Két hölgy beszélget:
– Tiz szóval… nem, két szóval elmondom, hogy miről van szó. Elvállaltam
a _Női Munka_ szerkesztését. Ez a folyóirat nálunk egyetlen lesz a maga
nemében; és előkelő szinvonalu, mint például a _Mutterschutz_. Dolgozni
fognak belé az összes európai nevezetességek; a _Mutterschutz_ irói is
mind: Ellen Key, Lisnevszka Mária, Schirmacher Käthe doktor, Braun Lily,
Stöcker Helén doktor, Fürth Henriette, Streitberg grófné, Bleuler-Waser
Hedvig doktor, Schreiber Adél, Eckstein Emma, Simon Helén, mindenki.
Képzelheted, milyen ambiczióval csinálom az első számot; az első számban
ki akarok tenni magamért. A közlemények nagyrésze már megvan; ilyet még
nem láttak nálunk. Az első czikket maga Ellen Key írta, a mi persze már
egymagában is biztosítja, hogy rendkivül előkelő szinvonalon leszünk. Az
egyik legkedvesebb eszméjéről irattam vele; tudod, arról, a mit a
szerelem evolúcziójáról szólva fejt ki, hogy tudniillik a házasság
elavult intézménye csakis abban az esetben tartható fenn, ha a
házasfelek nem fognak együtt lakni.
– Érdekes czikk lehet.
– Érdekes és komoly, mint a halál. De ez nem minden. A második czikk
Lisnevszka Máriától való. A gyermekek felvilágosításának nagy apostola
természetesen nem írhatott másról, mint erről a már nem uj, de
elnyűhetetlen témáról… ez a téma, lelkem, tartósabb, mint a legjobb
czérnaszövet. Talán nem kell mondanom, hogy a czikk végtelenül érdekes;
őrülten fogják venni a trafikokban. Egymagában is biztosítja az első
szám sikerét. Még a harmadik czikk is külföldi nagyság munkája. Stöcker
Helén ír benne a sexuális etika reformjáról. De a negyedik czikket már
hazai nevezetesség írta. Ennek a czíme: »A szabad szerelem és a
fajnemesítés«. Aztán én írtam egy apróságot… szerény, jelentéktelen
irka-firka, de a tárgya a legfontosabb a világon: szóvá teszem, hogy
mire tanítsuk meg azokat, a kiket a nép tudós asszonyoknak nevez. Aztán
a Göndör Sándorné essay-je következik. Göndörné Ellen Key mellett tör
lándzsát, és Magyarország nevében is megköveteli, hogy a házasfelek ne
lakjanak együtt.
– Jól teszi, de mit szól ehhez Göndör Sándor?
– Örül, hogy a felesége nem az ő hátán töri el a lándzsát. Egy férj
mindig örül, ha a felesége megírja azt, a mit különben elmondana. De
várj, hadd mondom el, hogy mi lesz még az első számban. Még csak egy
szó. Göndörné könnyebbfajta elmefuttatása, hogy ne mondjam: lírai
zsörtölődése után egy súlyos tartalmu társadalom-filozófiai tanulmány
következik; Kovácsné értekezik benne arról a nagy kérdésről, hogy: mit
tegyünk a házasságon kívüli anyák gyermekeiért?
– Azt hiszem, erre a nagy kérdésre Kovácsné egy igen rövid mondatban is
megfelelhetne.
– Hogy-hogy?
– Mit tegyünk a házasságon kívüli anyák gyermekeiért? Azt, a mit
elmulasztunk megtenni a tulajdon gyermekeinkért!
– Te tréfálsz!
– Hiszen te is tréfáltál!
– De a czikk nem tréfa. Egy vékányi idézet van benne Forelből, Blochból,
Havelock Ellisből, Michelsből és Kurz Izoldából. Édesem, a ki ennyit tud
idézni, az joggal büszkélkedhetik vele, ha a gyermekei mosdatlanok. És a
következő czikk még kevésbbé tréfa. Ez már egyenesen szenzáczió. Egy
nyolczgyermekes anya mondja el benne, milyen megfigyeléseket tett a
gyermekein, a mikor Lisnevszka Mária tanácsát követve, a nyolczadik baba
eljövetele alkalmával felvilágosította a többi hetet… mert a fájdalomban
igazán nincsen titkolni való.
