II.

Kedves Saroltám,

sietve irok neked, bár maszatos kis porontyaim ugyancsak acsarkodnak, ha

egy félórára megszököm tőlük, és pedig, hogy az igazat megvalljam, azért

sietve, mert borzasztóan boszant, hogy az uramról nem tudom miféléket

pletykáltak neked.

Hogy az én uram rossz ember! A legjobb ember a világon. Hogy korhely!

Már hogy volna korhely!

Azt hazudták neked, hogy: iszik, kártyázik, még ver is.

Hogy iszik! Dehogy iszik! Azaz, hogy iszik, mert mindenki iszik, az

egyik vizet, a másik bort. De mi az, hogy valaki »iszik«? Iszik az, a ki

annyit iszik, hogy leissza magát a sárga földig, úgy hogy az asztal alá

esik, vagy tántorogva megy haza, beleköt a többi részegbe, botrányokat

csinál, és vagy az utczán aludja ki mámorát a sárban, vagy pedig úgy

kerül az ágyába, hogy lepedőben adják át a házmesternek. Na hát,

kedvesem, az én uram nem iszik. Bort iszik ugyan, nem vizet, mert sokat

jár a levegőn, de csak annyit iszik, a mennyi jól esik neki, és ha

többet iszik, mint a gyomorbajos emberek, ez csak azt jelenti, hogy

többet bir el, mint más. Szeretném én látni azt a bort, a melyik neki

megártana! Olykor, nagyritkán, elmegyünk valamelyik szomszédhoz

névnapra, keresztelőre, disznótorra, batyubálba; ilyenkor megesik, hogy

egy-egy vendég felönt a garatra, egyiknek nem forog a nyelve, a másiknak

keresztbe áll a két szeme, a harmadik tökéletesen elázik. Az én uram meg

be se csíp; nem beszédesebb, mint máskor, meg se látnád rajta, hogy

ivott, pedig többet ivott, mint az a három! Hogy néha napján eljár a

kocsmába? Édes istenem, azt csak nem kivánhatom tőle, hogy azért, mert

családja van, soha szót se váltson férfiemberrel!

És hogy kártyázik! Nem igaz, nem igaz, nem igaz! Ki kártyázik? Az, a ki

egy ültőhelyében elveszt egy vagyont; a ki elkártyázza a házbért, a

kenyérre valót; a ki éjszakáit a játékasztal mellett tölti. De az én

uram ugyan nem kártyázik. Hogy vasárnaponkint leül tarokkozni a

doktorral meg a plébánossal és elveszit vagy nyer egy pár fillért,

forintot, az remélem, nem kártyázás, hanem tréfa, időtöltés, mulatság.

Nem mondom, hébe-hóba, egy-egy nagyobb összejövetel alkalmával

megtörténik az is, hogy más játékot játszik; talán, egyszer-kétszer,

arra is volt eset, hogy nagyobb összeget veszített, mert urasan játszik,

nem gyáván, és nem azzal a kapzsisággal, mely némelyik férfit annyira

megutáltatja az emberrel. Előtted bizonyosan ezt az egy-két esetet

fujták fel elefánttá, de mondom, hogy ez ritka kivétel. Aztán egyszer

veszít, máskor nyer. Inkább nyer, mint veszít, mert tud játszani, s a ki

tud játszani, mért ne játszanék? Többet mondok: én is szeretek játszani,

pedig nagyon rosszul játszom. Persze, az baj volna, ha kettőnk közül én

volnék az, a ki kártyázik, mert a ki nem tud kártyázni, az ne

kártyázzék. De mért ne kártyáznék ő, a ki tud? Szóval ebből se igaz egy

szó se.

