– Ha amerikai párbajról van szó – szólt a doktor – akkor én elhiszek
minden butaságot. A fejemen történt.
Tizenhét éves koromban Gyalay Feri volt a legkedvesebb barátom.
Egy házban laktunk, mind a ketten a szüleinknél. Egész nap együtt
voltunk; együtt kerültük az egyetemet, együtt jártunk a vívó-iskolába,
együtt faltuk a regényeket, s együtt álmodoztunk a jövőről.
Hanem egy nap nagyon meggyűlöltük egymást.
Egy különös, fehér alak állott közénk és elidegenített bennünket
egymástól, örökre.
A házban, a hol laktunk, nagyon kedélyes élet folyt. A lakók, majdnem
mindannyian azonegy vállalat tisztviselői, sűrűn érintkeztek egymással;
s az igazgatóság nagy tanács-terme gyakran volt szinhelye mindenféle
batyu-báloknak, születés- és névnapi estéknek, meg, a jó ég tudja, még
mi czímű, vidám összejöveteleknek.
Természetesen az ilyen mulatságokra minket is berendeltek, tánczolni. Ha
kötéllel nem fogtak volna, bizony nem is igen mentünk volna el; mert nem
nagy örömünk telt ebben a mulatságban. A tánczosnőket, a kikkel együtt
nőttünk fel, úgy ismertük, mint a zsebünket; nem érdekeltek bennünket se
ők, se a papáik, mamáik.
De nem lehetett elmaradnunk. Minden ellentállásunk csak arra az egy
furfangos igyekezetre szorítkozhatott, hogy minél korábban, s minél
kevésbbé feltünően szökhettünk haza. Az éjféli vacsora után rendesen
elpárologtunk.
Hanem egy Szilveszter-este nem jutott eszünkbe, hogy szokott csinyünket
ujra elkövessük. Valami váratlan, eddig ismeretlen, megzavaró tünemény
oda bűvölt, oda lánczolt mind a kettőnket az alaposan megúnt, gyűlölt
nagy terembe.
A tánczosnők közt volt egy idegen alak, a kit még nem láttunk soha.
Megtudtuk róla, hogy a vidékről jött. A testvére meg a sógora ott laktak
a házban; azoknál volt látogatóban.
Tizenöt-tizenhat éves lehetett, mint a mi leányaink. De ez nem olyan
leány volt, mint a többiek.
Mandula-vágásu szeme volt, mint a japáni nőknek; az arcza is olyan
tejfehér, szinte élettelen. De nekünk nem ez tünt fel rajta, hanem
valami más, még különösebb, a mi akkor kimondhatatlan, hallatlan
ujságnak tetszett előttünk.
Az egész lényében volt valami lagymatagság, valami elolvadtság, a mi
nyugtalanított bennünket, mint a távoli, sejtelmes, ismeretlen tengerek;
s a járásában volt valami tulvilágiasság, valami csodálatos
nesztelenség, a mi megdobogtatta mind a kettőnk szivét.
Zelmának hívták.
A mi leányainknak ilyen nevük volt: Gizike, Mariska, Ilonka, a legjobb
esetben: Matild. A mi leányaink pirosak voltak; némelyiknek tánczközben
majd kicsattant az arcza. S aztán, a mi leányainkban nem volt meg az a
»nem tudom mi«, a mi annyira hatott ránk, s a minek akkor nem tudtuk a
nevét. Ma már tudom, minek hívják azt a »nem tudom mi«-t: morbidezzának
hívják.
Zelma nem tánczolt. Mig a nénjét ugyancsak tánczoltatták, a fehér arczu
leány a gardedámok között ült és az öreg urakkal beszélgetett.
Én ott álltam, vele szemben, a tánczterem falánál. Vagy tiz perczig
egyebet se tettem, csak őt néztem, a bámulattól kissé elborult szemmel.
Meglehetősen bamba arczot vághattam, de nem igen ügyeltek rám.
A tizenegyedik perczben tisztában voltam vele, hogy őrülten szerelmes
vagyok Zelmába, a fehér arczu leányba.
A következő pillanatban egy vakmerő lépésre szántam el magam. Odamentem
hozzá és tánczra kértem.
