Jóskának a multkor rossz napja volt.
Két órakor lejött a minisztériumból, megebédelt, s mert a sétájának
befellegzett, haza ment, hogy elolvassa Paul Bourget _Cosmopolis_-ának
első fejezetét. A harminczadik lapnál becsapta a könyvet s elvégezte
magában, hogy:
– Az öreg kezd már nagyon szamár lenni.
Fél ötkor felkerekedett s megindult Juliskához. Két héttel ezelőtt azt
mondta Juliskának:
– Holnap reconnaissance-vizitet csinálok magánál. Igen?
Azóta mindennap csinált Juliskánál egy reconnaissance-vizitet, s még
mindig adós volt neki egy reconnaissance-vizittel.
Juliska aranyos volt, mint egy középkori misekönyv Szent Portiunculája,
és ostoba, mint tízezer Krupp-ágyu. Jóska összehasonlítgatásokat csinált
önmaga, meg a mythológiai Herakles között, és kezdte önmagát is butának
találni.
Nyolczkor elpályázott, s minthogy a Gibichungok jelenete nem nagyon
csábította, arra határozta magát, hogy az operát ma este elszivarozza.
Végig ment az Andrássy-úton s a rondeaunál a nagy Bendegúzzal
találkozott. A nagy Bendegúz volt a fő-főczimborája.
Jóska azt tartotta, hogy nincsenek barátok, csak domesztikált
ellenségek. Ezek közt a domesztikált ellenségek közt, úgy találta,
Bendegúz a legtűrhetőbb és legkiállhatatlanabb, a jó vagy rossz órái
szerint.
Bendegúznak a jelen alkalommal a lehető legrosszabb órája volt. Megint
író volt a feje tetejétől a lábujja hegyéig, kérlelhetetlenül,
gyalázatosan író, író az irgalmatlanságig s a nevetségig. A kis Balambér
legujabb színdarabját ette meg, s kifogyhatatlan volt ebből a rossz
drámából.
Jóska utált minden írót a világon Shaksperetől le a kis Balambérig.
Íróság és kopott, eleve rosszul szabott ruha, Parnasszus és komikusan
szögletes mozdulatok, Tempe völgye és gyámoltalanság asszonyokkal
szemben, patagoniai naivitás és gigási szemtelenség, mely a maga
kálvinista légátus dölyfében azt arrogálja, hogy ő belát a
csipketündérek veséibe: – mindez egyet jelentett neki. Ha megbocsátott a
nagy Bendegúznak, csak azért történt, mert a nagy Bendegúz minden
negyedévben szemlét tartott az inggombjai felett, s a nagy Bendegúz ha
eszébe jutott, tudta utánozni a _Français_ gavallérszinészét, a kis Le
Bargyt.
De a nagy Bendegúz, ha megkapartad, s irodalomról beszéltél vele, éppen
olyan firkász volt, mint bármely firkász a világon. Jóska kegyelemért
könyörgött. Megpróbálta, hogy talán az égbolt lilaszín tónusairól
beszélgethet vele. De Bendegúz ma még nem tudta megemészteni a kis
Balambért.
Mit volt mit tennie?! Felhasználta az első ürügyet s megugrott tőle.
Felment a klubba; az volt a legközelebb.
A klubban nem volt senki; az egész kompánia a Bojti Vincze bankettjén
ült, a kit Jóska gyülölt. Azaz, hogy bárcsak ne lett volna ott senki a
szolgálattevő árnyékokon kívül. De ott volt az izlandi konzul, s az öreg
Tóni, a ki lovagregéket mesélt a whist-partnerjeitől megfosztott vén
táblabírónak.
Tóni ez este szerelmi történetek dolgában felülmúlta Seherezádét, az
_Ezeregy éj_ mesélő szultánáját. Úgy hazudott, mint egy inas. Jóska
elmélázott. De hát csakugyan olyan hitvány az ember, hogy mikor nincsen
többé semmije a világon, áltatni és vigasztalni tudja magát nagy gonddal
kieszelt víg históriákkal?
Egy félóra mulva nem tudta hallgatni. Még csak nevetni is útálta. És
elment haza.
A legénye nagy szemeket meresztett, mikor meglátta az urát, először
életében, este tíz órakor. Jóska meggyujtatta az összes lámpáit,
ünnepélyesen megfogadta magában, hogy erkölcsös életre tér, s aztán
elmerengett legujabb perzsa szőnyegének gyönyörű világoskék tónusain.
Hanem mi az ördögöt csináljon háromig, a mikor majd el fog tudni aludni?
Ó, volt egy dolga, melyet már vagy tíz esztendő óta halogatott. Rendbe
szedni az írásait, a levelezését. A leveleit, a melyeket eltett, s csak
úgy alkalom adtán dobált be az íróasztala alsó fiókjába. Jóska pedáns
volt, de koronkint hitelezett magának.
