra, hogy elvesztheti az anyját, most is olyan halálos remegéssel
gondolt, mint kis fiu korában.
De az öregasszony nem akart kimozdulni a viskójából, az udvaráról, a kis
konyhakert mellől, a hol még most is termelte a répát meg a salátát.
– Itt voltam boldog – szólt – itt éltem az én drága urammal, itt
neveltelek fel téged, itt akarok meghalni. Nem akarom, hogy másutt
találjon a halál.
– Már hogy beszélhetsz ilyeneket!…
Az öreg fiu nem akart letenni a tervéről. Vitatkozni kezdett,
akaratoskodni, mint kis fiu korában, mikor valami melegruha-kérdésen
különböztek össze.
– Nem, nem, – makacskodott az öregasszony – én csak itt érzem jól
magamat, másutt én beteg lennék. Látod – folytatta aztán, mikor
észrevette, hogy fia erre a gondolatra megszeppen – én azt hiszem, hogy
sehol se olyan szép, mint itt… talán a csillagok se olyan szépek másutt,
mint itt, az én udvarom fölött. És a csillagok az én jóbarátaim; a
csillagok engem sohase hagytak el!
Mert még most is gyermekesen álmodozó volt a szegény öregasszony.
– Istenem, mi bajod?… – kérdezte aztán ijedten.
Meglepetve látta, hogy az ő öreg, ötvenesztendős fiának a szeméből két
vastag könnycsepp bugygyan ki.