Zelma rám emelte mandula-vágásu szemét és hidegen, mint az orákulum,
csak annyit válaszolt:
– Köszönöm. Nem tánczolok.
Nagyon szép, zengő hangja volt. A szivem vérzett. De nem árultam el,
hogy halálosan vagyok találva; ott maradtam mellette, s igyekeztem vele
beszédet kezdeni. Nehéz kisérlet volt; minden kedveskedésemre olyan
fagyosan válaszolt, mintha csak a kötelességét akarná teljesíteni.
A hogy elkeseredésemben kissé félre fordultam, tekintetem a Feriével
találkozott.
Ő is oda jött, s ügyet se vetve rám, Zelmához fordult. Tánczra kérte.
Bosszantott ez a szemtelenség. Látta jól, hogy én kosarat kaptam, s
mégis azt hiszi, hogy ő szerencsésebb lesz?! Mi jogon? Különb ő nálam?
Úgy együtt tartottunk mindig, mint az élő és az árnyéka; csakhogy én
abban a véleményben voltam, hogy én vagyok az élő, s ő az árnyék.
Kikosarazták. Zelma neki is ugyanazon a hideg hangon felelt, mint nekem:
– Köszönöm. Nem tánczolok.
Feri követte a példámat. Megpróbálta a társalgást, de hiába. Zelmának
csak egyszótagu válaszai voltak. Némi elégtétellel állottam odább.
Hanem azért nem vettem le róla a szemem. Láttam, hogy az idősebb
gavallérokkal, például a rendezőkkel, sokkal nyájasabb, mint velünk. Az
öreg urakkal meg éppen szivesen beszélgetett. Némelyik koronkint egy-egy
mosolyt is csalt az ajakára, s ilyenkor légies arczát könnyű pirosság
sugározta be. De ez csak egy pillanatig tartott.
A vacsorázás órájában hallottam, hogy Zelma egy gazdag bútorgyáros
menyasszonya. Ez a hír egészen hidegen hagyott.
Nem voltam féltékeny se a rendezőkre, se az öreg urakra, még a
bútorgyárosra sem. De pokoli féltés tombolt bennem, a hányszor csak
Ferire gondoltam. Mert tudtam, hogy benne ugyanaz a szenvedély ég, a mi
énbennem.
Mikor észrevettem, hogy a csárdás alatt is folyvást a lány körül
forgolódik, aztán pedig meghúzódik egy sarokban, s még onnan is égő
tekinteteket vet Zelmára, odamentem hozzá, s így támadtam rá:
– Ne ténferegj mindig Zelma körül. Terhemre vagy.
Feri olyan jó fiú volt, hogy akár kenyérre lehetett volna kenni, mint a
vajat. Hanem ebben a pillanatban ugyancsak gyilkos tekintetet vetett
rám.
– Hagyj nekem békét, és eredj a dolgodra.
A fogai közül beszélt, mint a régi módi cselszövők.
– Nem megyek – szóltam – a mig szavadat nem adod, hogy nem fogsz mindig
itt lábatlankodni Zelma körül.
Úgy válaszolt, mint Sir Douglas, Sir Archibaldnak, abban az angol
regényben, a melyet utóljára olvastunk:
– Soha!
Aztán végig mért tetőtől talpig, s ott hagyott.
Akkor este nem is szóltunk többet egymáshoz.
Pedig mindig egy nap körül bolyongtunk. A mikor csak tehettük, oda
furakodtunk Zelmához, hol az egyikünk, hol a másikunk. Ez a temérdek
szeretetreméltóság és figyelem mind kárba veszett. Zelmának a modora egy
cseppet se változott meg velünk szemben. Egyszerüen nem vett észre
bennünket.
Mi ránk nézve pedig kivüle senki se létezett. Ha az öregebb gavallérok
kiütöttek bennünket a nyeregből, oda álltunk posztra a legelső ajtóhoz,
s türelmesen szórtuk Zelmára a szerelemmel teli, tüzes és gyöngéd
pillantásokat. A világért se tánczoltunk volna az ismerős lányokkal, s
viseletünk a szülői körökben kínos feltünést keltett.
Zelma nemsokára haza ment. Én is megugrottam, s tiz percz multán már az
ágyamban feküdtem. De reggelig nem tudtam elaludni.
