Egy este, úgy nyolcz óra tájban – 1894-et írtak akkor – Rieux Gaszton
minden czél és érdek nélkül sétálgatott a Rue-Saint Lazare-on.
Bohém-korának erről a rossz szokásáról minden józansága ellenére se
tudott letenni, noha már kétszer volt miniszter, egyszer földmivelési,
tizenhét napig, s egyszer gyarmatügyi, majd egy féléven át.
Az idő szép, az út jó, a czigaretta kairói volt, s a sétálgató épp úgy
nem gondolt semmit, mint a többi, miniszterséget még nem viselt ember.
Egyszerre – közel járt a Trinitéhez – valaki, a ki egy kapu alól
vágtatott ki, belé ütközött, s olyan nyugalommal készült rajta
keresztülhatolni, mintha az ex-miniszter a két világrész legszűkebb
mellü, s legpárbajképtelenebb embere lett volna.
Gaszton, egy szempillantással megállapitván, hogy a Maczedóniát szűknek
találó úr egy fejjel kisebb nála, s az erőmérőn legalább három
kilogrammnyival kevesebbet ütne, mint egy rendes testalkotásu
ex-miniszter, nem dörmögte a markába, hogy: »Neveletlen!« – hanem készen
az nap harmadik utczai párbajára, összeszorította az öklét, hogy hasba
boxolja a férfiut. De mielőtt két különböző, de azonegy ütemű
mozdulattal szabad folyást engedett volna jobb karja és jobb lába égető
tettvágyának, ráismert a Doktorra.
Ennek a századnak a végén már csak azok az emberek szoktak kedvesek
lenni, a kik a tyúkszemünkre léptek. A Doktor maga volt a derü s
gráczia.
– Nini, Gaszton!
– Milyen szerencse, Doktor! – s rendelkezési állományba helyezte a
lábát.
– Ah, ez igazán kedves találkozás! Legalább gratulálhatok.
– Mihez?
– Teringettét, hát a tengerészeti miniszterséghez!
– E szerint ön nem olvasta az esti ujságokat.
– Hogyan? Nem vállalta volna el a tárczát?
– De még mennyire! Csakhogy már megbuktam. A kamara ma délben
leszavazott bennünket.
– Ah, ez nem volt szép, de hát mit várjunk a kamarától?!… És most… nem
jön a première-re? Azt mondják, Bartet egyik legcsillogóbb,
legkáprázatosabb haldoklását fogja bemutatni.
– Nem szeretek egy nap két komédiát látni. S délelőtt volt benne részem,
mondhatom. Anch’ io sono pittore.
– Sajnos, én nem vagyok olyan független ember, mint ön, kedves
miniszterem. (Már csak engedje meg, hogy így szólítsam. Egyikünk se
tudhatja, hogy mit hoz a holnap!) Nekünk, orvosoknak, ha divatban
akarunk maradni, épp úgy ott kell lennünk minden première-en, mint a
divatos hölgyecskéknek.
– Ó, be szomorú is az élet, Doktor!
– A politika gyorsan vénít, kedves Gaszton. Emlékszik még, mikor egy
vidám este felkiáltott: »Csak az bizonyos, hogy az élet szép, s hogy
Prudence vastag?!«
– Ó, az régen volt!
– Igaz, nem találná ki, honnan jövök. A szegény Margittól.
– Miféle Margittól?
– Gautier Margittól. Tudja-e, hogy halódik?
– Olyan rosszul van?
– Bizony, a legvégét járja. Már egy hét óta mindennap azt hiszem, hogy:
no most mindjárt meghal, még abban a perczben, a mig mellette vagyok!…
Tudja mit? Nagyon szép volna, ha felnézne hozzá. Jól esnék szegénynek,
mondhatom, mert meglehetősen el van hagyatva. De nekem sietnem kell a
première-re.
– Itt lakik ebben a házban?
– Igen, a negyedik emeleten. Addio.
– Viszontlátásra, Doktor.
Gaszton, mikor elvált a doktortól, habozott egy kissé, mint a Paul
Bourget hősei minden szivarra gyujtás előtt, de végre is elhatározta
magát, s felfáradt a negyedik emeletre.
Nanine nyitotta ki előtte az ajtót.
– Ah, Rieux ur – kiáltott fel hagyományos contralto hangján, s ismert
illedelmes bizalmasságával – hol jár ön erre, a hol a madár se jár?
– Silányul vagyunk, mi? – kérdezte Gaszton, a mult század kilenczvenes
éveinek a nyelvén.
– Bizony, rossz bőrben van – felelt Nanine, s kimeresztve a szemét,
nyelt egyet, mint Alice Lavigne.
Gaszton körülnézett az előszobában.
– A berendezéstek nem éppen herczegi.
– Ó, hagyja el, Rieux úr! Ez még mind semmi. De ha tudná! Mindennap a
végrehajtó. Az ékszerek benn a Néninél. Csehül vagyunk, mondhatom.
– Hát a gróf?
