Édes szerelmem!
El kell szánnom magamat rá, hogy, először életemben, igaz és őszinte
legyek hozzád. Ez őrültség; hisz a tulajdon kezemmel fojtom meg a
szerelmünket, azt, a mi előttem a legkedvesebb és a legdrágább a
világon. Édes kedvesem! Sohase keresd a tökéletes igazságot és a
meztelen őszinteséget! A leplezetlen igazság a szerelem halála, és
halála mindannak, a miért élni érdemes.
Brabanti Elzának és a Kékszakállu herczeg naiv feleségének nem volt
igaza. Az elzárt kamarák maradjanak zárva örökkön!… De mit beszélek
neked össze-vissza?!… Te jó vagy, olyan jó, hogy sohase gondoltál
semmiféle titokra. Mindezt rémülettel, sóbálványnyá meredve olvasod.
És mégis, szét kell tépnem minden illuziódat.
Látod, ilyen nyomorúság az élet!… Az, a kit előtted Pálnak neveztem,
elvisz magával messzire, egy más világrészbe. S én önként, szabad
akaratból követem őt. Miért? Mert nincsen más választásom. Hazudtam
neked; nem gyűlölöm, nem utálom őt. Ő az én egyetlen barátom. Mert Te,
Te az üdvösségem voltál! Ha azt mondom, hogy ő az egyetlen barátom:
értsd úgy, hogy ő az én exisztencziám. Mert nélküle az utcza szemetje
vagyok, a kit Te – életem!… boldogságom!… – undorral taszítasz el
magadtól!
Az, a kit előtted Pálnak neveztem, nagyon jó hozzám. Egy kicsit szeret
is: önzésből, megszokásból és kényelem-szeretetből. Kellek neki úgy, a
hogy vagyok… Ugy-e, nem hinnéd? Tudott rólad, s mégse hagyott el emiatt!
Őt nem csaltam meg, mert csak Téged szeretlek!…
Szóval: neki mennie kell s én követem őt. Mit tehetnék egyebet? Ahhoz,
hogy megöljem magamat, gyáva vagyok. S az, a mit most teszek, nem sokkal
kevesebb az öngyilkosságnál.
El kell válnunk, drágám, örökre!
Egy pillanatig kisértésben voltam, hogy: el foglak hagyni búcsúszavak és
e nélkül a rémítő vallomás nélkül. S ha így cselekedném: nem vesztenék
el mindent. Megőriznéd emlékemet, s nekem, az utolsó órámig, megmaradna
egy boldogító érzésem: az, hogy van valaki a világon, a ki úgy gondol
rám, mint a hogy az első ember gondolt az elvesztett paradicsomra.
De nem hallgatok a kisértésre. Ha kedvesed eltünnék, egy szó, e nélkül a
borzasztó levél nélkül, azt hinnéd, hogy meghaltam. Nem én, a kit nem
ismersz, hanem az, a kit szerettél!… Megsiratnál, meggyászolnál… s hidd
el, hogy az én nyomorult hiúságomnak semmi se hizeleghetne jobban, mint
hogy ha valaki megsiratna, mint ha Te siratnál meg, a ki kedvesebb vagy
nekem mindennél a világon!
De akkor sokat, nagyon sokat szenvednél miattam, édes szerelmem!
Boldogtalanná tennélek egész életedre. Szerelmünk örök életüvé válnék –
mert kit szeretnek jobban, mint a halott szeretőt? – nem felejtenél el
soha, az enyim maradnál örökkön, de nagyon szenvednél! S én nem akarom,
hogy szenvedj; sokkal jobban szeretlek.
Így: megutálsz és elfelejtesz. Egy kicsit így is szenvedni fogsz:
megátkozod az emlékemet, és egy egész életen át szégyennel, és
gyűlölettel fogsz gondolni azokra az órákra, a melyek nekem a
boldogságot jelentették. De lassankint elfelejtesz; nem teszlek örökre
boldogtalanná…
Halld tehát.
Őt nem hívják Pálnak, s az én nevem nem Sarolta. Nem a férjem; nem
voltam asszony soha. Nem vagyok az, a kinek ismersz; meg se ismernél,
mikor aranysárgára festem a hajam.