Három év! Még csak három évi türelem! Akkorra tudós, sőt talán
akadémikus leszek, a kinek nem sok fáradságába kerül egy bútorgyárossal
megküzdeni. A többi már gyerekség. Ferit majd csak lerázom a nyakamról…
Másnap tiz órakor már talpon voltam. Úgy számítottam, hogy Zelmát
meglesem a kapuban, aztán, ha lehetséges, a kiséretébe szegődöm, ha
pedig nem lehet, legalább távolról követem, s gyönyörködöm légies
alakjában, a messzeségből.
Hanem, mire leértem, Ferit már ott találtam a kapunk előtt. Az orra
vörös volt, s úgy emelgette hol az egyik lábát, hol a másikat, mint egy
félig megfagyott madár. Könnyen kitalálhattam, hogy neki ugyanaz a
gondolata volt, a mi nekem.
Az indulat erőt vett rajtam. Elálltam az útját, s így rohantam meg:
– Megtiltom neked, hogy örökösen az utamba állj! Mit akarsz azzal a
leánynyal?
– Mi közöd hozzá? – felelt Feri. – Nem vagy Zelmának se gyámja, se
férje.
– Kettőnk közül az egyik teljesen felesleges Zelma körül – pattogtam én.
– Ha udvarolni akarsz neki, legyen bátorságod meg is verekedni érte.
– Szivesen – szólt Feri. – Csakhogy te jobban vívsz, mint én. Ha karddal
mennénk egymásnak, nagyon is egyenlőtlenek volnának a chance-aink. Így
könnyű vitézkedni. Hanem, ha olyan mélyen szereted Zelmát, mint én,
akkor egyikünk csakugyan fölösleges a világon. Ebben az esetben –
mondom, ha nem szájhős vagy, hanem szerelmes – fogadd el az én
ajánlatomat. Határozzon köztünk amerikai párbaj.
– Jó.
Egy kissé meghökkentem, de nem lehetett megretirálnom.
Fölmentünk a Feri lakására. Ferinek voltak szines golyói. Nemrégen még
játszottunk velök.
Kiválasztott közülök egy vöröset és egy fehéret. A két golyót aztán
betette a kalapjába.
– A ki a vöröset húzza, az mához egy esztendőre főbe lövi magát.
Én ismételtem a mondást, jeléül, hogy megértettem. Aztán megpecsételtük
a fogadást a becsületszavunkkal is.
Feri megrázta a két golyót a feje felett, aztán hátra dugta a kalapját a
lapoczkája alá. Én szemben állottam vele.
– Nyúlj a kalapba – szólt – s válassz magadnak a golyók közül.
Engedelmeskedtem, s a szemébe nézve, a háta mögé nyúltam, a kalapba. Ő
is hátra nyúlt, s mikor már mind a ketten a kezünkben tartottuk a
golyónkat, megkérdezte:
– Azt akarod, a melyik a kezedben van?
– Ezt akarom, a melyik a kezemben van.
– Jó.
Visszahúztuk a kezünket. A vöröset Feri húzta.
Egy kő esett le a szivemről. Nem kivántam a Feri halálát, de jobb
szerettem így.
Vígan lépegettem le a lépcsőn, Feri odafenn maradt. Egy félórai
várakozás után csakugyan megpillantottam Zelmát, a mint egy nagy
társasággal kijött a kapun. Vagy két óráig bandukoltam utánuk, tisztes
távolságban.
A szerencsések nyugalmával, föltettem magamban, hogy Ferinek visszaadom
a szavát, a mint ez jóravaló emberek között nem is lehet máskép. Még
csak az kellene, hogy kárt tegyen magában! De előbb hadd vezekeljen egy
kicsit, minek állt az utamba.
Zelma három vagy négy nap mulva elutazott. Attól fogva nem is hallottunk
róla többet.
A gondolat, hogy Zelma már nincsen velem egy fedél alatt, hogy talán
sokáig nem is láthatom meg fehér, vértelen arczát, bizonyára fájt,
rosszul esett. De a képe nem hagyott el, se a reménység, hogy egyszer
még az enyémnek mondhatom. Mandula-vágásu szemét mindig magam előtt
láttam, akár ébren voltam, akár álmodtam. És regényes neve, mint korona
lebegett nagyravágyásom álomképei felett.