Az meg éppen szemenszedett hazugság, hogy ő engem ver. Ezt az alávaló

rágalmat olyan asszonyok találták ki, a kik szerelmesek az uramba, és

úgy irigyelnek engem, hogy megölnének egy kanál vizben. Szeretném tudni,

miért verne? Nem ellenkezem vele semmiben; előre tudom, hogy jobb úgy, a

hogy ő gondolja. És ha valaki nekem szemembe merné mondani, hogy ő engem

valaha megvert: bizony isten kikaparnám a szemét. Neked, a ki mintha a

testvérem volnál, mély titoktartást kérve – az anyámnak se vallottam

meg! – bizalmasan elárulom, hogy az első esztendőben, de csakis az első

esztendőben, egyszer-kétszer csakugyan megvert, persze csak úgy, a hogy

egy rossz kis gyereket vernek meg, nem annyira büntető, mint inkább

javitó szándékkal, de meg kell jegyeznem, hogy ha megvert, hát mondhatom

megérdemeltem. Olyan esztelenül nyakas, olyan nyelves, olyan

kiállhatatlan, olyan kis Xantippe voltam, s olyan pimaszul feleseltem

vele, hogy asszonyos gyöngeség lett volna, ha meg nem büntet. Lenéztem

volna magamban, meg kellett volna vetnem, ha ostoba lágyszivüségből,

holdkóros lovagiasságból, szerelmes meghunyászkodásból, vagy férfihoz

nem illő puhaságból és léha kényelemszeretetből véletlenül nem vert

volna meg. Mert akkor még egészen gyerek voltam és gyerekes, rossz

gyerek. De akkor is volt magamhoz való eszem; éreztem, hogy megérdemlem

a leczkét, és tudtam, hogy nem történt velem semmi szerencsétlenség Hogy

mennyire nem volt komoly, ha egypárszor, csak úgy tessék lássék, rám

legyintett, hogy aztán, mikor sírok, mindjárt megvígasztaljon,

bebizonyíthatom neked azzal, hogy mindannyiszor, a hányszor kikaptam,

másnap reggel én kértem bocsánatot: »Édes kis uram, máskor nem leszek

rossz!« És most hálás vagyok neki, hogy annak idején kinevelte belőlem a

kiállhatatlanságaimat. Olyan gyerek, olyan éretlen és olyan hajlítható

voltam akkor, hogy meglehet, elkényeztetett, tűrhetetlen feleség, és

minden jóra alkalmatlan, családanyának nem való, léha asszony vált volna

belőlem, ha nem azon a módon oktat a jóra, a melyik a gyerekes lények

előtt a legkönnyebben érthető, akármilyen patriarkális és falusias is ez

a módszer.

Azt is rosszul tudod, hogy én nem szerettem az uramat, és hogy

kényszeríteni kellett hozzá. Igaz, hogy eleinte nem akartam hozzá menni,

mert azt képzeltem, hogy nem szeretem. Mikor megkért, egy dologtalan

fiatal ember lábatlankodott körülöttem, – még ma se tette le a

vizsgálatát! – a ki addig forgatta a szemét, és addig zümmögte a fülembe

a szerelmes verseket, hogy gyerekfejjel összetévesztettem őt a szép

versek szerzőivel, és azt hittem, hogy érdeklődöm iránta. Azért eleinte,

mig nem ismertem meg jobban az egyiket is, a másikat is, hallani se

akartam az uramról, és ebben az időben mindenféle ostobaságot

összeabajgattam, hogy így meg úgy, sohase megyek hozzá, inkább a kútba

ugrom. Ennek persze híre kelt, de annak nem kelt híre, mert nem mondtam

el senkinek, hogy nekem már akkor is nagyon tetszett az uram egész

megjelenése és modora, magatartása. Nem is ellenkeztem olyan sokáig,

mint beszélték, mert minél többször találkoztam az urammal, annál

kevésbbé idegenkedtem tőle, de annyi igaz, hogy nem mindjárt mondtam

igent, mert szörnyen naivul gondolkoztam a házasságról s tele voltam

holdvilággal. Mit tudtam én akkor a világról?! Olyan libácska voltam,

hogy ma csak nevetni tudok akkori képzelgéseimen; hogy mi az élet, egy

afféle ostoba kislány, a milyen én voltam, nem is gyanítja.

Összebeszéltem hetet-havat, de azt se tudtam, mi fán terem: szerelem,

házasság. Kislányos sunyisággal eltitkoltam, hogy a kérőm is sokat

motoszkál a fejemben; persze, azt csak később tudtam meg, hogy

tulajdonképpen mindig őt szerettem. De mikor a szüleim a lelkemre

beszéltek, készségesen engedelmeskedtem és ha nem is valami vígan mentem

az esküvőmre, engem bizony nem kellett kényszeríteni, az már nem igaz.

És azt csak neked vallom meg, hogy meglehetősen hamar beletörődtem a

sorsomba; végre is az embernek kinyílik a szeme. Az ember lassankint

rájön, hogy az életben, ha sok benne a baj, van szép és jó is és ha az

első esztendőben sokat kellemetlenkedtem az uramnak, ez már afféle

meggyőződés nélkül való háboruság volt, hasonló a régóta duzzogó gyerek

utolsó rosszalkodásaihoz, a melyek már csak arra valók, hogy az

uzsonnázó asztalnál a méltóságérzet csorbája nélkül jelenhessék meg.

Igaz, hogy azt a változást, a mely bennem véghez ment, eltitkoltam még

az uram előtt is, de ha akkor rejtegettem az érzéseimet, most már,

kivált neked, elmondhatom, hogy akármennyit rosszalkodtam az első

esztendőben, alattomban már akkor úgy gondolkoztam, hogy az élet szebb,

mint régente képzeltem. És minél inkább mult az idő, annál szebbnek

találtam.

