A gyorsvonat egyik elsőosztályu fülkéjében két utas foglalt helyet: egy
magánosan utazó, még egészen csinos hölgy és egy sok podgyászszal
megáldott, már kopaszodni kezdő úriember. A hölgy harmincz-harminczkét
évesnek látszott, tehát nem lehetett több harmincznyolcznál; az
öltözködése csorbátlan izlésre, és ha nem is éppen vagyonra,
mindenesetre elsőosztályu jómódra vallott. A sokpodgyászos úr ötven
esztendős lehetett; de bátran hazudhatta volna magát negyvenötnek is.
Meglátszott rajta, hogy mindig gondosan ápolta a személyét, és hogy
eléggé jól gazdálkodott az életerejével. Már aligha szokott versenyezni
a huszárhadnagyokkal, de azokon a fürdőhelyeken, a hol sokkal több az
asszony, mint a férfi, a számottevő udvarlók közé sorozták volna.
Alig hogy elhelyezkedtek, a póttartalékos gavallér nyomban
beletemetkezett először is a hölgy, aztán a hölgy minden
hozzátartozóságának részletes méltatásába. A keleten élő emberek
tökéletesen nyilt tekintetével nézelődött, de azért érdeklődése nem volt
sértően tolakodó; a szemejárásából is ki lehetett olvasni, hogy
világotjárt és élnitudó ember.
Miután szakértő pillantása gyorsan megbecsülte a hölgy holmiját,
figyelme visszatért érdeklődése főtárgyához, a holmik gazdájához, a ki
vele szemben, a fülke másik sarkában huzódott meg.
– Meleg fényü szem, szép száj – szólt magában – gyönyörü nyak és váll,
ritka jó derék, se kurta, se hosszu, általában szinte junói alak, mely
azonban nem sír a soványító kúra után, arányosan kicsiny és formás láb,
kitünő suszter, egészen az én zsánerem!
Aztán egy pár pillanatig rajta volt, hogy kövesse Ariosto tanácsát és
abból, a mit láthatott, kitalálja mindazt, a mit már nem kötöttek az
orrára.
Ennek a talány-fejtegetésnek egész tudománya van, a melynek Brantôme
mester, a hindu bölcsek, és egy kitünő arab író, az »Illatos kert«
szerzője, a legtudósabb tanárai. E kitünő vezetők nyomán a póttartalékos
gavallér elvégezte, hogy minél többet tud kitalálni, maga a találgatás
annál kevésbbé elégítheti ki.
Budapesttől Kőbányáig azt tanulmányozta, hogy a megismerkedés és a
bizalmasabb közeledés »lehetséges-e?« Kőbányától Rákosig meggyőződött
róla, hogy érdeklődése a legkevésbbé se alkalmatlan a szép asszonynak,
sőt, hogy érdeklődése pár percz óta viszonzásra talál. Rákoson túl a
beszélgetésnek már csak valami jobb ürügyét keresgélte – mert nem
kezdheti akármilyen ostobasággal, mint egy fiatalember… az öregedésnek
is megvan a maga szemérme – a mikor egyszerre csak a hölgy váratlanul
megszólalt:
– Ugyan, mondja kérem, nem Szombathy Pál urhoz van szerencsém?
A gavallér az első pillanatban elámult, aztán majd kinézte a szemét.
Szerette volna megsarkantyuzni az emlékezetét, de hiába bámészkodott
útitársára, ő, a ki olyan sokat tudott kitalálni, azt már nem találta
ki, hogy ki lehet ez a hölgy, a ki őt ismeri és nevén szólítja.
– Nem ismer meg?! – csodálkozott a hölgy. És jóizüen nevetett.
– Nagyságos asszonyom – hebegte a gavallér – az igazat megvallva… pedig
nagyságos asszonyom az első pillanattól fogva olyan ismerősnek tünt fel
előttem!… de már nagyon régóta nem voltam Magyarországon… nagyságos
asszonyom akkor még nyolcz-tiz éves leányka lehetett…
– Ez persze hizelgés akar lenni – szólt a hölgy, a kit a gavallér
elképpedése láthatóan mulattatott. – Sohase erőlködjék! Ez a rossz
emlékezet egy cseppet se hizelgő rám nézve. Igaz ugyan, hogy rég nem
láttuk egymást, és azóta nagyon megváltozhattam… De érdekes, csakugyan
nem ismer meg!
Majdnem kaczagott.
A nevetés hangja végre régesrég eltemetett emlékeket bizseregtetett meg
a gavallérban.