Nem tagadhatom el, némi elégtétellel gondoltam rá, hogy ha Feri is így
van Zelmával, az ő gyönyörüsége legalább meg van rontva. S ez a gondolat
folyvást késleltetett, hogy oda menjek hozzá, s visszaadjam a szavát.
Hetek multak el, de én még mindig nem adtam életjelt. És itt
szégyenszemre meg kell vallanom a leggaládabb gondolatot, mely valaha
kisértetbe hozott. Ne itéljenek el érte; jobb vagyok, mint a milyennek
látszom.
Tehát megfordult a fejemben az a hitvány gondolat is, hogy egyáltalában
nem adok életjelt. Nem mintha halálát kivántam volna Ferinek; ez eszem
ágában se volt. De az a kétség ingerelt, hogy: hátha Ferinek lesz esze,
s e nélkül is életben marad?! Hátha elég gyáva arra, hogy megszeg e a
becsületszavát, s tovább fog majd élni az én feloldó szavam nélkül is?!
Milyen diadal volna ez!
Nos, beláttam, hogy ha ez a história meg is bélyegezné Ferit, nekem se
válnék dicsőségemre, de semmiképpen sem.
Aztán meg Feri aggasztott is egy kissé. Nem járt sehová, nagyon mogorva
lett, egész nap csak a könyvei között ült. Biz ez könnyen
agyonpuffanthatja magát.
Szóval, vagy hat hét multán megembereltem magamat, elmentem hozzá, kezet
nyujtottam neki, s így szóltam:
– Felejtsük el ezt az egész ostobaságot!
Feri a nyakamba borult, s megvallotta, hogy ez a néhány hét nagyon
megöregítette. Félt a haláltól, de elszánta rá magát, ha már meg kell
lennie. A tépelődés és a rémület Zelmát egészen kiverte a fejéből. Csak
úgy gondolt rá, mint egy rossz álomra…
Hanem azért a régi barátságunk sohase állott helyre; szép lassan
elszakadtunk egymástól.
Én még aztán is sokat gondoltam Zelmára. Később kevesebbet, végre
egészen elfelejtettem. Mire letettem a doktorátust, már csak homályosan
emlékeztem rá, hogy volt egyszer egy fehér arczu leány, a kit Zelmának
hívtak.
* * *
A multkor Melanienál töltöttem a Szilveszter-estét, s mint ilyenkor már
illik, kissé elméláztam. Elfogott a puncsok órájának könnyű, kellemetes
melankoliája; s a sötét szobában, melyet a japáni lámpás csak alig-alig
világított meg, elhalványodott, régi, kedves képzetek rajzottak körül.
És a mint Melanie nesztelen árnyék-mozdulataival fel s alá járt előttem
a puha szőnyegen, egyszerre egy sokszor érzett, de soha meg nem
magyarázott hasonlatosság szállt fel emlékeimnek a legmélyéről, és
suttogta el titkát megvénült, feledékeny énemnek.
– Milyen különös! – szóltam. – Mennyire hasonlít maga Zelmához!
– Micsoda Zelmához?
– Molnár Zelmához.
Melanie, a teás-kannával a kezében, megállt a szoba közepén és
visszafordult:
– Hogyan? Maga ismerte Molnár Zelmát?
– Nagyon. Párbajom is volt érte. Bár nem éppen veszedelmes párbaj.
– Lehetetlen.
De aztán keresgélt az emlékeiben és hozzá tette:
– Mégis… csakugyan… De hát hol ismerkedett meg vele? Hisz sohase járt a
mi vidékünkön?!…
– Hol? Itt Pesten. Éppen egy Szilvester-estén.
– És igaza van! Igen, igen! Egyszer csakugyan járt Pesten. Mikor a
kelengyéjét vásárolta be.
– Olyan jól ismerte, hogy ilyen apróságokat is tud róla?…
– Hogy ne! Ott laktak mellettünk a harmadik házban Persze, ma már csak
igen homályosan emlékszem rá. Egész kis lány voltam még, a mikor
meghalt.
– Olyan régen halt meg?
– Tizenöt vagy tizenhat éves lehetett… Várjon csak… Egy vagy két héttel
azután, hogy a kelengyéjét hazahozta Pestről, már ki volt terítve.