Bizonyára fázott egy kissé ettől a munkától. Kinyitni a hét lakattal
elzárt rejteket, a hol az eltemetett szerelmek parfumjei ujra illatossá
teszik a rég elhervadt rózsaszirmokat, s a hol egy antik gyűrű kígyója
sziszegve gúnyol néhány eltöredezett négylevelű lóherét meg egy
megalázott, szegény örökzöld ágat!… Végre is, Jóska abban a korban volt,
mikor már nem öröm: látni a Multat szép, hosszú körmenetben. És e mögött
a temérdek levél mögött megannyi árnyékot látott, a melyek majdan
várakozni fognak rá a Charon csolnakán, s mintha ezek az árnyékok azt
suttogták volna feléje hangtalan kísértet-szavukkal: »Hiába kapaszkodol
a Pillanatba, eljön a te órád is, s már rohan!…«
De hogyha őse, a nemes Don Juan Tenorió szemébe nézhetett a kőszobor
vendégnek, miért ne hallgathatná meg ő is ezeknek a leveleknek diszkrét,
alázatos panaszait?
Bele nézett a tükrébe, s onnan egy még nagyon is elfogadható arcz
mosolygott rá nyugodtan, biztatóan.
Igenis, rendbe fogja szedni a leveleit, és nem fél beléjök tekinteni.
Vajjon micsoda levél akad először a kezébe?
Benyúlt a levélhalmaz közepébe s először is egy kártyát halászott ki
onnan. A kártyán kevés volt az írás; elolvasta, a mint következik:
»De hát igazán soha se fog velünk teázni? Az uram talán meg fogja
bocsátani, hogy elfelejtkezett a kis festőről, a kit önnek ajánlott, én
nem, hogy megfelejtkezett rólunk is. Azaz még volna egy kis reménysége,
föltéve, hogy a javulást nemcsak igéri. Nézzen el hozzánk a héten,
például szombaton. Nem lesz nagyon unalmas. Csupa asszony, Bellac úr,
semmi zongora, még Rubinstein se. Várjuk.«
Lent egy ismerős név és ez az utóirat: »Szombaton mindig otthon vagyok;
a jó barátaimnak máskor is«.
– Ó, asszonyi álnokság! – mosolygott Jóska, míg a levelet olvasta. Ez a
levél csupa óvatos hazugság volt, kivéve ezt a szót, hogy: »szombaton«.
Jóska véletlenül emlékezett erre a szombatra.
Akkoriban Váczon szoktak találkozni, a nagyobb biztosság kedvéért. Jóska
ilyenkor kiment a reggeli vonattal, a szép asszony pedig félkettőkor
indult el. A _Kék orrszarvu_nál már jól ismerték őket, s Jóska
hétről-hétre nem győzött álmélkodni, hogy ez a komoly, előkelő kis
személy milyen kedves kölyök tud lenni mélységes titokban. Azon a
bizonyos szombaton azzal lepte meg, hogy megjött már a tíz órai
vonattal. »Öregem, ma együtt ebédelünk!« És a szegény orrszarvu mama nem
tudott hová lenni, hogy nagyszerü lakomát csaphasson furcsa vendégeinek.
Emlékezetes nap volt, mert apró balesetek fűszerezték a tilosnak már
megszokott örömét.
Margit majdnem kicsattant a nagy jókedvtől, mint mindig, ha a férjét
Bécsben tudta. (Derék asszony volt, de valóságos idioszinkraziával
viseltetett a törvényes úr iránt, a ki pedig nem érdemelt meg semmi
különös érzelmet.) Ebben a sátorosünnepi hangulatban az az ötlete
támadt, hogy menjenek ki a Dunához. A viz szélén, hármasával-négyesével
talpak hosszu sora állott; be lehetett kalandozni rajtuk közel a
mélyvízig. Margit úgy ugrált ezeken a talpakon, mint egy iskolás gyerek,
s kis híjja volt, hogy bele nem pottyant a folyóba. Mikor meg
visszatértek a fogadóba, a varrónőjével ütközött össze, s ettől fogva
minden ártatlan sétálóban ismerőst szimatolt. De mindez nem rontotta meg
a kedvét, s ebéd után, az öreg kocsmárosné méltó bámulatára, a
vendégkönyvet kérte, hogy beleírja ezekkel a szép szögletes
szarkalábakkal, hogy: »A szép Pécopin és becses neje, a szép Bauldour,
kereskedők Pestről.«
Bizony, ennek is lehetett már vagy nyolcz éve. Jóska mélán mosolygott
egy pillanatig, aztán elővett egy másik levelet.