– No, arra magam is kiváncsi vagyok, hogy mit mondtak a gyermekek?
– Képzeld, a kis leányok elhatározták, hogy: be kell szüntetni a
világot, a fiúk ellenben igen lelkesedtek, és azt mondták, hogy: »Sőt
ellenkezőleg!«
– Ilyet csakugyan nem igen hallott az ember, legalább erre, mifelénk.
Meglehet, hogy Orosz- és Lengyelországban, vagy Skandináviában már nem
szokatlan ez, mert, úgy látszik, nem lehet kitalálni olyan vad dolgot, a
mi Dániában és Svédországban érthetővé ne válnék, s Norvégiában
alighanem tótágast járnak az emberek…
– Igen, az északon támadt világosságban ez a módszer már kiállotta a
tűzpróbát.
– Igen, Észak legmagasabban lévő és leghomályosabb helyein az embereknek
valami csodálatos bagolyszemüknek kell lenniök, hogy igazságokat
fedeznek fel a homályban és a megzavarodottságban is…
– De ez még semmi.
– Már bocsáss meg…
– Úgy értem, hogy az még semmi, a mit neked most két szóval elmondottam.
A mint láthatod, mindegyik czikkem érdekes, de az első számomnak nem
Ellen Key, nem Lisnevszka, sőt nem is a nyolczgyermekes anya lesz a
főékessége, hanem valami más. A _Női Munka_ első füzetének nagy
ütőkártyája egy monstre-ankét lesz, a melyet a gyermekek
felvilágosításának elnyűhetetlen kérdéséről rendezek. Ezt a hálás témát
még nem aknázták ki eléggé; soha se lehet eléggé kiaknázni. Az én első
számomban tehát erről a kimeríthetetlen tárgyról minden nő nyilatkozni
fog, a kinek csak egy kis neve van. Úgy a hazaiak, mint a külföldiek.
Természetesen nem arról, hogy szükséges-e a felvilágosítás? – mert ez
már nem kérdés. Hanem arról, hogy a felvilágosításnak mikor és miképpen
kell megtörténnie? Neked is nyilatkoznod kell. Írj hosszan, vagy írj
röviden, a hogy kedved tartja; ha többet nem adsz, tiz sorral is beérem.
– Ne vedd rossz néven, de tiz sort se írok.
– És ugyan miért nem írnál?
– Már azért sem, mert úgy érzem, hogy ha egy nő az efféle
nézetnyilvánítással kilép a nyilvánosság elé: ilyenkor nem vigyázhat
eléggé a tollára. Ha én mindenkinek elmondom, hogy miképpen gondolkozom
a legkényesebb témákról, ezt nem tehetem a nélkül, hogy el ne áruljak
valamicskét abból is: miféle tapasztalatok vagy érzések vezettek erre a
gondolkozásra? Már pedig az ilyen közlések az én érzésem szerint nem
igen férnek össze a nőiességgel. Sok nyilatkozatot olvastam már a te
kérdésedről is; de úgy találtam, hogy majdnem valamennyi, többé vagy
kevésbbé, a nőiesség rovására történt. És én ebben a tekintetben egy
kicsit maradi vagyok. Persze, nem szólok a nagymamákról; azok már
beszélhetnek. De én még nem vagyok nagymama.
– Ej, igazán nem értelek! Micsoda özönvíz előtti prüdéria ez?! És te, a
ki egy kitünő könyvet fordítottál le a nőknek a munkához való jogáról!…
A kit a feminista törekvések egyik buzgó munkásának néztünk! De, édesem,
ezen már régen túl vagyunk! Hidd el, ha elárullak: azt fogják képzelni
rólad, hogy nem vagy eléggé művelt és nem vagy eléggé eszes!… De hát
nézd meg azokat a tizennyolcz-húsz éves leányokat, a kik Lisnevszka
Máriát hallgatják!… Vagy nézd meg azokat a külföldi jeleseket, a kik
egész életükön át nem csinálnak egyebet, csak a legkényesebb témákról
írnak vagy beszélnek, a kik úgyszólván kereskednek a legkényesebb
témákkal!