Mért ne mondanám el neked, hogy éppen nem vagyok olyan sajnálnivaló, a

milyennek gondoltál?! Nem beszéltem volna erről most sem, a mint nem

beszéltem eddig soha, mert… Mert eleinte szégyeltem leánykori

együgyüségemet, később pedig nem beszélhettem magamról: a te dolgod

fontosabb volt, mint az enyém. Most se találom helyénvalónak, hogy

téged, a kit nagy, komoly, szomorú, súlyos kérdések foglalkoztatnak, az

én aprócseprő ügyeimmel untassalak, de ha már kérded, mégis csak

elmondom, a mi valamennyire érdekelhet.

Tehát: nekem is vannak bajaim és néha nagyon sok bajom van, de nem

vagyok sajnálnivaló, nem vagyok szerencsétlen.

Nem élünk valami nagy kényelemben, de olyan szegénységben sem, mely az

életünket nyomoruságossá tenné. A falut, a hol meghúzódtunk, nem találom

unalmas fészeknek; megszoktam, a nagyvárosi élethez talán már nem is

tudnék hozzászokni; és nekünk is vannak apró örömeink, kedvteléseink, a

melyeket te nem ismersz. Igaz, hogy nem járunk szinházba, hangversenyre,

bálba, de ha egy esztendőben egyszer fölmegyünk Pestre és elnézünk

valamelyik szinházba: egy évig beszélünk az előadásról. És itthon is

vannak szórakozásaink. Szalón, zsúr, egyesület, finom lelkü nők egymást

vigasztaló kis köre: minderről csak a könyvekből tudok, de mi is

összejövünk, egyforma emberek, néha még tánczolunk is. Mellettünk, egy

másik szobában, a gyermekeink játszanak; ha elvétve, este is

fenmaradunk, elaltatjuk őket, s mi tovább mulatunk. Ékszert, az igaz,

utóljára a múzeumban láttam; szép toalettekre se vágyódom: olyan

ruhákban, a minőket te talán soha sem, vagy ha igen, legalább is két

esztendővel ezelőtt viseltél, én vagyok itt a legelegánsabb asszony.

Utazni! Még csak az kellene! Ha tudnád, hogy gyerekekkel utazni micsoda

szörnyü penitenczia, örökre elmenne a kedved minden kirándulástól! És ha

Ellen Key csak azért nem helyesli a korai házasságot, mert az az

asszony, a ki igen fiatalon került főkötő alá, nem utazhatja ki magát

kedvére: akkor nincs miért vádolnom magam, akkor én belenyugszom

sorsomba. Sőt, akármit mondjon Ellen Key, nekem jól esik az a remény,

hogy mire a gyermekeink felnőnek, mi még nem leszünk öreg emberek.

Azt mondhatnám: hogy boldog vagyok… ha az uram többet ülne itthon.

Természetesen, nekem is sok a bajom. Azonkivül, hogy az uram néha

magamra hagy: vesződségem van bőven. Aztán a gond s a mi a

legrettenetesebb: a gyerek-betegségek! Egy nagy szomorúságom is volt.

Csak neked mondom el; más előtt, ha rám bizonyítanák is, letagadnám,

mert szégyellem. Képzeld, véletlenül megtudtam, hogy egyszer – azóta

gyanakszom, hogy talán többször is – megcsalt az uram, igen, nem tudom

megérteni, el se akartam hinni, de megcsalt. Ne itéld meg ezt a dolgot

nagyon szigoruan: volt némi mentsége, ha ugyan egyáltalán van mentség

erre a szörnyűségre. Először is akkortájt beteges voltam, aztán hosszabb

ideig el kellett maradnia hazulról, majdnem egy hónapig!… de az eset nem

is volt nagyobb jelentőségü, mert arról a hölgyről nem érdemes beszélni,

és az uram, akkor az egyszer, kivételképpen, becsípett! Még egyebet is

mondott mentségül, a mit, azt hiszem, csak a békesség kedvéért,

jóindulatból, sajnálatból talált ki. Azért nagyon rosszul esett, hogy

ennek is meg kellett történnie; és sokáig nem tudtam megbocsátani, hogy

ilyen szégyenbe ejtett.

Ugy érzem, akkor is megbocsátottam volna, ha ez a váratlan csapás akkor

ér, a mikor még nem voltak gyermekeim. Bár most már nem tudom elképzelni

a világot a gyermekeim nélkül. Bizony, nem tudod, mit beszélsz, ha

örvendezel azon, hogy nincsenek kicsinyeid. A sok gyerek nagyon jó

társaság; nem is képzeled, hogy zenebonájukban milyen sok vígasztalást

lelhet az olyan asszony, a ki nem törekszik valami különös lelki

magaslatra.