Így kezdődött:
»Nagy szívességet kérek öntől, de nem fogja megtagadni, ugy-e, mikor
tudja, milyen szerencsétlen vagyok! Látogasson meg, kérem, még ma, minél
előbb, és adjon tanácsot, mit tegyek, mert azt hiszem, meg kell őrülnöm.
Unja már a siránkozásaimat? De kihez forduljak, ha nem önhöz, a ki
mindig oly tiszta, nemes, önzetlen barátsággal viseltetett irántam…«
Persze, a vöröshajú Hortenzia! Hortenzia, a kinek azon a czímen, hogy
részeges férje veri s pokollá teszi az életét, minduntalan volt egy-egy
szerencsétlensége. Ez a sok szerencsétlenség többnyire azzal végződött,
hogy kifigurázták az egész világot, s első sorban a Hortenzia hat
udvarlóját, mert Jóska csak hetedik volt rangban.
Ezt a levelet nem volt mért végigolvasni. Következett a harmadik.
»Kedves Báró!« Ki ez a Kedves Báró? Ah, a szende szőkeség, a ki olyan
házias volt minden Anna-bálon, s a ki olyan tüzesen tudott csókolni…
»Köszönöm a figyelmét, s bocsássa meg, hogy nem fogadhattam…« Hogy nem
fogadhatta!… »Remélem holnap, holnapután már annyira jobban leszek…«
Vagy úgy! Az ember azt hinné, hogy: válasz, pedig hát: felhívás
keringőre.
Elővette a negyedik levelet is, aztán az ötödiket, a hatodikat.
Egytől-egyig csupa óvatos hazugság.
– És ezek az én _szerelmes_ leveleim! – álmélkodott Jóska.
De hát abból a sok, sok szerelemből mindössze ennyi jutott el ezekbe a
jól őrzött sorokba?!… Mintha az egész két kötetre való levelezést csak
hűtelen szobalányok és kiváncsi postás kisasszonyok használatára irták
volna!
Végre, egy másféle papirlap akadt a kezébe. Csak ez állott rajta nagy,
gyerekes betükkel:
»Jó reggelt, drágám!«
Se név, se semmi egyéb. És Jóska nem ismerte meg az írást.
Aztán még egyszer ugyanaz az írás:
»Mért nem jössz?! Már egy egész órája, hogy várlak!«
Ki lehetett ez, a ki őt »már egy egész órája« várta? Mikor és hol?
Most már csak ezt az irást kereste, s olvasatlanul lökdöste félre a sok
»Kedves Barátom!«-at, meg a hideg hangú Anonymákat, vígoperai
stilusukkal. De jó darabig tartott, míg ismét ráakadt a kövér, gyerekes
betűkre.
A kövér, gyerekes betűk ez alkalommal pityeregtek:
»Bocsásd meg, hogy rád küldök. De halálra vagyok rémülve. Csak egy szót
üzenj: hogy jobban vagy-e? Hozzád akartam rohanni; azt mondták, nem
fognak beereszteni, mert testvéred, a grófné ápol. Nem juthatnék be
hozzád, olyankor, a mikor a grófné alszik? Üzenj egy szót, édes, édes
drágám! És ne haragudjál a te szegény kis majmodra.«
De kicsoda hát ez a szegény kis majom? Bizonyosan valami kis színésznő.
Különben nem volna ilyen mélységesen megilletődve a grófnő nevének
hallatára.
Jóska hátra dőlt a székén s elgondolkozott. Azt hitte, hogy, ha szabad
gyeplőre ereszti az emlékezetét, rá fog jönni, ki ez a kis majom. Nem,
semmi. Akkoriban nagy betegnek kellett volna lennie, már pedig ő soha se
volt beteg. Bizonyosan olyankor kapta ezt a levelet, mikor egyik vagy
másik karczolását hozta haza.
Boszantotta, hogy sehol semmi aláírás. Ó, asszonynépség! Lám, egy –
egyetlenegy! – találkoznék a sok között, a ki hangosabban mer szólni,
mint a többiek… és ez az egy is dominó alá búvik!
De íme, ugyanazok a betűk s most már aláírással:
»… Ó, ha te engem úgy szeretnél, mint a hogy én szeretlek téged… Van
eszedben, édes zsarnokom!… És istenem, ha egy-két év mulva ez a levél a
kezedbe kerül, nem fogod megismerni az írásomat. Szinte kedvem volna nem
írni ide a nevem; vajjon kitalálod-e akkor, hogy: kitől valók ezek a
sorok?! De nem, lemond erről az ártatlan kaczérságról is, és soha sem
akar egy pillanatra se boszantani, hanem mindig, mindig szeretni fog a
te szegény
_Ilkád_.«
Ilka? De melyik Ilka?! Jóska négy Ilka közűl választhatott, és nem tudta
kitalálni, hogy ez az Ilka melyik Ilka volt?