– Nem fogom a példájokat követni. Különben a nyilatkozatomnak aligha
vennéd hasznát. Mert én tudok sokkal nagyobb bajokat is, mint hogy:
elmulasztottuk felvilágosítani a gyermekeinket, és nem látom át ennek a
propagandának a sürgősségét, annál kevésbbé, mert ismerek komoly bajokat
és sürgős tennivalókat, a melyekkel soha se gondoltok!
– Hogyan? Csak nem vagy a felvilágosítás ellen?
– Nem vagyok se ellene, se mellette, mert azt hiszem, hogy ez eddig is
mindig megtörtént, Lisnevszka, mindnyájatok, tudós hozzákészülődés és a
sokat emlegetett károk nélkül, a maga helyén és idejében. Először is a
fiúk felvilágosításáról nem érdemes komolyan beszélni; az én önkéntes
fiam, legalább, bár én soha se beszéltem neki efféléről, nem várt
Lisnevszkára, és azért, hála Istennek, egészséges gyerek. A leányok is
mindig megtudták, a mire éppen szükségük volt; és talán nem azok jártak
a legrosszabbul, a kiket a legkésőbb világosítottak fel, mert ezek nem
kávéskanalankint barátkoztak meg a tudománynyal, hanem teljes, és
becsületes magyarázatot kaptak a férjüktől, úgy hogy nem epeszthette
őket a további kiváncsiság – a mit Lisnevszka Mária aligha mondhat el az
ő tanítványairól. Azt pedig ez az apostol soha se hiteti el velem, hogy
a szegény, szánandó, elveszett teremtések társadalmi bukását, vagy a
másfajta bajokat, betegségeket igen sokszor a tudatlanság okozza. Az
ilyen eset csak csodálatos ritkaság lehet; a kit efféle baj ér, rendesen
jó rég tisztában volt mindennel, de tájékozottsága, tiszta látása nem
mentette meg; milliót buktat el addig, néha a szerelem, többször a bűn,
s legtöbbször a nyomor, a mig megtalálod azt a fehér hollót, a kit a
tudatlansága veszített el.
– De azt csak elismered, hogy jobb, ha a szülő, az orvos, vagy az iskola
világosítja fel a gyermeket, mintha ismereteit cselédektől vagy romlott
gyermekektől szerzi?
– Ne bízzátok a gyerekeiteket a cselédekre, addig se, a mig felolvastok,
inkább ne olvassatok fel. Arra is ügyelhet a szülő is, az iskola is,
hogy a vásott gyerekek ne tarthassanak káros prelekcziókat a
romlatlanoknak. Egyébként, ha azt képzelitek, hogy csak a csunya
tréfákkal fűszerezett felvilágosítás keltheti fel a veszedelmes
kiváncsiságot, s a komoly, de szükségképpen tökéletlen felvilágosítás
már nem keltheti fel: csak áltatjátok magatokat és felültetitek egymást.
A lényegben van itt a veszedelem, és nem a tréfás garnirungban. Képtelen
vagyok megérteni a Lisnevszkátokat. Nem abban látja a nagyobb bajt, hogy
a szegény emberek egy szobában alusznak a gyermekeikkel, hanem abban,
hogy a szegény emberek nem magyarázzák el a gyermekeiknek – idejekorán
és alaposan – a mit az egyetlen szobában gyanítaniok kell, de a mit még
nem tudnak. Mintha mégis jobb volna emezeknek, ha nem kellene
gyanítaniok semmit és nem volna szükségük szüleik sürgős magyarázatára.
– Hiszen akkor te nem vagy feminista!
– De az volnék, vagy mi, és szeretném, ha propagandát tudnék csinálni
annak a hitemnek, hogy a nőknek, igenis, minden téren joguk van a
munkához. De éppen azért szeretném, ha egyszer már abbahagynátok a
felvilágosítás kérdésének a bolygatását. Mért nem álltok már egyszer
valami egyébbel a nyilvánosság elé? Azt hiszem, tanultunk már annyit,
hogy érdeklődhetünk más valami iránt is. Mért adtok fegyvert az
ellenségeink kezébe? Vagy talán ezeknek van igazuk, és a legkényesebb
téma folytonos feszegetése: a gyermekek felvilágosítása volna az az
egyetlen női munka, a mely benneteket igazán és komolyan érdekel?!…