– Ida! – kiáltott fel. Majd más formában ismételte ezt a nevet, halkabb
és gyöngédebb hangon:
– Dusika!
És mintha egy parányi megindulás is rezgett volna a szavában.
– Ilyenek maguk férfiak! – szólt a junói alaku Dusika. – Igaz, hogy
majdnem húsz év múlt el azóta!… de akkor az élete boldogságának
nevezett!… és tessék, most egy negyedóráig néz… talán órákig nézhetett
volna, s eszébe se jut, hogy valaha ismert… nem ismer meg még akkor se,
a mikor megszólítom!… Azt, a ki egy évig, nem… tizenhét hónapig a
felesége volt! Hát olyan nagyon megváltoztam?! Annyira megvénültem?!
– Jól tudja, hogy ez nem igaz. Csak más lett. Viruló szép asszony… Mig
akkor… akkor… sápadt, vézna, beteges, törékeny kis síróbaba volt… Ó,
nagyon bájos kis penészvirág volt, de csak egy kis penészvirág!… Maga
már nem emlékszik, hogy milyen volt akkor… de én emlékszem, hogy milyen
volt az a csúnya baba, a ki sohase akart tudni rólam… és a ki, miután
vagy három esztendeig hiába törtem magamat egy gyöngédebb pillantásáért,
végre is a faképnél hagyott! Emlékszik még! Másfél esztendeig nem akart
a feleségem lenni; aztán, mikor a szülei mégis csak rábeszélték, hogy a
feleségem legyen, még tizenöt hónapig imádtatta magát hiába!… pedig
eléggé dédelgettem!
– Talán éppen az volt a hiba, hogy tulságosan dédelgetett. De hagyja
ezt! Úgyis eléggé megbántam, hogy nem maradtam meg maga mellett!…
– Hogyan? Hát…
– Ó, nem is képzeli, mennyi szemrehányást tettem magamnak azért, hogy
akkor olyan ostoba voltam!…
– No lássa!
– De ne beszéljünk rólam. Beszéljünk magáról. Az én kedves jóbarátomról.
Arról az egyetlen férfiról, a ki mindig csak jó volt hozzám. Mondja, hol
járt, mit csinált azóta? Úgy eltünt akkor, mintha a föld nyelte volna
el. Hírt se hallatott magáról; azt se tudtuk, él-e még, vagy meghalt.
– Sokat törődött velem!
– Ne higyje, hogy valaha elfelejtettem a hozzám való jóságát! És
nemsokára nagyon is sokat gondoltam magára. De ne beszéljünk rólam.
Mondja el, mit csinált az alatt a roppant hosszú idő alatt? Hol élt?
Van-e családja? Vannak-e kis babái, vagy már nagyocska babái?… mert már
nagy gyermekei lehetnek.
– Nincsenek. Nem házasodtam meg másodszor.
– Kár. Nagy hiba, ha az olyan ember, mint maga, nem szaporítja el a
fajtáját. Nagyon kellenének az ilyenfajta emberek, egy kicsit
ellensúlyozni a többieket. Hát beszélje el, hová ment, a mikor egyszerre
csak eltünt? Merre járt és mivel foglalkozott azóta? Beszéljen el
mindent. Nagyon érdekel, milyen volt az életesora.
– Az én történetem nagyon rövid. Mikor maga, egy nem éppen szép napon,
megvallotta nekem, hogy sohase szeretett, hogy nem tud szeretni, hogy
csak a szülei kényszerítették hozzám, hogy mást szeretett, hogy a
szerelmese nélkül tovább nem élhet, hogy el akar tőlem válni, hogy ahhoz
akar férjhez menni, a kit szeret, hogy ez mindig el akarta venni, és
most már el is veheti, – nagyon elszégyeltem és elbusultam magamat. Nem
akartam itthon maradni, a hol minden magára és a házassági balesetemre
emlékeztetett. Éppen ezekben a szomorú napokban kaptam ajánlatot egy
külföldi czégtől; hirtelen elhatároztam magamat és kimentem Kis-Ázsiába
vasutat építeni. Ez eltartott egy pár esztendeig. A pusztaságban, a hol
dolgoztam, nem volt alkalmam pénzt költeni; mikor befejeztük a munkát,
nagyobb összegü keresmény jutott a kezembe. Ezzel a pénzzel megszállott
a vagyonszerzés láza. Meg akartam gazdagodni, és felcsaptam
kereskedőnek. Tönkre mentem és megint elülről kezdtem. Aztán da capo.
Négyszer vágódtam földhöz és négyszer keltem fel ujra; végül mégis csak
megszereztem azt a vagyont, a melyre áhítoztam. Most aztán hazajöttem
pihenni. Mindössze ennyi történt velem.