– A gróf egy vén kupecz. Százharmincz frankot küld nekihavonkint Arra se
elég, hogy Prudence jóllakjék vele.
– Mit, Prudence uzsoráskodik?
– Igen, azzal a pénzzel, a mit a Margit ajándékaiból szerzett. Utálom
ezt a kövért. Hiszen ha az ember csak a pénzre nézne!…
– Neked is tartozik?
– Úszik vagy négy hónapi bérem. No de én nem panaszlom fel neki
szegénynek.
– Hm.
Ötven esztendővel ezelőtt Gaszton belenyult volna a mellényzsebébe, hogy
kivegye a megfelelő számu aranyakat, most azonban megelégedett azzal is,
hogy egy önkéntelen mozdulattal a szivéhez kapott, s azt gondolta
magában:
– Erre még ráérünk.
Azzal bement Nanine után a Margit szobájába.
Margit egy agyonpárnázott amerikai bútorkülönlegességen ült, mely szék,
ágy és kanapé volt egy darabban, s melyet »kivánatra« talán
biliárdasztalnak is lehetett használni. Azzal volt elfoglalva, hogy a
haját sütögette.
– Gaszton!… Ah, ez szép, nagyon szép! Milyen jó fiú maga!
Átkozottul meg volt változva. Ötven esztendővel ezelőtt Gaszton azt
mondta volna magában: »Szegény leány!« – most csak azt gondolta: »Facies
hippocratica…«
– Mit csinál mindig? – kérdezte egy kereskedelmi levelező csöndes
részvétével.
– Egész nap Ohnet-regényeket olvasok – felelt Margit. – Olyan szépek!… S
én úgy tudok sírni ezeken a szegény, büszke grófkisasszonyokon!
– Azért jöttem, hogy kivigyem a Bois-ba – szólt Gaszton hirtelen
elhatározással. – Betakargatom egy nagy bundába, úgy, hogy nem fázhatik
meg, odakünn kedélyesen megvacsorálunk…
– Istenem, milyen pompás volna! De visszajövet nem tudnék feljönni a
lépcsőn. Hagyjuk el, kedves barátom, ne is beszéljünk erről. Nagyon
rossz a gyomrom, nagyon rossz. De talán Aix majd helyreállít megint.
Mondjon inkább valami ujságot. Mit tud Armandról?
– Ott voltam az esküvőn. Nagy közönség, püspöknagybácsi, ott volt
Saint-Gaudens is. A menyasszony ruhája igazán remekmű…
S leírta ezt a remekművet kellő részletességgel. Aztán így végezte:
– De, tudja-e, hogy majdnem elmaradt az esküvő? A hozományban – ki hitte
volna? – szép számmal szerepeltek török papirok is, s az após ezeket
névértékben akarta átadni. A vén Duval nem engedett, az após megkötötte
magát, szóval az öregek marakodtak. Armand káromkodott, s a menyasszony
könnye úgy húllott, mint az őszi permeteg. Végre is, megriadva a
botránytól, hatvanöt százalékban kiegyeztek.
– Szegény Armand!
– Beletörődött a dologba. Azt mondja, örül, hogy végre maga is tarthat
versenyistállót. De előre megmondom, Margit, ne rakjon a lovaira, mert
gyalázatos gebék. Inkább kérjen tőle tip-eket.
– Azt hiszi, hogy meg fog látogatni?
– Hogyne! Fogadni mernék, hogy mihelyt megjön a nászútjáról, az első
dolga lesz magát felkeresni.
– Szép volna, ha megtenné, és én meg is érdemelném tőle… Kitalálhatná,
hogy végre is nagyon csinosan viseltem magam.
– Ó, már tud mindent! Duval kisasszony házassága után a vén ember
elbeszélte neki az egész históriát. S ekkor Armand rájött, milyen
ostobaság lett volna, ha az első ötleténél marad. Képzelje csak, bele
akart kötni Varville-ba. Párbajra, meg nem tudom mire gondolt, de aztán
letett róla. Most már egészen higgadtan gondolkozik a dologról. Átlátta,
hogy emigy okosabb.
– Bizonyára. De amúgy – mennyivel szebb lett volna! Istenem, be boldog
is voltam Ville d’Avray-ban!… Kérem, nyissa ki az ablakot, olyan nehezen
lélekzem!…
Kinyitotta az ablakokat, megigazította a párnát a beteg feje alatt, s
belenézett a kályhába, hogy jól ég-e a tűz? Margit egy pohár vizet kért.
Hozott neki s megkérdezte, nem vesz-e be az orvosságból?
Mialatt szótlanul sertepertélt körülötte, Margit mosolygott.
– Különös! – szólt aztán. – Mikor még egészséges voltam, sokszor
álmodtam ugyanazt a dolgot. Azt, hogy haldoklom, hogy nem tudom
fölemelni a fejem, s hogy folyton egy fekete-ruhás alak jár-kel
körülöttem, a kinek nem látom az arczát. Ilyenkor rendesen felriadtam, s
kábultságomban, ijedtségemben azt kérdezgettem magamtól: »Vajjon ki
lehet ez a fekete-ruhás alak? Vajjon _ki lesz_ ez a fekete-ruhás alak«?