Hogy miért csaltalak meg, a mikor először láttuk egymást, magam se tudom
tisztán. Emlékszel első találkozásunkra? Egy vasúti kocsiban ültünk, s
nagyon sok virág volt az ölemben. Összetévesztettél a virágaimmal, s
azzal a tisztelettel néztél rám, a mely sohase egy női lénynek, mindig
az egész női nemnek szól. Ez a babona, úgy látszik, a szent életü anyák
öröksége. Csak a legkülönb férfiak tudnak így nézni; azok is csak a te
korodban.
Valami láz fogott el akkor; éreztem, láttam előre az egész jövőt.
Lehetett-e erőm, hogy előre szétromboljam életem első és utolsó
regényét? Lehetett-e erőm, hogy kiábrándítsalak? Szerettelek az első
percztől fogva.
Nem is sejtetted, milyen boldogan adtam volna oda magamat már akkor
este, mikor először sétáltunk végig az elhagyott fürdőhely hársfái
között!… De nem akartam megfosztani magamat a tökéletes boldogságtól, és
téged még kevésbbé. Azért kérettem magam olyan sokáig. Egyszer azt
mondtad, hogy az ajkaim formájában van valami, a minek még nem láttad a
mását; hangtalanul is csókról beszélnek. S én sokáig nem beszéltem, csak
szerettelek.
Aztán hazudtam. Azt mondtam, hogy férjem van, a ki elhanyagol, s a kit
gyűlölök. De tehettem-e mást? Úgy tetszett, mindaz, a mi velem történik:
álom. Nem akartam felébredni, nem akartalak felébreszteni.
Megcsaltalak, de mennyi boldogságot köszönök ennek a csalásnak! Azt a
három hónapot, a melyet Róbert – Róbertnek hívják – évenkint a külföldön
szokott tölteni, kiszakítottam nyomorult életemből, s átváltoztam
olyanná, a minőnek nem születtem. Hűségessé, odaadóvá, jóvá, nem igaz? A
hogy elutazott, lemostam magamról a festéket, s hozzád siettem.
Szeretődnek, mert úgy akartad. De szolgálód lettem volna, ha
parancsolod…
S úgy rettegtem, hogy elveszítelek!… Az az ember, a ki, már a maga módja
szerint, de mégis csak szeret, s a kinek sok gyöngédségéért sok hálával
tartozom, egyszer rájött titkunkra. Annyira oda voltam a
kétségbeeséstől, hogy megszánt, s nem lökött el magától. Te is szánsz
egy kicsit, ugy-e? Egy kicsit?
Ha látnál, a mikor ezeket a sorokat írom! Megvallani neked, hogy minden,
minden hazugság volt! És mégis meg kell lennie.
Emlékszel, milyen rosszul lettem akkor este, mikor egy ujságból
megtudtad, hogy a szegény Viktor meghalt? Egy nyomorult asszonyi
teremtésről kezdtél beszélni, a kiről sokat hallottál, a Viktor nevével
kapcsolatban. S valami vad harag szólt a szavaidból; sohase láttalak
olyannak. Majdnem összeestem a halálos rémülettől; azt hittem, vadul
kalapáló szivem kikiabálja szörnyű titkomat.
Most már tudsz mindent. Minden hazugság volt, borzasztó hazugság.
Csak az nem volt hazugság, hogy szerettelek, s hogy szeretni foglak
örökkön.
És néha azt képzelem, hogy nem is csaltalak meg nagyon!… Barna hajamat
csak Te láttad olyannak, a milyen; s csak Te láttál annak, a mivé
lehettem volna, ha az emberek mind olyan jók, a minő Te vagy!
Ne átkozzál nagyon; inkább szánj egy kicsit!
Néha elfog a kétség: elküldjem-e ezt a borzasztó levelet? Oly édes volna
tudnom, hogy sajnálsz, hogy halottnak vélsz, hogy szeretettel, s a régi
melegséggel gondolsz rám! De legyőzöm az önzésemet, mert tudom, hogy ez
a gondolat fájdalmasabb volna rád nézve, mint: leszámolni a kínos
igazsággal. Nagyon szeretlek.
Emlékszel-e, mit mondtál, mikor a szegény kis bárónőt exhumálták, s
megláttad a halott fülében gyémánt fülbevalóit? Azt mondtad: »Mily
irónia!« Légy hozzám kegyesebb. S ha forró búcsúcsók helyett azzal válok
el tőled örökre, hogy: szerelmünk emlékét elviszem magammal, ne ismételd
ezeket a rideg szavakat.
Isten veled örökre! Te édes! Te drága!
_Sarolta_.