A szedőné majdnem annyira érdekli az utazó feleségét, mint azok az
ismeretlenek, a kik a kivilágított ablakok mögött laknak. Nem győz
eleget csodálkozni rajta; nem tudja megérteni. Hiszen ha ő ilyen szép
volna!…
Az alakja ugyan olyan törékenynek látszik, mint a milyen egy sápkóros
úri kisasszonyé lehet. Nyilván a sok gyerek ártott meg neki. Aztán nem
valami nagy bőségben élhetnek a sok kicsi gyermekükkel. Minden
esztendőben gyerek!… Hallatlan! És az apró lények úgy ődöngenek
körülötte, mint a kis kacsák egy nagyobb kacsa körül. Négy gyerek egy
fiatal asszonynak, egy gyerekasszonynak, a ki csak egy-két esztendővel
van túl a húszon, a ki még maga is olyan gyerekes, hogy bátran párisi
babával játszhatnék!… elgondolni is borzasztó!
De az arcza! Az a tejfehér, minden finomságnál finomabb arczbőr, meg az
a bámulatos haj! A szépen ívelt, sűrű, koromfekete szemöldök, meg a
nagyon is piros, nagyon is formás, kissé húsos száj elárulják, hogy nem
kereszténynek született, – mert most már az, – de ilyenek lehettek a
bibliai leányok. A szeme olyan, mint a virág; mint azok a csodálatosan
kék virágok, a melyek csak a délszaki földeken teremnek, s a melyek
kékebbek, melegebben kékek, mint a mieink; olyan, mint a virág, mert a
szine a virágok szinének finomságára és lágyságára emlékeztet; annyira
puha szin, hogy a világítás szerint más és más, de ha hosszasan nézed,
úgy tünik fel előtted, hogy a másik pillanatban már nem olyan, mint az
imént, mintha belülről más-más fényt és szint kapna a lélektől, a mi
minden hő- és fénysugárzó közül a legtökéletesebb és a legbőségesebb. És
ezt az érzékien szép szemet, a melyet nemcsak a kifejezés, a mosoly, a
lélek tesz széppé, hanem szép már alkatánál fogva is, éjfeketeségü és
éjsűrűségü, hosszú szempilla árnyékolja be, szebb ernyő, mint a világ
összes csipkeernyői.
Hát nem kár, hogy ez a virág egy embernek, egy durva, kiabáló embernek
virágozzék, és hamarosan elvirágozzék a virágoknak kellő éltető talaj,
levegő és meleg hijján a nyomorúságtól?!…
* * *
– Már én ezzel az emberrel nem tudnék meglenni – szól az utazó felesége.
– Azon kezdem, hogy a szegény embernek nem volna szabad megházasodnia.
Az én uram is szegény ember, de nem munkás, hanem vállalkozó, és a
milyen igyekvő, bizonyos, hogy nemsokára vagyonos ember lesz. Ha ez nem
volna kétszer kettő, egy perczig se maradnék meg mellette. De, hogy egy
ember, a ki éppen csak a betevő falatot tudja megkeresni, a ki
világéletében mindig szegény ember lesz, még ráadásul rosszul is bánjék
a feleségével!…
– De ha mondom, hogy nem bánik velem rosszul!… – vág közbe a szedőné.
– Nekem beszélhet, lelkem! Hallok én mindent; és ha nem volna elég jó
fülem, az ura elég nagyokat kiált. Ma reggel is… vagy csak álmodtam?!…
Hét óra után jött haza, és alig hogy hazaért, már úgy bömbölt, mint egy
Behemóth. Megint megverte, mi?
– Soha se ver meg.
– Ej, a multkor maga is elismerte…
– Igen, az első esztendőben. De akkor meg is érdemeltem, mert még nagyon
ostoba voltam.
– És ma?… Mi volt ma?… Mert valami csak történt?…
A szedőné nem akart vallani.
– Az én uram jó ember – felelt. – Arról, hogy szegények vagyunk, arról
nem tehetünk.
– Az ember lehet szegény, de azért még nem kell részegeskedni. Ha az én
uram, csak egyszer is, részegen jönne haza, mindjárt itt hagynám. Pedig
úgy bánik velem, mint a hímes tojással.
– Az én uram se részegeskedik. Hogy egy-egy pohár bort megiszik?! Uram
isten, férfiember a bort megissza.
– De nem vetődik haza fényes nappal, és nem harsog, a mikor aludnia
kellene.
– Nem járhat haza este, a mikor hajnalig dolgoznia kell. Aztán a
férfiember nem lehet el minden társaság nélkül.
– Igen, össze kell bujni az elvtársakkal; nagyokat kell inni és még
nagyobbakat ordítani. Ilyenkor aztán se isten, se király, se haza, se
semmi; a római pápa se parancsol neki. De bezzeg, ha a nagyméltóságu
munkás-tanács egyszerre csak ráparancsolja a sztrájkot! Akkor a kiabáló
elvtárs mindjárt ilyen kicsi lesz, ni! A mikor reszketve gondol a
holnapra, de azért még se mer még csak megmukkanni se, mert nem
zúdíthatja magára a hatalmas elvtárs urak haragját. Akkor aztán szűköl,
és olyan csendesen beszél, hogy nem lehet megérteni, a mit mond. Ismerem
a férjeurát, lelkem. Láttam, most harmadéve, hogy milyen jámbor ember
tud lenni. De ha nincs semmi baj, és megkeresi azt az egypár garast,
bezzeg kiereszti a hangját, és ugyancsak hatalmaskodik a feleségével! A
munkásvezető urakkal tetszenék neki hatalmaskodni, ne egy gyönge
asszonynyal, a ki olyan vékonyka, hogy be lehetne fűzni a tűbe!… No,
mondja el már, mi történt ma reggel?!… Hiszen régen ismerjük már
egymást, nem vagyunk idegenek! És én még a legféltettebb titkaimat is
elmondom magának.