Sohase képzeltem volna, hogy ön lesz az…
S elkomorodott. Gaszton megállt, s csodálkozva nézett rá.
– Milyen furcsa is ez az összevisszaság, a mit életnek neveznek –
folytatta Margit. – Odaadjuk a szivünket egynek, kettőnek,
akármennyinek, vagy gyötrődünk egyért, átengedjük a lelkünket majd ennek
a vágynak, majd amannak, szenvedünk és mulatunk, a hogy jön, s
ezenközben észre se veszünk valakit, a kinek a véletlen azt a szerepet
szánta, hogy mellettünk legyen a legnevezetesebbik órában… Mert most már
tudom, hogy meghalok.
– Ne beszéljen ilyen csacsiságokat! – szólt Gaszton. – Hová lenne a maga
babonája, ha én most szürke ruhában volnék?
Kötelességtudóan nevetett, s nagy fesztelenséget tettetve, folytatta
útját, hogy megigazítsa az egyik lámpát a tükrös asztalon.
Ez a szinészkedés hatását tévesztette. Margit mintha csak nem is
hallotta volna Gasztont.
– Hogyis gondoltam volna éppen önre?! – folytatta. – Mikor mindig úgy
láttam magam előtt, a mint jókedvüen tenorizálta:
On dit ce qu’on veut
On fait ce qu’on peut…
De igaza van, ne beszéljünk erről. Beszéljünk víg dolgokról. Tudja mit?
Zongorázza el nekem ezt a bolondságot:
Dieu fit l’amour et le vin bons,
Car il aimait la terre.
On dit parfois que nous vivons
D’une façon légère.
On dit ce qu’on veut,
On fait ce qu’on peut…
A szép napokat és Armand-t juttatja eszembe.
Gaszton vonakodott. Az az érzés fogta el, melynek hatása alatt a
halottak közelében halkan beszél az egész környezet. De csak hitvány
ürügyeket talált, s végre is engedelmeskednie kellett. A bolondság úgy
hangzott, mint az a bizonyos dermesztő bordal _Borgia Lukrécziá_ban.
Margitnak két könnycsepp folyt végig az arczán.
– Eh, minden mindegy.
És kinyujtotta vézna karját a zsebkendőért. Gaszton hozzásietett, s
közelebb akarta tolni az asztalkáját.
Margit intett, hogy nem kell.
– Nem. Nem akarom magamat látni – szólt a kézitükörre mutatva. – Csak a
zsebkendőt kérem.
– Szépen vagyunk – pörölt vele Gaszton. – Lássa, kár volt kikosaraznia;
a Bois-ban sokkal vígabban lettünk volna.
S – nem éppen szerencsés fordulattal – hozzáfogott, hogy elbeszélje neki
a Bois-ban legutóbb lezajlott apró eseményeket. Egy kicsit elrágalmazott
mindenkit; tudvalevőleg ez a legmulatságosabb dolog a világon. Margit
hátra dőlt a párnáira, s egyre ritkábban szólt közbe.
– Igaz, a szegény Nichetteről még nem is beszéltem magának. Tudja-e, mi
történt a szegény Nichette-tel? Bizony már vége a féléves boldogságnak.
A rokonszenves Gusztáv… kitalálja-e, mit csinált a rokonszenves Gusztáv?
A rokonszenves Gusztáv elsikkasztotta a kliensei pénzét, megugrott
Amerikába, s itt hagyta a várandós feleségét, egy jól fölszerelt ügyvédi
irodával, meg egy sereg kifizetetlen számlával. Ezt nevezik szerelmi
boldogságnak.
Margit mintha aludt volna. Gaszton tovább pletykázott. Egész regényeket
beszélt el a Saint-Gaudens parókájáról, meg a többi Saint-Gaudens-okról,
mert ujabb időben más Saint-Gaudens-okkal is megismerkedett.
– A Saint-Gaudens-család sokkal számosabb tagból áll, mint képzelné.
Mondhatnám, mindnyájan Saint-Gaudens-okká válunk, hacsak előbb nem
halunk meg. Istenem, olyan keserves is azt elhinni, hogy nem vagyunk
többé fiatalok… Margit, rosszul van? Margit!… Hé, Nanine!… Nanine!
Orvosért, gyorsan!…
* * *
Egy félóra multán, a mint Nanine az előszobában a felöltőjét segítette
rá, Gaszton így szólt:
– Olympe-et mindjárt értesítem, s rögtön küldöm a cselédeimet is, hogy
szolgálatodra legyenek. Nesze a kisebb költségekre. A temetkezési
vállalatnál második osztályu temetést kell rendelni. Ha Giray gróf nem
intézkednék, a számlát küldjék hozzám. A lakásom czime itt van, ezen a
névjegyen.