Az előkelő negyed közepén százesztendős, rozoga, ütött-kopott,
földszintes házikó éktelenkedik. Mintha szégyenkeznék az úri paloták és
a hatalmas bérházak között. Pedig daczol velük. Csak azért se akar
elpusztulni a közelükből. Csak azért se akar átalakulni divatos külsejü,
hatalmas, uj épületté. Megmarad a régi dísztelenségében, hogy csúffá
tegye amazokat, hogy folytonosan bosszanthassa a paloták urait.
Tulajdonosa furcsa gondolkozásu, és furcsa életet élő agglegény, a ki
már régesrég a külföldön tartózkodik, a honnan soha, látogatóba se jön
haza. Valamikor régen, senki se emlékszik már rá, micsoda csekélység
miatt, összezördült a főváros tanácsával. A viszálykodásból per lett; a
pert elvesztette. Azóta látni se akarja a szülővárosát. Csak a
pereskedést folytatja ellene. Az első pert vagy háromszor ujitotta meg,
minden elképzelhető czimen. Ha a biróság elutasította, feljebbezett; és
ez az ősrégi bonyodalmas »anya-per« még ma is folyik; szívósabb életü
minden pernél, a melyet a budapesti biróságok ismernek. Szívósabb életü
és termékenyebb is. Mert az anya-per sok kis apró pert fiadzott, a
melyek nőnek, nőnek, és szépen erősödnek. A furcsa úr ingatlanai révén,
minduntalan beleköthet régi haragosába, a magyar fővárosba, és a
kinálkozó alkalmat soha se mulasztja el. Követeléseket támaszt;
megtagadja háziúri kötelességeinek a teljesítését és bár a pörök sorsát
előre tudja, csak pörösködik tovább. Talán ez a per az egyetlen
szenvedélye.
A házait pedig semmi áron nem akarja eladni. Ha eladná az ingatlanait,
bedugulna a forrás, a mely a pörösködő szenvedélyét táplálja. De
lebontatni se akarja ezeket a viskókat, hogy palotákat vagy
bérkaszárnyákat építtetne a helyükön. Csak hadd bosszantsák a várost és
a város lakóit. Viskói a város legbelső részén alkotnak itt is, amott
is, foltot. Mindegyiknek roppant telke van; tágas udvara és messze
elhúzódó kertje. Időközben ezeknek a telkeknek az értéke a százszorosára
emelkedett annak az árnak, a melyen az ingatlanait hajdan
összevásárolta. Ha a viskókat lebontatná és bérházakat építtetne a
telkein, uj kincsesbányákat szerezne. Csak azért se.
Ezt is, azt is megpróbálták, hogyan lehetne rábirni arra, hogy
megválthassák tőle a tulajdonjogot, akármilyen árt szab. A kisajátítás
czimén egyik-másik kalyibájának a tulajdonjogából ki is forgatták. De
valamennyi alkalommal minden követ megmozgatott, hogy a kisajátítás ne
történhessék meg. És a legtöbbször ki is módolta, hogy a kisajátítás
elmaradt.
Rengeteg pénzt költött el erre a czélra. Rengeteg pénzt veszít a konok
daczával. De viskóinak nagy része ma is megőrizte régesrégi
éktelenségét, és ő csak ezt akarja.
Teheti, hogy fejedelmi árt fizet a rosszakaratu szeszélyéért. A milliói
megszámlálhatatlanok. Egypár millióval több, vagy kevesebb, a furcsa
életü külföldi úrnak mindegy. Jut is, marad is. Telkeinek az értéke
például nő magától.
És ha így nem juthat hozzá a jómóduak forintjaihoz, a szegények garasait
mégis csak megkapja. Ügyvédje a rozzant épületek apró lakásait
ágrólszakadt szegény ördögöknek adja ki, egy kevés piszkos bankóért. S a
kis piszkos bankók sietnek az apjukhoz. Kis halak, jó halak.
Az előkelő utczát beszennyező földszintes házban is csupa pária lakik.
Nyolcz lakás van benne, nem számítva a házmesterét, a ki a lakók nagy
részének bizalmas jóbarátja. Ha a szegény ember véletlenül rábukkant e
lakások valamelyikére, nem szivesen költözik ki belőle, a mig egyáltalán
meg tudja fizetni a házbért. A szobák szűkek, de a ház levegős. A tágas
udvar – milyen szerencse a gyermekeknek! A kertbe, ha az ember
jóbarátságot tart a házmesterrel, le szabad menni; és ha nem szabad: a
kert felől balzsamos szellő árad, s már ez is valami.
Aztán este, későn, a mikor a tágas udvar teljesen elsötétedik, künn ülni
a tornáczon, csupa mulatság.
Az udvarban már mély csend ül, és ebben a mély csendben olyan jól esik
elnézni a kert fáinak szemnyugtató feketeségét… és olyan szórakoztató,
erről a feketeségről jobbra, vagy balra pillantva, elnézni azokat a
fénycsikokat, a melyek a két szomszédos bérpalotából sugárzanak ki,
eltünődve azon, micsoda élete lehet azoknak, a kik itt laknak, az egyik
vagy másik palota oldalszárnyában, a kivilágított ablakok mögött, az
első, és a második emeleten, a honnan minduntalan zongoraszó és víg
lárma hallatszik?!… Milyen kár, hogy nem lehet belátni a kivilágított
ablakok mögé!
Este tiz órától tizenegyig az utazó felesége ki is élvezi ezt a csöndes
mulatságot.
Ráér. Neki nincs semmi dolga. Cselédet tart. Ő a ház legelőkelőbb
lakója.
Nagyon ráér, mert az utazó csak ritkán van otthon.
Néha egy másik asszony csatlakozik hozzá. A szedőné. Annak az ura csak
négy óra után jön haza. Ha ugyan már akkor hazajön. Mert szeret
politizálni, és sokszor megesik, hogy munka után még betér valahová az
elvtársakkal tanácskozni, néha talán poharazni is. Akárhányszor csak a
reggel veti haza.
Tiz órakor a szedőné már régen letektette az apró gyerekeit. És ha nem
tartja vissza valami házi munka, a mi már a körmére égett, vagy ha nem
tulságosan fáradt és álmos, kimegy a tornáczra és leül a szomszédasszony
mellé.