A szedőné emlékezett még arra az időre, a mikor olyan szűkön voltak, és
a mikor az utazó felesége apró kölcsönöket adogatott neki, de hogy ezt
ne ingyen tegye, elmondotta a bámuló szomszédasszonykának minden boldog
szerelmét, összes kedveseinek a történetét, a bölcsőtől a sírig.
Ez az emlékezés nem tette közlékenyebbé. Sehogysem akarta kielégíteni a
szomszédasszony kiváncsiságát. Látszott rajta, hogy szégyelli a dolgot.
Megint kitérően felelt:
– Bizony isten, egy ujjal se bántott.
De az utazó felesége nem hagyott neki békét. Addig faggatta, a mig végre
a szedőné kivallotta a ma reggeli dolgot.
– Lássa, most is neki volt igaza! Olyan ostobaságot követtem el, hogy
csak egy kis hijja volt, és magamra gyujthattam volna a házat. De nem
tehettem másképpen.
Az utazó felesége égett a kiváncsiságtól. (Egészen másféle történetet
várt.)
– De hát mi történt, hogyan történt?! Mondja el már!
– Hát… hiszen mondottam is a szomszédasszonynak a multkor… tegnap volt
az édesanyám halálának az évfordulója. És tudni kell, hogy minálunk a
vallás azt kivánja, hogy a halál évfordulóján világot gyujtsunk a
kedveseink emlékezetére. Az ember egy mécsest éget huszonnégy óráig; ezt
már így kivánja a vallás. De talán azt is elmondottam már, hogy a
szegény uramnak a vallás olyan, mint a bikának a vörös posztó. Nagyon jó
ember különben, de ez az egy hibája megvan. Hát nem akartam, hogy a
mikor majd haza jön, meglássa a mécsest. Azért a mikor lefeküdtem,
eldugtam a mécsest a szekrény tetejére, a szekrény párkánya mögé. Reggel
aztán hazajött az uram, nem is volt valami jó kedvében, és azt mondja,
hogy nagy égésszagot érez. Akkor ébredtem föl az álmomból, hamarjában
nem találtam ki, hogy mi az… azt hittem, hogy ő dobott el gyufát vagy
szivarvéget… és a mig tanakodunk, a mig keresgéljük, hogy mi éghet,
egyszerre csak lánggal kezd égni a szekrény párkánya. Az történt, hogy…
a szekrény párkánya, bizony már el van töredezve… és a töredezett fának
egy kiálló darabja nagyon közel talált érni a mécseshez. Előbb, a mig
aludtam, csak pörkölődött, de aztán még közelebb juthatott a lánghoz,
mert mialatt javában vitatkoztunk, hogy én nem érzek semmit, a vékony,
kiálló fadarabka tüzet fogott, és ez a tűz, a mint növekedett, végre
fölgyujtotta az egész párkányt. Bizony, szerencse, hogy ez nem akkor
történt, a mialatt aludtam, és hogy az uram mindjárt megérezte az
égésszagot. Mert különben könnyen nagy szerencsétlenség történhetett
volna. Ha például az uram ittasan került volna haza… de ebből is
láthatja, hogy az uram nem szokott inni. Persze, a mikor megtudta, hogy
az én ostobaságom okozta a bajt, egy kicsit pattogott… de egy kis
pattogás még nem a világ… és nincsen vasfazék zörgés nélkül.
Az utazó feleségét meglepte az eset.
– De hiszen, lelkem, én azt hittem, hogy maga most már – keresztény?!…
És azért nem értem, hogy…
– Igen, én most már keresztény vagyok, és meg is tartom a keresztény
vallást, már a mennyire egy asszony megtarthatja. A nagy böjtöket mind
megtartom, pedig az uram nagyon haragszik e miatt, és neki ilyenkor is
húsételt kell adnom. És nincs az a nagyünnep, hogy titokban el ne menjek
a templomba, pedig az uramtól egyszer nagyon kikaptam e miatt… elmondott
akkor vízfejünek, tyúkeszünek, mindennek, és úgy szidta a papokat, hogy
azt hallani is borzasztó volt. De hát nekem két vallást adott az isten:
az uramét meg a magamét, és azért, hogy az urammal elvállaltam az ő
vallását is, és kijelentettem magamat nálunk, azért a régi vallásomat
sem hagytam el. Megtartom én a magam vallását is: mindent, a mit a
vallás parancsol. De ne mondja meg az uramnak!… Mert még csak az
kellene, hogy ezt megtudja!… el se tudom gondolni, hogy haragjában mit
csinálna. De hát én már mégse tehetek másképpen. Nem vétek ezzel
senkinek… és az nem is lehet vétek, ha én mind a két vallásomnak eleget
teszek, mert így kétszer engedelmeskedem az istennek, nem igaz?