– Akkor hát gratulálhatok magamnak. Mert nekem köszönheti, ha
meggazdagodott.
– Bocsánat, magam is igyekeztem.
– De ha én akkor véletlenül úgy gondolkozom, hogy a legjobb lesz
belenyugodnom a sorsomba, hogy a nő tűrésre, megadásra, szenvedésre
született – a mi engemet illet, most már nagyon sajnálom, hogy nem így
gondolkoztam – akkor most talán volna vagy nyolcz gyermekünk, és talán
nagyon szegények volnánk.
– Vagy talán volna tizenkét gyermekünk és nem volnánk szegények. Mit
tudjuk azt, hogy mi volna?! De hát beszéljünk most már magáról. Van sok
kis babája? Már nagyocskák lehetnek.
– Nincsenek gyermekeim.
– Ugyan! És Bodor Béla úr, szerencsés vetélytársam?
– Az igazat megvallva, nem tudom, hogy hol van.
– Ne mondja! Csak nem vált el attól is?
– De bizony elváltam.
– Attól, a kit szeretett? Hát ebbe a házasságába se vitt egy kis
türelmességet? Akkor már mégis csak magában volt a hiba.
– Mit akar?! Ha egy erőltetett házasság nem sikerül, az csak
tűrhetetlen; fel kell bontani és pont. De ha egy szerelmi házasság nem
sikerül, az maga a pokol. Mit mondjak magának?! Lássa, magára mindig
hálával és barátsággal gondoltam; ezt az embert pedig úgy meggyűlöltem,
mint még soha senkit. De hagyjuk ezt! Szomorú történet ez, a mely magát
csak untatná és engem még ma is idegessé tesz. Rágondolni se szeretek.
– És régi történet?
– De milyen régi! Három évig se éltünk együtt.
– Szóval, ha tovább epedek, mint a hű szerelmesek, és egy kicsit vártam
volna…
– Ne is mondja, mert ríva fakadok!
– Visszajött volna hozzám?
– Akár mezitláb, ha úgy kivánja! És meglehet, hogy most a legboldogabban
élnénk.
– Ki tudja?! Hátha mégis csak jobb így?! Higyje el nekem, hogy a volná-t
sohase lehet kiszámítani. Se előbb, se utóbb.
– Akármilyen udvariatlan, sőt szivtelen, én bizonyosan tudom, hogy nekem
jobb volna.
– Miért? Mi történt azután?
– Képzelje, harmadszor is férjhez mentem!
– Nagyszerü! Úgy látszik, ha hamar elveszíti a türelmét, a bátorságát
nem veszíti el olyan hamar, mint én. De, remélem, a harmadik férjétől
már nem vált el?
– Nem, még rosszabb az eset. Harmadszor, okulva a szerelmi regényem
tanulságain, már komoly, rendes embert kerestem; nem olyan könnyelmü
betyárt, mint Bodor, hanem olyanformát, mint maga. No, és megint
megjártam. A harmadik férjem nem volt rossz ember, de neki is jobb lett
volna, szegénynek, ha agglegény marad. Eleinte csak a dolgának élt,
később csak a betegségének. Mogorva, már nem fiatal, beteges, zsémbes
ember volt. Rajta voltam, hogy mégis megbecsüljem, mert már megtört a
sors. De istenem, olyan kevéssé voltam a felesége! No, és aztán meghalt.
– Úgy, hogy most egészen özvegy, miután előbb is özvegy volt egy kicsit.
– Nem. Ne nevessen ki: negyedszer is férjhez mentem.
– De édes Dusika, hiszen maga egy női Kékszakál!
– Mit tehetek róla, hogy igazi asszony akartam lenni, és mert becsületes
teremtés vagyok, sokáig nem akartam szakítani a hagyományos formákkal,
az erkölcs, a tisztesség, az illendőség, vagy mit mondjak, minek a
követelményeivel?! Akkor még nem tudtam, a mit azóta megtanultam, hogy a
házasság a nőt okvetetlenül áldozattá teszi, és hogy ez a formaság a
legnagyobb gazság mind a közül a sok dolog közül, a mit a férfiönzés és
a számító emberi gonoszság az asszonyok rovására valaha kitalált.
– Szent isten, csak nem vált el a negyedik férjétől is? Ámbár, minthogy
az özvegysége némi változatosságot vitt a sorsába, most már minden
nagyobb feltünés nélkül újra kezdhette az elválást.
– Bár elváltam volna tőle!