Lehet, hogy mosolyogsz rajtam.

Nem érek rá sokat olvasni, mert kicsinyes tennivalóim meglehetősen

elfoglalnak, de valahol (a könyv czimére már nem emlékszem, a

szerzőjéről is csak annyit tudok, hogy a norvégok egyik büszkesége)

egyszer azt olvastam, hogy az asszonynak az a készsége, a melylyel

beletörődik a szenvedésbe, tulajdonképpen: masochismus. Erősen gyanítom,

hogy a jeles norvég ez alkalommal szellemi magaslatáról kissé messzire

hajította a sulykot. Én legalább semmiféle perverz gyönyörüséget nem

találok abban, ha valami rosszat kell elszenvednem; akkor se, ha az uram

méri rám ezt a megpróbáltatást. De tudom azt, hogy az ember sokat

kénytelen megbocsátani a másiknak, ha ezzel a másikkal együtt akar élni,

és tudom azt is, hogy a ki csak azért keresi a szabadságot, hogy az első

helyett egy másodikkal, tökéletesebbel álljon össze, megcsalja magát,

mert: plus ça change, plus c’est la même chose.

És nem hiszem, hogy megadásom: a született rabszolga ösztönszerü

meghunyászkodása. Nekem úgy rémlik, mintha egy kissé túloznának azok, a

kik azt mondják, hogy a fel nem lázadó asszony élete ma tisztára

rabszolga-sor. Mindenesetre kibékít a helyzetemmel, hogy közvetetlenül

mellettem, velem szövetségben, nagyrészt értem és az enyéimért, egy

másik rabszolga fut-fárad, vesződik, izzad, töri magát és verejtékezik,

egy másik rabszolga, a ki férfi s a kinek a sora átkozottul hasonló az

enyémhez.

De azzal meg éppen tisztában vagyok, – ismerem magamat s ismertem egy

kevéssé más asszonyokat is, – hogy nagy általánosságban, mi asszonyok,

nem vagyunk olyan rosszak, mint a fenségesen beteges bölcsek mondják, és

semmiesetre se vagyunk rosszabbak, mint a férfiak, a kik között szintén

temérdek betörő akad. Nem olvastam Weiningert és nem is fogom elolvasni

soha; nem vagyok kiváncsi erre a keserüszájú bölcsészre. A világnézete

nem érdekel; az ilyen világnézetnek csak egy magyarázata lehet: az, hogy

ez a bölcselő rossz kulcscsal próbálta nyitogatni a női sziv rejtekét.

Nem olvastam Ellen Keyt sem; csak sokat olvastam róla. Azt se tudom,

hajadon-e, vagy asszony, a mi különben az ő korában már mindegy.

Hajadonnak képzelem, mert egy férjes asszony nem tapasztalhat annyit,

mint egy szabad, független hajadon, s abból, a mit róla olvastam, úgy

tetszik, mintha nagyon jól ismerné az életet és az embereket.

Tájékozatlanságom megmagyarázza, hogy nem tudom, miért nevezed őt a

gyermekek nagy védőjének. Úgy látszik, csakugyan hajadon. Mert Kassai

Vidor, a kinek a filozófiája épp oly eredeti, mint a Weiningeré, egyik

nagy bölcsészeti művében, ha jól emlékszem: a »Hullámok« – ban, azt

írja, hogy a gyermekeket úgy védelmezzük meg a legsikeresebben, ha nem

adunk nekik életet.

Ezek után talán nem fogod csodálni, ha megvallom, hogy leveledet – és

vívódásaidat – nem értem egészen, tökéletesen. Hogy lehet nem szeretni

egy jó férjet, – a kibe egyszer szerelmesek voltunk! – pláne, ha az

ember nem szerelmes másvalakibe?! Mintha valamit mégis elhallgattál

volna előttem. Mintha leveledben egy kis rejtelem volna, melynek a

nyitját nem tudom megtalálni.

Hogy a házasság szerencsétlen intézmény?! Az bizonyos, hogy a házasság

sok roszszal jár, de mint a szerelemben, van benne egy kevés jó is,

hiszen a kettő, végre is, nem zárja ki egymást. Persze a tűrhető

házasságnak elengedhetetlen föltétele, hogy a két lélek és nemcsak a két

lélek… de csak így röviden nem tudom megmagyarázni, hogy mit akarok

mondani, és abba kell hagynom az írást, mert a legkisebbik gyerekem már

nagyon ránczigálja a szoknyámat.

Isten áldjon, édesem; egy pár nap mulva ujra írok.

_Nelli_.