– Ez idő szerint tehát ismét férjes asszony.
– Most már igazán magam se tudom, mi vagyok. Se kint, se bent.
– A negyedik házassága is boldogtalan volt?
– Ez volt a legboldogtalanabb valamennyi közül. Talán azért, mert ebben
a házasságban, okulva a harmadik házasságom tanulságain, éppen csak a
férjet kerestem. Nem is mondhatnám, hogy a gazembernek nem voltak
szeretetreméltó tulajdonságai. De mégis ez a választásom volt a
legrosszabb. Képzelje! A gazember elharácsolta, a mit a vagyonomból,
lopva, pénzzé tehetett, aztán sikkasztott, csalt, lopott, váltót
hamisított, s egy pár nappal előbb, hogy mindez kiderült, elszökött
Amerikába.
– Dusika, bocsásson meg, de a házassági szerencsétlenségeknek ez a ritka
sorozata már nem annyira szomoru, mint inkább mulatságos.
– Hiszen láthatja, hogy most már én is nevetek rajta! De várjon csak!
Még nem vagyok szomoru történetemnek a végén, és ha érdekli a sorsom…
– Dusika, elő ne álljon egy ötödik házassággal, mert elszörnyedek!
– Nem, ez egyszer már éppen torkig voltam a házassággal. Azért, bár
jogczimem bőven lett volna hozzá, nem indítottam meg a válópert, és a
törvény előtt még ma is felesége vagyok ennek a bitangnak, a kiről azt
se tudom, hogy hol van…
– Teringettét, három férje volt, a kikről nem tudta, hogy hol vannak!…
– Csak nevessen! Higyje el, ez nem csak éppen mulatságos. Egy kicsit
bosszantó is, különösen az olyan asszonyra nézve, a ki becsületes
teremtés, és a ki még elég fiatal ahhoz, hogy…
– Igazi asszony maradjon! De hát, Dusika, akkor én éppen a legjobbkor
érkeztem haza Kis-Ázsiából! Ha maga megbánta, hogy elhagyott, ha már
régebben is visszajött volna hozzám, ha mindig barátsággal gondolt rám…
ez engem a legédesebb reménységgel tölt el… és ha csakugyan érzi, hogy
sok-sok szeretettel maradt adósom…
– Nem várta meg a végét. Ha már mindent elmondtam, el kell mondanom azt
is, hogy én most szabad házasságban élek. Egy főhadnagygyal.
– Tyű, be hamar leforrázza a reménységeimet!… De hát a szabad
házasságban, ha nem csalódom, a legnevezetesebb az, hogy még csak nem is
házasság… És ha csakugyan én vagyok az egyetlen férfi, a kit valaha
becsült, végre is… maga szabad, mint a madár!…
– A szabad házasság éppen olyan rabszolgaság, mint a másik, a régi
divatu. Az ősi formáju házasságnak minden rossz tulajdonsága megvan
benne, azzal a különbséggel, hogy egygyel több rossz tulajdonsága van,
mint amannak, mert azt az asszonyt, a ki a szokás és az előitéletek
ellenére is vállalja ezt a kötést, az emberek többé nem tisztelik… itt a
férfi még a köztiszteletet is elszedi az asszonytól. És a helyett, hogy
ezért kárpótlást igyekeznék nyujtani, ő maga az első, a ki az asszonyt
nem tiszteli többé. Mondhatom, az igazi férjeim még csak megbecsültek
valamennyire, ha másért nem, azért, mert a világ előtt a tulajdon nevük
viselőjét süvegelték bennem: mig a szabad férjem!… ez rovásomra írja azt
az áldozatot, a melyet neki hoztam… és annyival többet követel tőlem,
mert helyre kell hoznom azt is, a mit a mások erkölcsi felfogása ellen
vétek. Persze, ezt még nem tudtam akkor, a mikor a házasságnak ebben az
uj formájában a jövő zenéjét üdvözöltem; de azóta megtanultam, hogy
találjanak ki akármit, a szerelmi összeköttetésben, legyen ez akár
holtigtartó, akár hosszabb vagy rövidebb időre tervezett frigy, a nő
mindig áldozata lesz a férfinak… mindaddig, mig az egész világon az nem
lesz a szokás, hogy a férfi és a nő csak egyszer találkoznak s aztán
sohase látják többé egymást.
– Hogyan, Dusika, maga úgy akarná megjavítani a világot, hogy a szerelmi
összeköttetésnek sohase legyen másnapja? De hátha megkedvelték egymást
és örülnének az uj találkozásnak?!
– Én sehogy se akarom megjavítani a világot. A maguk dolga valami
okosabbat kitalálni. Én csak azt tudom, hogy így nincs jól. Sehogy sincs
jól.
– De lássa, Dusika, a mig senki se talál ki valami okosabbat, egy kis
rendnek, legalább egy kis nyilvántartásnak mégis csak kell lennie! Ne
felejtse el, hogy a szerelmi összeköttetésből sokszor gyermek is
származik, és a mig ebben a társadalmi rendben élünk, a mig a gyermekről
a szülőknek kell gondoskodniok, mert az állam, a társadalom nem
gondoskodik, vagy olyan kevéssé gondoskodik, hogy ez szóra se érdemes…
– Én nem mondom, hogy ne legyen semmiféle nyilvántartás, de gondoskodni
kellene arról is, hogy a nő ne legyen a férfi rabszolgája. Igazivá
kellene tenni a nő szabadságát…
– Például hogyan képzeli ezt?
– Úgy, hogy a szerelmi összeköttetés és az elválás olyan szabad legyen,
mint a költözködés. Például mindenkinek joga volna bejelentő vagy
kijelentő czédulát küldeni egy hivatalba…
– Jaj, Dusika, ahhoz éppen ezernyolczszázmillió tisztviselő kellene,
hogy ezt a temérdek bejelentő és kijelentő czédulát mind
nyilvántarthassa! Mindenki ennek a hivatalnak a tisztviselője volna, és
még így se győznék a munkát! Hanem, tudja mit? Kezdjük el a reformot, s
küldje el a kijelentő czédulát a főhadnagyának!
– Nem tehetem, mert most még szeret, már a maga módja szerint, és félek,
hogy agyonver.
– Az már baj. Erről ugyan nem tehet a társadalom, csak a főhadnagy;
azért mégis baj. Hanem lássuk csak! Ha igazán olyan kedves marad, mint a
milyen kedves az előbb volt, a mikor azt mondta, hogy… Mondja, igazán
jóérzéssel van irántam? Igazán én vagyok az egyetlen ember, a ki meg
tudta magát becsülni, és a kit az ex-férjei közül még a leginkább
szível? Igazán belátja, hogy rosszul cselekedett, a mikor semmire se
méltatta az én makacs ragaszkodásomat?
– Igazán. A legkomolyabban mondtam. Ha akarja, meg is esküszöm rá.
– Csak ne esküdjék! Egyszer már megesküdött és az nem sikerült. Mondja
csak így egyszerüen; elhiszem, mert szeretem elhinni. Akkor hát van egy
mód, hogy kárpótolja azt, a kivel szemben régente nem volt igazságos. Az
ősi mód.
– Mit akar ezzel mondani?
– A szabad házasságnak van egy jó tulajdonsága is: az, hogy, mint minden
házasságot, ezt is meg lehet törni. Ha csakugyan megbánta, hogy nem
maradt meg mellettem: szálljunk ki az első állomáson, a hol ez a vonat
megáll, és – a meddig mást nem gondol – felejtsük el azt a sok
esztendőt, a mig nem láttuk egymást. Pokolba a főhadnagygyal. Végre is
én már régebben kiérdemeltem, hogy jóságos legyen hozzám, mint ez az
ember, a ki a többieknél is kevésbbé tudja magát megbecsülni!
– A főhadnagy megérdemelné. És… és…
– Köszönöm az »és«-t…
– De nem lehet.
– Miért nem?
– Mert a főhadnagy vár a vasútnál.
– A szabad házasságnak van egy másik jótulajdonsága is. Nagy enyhítője a
hazugság.
– Agyonverne.
– Tehát másodszor sincs szerencsém. De én negyedszer se szoktam megadni
magamat a sorsnak… Mit nevet?
– Illetlen dolog, de magának megmondom. Hiszen régente elég jó
viszonyban voltunk. Hát éppen ez az… Arra gondoltam, milyen furcsa
volna, ha véletlenül engednék a maga csábítgatásának, ha véletlenül
csakugyan megszöknénk a vonatról, és az után, hogy négyszer voltam
férjnél, legelőször is magánál, sőt ötödször is… már akár számítja ezt
is, akár nem számítja… most, a mikor a negyedik asszonyi név után már
megint a leánynevemet viselem… Ej, mégse mondom!
– Milyen furcsa volna, ugy-e, ha az után, hogy négy vagy öt házassága…
már akár számítjuk az ötödiket, akár nem számítjuk… szóval, négy-öt
házassága gyermektelen maradt, a jövő esztendőben egyszerre csak egy kis
szabad fiú állítana be a világra!